Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-02 / 1. szám
a hótakarta hegyek ormain és őrködik hazánk biztonsági felett, — szerető hitvesek, siró gyermekek, akiknek fájó sóhajtása elrepül a gondolat szárnyain — a borús homlokkal epedő vágyakozással reátok gondoló hű férj, jó apa a magyar katonák ezrei és ezrei felé, nyugtassátok meg vergődő lelketeket. Eke lesz! Ez az uj év legelső üdvözlete! Örömhír a paloták urának, boldogságot vigasztalást adó szózat a kunyhók lakóinak, akik remegve várják vissza a kis család kenyérkeresőjét, két keze munkájával feltartóját! Béke lesz ! Mert nincs okunk a háborúra ! A magyar emberre a halálos ellensége sem mondhatja azt, hogy gyáva. Minden rosszat, csak ezt az egyet nem foghatja reánk senkisem! De mi sem tudunk és nem akarunk idegen népek szabadságának eltiprói lenni. A magunkét nem hagyjuk, a másét nem bántjuk. Ha az uj év vissza fogja adni az országnak nyugodalmát, ha ki-ki visszatér majd a maga dolgos munkakörébe, ha a tél bilincsének lepattanása után mint egy megzavart a hangyaboly, újból fel fogjuk építeni azt, amit mult esztendő pusztítása lerombolt: kell, hogy ez a megújhodás, kell hogy az alkotás képe ne szorítkozzék csupán magánéletünkre, gazdaságunkra, kell hogy megszülessék az ország politikai békéje is Lám! Mikor az egész világ harczra készen leste az ágyuk eldördülését, lám! mikor sohasem látott embertömegek százezrei várták a jelt a rettenős embergyilkolásra, pusztulás, rombolás, a háború minden borzalma helyett a világ hatalmasai megfogják, meg tudják teremteni a békét. Csak mi magyarok gyülöinek egymást annyira, csak a mi féktelen haragunk lenne olyan nyesztelhetetlen, hogy meg ne találhatnók a kibontakozás útját? A béke feltétele: a jog és törvénytisztelet. Azok, akiknek összes fegyverök a hatalom erőszaka, nem lehet szerepök az ország kormányzásában. A csendőr szuronya, a rendőr fegyvere, utóvégre is gonosztevők üldözésére adatott és nem azért, hogy a magyar képviselők mellének szegeztessék. Be kell látniok, hogy az út, melyen haladtak, végzetes és ezek nyomán béke nem teremhet. Álljanak tehát félre! És egy az erőszak és önkény szennyével be nem mocskolt, megbízható államférfi rövid napok alatt nyugalmat teremthet. Mi sem magunknak akarunk hatalmat! Mi békét szeretnénk a sokat szenvedett nemzetnek. a Aki a saját személyét többre nézi, mint haza javát, azt előbb-utóbb összetöri az igazság ereje! Mi szeretjük a békét — harcz nélkül; de ha lesz, állni fogjuk azt is — mint egy ember — rendületlenül! Ezzel a hittel, ezzel az érzéssel kívánok az olvasónak boldog uj esztendőt! Tüzisten szobraként a tüzfénben állva. Átoké vagy áldás amit hördül szája? Pernyétől, koromtól feketére festve. Mintha az alvilág sátánkölyke lenne. Átok! Rémes átok! A keze fenyeget! Rondán káromolja a földet, az eget. Mintha villám érné: hirtelen leroskad S vonaglik az ajka hangtalan átkokat. Féli a farkas a fényt, füstöt, a tüzet Bus prédavesztetten a vadonba üget. Életre? Halálra? . . . Öntemetésére . . .? Vissza-visszasir még rekedt üvöltése . . . . Ágh Ábel 2 MAGYAR PAIZS 1913. január 2. Emlékezés Novibazárra. Katonaéletem uj emléke vissza-vissza száll Novibazárba. Szép vidék ez igy messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, mennyi lehet még a hegy talpából a földben ? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek az emberek és hiába néztek felőlük a haza felé, nem láttak egyebet, csak hegyet meg ismét hegyet. A nóta, ami ott termett, mind szomorú, mind bus, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, ahol némely helyen el lehet gyalogolni fél nap ugy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a lelkeket megfekszi s igy a mi dal ott született, mind bánatos. Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban egymástól eltérőek, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek. Voltaképen minden kisebb csapat, ha úton van: transport, de ott lent ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, akiket büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degratáltak, kik nem maradhattak ott, ahol eddig parancsolatak és közlegénnyé máshova tették őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút, aki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de még csak a paneanét verte az oldalát, a kard elmaradt, kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. a Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általában az ilyen lefokozott emberek. Csak úgy előblábalnak a világban, várván a sorsuk jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem, s készséggel csinálják újra, ahányszor csak tetszik . . . így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, amit parancsoltak, amaz egykedvűséggel, amely nem bánja, ha akár holnap reggelre összedől a világ. Ha érkezése engedte, csendes estiken a hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimentális katona nótákat ismer. A haldokló harezos például fekszik a csatatéren s föléje hajlik a kemerádja. S a haldokló harezos most bucsut énekel neki, meg minden szeretettelnek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, amit más nemzetbeli haldoklótól jobbat bizonyára nem várhatna senki. De a zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, ami akkor épen a szomorú embereknek nagyon tetszett és szívesen hallgatták. A halovány fiú csak muzsikált, de előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy közben degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább kinek meddig sikerül. A kis kadét három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is, hirtelen felnyílt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen hetykén lépkedett s azon a vidéken, ahol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy illik-e, hanem, hogy meleg e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki hadd tegye: magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van : vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányúlt a pénzhez, amit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött az irás felöle, hogy lefokozták, néhány havi börtönt kapott s elvették a nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe ujabb jön s a ki jön, az megy. A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, mig Serajevoig értünk, ahol kezdődik a vasutak járása. E kilencz napnak minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárba még a lágy só sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, ahol haragúszót hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnak nevezett limonádeot karoltuk fel barátságosan, mint régen látott dolgot. Serajevoban pedig este a vendéglőket kellett felkeresni, természetesen az olcsókat, mert az ván már ,is fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt. Valami kurta vendéglőbe tértünk, ahol a zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika, egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas Antallal innen az az alsótanyáról, hogy hadd zengjenek a hangászok, csakugyan zengtek is. Valami trardumot húztak, azután elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű. Az oroszok. Süttő Károly. Hazánk északkeleti részén, ott hol a Kárpátok Beszkidi része köriti szép Magyarországunkat, lakik egy békés, alázatos nép: az orosz vagy rutén. Máramaros, Bereg és Ung vármegyék galicziai határszéleinek hegyes völgyes tájait uralják, sőt különösen Bereg déli részén is el vannak terjedve, s ugy szokásaikra, mint egyéniségükre nézve tetemesen különböznek egymástól. Mig a déli részeken lakó oroszok szokás, hajlam és egyéniség tekintetében majdnem egyek e három megyét lakó magyarokkal, addig a bérezés részeken lakók inkább a galicziai oroszok szokásait követik. Nem kétlem, hogy ennek egyik fő oka a talaj termékenységében és a magyar néppel való érintkezésben rejlik, mert mig a beregmegyei Lucska, Rákos vidéki szálasabb s tisztességesebb öltözetű orosz, nagyobb önnállóságot s önbecsülést mutat, addig a rideg éghajlathoz, meredek havasokhoz és sovány Helemhez szokott felsővidéki orosz még mindig szegényes, vad és kevéssel beérő. Önbecsülése hiányzik s magát minden nadrágos ember szolgájának tartja, 50 lépésről megsüvegeli, s ugy véle, hogy a lefolyt párbeszédből kitünteti beszél az ő szolgaságát a nadrágos emberrel szemben s abban a tudatban él, hogy a jobbágy világ még mindig áll s az orosz nem lehet más mint szolga s az isten csak arra teremtette, hogy húzza némán a jármot s az intelligens osztály minden kívánságát teljesitse. Pld. ha valamely nadrágos uri embernek jókívánságát akarja kifejezni e szavakkal él: «Daj bozse, velikej csász panovales (adja az ur isten, hogy sokáig uralkodjék) t. i. az ur. Békés, nyugodt s^magyar szerető nép kivétel nélkül úgyannyira, hogy utálja a saját fajtájából magasabb rangra jutott egyént. Teszi ezt azért mert sajnos, szomorú tapasztalatai vannak a saját fajából inteligens sorba emelkedett egyénekről. Mindennapi esemény pld. hogy papja sarczolja, tudatlanságával visszaél s anyagilag kiszipolyozza. Hozzájárul még ehez az is," ha jegyzője orosz nemzetiségű. Ez is ismeri e nép sokrendbeli laikusságát s mint zsarnok, kényúr uralkodik felette, nem becsüli e nép becsületességét, hanem mind gyorsan meg akar rajta gazdagodni. Nem is szívesen vá ás az orosz családból való jegyzőt s hirdeti, hogy: «Ne dáj Bozse Ivan i l'ana». Ami képletes kifejezés és szó szerint fordítva: Ne adjon az Isten Ivánból urat. Magyar értelme ez: Ne adjon az Isten oroszból urat. Iván szót orosz faj helyett azért használja képletesen, mert az orosz köznép keresztneve 99 °/- ban Iván, magyarul: János. A magyar urat szereti, mert habár az le is nézi, de megvetését vele nem érezteti, vele úgy bánik mint emberrel, nem él vissza tudatlanságával, sőt gyámolítja s felemelni igyekezik emberi nívójára. A Bereg megye déli részén lakó oroszság lassanként beleolvad a fajtiszta kálvinista magyarságba, elsajátíta annak életmódját, szokásait, nyelvét és öltözetét is. A legények magyarul beszélnek, dalolnak, ránczos bőgatyát, csizmát, zsinóros, pitykés dolmányt derutollal, vagy rozmaringgal diszitett pörge kalapot viselnek. Összeházasodnak s igen nagy kitüntetésnek veszik, ha egy magyar leány orosz nyújtja kezét. Ez persze már testestül legémnek lelkestül magyar lesz s bizony gyermekeire nézve örökre meghalt az orosz nyelv, mert a magyar anya szivesebben dúdolja anyanyelvén gyermekének altató bölcső dalát. Lakóházaik a magyarhoz közel lakó oroszoké teljesen azonos azéval.