Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-03 / 1. szám
II. év. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre 1 korona Egyes szám 8 fillér. Zalaegerszeg, 1901. január 3. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. 1. szám. Hazai dolgok hirdetése féláron: egy oldal 20 K. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 23. Ki a felelős? Munkát! kiáltja a kézműves. Munkát! kiáltja a napszámos. Munkát! kiáltja a diplomás. Műhelyről műhelyre, ajtóról ajtóra jár a munkakereső. Nem akar elesni. Tekintetéből ma még hiányzik az elzüllésnek vészes nyoma. Koldulástól tartózkodik. Csak munkát keres. Családja nyomorát nem hordja magával. Legjobb ruhájába öltözik, hogy bizalmat ébresszen. Munka azonban nincs. Az a fürge, vidám, tolongó élet, mely Budapestet, (s a többi városokat is), derűssé tette, mint egy méhrajz a kikelet sugara, eltűnt az utczákról. A mozgás naponként hanyatlik. Népszerű boltok ajtóiban nem özönlik a vásáros. Esténkint nem találkozunk a kőmivesek, ácsok, cserépfedők, kályhások, szobafestők és napszámosok tömegeivel. Ezelőtt rajzott tőlük az utczatorkolat. Lépten-nyomon folyt az építkezés. Hát Rossz hírek érkeznek a gyárakból is. órára szállították az egyikben munkaidőt. A kereset ehhez alakult , ha arom korona 20 fiillér helyett egy jó asztalos két korona hatvan fillért szerez. A másikban meghagyták a munkaidőt, de elbocsátottak sok munkást. Nem tudnak nekik dolgot adni. Üzem-redukczió mindenfelé. Ezzel egyidőben a felvidéki kivándorlás naponkint rémesebb alakot ölt. Ez már pusztít, mint a ragály. Ha így tart, faluk, vidékek néptelenednek el Fantasztikus ígéretekkel csalják a hiszékeny népet. Rudolf trónörökös várja őket Braziliában termékeny földdel, ökrökkel, lovakkal, juhnyájjal, cserepes tanyával, gyümölcsös kerttel. Ingyen kapnak mindent. Nem olyan kivándorlási tünet ez, mint az eddigi. Ezelőtt bucsut vett a férfi családjától, falujától, s ment azzal az elhatározással, hogy pénzt szerez és visszatér. Mihelyt kiválthatja zálogba tett kenderföldjét, mindjárt hazajön; mihelyt kifizetheti adósságát, ott hagyja az újvilágot; mihelyt megveheti azt a parczellát, melyre oly igen vágyik a másos oldalon, azonnal itt lesz. Ilyen elhatározással mentek eddig. De most eladja mindenét. Megválik telkétől, házától, rétjétől. A vén diófától, a templom tornyától. A patakmalomtól, a temetőtől, az erdőtől. Mindent itthagy. Azonban viszi a családját. A feleségét, ha még oly vézna is, a gyermekét, ha még oly kisded is. Ez már nem vándorlás: ez költözködés. Ennél is több. Ez honkeresés. Mit jelent mindez? Azt jelenti látszólag, hogy Magyarország nem képes saját gyermekeit eltartani. A munkásnak nem tud munkát, a hajléktalannak hajlékot, az éhezőnek kenyeret adni. Ezenközben pedig eladjuk a külföldnek a gabonát, a vágómarhát, a kövér sertést, az árüt. Élelmiszerünk van tehát elegendő. Még fölösleges van- Hiszen eladunk " " belőle több száz millió értéket. Viszont vásároljuk a külföld iparczikkeit. Vagyis munkával látjuk el a külföldet, mert mikor vásárlunk, akkor voltaképen nem a nyersanyagot, hanem a munkát vesszük meg. Erre^STJl^pénzünk is van elegendő. Sőt fölösleges is van. Hiszen a külföldre küldünk sok száz millió forintot iparczikkekért. Ha itthon maradna az a tápszer-fölösleg, mely a külföldre özönlik: volna-e köztünk éhező ember? Ha itthon maradna az a pénzfölösleg, mellyel a külföldi munkát fizetjük: szenvedne-e népünk munkahiány miatt? Nem igaz tehát, hogy Magyarország képtelen saját gyermekeit eltartani. Eltarthatná jólétben, megelégedésben, boldogságban, ha arra volna berendezve, eltökélve, szervezve. A vezérek nem igazi hivatással fogtak föladatukhoz, hanem gondatlan hiúsággal. Agyvelejükben nem konstruálták meg az önczélú országot. Nem előre néztek, hanem fölfelé. Az állam igénye rohamosan fokozódott. Teherviselési képességünk fokozása nem állott ezzel arányban. Elmulasztották nemzetünket produktív munkára szervezni. Czimek és ordók csecsebecséivel a hiúságot fejlesztették és a fényűzést, a párturalmi viszketeggel a demoralizácziót. De polgárt nem neveltek. Ami volt, azt kiölték. Megrohanták és agyonverték önzérzetét. Ráeresztették az osztrák ipar versenyét és szegénységbe kergették. Függővé tették az országot Ausztriától és függésbe hozták az egyént a hatalomtól. A nemzeti produktivitást a kereseti források legtermékenyebb ágában visszaszorították. Csirájában fojtották meg a Zászlóavatásra. — Egy iparos ifjúsági körnek. — Volt egy fiúcska, rongyos, vézna gyermek, Ki — mint beszélik • porban születék, Kit nem fogadtak be nagy uri termek. Mit is keresne ott ily csőcselek ? Utszéleken hált. A föld volt az ágya, És takarója az égboltozat . . . Csak álmaiban teljesült a vágya, Mely tenni készült szépet, nagyokat! . . . Rongyos ruhában, téli éjszakában, A gazdagok szalmája közt aludt ; Majd holtra fáradt nyári forróságon, De ment, a mig csak volt előtte itt. A merre járt, sehol sem ismerék meg, Pirulva koldult száraz kenyeret. Sokszor kilökték, hiz ily csőcseléknek Korbács való, nem könyör, szeretet ! Ismerni vágyott, hogy a lelke mélyén A sejtelmek zsibongó halmazát Elernyedetlen vas-szorgalma révén, Erős tudássá alkothassa át. És kóborolt. Bejárta félvilágot, Tűrt éhezett, de mindenütt tanult. Majd felkereste, ahol napvilágot látott először, azt a kis falut. És dolgozott. Kérgesre tört kezében Nagy alkotásra lett erős a vas . . . Ki volt ez ifjú ? Tovább nem mesélem : Magyar iparos ifjú te vagy az ! Jusson eszedbe, hogy elődeidnek, Mily kin keserves volt életsora ! Hányszor eredtek fájó könnyeik meg, Hányszor veré a balsors ostora ! Félre sötét kép! Szebb jövőbe látok: Régi remények teljesülnek itt : Az úttörők lelkét betöltő álmok Valóra váltak mind egytől-egyig. Vándorapáink botja, mit az utszél Füzeséből tört, ma zászlónk nyele, Melyen aranyos selymet lenget a szél . . . Regés valóság ! Igazi rege ! Magyar hazám iparos ifjúsága ! Zászlód alatt szívből köszöntelek ! Akárhová vet a balsors viszálya : Magyar mivoltod soha ne feledd ! A kéz mit épit, a szerszám mit alkot, Büszkén Iürdesse magyar mesterét ! A Kárpát ormok, az Adria partok Egész világnak kiáltsák nevét ! A lét harczában, népek versenyében Porondra szólit minket is a kürt : Mutassátok meg, hogy a sas fészkében Nem gyáva bagoly, büszke szárnyas ült. Kibontja szárnyát, fel magasba csapván. Követni bátran nemes sasfiak ! A gyáva marad a térnek alantján, Mit ellődöznek lesre szállt nyilak, Im itt a zászló ! A kar, mely kibontá, Legyen erős a vészben tartani! Ne tépje szét a szélvész izzó-porrá, Tartsanak össze gyönge szálai ! Alatta munka dolgozzék serényen, Közös akarat edzze meg a kart ! Az áldás fénye ragyogjon e népen ! S te Isten ! — áldd meg a magyar ipart! Farkas Antal. A sárga zongora. (Igaz történet.) Gyönyörű park közepén, állt a szép kastély, melynek erkély ablakára ép a nyári nap forró sugarai oda tűztek. A zöld redőnyök le voltak eresztve. Egy rezgő fénysugár mégis utat tört magának a keskeny redőzet között és lopva surrant a sárgára fényezett zongora nyitott fedelére. Fekete hajú, fehér arczú, karcsú leányka ült a zongora mellett. Finom ujjai sebesen végig futottak a billentyűkön. Álmatag nagy szemei tévedezve bolyongtak a padmary aranyozott freskóin. Néhány futam után, rázendített a «Balaton háborgására” . . . Játék közben, és sötét szemében lángra lobbantak az érzelmek és a zenéből is kihallatszott, mint kezd eleinte csak halk morajjal, háborogni a «magyar tenger», s mindegyre magasabbra veti a hullámait és végre kitör a vihar, egész erejével dühöng és hullámsírba temeti a csónakot és a halászt . . . Kebelében is így kitört a szenvedélyek vihara és romboló, pusztító hatalma élte örömét, s minden boldogságát semmivé tevé . . . Ő a gazdag földes úr egyetlen leánya, édes anyját még midőn csak a pólyában volt, már elveszítő. Idegen nevelőnőkre volt bízva. Ezek pedig csak nagy nehezen tudták a szilaj gyermekei, kit az apja kényeztetett, féken tartani. Végre kisiklott a kezük alól. Szép nagy leány lett belőle, aki az apja háztartásának kedvesen az élére állott. Bajos megjelenése, kedélyes modora, de főleg nagy hozománya igen sok udvarlót csődített a házhoz. De ő egyet sem vett komolyan számba. Mert a fiatal leányok többnyire elragadó, ideális képeket alkotnak maguknak a lelkükben, képtelen ábrándos eszméket táplálnak a férfiakról, az érzelmekről és a világ-