Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-07-24 / 36. szám

Első évfolyam. Előfizetési feltételek. . . 8 írta­ki. »» Negyedévre • • . . . „­­ « Uniónként . • • 80 » Megjelenik b­etonkint kétszer: Vasárnap és Szerdán. Szerkesztéség és kiadó-hivatal : Szentegyház-utcsa 467. sz. 36-ik szám. Kolozsvári­ szerda, julius 24.1867.­­ Hirdetési dijak. Déésen : Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: Papp Lukács és fia. Szamosújvártt : Csausz testvérek. A­­­LAP. A román lapok az emissariusok ér­dekében A bukaresti „Románul“ egész epével fordul a „Magyar Polgár“-ra, s ezeket mond­ja: „Két romániai emissariust keresnek Er­dély minden szögletében, hogy elcsíphessék. E czélból rendeletet küldött a főkormányszék minden hatósághoz. A „Magyar Polgár“ ezt a hivatalos tudósítást július 7-ki 31-ik szá­mában a következő megjegyzéssel kiséri : „Látni való, hogy ezek a bukaresti román kom­te kü­ldönészei, a­kik régi kedvencz esz­méjük a Daco-Románia érdekében izgatnak az egész országban“, azaz, hogy a „M. P.“ szerint az egész Erdély tele van daco-ro­­mán izgatókkal. Jó lett volna, h­a a „M. P.“ ezen illetlen denunciatio mellett felhívta vol­na a kormányt, hogy állítson minden román mellé egy-egy kémet, spiclit és rendőrt is; a Compillata XLII. szakaszánál fogva pedig kezdjék el a bebörtönözést a „M. P.“ egy­szerű ajánlatára. A „M. P.“ a kormánynak még egyebet is ajánlhatott volna: „Küldes­senek át a határon azon moldovai románok, kik mint vendégek vannak Zajzon, Kovász­­na, Tusnád­ és Borszéken stb. kik évenként 50—60 ezer aranyat hagynak ott; a buka­resti lókereskedőknek pedig ne engedjék meg, hogy az erdélyi urak udvarába járja­nak, hogy igy ne érintkezhessenek valami­képpen a környékbeli románokkal is; s az erdélyi vasutat ne lehessen tovább nyújtani, hogy a moldo-románok csak bekötött szem­mel és szoros felügyelet alatt mehessenek Pestre. A „M. P.“ bajlódjék előbb a Kos­suth confoederatiojával, s azután tréfáljon a Vaco-Romániával.“ Ezt az utóbbi jó tanácsot a „Gazetta“ és az „Albina“ adja. íme egy csomó epéskedés, a­nélkül, hogy ok lenne reá. A leghatározottabban állíthatjuk, hogy lapunk megindulásától kezdve a legjobb in­dulattal viseltetett a románok iránt még ak­­­­kor is, midőn a bukaresti lapok a legna­­­­gyobb mérvben izgattak hazánk alkotmánya helyreállítása ellen. Mikor és hol mondotta lapunk, hogy a moldovoroánokkal szemben szigorú legyen a kormány? Vájjon hazánk­ban mindig és minden körülmények között nem a legszivélyesebb vendégszeretetnek ör­vendettek Románia bojárjai ? Emlékezzünk hát egy kicsit a régiek­ről is. A román lapoknak fáj, hogy egy orosz érdekeknek szolgáló emissariust a kormány ártalmatlanná kíván tenni azáltal, hogy egy­szerűen kiutasítja. Hát emlékezik-e a „Románul“, midőn a román kormány Cousa idejében lefoglaltatta a magyar fegyvereket? Emlékezik e Kosztangaliánál a szegény lengyel menekültekre, kiket a román kor­mány halomra lövetett ? Hát a Gál Sándor emissariusát hol fog­ták el ? 1864-ben a román kormány nem fo­gatta-e el Frigyesit, s nem utasította-e ki ? Hát Berzenczey László hányszor volt kiutasítva? Szóljunk-e azon szerencsétlen magyar ifjakról, kiket balsorsuk Románián kergetett keresztül a szabadság barettéreire? Felemlítsük-e Jászvásárt, hol az ideig­lenes kormány a népre lövetett? És ki hibáztatta a román kormányt, hogy Románia semlegességét és unióját, ha kellett még vérrel is védelmezze? De most jut eszünkbe, hogy a román lapok határozottan tagadják, hogy a nép kö­zött bujtogató emissariusok járkálnának. Ezen a kérdésen már túl vagyunk. Candi­a mi el van fogva, s kiutasítása bizo­nyosan nem ok nélkül történik. A magyar kormány s közöttünk annak biztosa gróf Péchy, bizonyosan jobban tiszteli a törvényt, sem hogy igaztalan bánásmód s méltatlanko­dást engedne elkövettetni olyan mobb­romá­­non, ki viszont tisztelni tudja a mi törvénye­inket, de nyílt orosz agitatiót nem tűrhetünk el soha. A román lapok megütköznek a „M. P.“ egyszerű megjegyzésén, pedig csak a „Trom­bita“, „Reforma“ hallatlan czikkeit kellene jobban elolvasniuk, s azonnal tisztába lenné­nek, hogy magyar lap soha nem aljaskodott úgy a románokkal szemben, mint e lapok teszik darab időtől fogva velünk. Maga az „Inde­­pendanza romana“ azt írja, hogy a „Romá­nul“ egy időtől fogva valóságos tábori tűz­helye jön a szomszéd ország (Erdély) elége­detleneinek. A­mi Candianut illeti, jelenleg II.­Enye­­den van letartóztatva, s ott a legkíméletesebb bánásmódban részesült, s mint fogoly is több előzékenységgel találkozott a tisztség részé­ről, mint azon nehány magyar menekült Cou­sa alatt, kiknek neveit ezúttal elhallgatjuk. K Papp Miklós delmi kor férfiai közül támadt volna fel va­laki, olyan imposant, olyan méltóságos alak állott előttünk. A főispán ideiglenes jegyzőül az 1801- diki tiszteletbeli főjegyző Halin­ágyi Sándort szólita fel, ki elfoglalván helyét, felolvasta­tott a főispáni ez ilia esküforma, mely ellen a bizottmánynak semmi kifogása nem lévén, követte a főispán esküje. Szép, megható je­lenet volt. A megye legelső tisztviselője ün­nepélyesen mondja el, hogy Isten ötét úgy segélje meg, a­milyen igazán megtartja és megtartatja alkotmányos törvényeinket, nem tekintve semmi más érdeket, gazdag és sze­génynek egyforma mértékkel méri az i­g­a­zságot. Isten ötét ü­gy segélje meg! Ezután következett az elnöki megnyitó beszéd, melyre Halmágyi Sándor felelt, üd­vözölve a főispánt, s benne a megye egyik­­ régibb alkotmányos h­arczosát. Majd Macs­kási Pál emelt szót, mint 1861 ki főbíró, s az akkori tisztikar nevében megtette azt, a mit eddig nem tehetett, t.­i ünnepélyes lemondását a megye előtt. A megye midőn ezt tudomásul véve, egyszersmind jegyző­könyvileg elismerést szavazott meg a lelé­pett buzgó tisztikar férfiainak. A legfelsőbb s már ismert el- és fel­oszlató királyi leiratokat a megye örömmel vette szintén tudomásul, legalább ezt bizo­nyította az a harsány háromszoros „éljen“, mely a felolvasást követte. A megyei utasítás részletes tárgyalásá­ba a gyűlés az idő rövidsége miatt ezúttal nem bocsátkozott, de felolvasása után Tisza László kijelente, hogy ennek folytán meg­tartja ugyan a megye tisztújítását, fentartja azonban magának a részletes tárgyalásnál észrevételeit megtenni. Mint említik, az idő elöh­aladtsága okozta csupán, hogy az utasí­tás pontjait nem lehetett bonczkés alá venni; más oldalról a távolabb vidékről jöttek ér­deke tekintetbe vételével a tisztújítás előz­ményei­ határoztanak el, hogy délután a vá­lasztás egy részét meg lehessen tartani. A tisztválasztás tárgyalásánál nagyon élénk s érdekes vita fejlődött a keleli pénztárnokság, illetőleg a pénztárnok megválasztása felett, mely végre is úgy dőlt el, hogy a közóhaj­ra a megye csakugyan a királyhágón túli me­gyék példájára be fogja választani pénztár­nokát is. Ez igen helyes intézkedés is; kivált ha tudjuk, mennyi visszaélés történt a megyei pénzekkel (nem az adót értjük) s különösen ezek között az árvái letéteményekkel, melyek, ha a legjobb esetben az adóhivatalhoz depo­náltattak, a szegény árváknak bizonyos per­­c­entet kellett ezért is fizetni. A másik élénk vita tárgyát a segéd­szolgabirák szükségessége képezi. A megye e köz­hajtásával szemben Simon Elek akart oppositiót képezni, vitatva, hogy a se­­géd­szolgabirákra „semmi, de éppen semmi szükség sincs.“ Azért mondjuk, hogy akart oppositiót képezni, mert valósággal nem si­került a különben kenetteljes beszédet végig mondani, olyan vihar támadt ellene. A „nem jó“, „üljön le“, „eláll“-féle mennykövek vég­re olyan sűrűen kezdtek potyogni, hogy a szónok behúzta vitorláit, s tépett hajójával a „biztos hallgatás“ kikötőjébe vonult vissza. Simon Eleknek, ki a m­egye értelmisége kö­zött, ha nem is az első, de semmi esetre sem az utolsó helyet foglalja el, háládatlan kezd lenni a nyilvános szónoklás. A régi óvatos s tapintatos férfiúban közelebbről már két szép oratiót fojtott el a közvélemény , csak még egy harmadik kell, s egy lépésre fog állani Sadowától, pedig neki sincs gyors­puskája. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a megye kérlelhetlen igazságot szolgáltatott a mai gyűlés alatt egyik fia felett, kinek, mi­dőn a bizottmányi tagok között felolvasták nevét, egy hatalmas „meghalt!“-tal adta tudtára, hogy az az út, mely a szebeni land­­tagra vezet, nem találkozhatik soha azzal, melyen a megyei zöldasztalhoz lehetne jutni. E meghalt, férfiút — ki elismert talentumai­val szebb pályabért is nyerhetett volna — Tóth Sámuelnek hívják, ki 1861-ben még olyan kitűnő sikerrel forgatta a főjegy­zői tollat. Délután megkezdődött a közigazgatósá­gi tisztviselők választása, mely a következő névsort eredményezte : Főbírák: Macskási Pál (61-beli, né­gyen kívül minden szavazattal), ifj. Biró Pál. Alispánok : felsőkerületi : Gyarmathy Miklós, alsókerü­leti: Hosszú Theofil, (provisorista, román). Főjegyző: Halmágyi Sándor (61 -beli aljegyző , minden szava­zattal). Aljegyző: Kozma Albert. Levél­tárnok: Dorgó László. Szolgabírák : a felsőkerü­letben , a bácsi járásban Biró József, (61 -beli segéd­szol­­gab.); fejérdi járásban Göncz­y Lajos, (prov.); almási járásban Nesztor János (román); b.-tunyadi jár. Kilyén Sámuel (61-beli segédszolgab.) ; bikali jár. Török Károly (prov­; gyulai jár. Pap Miklós (prov. román). Alsókerület: örményi jár. Ká­­szoni Ignácz (61-beli szolgb.); kolozsi jár. Bartha Albert (prov.); palatkai jár. Komizs Lajos (61-beli szolgb.); mocsi jár. Mózsa Samu (61-beli szolgb); nyú­lási jár. Gyulai F­er­en­cz (prov.); tekei jár. Schankenbank Károly. A mexikói tragoedia részletei. A „Newyork Herald“ levelezője, ki a város­nak a juáristák általi bevételekor Queretaroban volt, jun. 2 ikáról Miksa császárra vonatkozólag lapjának érdekes tudósításokat nyújt. Álljanak itt soraiból a következők: „A talány, mely most min­denkit foglalkoztat, azon kérdés, vájjon megkimé­­lik-e a császár életét? Jól értesült emberek mond­ják, hogy az elhatározás még pár hétre elhalaszta­­tik s hogy az elnök, ha ugyan teheti, nem bántja a fogoly életét. Ha teheti — de az éppen a kérdés: mit tehet Juarez e tekintetben? Ha Mexikó és Ve­­ra­ Cruz a republicans hadsereg kezei között van, s ha a hadseregnél azon érzület marad ural­kodónak, mely jelenleg lelkesíti, akkor Juareznek Miksa életének kímélése végett tett minden kísér­lete nemcsak elnökségébe, de saját életébe is ke­rülne s jeladás lenne újabb fáradalomra, melynek élére Diaz, vagy valamelyik más tábornok állana. „Az egyedüli választás, melylyel a császár fébelö­­vetését a mexikóiaknál ellensúlyozni lehet, azon terv, hogy a császárt a mexikói adósság felének kiűzetése, vagy valamely más váltságdíj mellett kell szabadon bocsátani. De ezen eszme is csak gyönge viszhangra talál. Miksa és tábornokainak késedelemnélküli fébelövetése az, mit a hadsereg s Chihuahua, Sinoloa és Sonora népessége kíván, mely mindig juanista volt s mely ezen kívánalomért verekedni is kész. Juarez mig egy oldalról nem­csak fegyelmezetlen hadsergének fellázadásától, de újabb forradalom kitörésétől is fél, más oldalról eljátsza az Egyesült­ államok rokonszenvét s az ös­­szes európai hatalmak ellenséges indulatját vonja magára. Az egyedüli kibúvó ajtó, a dolog azon idő­re halasztása, midőn vagy biztonságban érzi magát a hadseregtől, vagy az annyira erős lesz, hogy az Egyesült­ államok és Európa haragjával da­­czolhat. “ Miksa fogsága. Az idegen mindenütt kereshetné a Capuchina kolostort Querataroban s mégsem találná meg. Az egymást követő kirablások és rombolások rég el­vették kolostori kinézését. Az előtt kétségenkívül nagy kiterjedésű és meglepő alakú építmény volt; ma már nem maradt meg belőle más, mint a sa­játságos építészeti jellegű házak szakadozott sora. Ezen házak egyikébe hozattak Miksa és táborno­kai. A kívülről való közlekedés nincs elzárva, s az őrök sincsenek megkettőztetve, mint sürgős vég­rehajtásoknál ez itt mindig szokásban van. Bizo­nyos megszorítások mellett barátaik látogatását is elfogadhatják. Az ilyen látogatók száma azonban igen jelentéktelen. Ha az ex-császár Miksa azon ragasz­­kodás mértékét illetőleg, melynek tárgyául magát képzelte, már előbb nem csalódott is, most csalód­nia kellett. A mexikóiak közül, kik jólétének nap­jai alatt neki hízelegtek, most egy sem jön láto­gatására. Azon idegenek, kik iránta annyira édek­­lődnek, hogy még a mexikóiak gyűlöletét is elvi­selik, az egyedüliek, kik felőle maguknak tudósí­tást szereznek. Miksa közönyössége saját élete iránt. Miksa, sorsára vonatkozólag mindenről lemon­dott, s csak annyiban ragaszkodik életéhez, a­meny­nyiben az idegen katonáinak életét biztosítja. Az ostrom vége előtt néhány nappal környezetéből töb­ben azt gondolták, hogy készakarva keresi a ha­lált. Egy napon tíz perc­nél tovább volt a plazán, mialatt a bombák oly nagy számmal pattantak szét körülte, hogy a légrázkódás következtében csak­nem lebukott. Ezen elhatározását rögeszméjének te­­kinték. Szilárd meggyőződésem — mondá nekem Salm herczeg rész angolsággal — hogy halálát kereste; hiszem, hogy ezután, ha ugyanezen eszme még fel­ébred benne, nem engem, hanem más tisztet választ kísérőjéül. A herczeg ezen tréfája elég alappal birt; a veszély, melynek Miksa akkor magát önszántából és minden szükség nélkül kitette, nem csekély volt. De senki sem vetheti szemére, hogy félt, mi meg­történt volna, ha az országot a franziákkal együtt elhagyja. Ma már senki sem mondhatja el, hogy pártját cserben hagyta, a­mit megtettek volna, ha Miramont és Marquezt bízza meg az ütközet kiví­vásával, miután előbb már segítségüket elfogadta. Becsülete meg van mentve, más pedig nem nyug­talanítja őt. Azt azonban nem lehet mondani, hogy azon esetre, ha életben marad, jövőre nézve nem lennének tervei. Miksa tervei, Miksa jelenlegi szándéka oda irányul, hogy néhány hónapra Havannába megy, míg mexikói ügye­it elrendezi, s azután visszavonul illiriai birto­kaiba, hogy ott egy vagy két évig magánosság­ban éljen, mielőtt a közü­gyekben­ ismét részt ven­ne. Néhány nap előtt megkérdezték, várjon véle­ményem szerint Miksát az Egyesült államokban nem bántalmaznák-e, ha ottan mint magánzó meg­jelennék? Azt feleltem, hogy a legnagyobb udvariasság­gal és tisztelettel fogadnák, feltéve, hogy más ked­veltebb czím alatt s nem mint Mexikó császára jó oda. A kérdés azt sejteti, hogy a császár az Egye­sült államokat meg szándékozta látogatni. Az ex­­császár a legszabadelvübben viseli magát német tisztei s azok irányában, kik ragaszkodásuk követ­keztében vele egy sorsra jutottak s jó kedélyben van. Bármily szerények is jelenlegi lakszobái, még sem roszabbak azoknál, melyeket a cruzi ostrom utósó hat hete alatt elfoglalt, s jelenlegi tápláléka mindenesetre jobb, mint az akkori. A császárság tábornokai, Miramon, kinek haláláról újólag beszélnek, olyan ember, ki, ha Juarez főbe nem lövell, még háromszor négyszer képes a forradalom élére álla­ni. Midőn öt három, vagy négy nap előtt azon ház­ból, melyben elfogatása óta lakott, a Capuchinaba vezették, első dolga volt pompás ebédet rendel­ni, egy tuczet boros üveget felbontani s három ba­rátnőjét elhozatni, kik neki az üvegeket kiüritni segítsenek. így tesz egy haldokló ! Miramon sebe könnyű, de éppen úgy el fogja torzítani őt, mint czinkostársát Marquezt. Ezen utóbbinak azonban keveset árt. Megsebesítve úgy, mint épen, mindig fut, s a természet által mostohaanyailag nevelt egyén marad. Miramon, kinek szabályos vonásai és szép arcz­zine van, s ki körszakált s­ barna hajat visel, eléggé, hit arra, hogy a megtörtént szerencsétlen­séget, még ha már holnap vezetnék is a vesztő­­padra, mélyen sajnálja. Méjia, a császári lovasság en-ckes tábornoka, és Miramon, ki amazzal a császári gyalogságot ve­zényelte, az egyedüli tisztek, kik felett a császár- Kolozsmegye tisztujitása. (Julius 22-kén.) Tisztu­jitásunk érdekes és élénk volt. A nagy számmal összegyűlt birtokosságot a megye szűk tanácskozási terme nem birta befogadni, s igy a lyceumi dalárda nagy ter­mében tartatott meg a gyűlés. Alkotmányos szokás szerint a főispán b. Jósika Lajos­­ excja meghivatván egy küldöttség által, nem sokára meg is jelent pompás dísz magyar ruhában. Mintha a feje­

Next