Magyar Pedagógiai Szemle, 1893 (14. évfolyam, 1-5. szám)

1893-01-01 / 1. szám

ben ajánlh­atjuk minden tanférfiúnak, minden történettanárnak, hogy fog­lalkozzék a szék­elyeknek speciális történetével, mert abban oly kiváló alakokkal fog találkozni, a­melyek megérdemlik, hogy az utókornak, a mai ifjúságnak lelkesitö például szolgáljanak. Maga a székely kultúra régi. Egykorú a népiskola megalakulásával, a reformatiónak Magyarországon, Erdélyben történt meghonosításával. Tanügy történeti adalékaink vannak arra, hogy a reformatio a Székely­földön talajt nyervén, már a XVI-dik században számos iskola keletke­zett, hogy itt a XVII. század elején már alig volt község, melynek ne lett volna iskolája. Az iskolaügy iránti érdeklődés, a kultúra iránti érzék tehát már a múlt században eklatáns módon nyilvánul és megmarad, fejlődik napjainkig. É­s mindez nem kormányintézkedésekből, hanem magának a székely népnek józan felfogásából és körülményeinek meg­fontolt mérlegeléséből, saját kezdeményezéséből van így. Mert a székely nép kezdettől hozzátörődött azon tudathoz, hogy csak úgy haladhat előre, ha maga teszi meg az első lépést és maga áldoz előhaladásáért. Egyszer részesült idegen támogatásban a székely kultúr­a, de abban sem volt köszönet. A­mikor Mária Terézia az oktatásügyet szervezte, Erdélyre és különösen a Székelyföldre is szemet ve­tett, a­hol an­nyival is inkább érvényesíteni vélte germanizáló törekvéseit, mert az 1766-ban felállított székely határőrség vezetőiben jó eszközöket, a székely nép ősi hajlamá­ban pedig, mel­lyel a katonai szolgálat iránt kiváló el­­szeretettel visel­tetett, jó anyagot vélt találhatni. E mellett szigorú rendeletek kötelez­ték a tanítókat a német nyelvnek tanítására, melynek azonban a leg­nagyobb részben protestáns iskolák, szívósan ragaszkodva magyar jelle­gükhöz, nem tettek eleget. ítészben azért, mert a tanítók maguk sem tudtak németül, másrészt pedig azért, mert székely mivoltukkal nem tartották ös­szeegyeztethetőnek, hogy iskoláik a hazafiatlan törekvések­nek legyenek eszközei. Tény, hogy a székelyföldi legjobb iskolákban is a tanulók nem vitték töibbre, minthogy megtanultak németül írni és olvasni. Dacár­a, hogy ingyen tankönyveket osztogatott a kormány, dacára, hogy azon szülőket, kik gyermekeiket a később államköltségen felállított triviális és normális iskolába küldötték, pénzbeli segélyben is részesítette — az idegen hatalom törekvései itt nem érvénye­sülhettek. A székely nép szívósan ragaszkodott nyelvéhez, szokásaihoz, melyből kivetkőztetni különben is an­nyi lenne, mint hazánk délkeleti védbástyáját lerombolni. A­mi a szabadságharc alatt Háromszéken történt, azt mindenki tudja. Vagy van-e valaki, ki ne hallotta volna hírét Gábor Áronnak, a székely ágyúhősnek? Annak az önfeláldozó vakmerő ellenállásnak, melynek párja nincs a történelemben, a­mely a székely névnek egymaga képes tiszteletet biztosítani, míg magyar lakja a földet! A gyászos fordulat, mely ezután beállott, elcsendesítette a székelyeket. Hazafias törekvéseinek teréről le kellett lépnie és várnia, míg nemzet és király megértve egymást, az alkotmányos kornak vis­szaadta régi jogait. Az 1868. évi XXXVIII. tc., a népoktatási törvény talán sehol sem fogadtatott ojj, lelkesedéssel, mint épen Háromszéken. A székely nép, mely már a reformató idejétől kezdve toleráns volt minden más vallás­felekezet iránt, semmi veszedelmet sem látott a községi iskolák felállí­tásában ; teljesen kielégítette azon tudat, hogy a községi iskola csakis magyar lehet. De már előbb, saját filléreiből veti meg alapját a sepsi­szentgyörgyi collegium­nak, mely ma már főgymnasiummá kifejlődve, saját díszes épületében 200 székely fiú számára internátussal van berendezve.

Next