Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-10-04 / 1. szám

2 ! MAGYAR PAIZS Erdélyből. Igen tisztelt Uram! A kéklő hegyek aljáról küldök Önnek üzenetet, kedves szülötte földjéről, hol tisztább, merészebb a gondolat szabadsága, mesterkéletlenebb egyszerűséggel dobog a szív, mint másutt és a­hol az emberek még (hála a magyarok Istenének!) lelkesülni tudnak ma­gasztosabb ideálokért, s a szív örömtől dobban meg, ha édes anyánkról, drága hazánkról, nem­zeti életünkről van szó. Üdvözlöm Önt az út (és mondhatom nehéz út) kezdetén, mely, hogy czélhoz vezessen, lel­kemből kivánom! Ön nemes czélokért, magasztos ideálokért küzdött egész életében és most újra útnak in­dul, hogy felkeresse az újabb küzdelmeket, hol úgy lehet, szíve vérével lesz öntözve a talaj. Mert ne higgje Uram, hogy könnyű munka az, a­mi Önre vár. Óh, nem ! Korunk túl reális szelleme már már nevetségessé tette az ide­alizmust (a­mely nélkül pedig nincs lelkesedés), kigúnyolja a szentelt eszméket, szinte lehetet­lenné teszi a bizalmat és ostobaságnak dekla­rálja a tiszta hitet. Ilyen légkörben bajosan áll meg Ön forró, rajongó szivével az élet vihartépett utain és rettentő küzdelmet kell folytatnia minden lé­pésért, mely czéljához viszi mind közelebb. Hát De úgy ismerem Önt, hogy nem fogja ma­megadni egykönnyen sorsának, s nem fog megállani fél úton és nem fogja eldobni a fegyvert kezéből, ha talán erősnek látszó ellenséggel kell megküzdenie. Nem és nem ! A kálvária utja mindig nehéz, az elöljárók, kell, hogy rést törjenek az után­unk jövőknek, a zászlóvivők sorsa dicső, de bizonytalan, tiszteletre méltó, de veszedelmes. Hanem azért csak előre! Nem fog egyedül, elhagyatva küzdeni, ott leszünk mi is, a­kiket a modern áramlat nem tudott kiforgatni ön­magunkból, mellette leszünk és lelkünk melegé­vel, felemelt igaz szavunk, minden létező és kivívott hatalmával támogatni fogjuk nemes munkájában. Ön főképen a hazai ipar pártolását és nem­zeti érdekeink védelmét tűzte ki czéljául, s lap­ját ily szellemben indítja meg. Köszönöm, hogy engem is meghívott a küz­dők közé, itt vagyok. Mindig boldognak érzem magamat, ha bár­mily csekély szolgálatot tehetek imádott ha­zámnak és itt úgy hiszem, alkalom lehet rá bő­vebben. A czél, az eszme rendkívül lelkesít, sok sza­vam lesz hozzá, nem röstelem bevallani, hogy még nem fásított meg az élet. Ha írok, lelkem melegét viszem a papírra, s a nemes eszmék magukkal ragadnak egészen. Azért íme tollamat hívom fegyver gyanánt és mindig ott leszek Önökkel, a­hol legerősebb lesz a küzdelem. Harmath Lujza, 1900. október 11. télére, vagy ha meg akarja benne in­gatni a becsületes élet igazságának a hitét: annak a rossz szellemnek tartsuk elejibe a «Magyar Paizs»-t, melyre rá van írva, hogy «Ne bántsd!» . . . Borbély György, hanem virág is nyílik a völgyben, búza­kenyérrel kinál a rengeteg róna, s bor ömlik alá a halmokról, megkóstolták, s a közönségesnél magasabb értelemben megszerették ezt a földet. Azóta ez a háromszögű paizs a hit, erő és szeretet* paizsa védelmez vala minket, mint egy szent palástnak a szárnya, hogy fejünk felett*. «tombolt a vihar, de csak A sok százados ostrom, vagy mi más az oka, hogy itt-ott be van horpadva, alig állja a védelmet; s ha az egyik szeglet letörik, jön utána a másik, olyan szoros ölelkezésben van egy lapon a há­rom rész. Meg van támadva a hit. S elég baj, ha ez beroskad. Nem csupán a templomi hitet értem. Hanem azért nem is azok­ról a nagy kislelkűekről szólok, «kik nem hiszik, hogy egy erős istenség őrzi gondosan a magyar nemzetet». Csak­ azok a közönséges gyávák jutnak most eszembe, kiket a mindennapi életben láthatunk, mint zsugorodnak össze, a­hol egyenesen kellene állani, mint támasz­kodnak másra, holott önmagukra is meg­állhatnának; hogyan húzzák gallérjuk alá fejüket, mint a teknősbéka, ha egy le­vél megzördül; kétségbeesnek, ha egy kis küzdelemmel kell szembeszállani, s hátat fordítnak, a­helyett, hogy melle­ket feszítnék ki; a lemondás, az erőte­lenség vesz erőt rajtok, s mint szédeleg­nek képzelt betegségekben és főbe lövik magukat, ha hiányzik a harmadik tál étel. Nem ismerik saját erejüket, nem bíznak saját életök jogosságában és az igazság­ban, nem hisznek saját lelkiismeretökben. A lelki erőnek ez a hiánya érvényte­lenné teszi a testi erőt is. Vagy talán a már előbb elgyengült testi erő tette tönkre a lelki erőt, nem tudom, de hogy a kettő együtt jár, az bizonyos. Nem akarnak dolgozni az emberek. Egy nagy részök. Inkább lépegetnek, mint futnak; inkább állnak, mint men­nek ; inkább ülnek, mint állnak; inkább feküsznek, mint ülnek. Inkább akarnak meghalni, mint élni. Pedig van vér ben­nök; csak nem mozog. S még rosszabb, ha mozog a vérök, de nem­ a becsületes munkára, hanem csak az evésre ; ha nem dolgoznak, csak esznek; ha nem adnak, csak kérnek, kol­dulnak, vagy követelnek; ha kötelessé­get nem ismernek, csak jogot igényel­nek maguknak. Vagy nem ide tartozik­­ az, hogy a mezítlábas falusi leányok és asszonyok egymás hátára hágnak a pi­pere boltban, s a szolgáló töri magát a selyemkendőért, írni, olvasni még nem tud. A nemzetnek ez a része ezer esz­tendőn keresztül még nem tanult meg írni és olvasni, de a selyemkendőből megköveteli a jussát, mint a herczegas­­szony. Hogy fog ez gyermeket nevelni! Ez az a rossz értelemben vett, igazság­talan, bűnös szoczializmus — mely őrjön­géssé fajul aztán, ha a kendő miatt nem jut étel a gyomorba. A ki kelleténél több selyemkendőt vásárol, még ha dolgozik is, nem dol­gozik eleget. A­ki nem dolgozik, az megéhezik; aki éhes, az inkább harag­szik erre a földre, mint hogy szeretné. Ott ne keressünk, mert nem igen talá­lunk honszerelmet. Vagy nem látjátok, mint vándorolnak kifelé! s a­míg bent vannak is, panaszolnak, zajongnak, mint az üres gyomor. A Dunántúlról, s az Al­földről még nem mennek, de ha az okok meg­vannak, azután elkövetkezik az oko­zat is. Csudálatos! A­meddig a szem ellát, s a képzelet elér, egy dúsan terített asztal ez az ország. Az asztal alá is jut bőven. A szoba földjére öntjük a bort Mégis a kiköltözködésről kell beszélnünk. Talán tékozol a gazda, csak úgy hencze­gésből? Isten tudja.­­ Annyi igaz, hogy a behorpadt paizst ki kell domborítani, a szeretetjeit meg kell erősíteni, a hamvadó hazaszeretetet fel kell éleszteni, úgy, hogy hitet, re­ményt és önérzetet csepegtetünk már a gyermek lelkébe, s munkára kergetjük a férfiú testében a vért. A szunnyadót felrázzák, az álomkórost kijózanítják az ébrenlevők. És ha valami rossz szellem kisérti a tunyaságra, a fényűzésre, a té­kozlásra, régi dicsőségének az elfelel­­ t Bartha Miklós levele. Megnyugtatók és felemelők azok a sorok, melyeket a «Magyar Paizs» érdekében küldöttek a szerkesztőhöz — buzdításul. Tán nem csalódom, legnagyobb jelentősége van a Bartha Miklós levelének, a­ki Magyarországon mostanság nemcsak a legszebben, de a legjobban is ír. Az értékes levélben igen megtisztelők a személyre vonatkozó megjegy­zések, melyeket most azért nem töröltem ki, mert azok már nem a személyre, hanem az ügyre, a «MAGYAR PAIZS»-ra vonatkoznak. A levél következőleg szól: Tisztelt uram ! Szives értesítését arról, hogy «Magyar Paizs” czím alatt, nemzeti k­arakterünk és iparunk védelmére köz­lönyt indít meg, nagyon köszönöm. Fel­szólításának, hogy irodalmi vállalatában olykor tőlem is jelenjenek meg dolgoza­tok, iparkodni fogok eleget tenni. Mind­az, a­mit eddig az Ön tollából olvastam, tetőtől talpig magyar volt stílben, gondolkozási módszerben és érze­lemben. Az Ön írása azon kevesek közül való, a­kiknek sorai között vér csörge­dez. Meglátszik minden betűjén, hogy nem csak elméjében érleli meg a dol­got, hanem szívétől is tanácsot kér. Az ilyen hazafias szív pedig rossz tanácsot soha sem ad. Épen ezért komoly reményeket fűzök a «Magyar Paizs»-hoz. Nem hátránynak, de sok okból előny­nek tekintem, hogy ez a heti­lap a vidék egyik városában jelenik meg. Irodalmunk szertelen központosítása fölötte káros. A nemzeti élet lelki egyen­súlya zavartatik meg azzal, ha egyetlen hely aránytalanul túlzsúfoltatik szellemi erőkkel, mert ez által a vidéki élet elveszti a maga jogos szellemi önkor­mányzatának rugóit és spontaneitását. Ehez járul, hogy Budapestet, talán a gyors fejlődés, talán a hibás vezetés,­­irodalmi szempontokról beszélek) a nem­zeti ügy nagy kárára, túlságosan nem­zetközi várossá tette. Sehol sem hangoz­tatják annyit a nemzeti szellemet, mint Jászay Mari levele. Tisztelt tanár úr ! Igenis, én kötelességemnek tartom, minden hozzám intézett, tisztességes hangú, levélre felelni. Ha pedig kérnek tőlem valamit, kivált, mint ebben az esetben , amit kötelességem megadni, akkor tisztességtelen dolognak tartanám a hallgatást. A­mibe­­n fogott tanár úr, nemhogy a gyere­kes” volna, de a legkomolyabb, hazánk élet­kérdésére tartozó ügy. Azt hiszem, nemsokára belátja mindenki, hogy tételünknek — számot­tevő életet érzek — az ipar lesz egyedüli mentsvára. A­ki ennek az eszmének a szolgálatába áll, azt becsülnünk és segítenünk kell teljes erőnkből; és noha én igen sokfelé vagyok igénybe véve és kevés az időm, tőlem telhetőleg segítségére kivánok lenni tisztelt tanár úrnak sisiphusi mun­kájában. Bár egy kavics szemet megbírjon gördíteni, ezen a téren, már nem szabad kicsinylenie mun­káját! «Arról ami nincs» 1 cz. czikkecskémet örömmel bocsátom rendelkezésére. Szörnyen bele fog illeni, fájdalom, az Ön tendencziájába. Azon túl is, ha érdemes mondanivalóm és időm lesz, örömest írom azt le a lapja számára. Budapest, stb. 1 A magyar ipar gyengeségét jelenti. Sz.

Next