Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-09-18 / 52. szám

5­2-ik szám, h­ogy legközelebbről a piacz megszűnjék láda-raktár lenni. Rauchleitner Antal azon bk­ ellené­ben, mintha a jótékonyczélű hangversenyekből szán­dékosan vonná ki magát, kijelenti szerkesztősé­­g linkhez intézett levelében, hogy nem való, ő kész örömmel működik közre, valahányszor felhívják reá. t.­ A honvédek javára rendezendő hang­versenyben ifj gr. Bethlen János szavalni fog. Általános viszszatetszést szült ná­lunk is azon hír, hogy a kormány az aradi hon­védgyűllést betiltotta. Mi szolgáltatott erre okot, rész­letesen még nem tudjuk, de annak idejében kö­zölni fogjuk. Az ügyvédség gyakorlatának ed­digi megszorítását ő Felsége a Királyhágón innen megszüntette, így sürgönyözték a múlt héten meg a „fl. Ztg.“-nak. Ugyan erről az „u­nio“ is hozott táviratot tegnap. *A Hancz György helybeli könyvkötet legközelebbről egyik — úgy látszik iparlovagból lett — segédje érzékenyen megkárositotta. A segéd neve — ha ugyan nem ál ez is — Marosfi Imre, ki gazdája távollétében feltörte szekrényét, s 400 forint készpénzt lopott el, melylyel nyomtalanul el­­tű­nt. A kérdéses iparlovag országot világot látott, s sok fából faragott ember", születésre nézve luthe­ránus, ki részt vett a lengyel forradalomban, harczolt Olszországban, s úgy került hamis vándorkönyvvel Kolozsvárra. Személyes leírás a következő : Kisded termetű, kerek arcz, barna hajú, szeme sárgás, homloka magas, orra horgas, bajuszt és szakállat viselt, beszél ötféle nyelvet. Ajánljuk a rendőrha­tóságok éber figyelmébe. Kolozsvár sz. k. városa törvényszéké­hez megválasztottak tanácsosoknak általános szavazat többséggel: Bauer János, Frics Albert és Nagy Mi­hály ; a többire nézve új választás fog kitüzetni. Városi ügyvéd : Tamási Antal lett 400 szavazattal. *** Szentpéteri Imre a rom. kath. líceu­mi kö-és könyvnyomda igazgatója folyó hó 17-én meghalt. Tordáról a következő curiosam esetet írják lapunknak: Egy tordai csizmadiamester Sz. S. feleségével összevándorodván, elkeseredésében vi­gaszt hordói béltartalmában keresett, s annyira a mennyire leitta az életet. Ily állapotában látogatja meg aug. 26 án ügyvéde. Nem sokat kelle kérde­zősködnie ; a gazda siralmas sorsát azon nyilatko­zatával sorolja le, hogy másoldatlan szándéka ad­dig inni, míg meghal. De hát — kérdi az ügyvéd — tett-e végrendeletet? s minthogy gyermekei nin­csenek, felesége pedig gonosz, szerzeményeit kire hagyja? Azt hiszem, hogy én, ki magának örökö­sen jóltevője és barátja voltam, arra legérdemesebb vagyok. Az ügyvéd ur bölcs indítványa nagy tet­széssel fogadtatván, a mester urat asztal mellé ül­teti s diktálja, hogy házát (körülbelöl 2 ezer frt), 6 hordó borát (300 veder), a határon levő 20 hold földeit, 3 darab száz száz forintos váltóit, 5 darab disznóit, szalonnáit, gabonáját, szóval minden fel­kelhető és fekvő javait magának (mivelhogy élt a gyanúperrel, hogy a csizmadia nem fog meghalni) nem „testáltatja“, hanem „ajándékoztatja.“ Ügyvéd úr reá emlékezvén az anglus proverbium-ra „csel­éd mune, uuj mincsune-i rögtön dologhoz is látott, szekereket fogadott, s a 6 hordó bort, gabonát stb. ezen eleven halott szeme láttára azonnal fölrakatta , magához beszállásolta, zsebébe rakván a meglevő 100 forint készpénzt is. Ezek folytában t. ügyvéd úr nagy szivességet is tanúsított, mert nem fukar­kodott a maga „már saját“­­ borából kegyes jóte­vőjét újabban meg újabban kínálgatni. A dáridó hétfőn, kedden mind a javában folyt. Szerdán (aug. 28-án) következett be a fölébredés és józan szám­lálás gyászos reggele. Feleségével kibékülve, el­ment ügyvédéhez s kérte, hogy tegnapelőtt impu­tatio alá nem jöhető esztelen tetteit számba nem véve, elvitt vagyonát s lehető írásait adná vissza. Mire ügyvéd ur úgy nyilatkozott, hogy azok visz­­szaadását tiltja a törvény. Beati possidentes! Ha egy neveletlen nyomom cseléd, vagy eléhezett nap­számos másnak csekély értékű vagyonát elsikkaszt­ja, szabadságát veszti s súlyos testi büntetéssel la­kói meg. Ezen, magát czivilizált embernek s az el­nyomott ártatlanság szent Ügye védőjének nevező egyéniség elitéltetését — ha a törvények végrehaj­tói e szót „bűnös“ a paragraphusok között talán nem kapnák meg­—a közönségre bizom ! Miklós Miklós. A gyergyó­szent-miklósi kétosztá­­lyu nyilvános al-reáltanodában, a f. é. október 1- jén beállandó 186’/g diki tanév kezdetével, a m­á­­sodik tanosztály is megnyilandván, er­ről az érdekeltek azon hozzáadással értesittetnek, hogy a tanintézetbe való beiratás és fölvétt vizsgá­latokra, az azt megelőző szeptember 29 és 30-dik napjai vannak kitűzve. Az igazgatóság. *** (Necrolog.) Alsó Csernátoni idősbb Da­­mokos Ferencz maga és fiai­. Ferencz neje Vájna Rozália s gyermekei: Antal neje Sebestyén Irma és gyermekei: Gergely, László, Benedek és leá­nyai : Borbála, Katalin, Bartha Imréné és gyer­mekei; Zsuzsánna Kósa Istvánné, Theresia Réz Farkasné és gyermekei ; Anna, Damokos Jánosné és fia ; mélyen megilletődött kebellel tudatják a fe­­ledhetlen nőnek, édes anyának, illetőleg nagy­anyá­­nak.K­i­s-B o­r­o­s­n­y­ó­i Tompa Theresiának élete 68-ik, boldog házassága 52-ik évében máj­­túltengéssel egybekötött epeláz 40 napig tartó be­tegségben folyó év September 8-án délután 4 óra­kor történt jobblétre átszenderültét. Az idvezültnek földi részei az alsó-csernátoni családi sírboltba fo­­ ct újság túl a lík­ai­ hágón? — A codificatio ügyi bizottmány, — mint az „N­“ ot értesítik —megalakult, ülnöke Dózsa Elek, jegyzője Horváth Lajos lett. — Gr. Eszterházy István bájos huga gr. Eszterházy Ilonát e he­lyén vezette ol­tárhoz Zichy Ernő Pozsonyban. — Türr Istvánnak Pesten fáklyászenét rendeztek. A tábornokot Szittár ügyvéd üdvözölte, kinek Türr olyan választ adott, melyre a jelen volt Deák-pártiak egy szív és lélekkel mondták el: „Jól beszélt!“ Volt olyan is azonban, kinek azonnal Salzburg jutott eszébe. Beszédéből még csak ki kapkodott szavakat ismerünk, de ha lehet, közölni fogjuk egészen, mert csak úgy ítélhetjük meg volt-e oka az ujjongásra, vagy korán sült el a fegyver itt is. — Lengyelországból gyanus hirek ér­keznek. Bizonyos levelek, melyek Párisba Lengyel-­ ország aristocratico nemzeti pártjának zászlóvivői­hez érkeztek, azt állítják, miszerint a salzburgi találkozás ideje alatt Czartorinszki Konstantin herczeg egy futárja érkezett meg Párisba, ki her­­czegi megbízója által­ a franczia fővárosbeli lengyel központi választmánynak fontos híreket juttatott tu­domására. Kevéssel a futár megérkezése után a lengyel comité részéről Braniczki gróf—Napóleon herczeg személyes barátja — Párisba hivatott, s oda már meg is érkezett. Braniczki meghívását a len­gyel emigratio hadi készületeivel hozzák kapcsolatba, mert a gróf a leggazdagabb lengyel főurakhoz tar­tozik, s a krími háború alkalmával is két lengyel­török kozák­ ezredet állított fel és tartott el egé­szen sajátjából. Czartorinski Konstantin herczeget két hét múlva várják Krakóba és Lembergbe, hol is a conservativ lengyel pártban feltűnő mozgalom uralkodik ez idő szerint. — Bécsből sept. 13-ról távírják. A „De­batte“ egyik vezérczikke, Bécs városának So­bieski által történt felszabadítása évfordulati napja alkalmából, mondja. Az utóbbi események hango­san szólalnak fel a Lengyelország iránti tartozás beváltása mellett, de saját érdekünk is parancsolja. Austriának annak idején a szorongatott lengyel nemzet felszabadítására kell sietnie; a feltámadt Lengyelország Austriának legjobb, leghívebb szö­vetséges társa fog lenni a hatalmasan előözönlő panszlavizmus ellen. — A mexikói huszár­ezred parancsnoka, Berger Vilmos őrnagy, a „P. Napló“-t Gestemün­­dében f. hó 11-től kelt távsürgönyben értesíti, mi­szerint ő Mautner törzsorvossal, Varjasy lo­­vaskapitánynyal, Saalhauser, Rosenthal és Enzinger főhadnagyokkal, végül Kubinyi had­­nagygyal és ezredének 200 legényével. Geste­rn U­n­d­é­b­e megérkezett.­­ A „N Fr Pr.“-ben kis „beküldött czikk leírja azon toilettet, melyben egy bécsi német-ma­gyar officiosus lap Napoleon előtt megjelent, mi­után a tulajdonos hasztalan fáradozott, hogy a francziák császáránál kihallgatást nyerjen. A czim­­­lap homloka, ide értve az előfizetési feltételeket, gazdag aranyszinben pompázott; a hasábokat vö­rös vonalak s kék arabeskek környezék. Kékvö­­rös­ aranyszinnel ragyogva — igy lőnek a nagy Na­po­leoni­da elé terjesztve a nagy lap példányai. S a becsületrend szalagocskája? Még nem érkezett Bécs-Lipótvárosba. — A bécsi „Vorst. Ztg.“ tárcza­­irója azonban még más két odavaló lapról is tud, melyek szintén ily módon adtak kifejezést a fran­cziák iránt táplált rokonszenveknek. Erre vonatko­zólag a „Schles. Ztg.“-nak azt írják Bécsből, hogy a szultán s Napóleon látogatása alkalmával csak úgy grassált a rendjelek után való kapkodás, ép­pen mint valamely járvány. Hihetlen, mit mindent meg nem kísérlettek ezúttal ezen emberek, hogy valami szalagocskát hajhászszanak föl, pedig kü­lönben nincs rá szükségük, s az a 600 Medzsid rend, melyet a szultán a napokban ide (Bécsbe) küldött, korántsem elégítheti ki a kérvényezőket. — Egy pesti német lap a következő tréfát beszél el. Egy magasabb állású m­inisté­­riumbeli tisztviselőnél néhány nap előtt egy házi­­ aszszony jelent meg, ki fiával magát bejelenteté, s­­ ennek alkalmazását a következő szavakkal kéré : „Nagyságos uram, ez az én fiam , a mi üzletünkbe nem való, mert nagyon ostoba, azért szeretném, ha hivatalnok válnék belőle.“ Könnyen elképzelhető, hogy ily ajánlás nem igen használt a jó asz­szony­nak. — Kalocsán folyó hó 7-én temették el az­­ orosz consult, ki az orosz emissariusok felfedezé­ I­sén kétségbeesve, a Dunába ugrott. A pesti város­kapitányság eszközlé, hogy a szerencsétlennek tisz­­­tességes eltakarittatása végett főtiszt. Josipovich ur, a g. kel. egyház papja a fővárosból Kalocsára si­essen. A consul özvegyét s árváit a pesti hatósá­gok minden kigondolható gyámolitásban részesiték. — A levéltár, melyet néhai Miksa csá­szár még mint osztrák főherczeg alapított Mira­­mareban, s mely — mint az a boldogult finom mű­­­érzéke, s tudományos képzettségénél fogva máskint nem is gondolható — becses kincseket tartalmaz, a cs. kir. föudv. marsallhivatalnak adatott át, s Kuef­­stein gr. már átvette. E levéltár a többi közt álli­tólag a mexikói expeditióra vonatkozó okmányokon­­ kívül, azon levelek másolatait is magában foglalja, melyek Miksa császár s Napoleon Lajos császár közt váltottak.­­ Mintegy 2 hó előtt közlötték a lapok,­­ hogy Koschwitz József, aranyozó Bécsben, zilált vagyonviszonyai következtében Bécsben felakasztá magát. E szerencsétlennek múlt héten halt meg Klosterneuburgban lakó nagynénje, ki őt és család­ját téve egyetemes örököseivé, minélfogva legkeve­sebb 50,000 frtnyi hagyaték ura leendett. Örökha­gyó, ki évek óta siket s felette fukar volt, oly annyira, hogy életében soha sem segélyezte K. családját, úgy látszik nem értesült unokaöcscse gyászos kimultáról. — Gios Hugó, mint a 4 ik honv. zászlóalj utolsó őrnagya, következő nyilatkozatot küldte a „Hon“ nak a Winter átadta zászlót illetőleg: Mint a 4-ik zászlóaljnak Bem tábornagytól kinevezett utolsó őrnagya, nem emlékszem sehogy sem a ne­vezett lapban említett Erlinger és Winter nevekre. Ezek nem lehettek a 4-ik zászlóaljnak tisztjei, mert alálkrott minden akkor parancsnoksága alatt volt tisztek nevére jól emlékezik. Krascsenics vallomása, ki csakugyan a 4-dik honvédzászlóaljnak tisztje volt, annyiban igaz, hogy a zászlótartótól elvettem a zászlót, ki új ember volt és kevéssé ismertem, de megpillantottam a régi zászlótartót egy előttem menő szekeren, s hozzá lovagolván azt neki át­nyújtottam azzal a parancsolattal, hogy fejtse le a rúdról és hozza utánam. Azzal előre lovagoltam Bem tábornok után, kivel Törökországba mentem. A zászlótartó a hegyeken keresztül nem jöhetett utánunk, s egy utánunk jött honvédtől hallottam, hogy hazájába visszatért és igy az emlitett zászlót a zászlótartó vihette magával. A 4-ik honvédzász­lóalj zászlóján nem az a kép volt, melyet a pesti lapok emlitnek t. i. Pestmegye czimere, hanem az egyik oldalán sz. Mária képe, túlsó oldalon pedig Magyarország czimere a koronával. E zászlóhoz tartozott még két ezüstös arasznyi széles fehér se­lyem szalag, vagy zászlópántlika, következő hím­zett felirással, az egyiken : „csatákban edzett di­cső zászlóaljunk, a nép­“—a másikon pedig: „sza­badság kivívása legyen éltetőd.“ E szalagokat Ma­rosvásárhely nemes hölgyei hímezték és kötötték a zászlóra, s alulirt, mint szent ereklyét mai na­pig őrzi. — Egy tolvaj a becsületesebbek kö­zül. 1865 volt — mint Bécsből írják —midőn Ka­­letznek Lipót nagykereskedőnek könyvvivője, s vele i. e. 11,000 frt. eltűnt. A rendőri nyomozá­sok sikertelenek maradtak. Eközben a czég részint e lopás, részint az 1859-diki válság következtében megbukott. Kaletznek vagyona romjaiból kifi­zetvén adósságait, koldusbotra jutott, így dolgozga­tott nejével együtt más kereskedőházaknál, mígnem szemei elgyengü­lvén, keresetképtelenné vált. Ekkor egy bostoni köztiszteletű Kereskedőház levelet inté­zett bécsi levelezőjéhez, melyben ez utóbbit meg­­bizá, hogy tudakozódjék K. után. Hosszas keresés után végre ráakadtak az öreg vak emberre. Leve­lező most azon meghagyást kapta, vegyen fel — a levél előmutatása mellett­­— egy bécsi bankártól 15.000 dollárt, s ez összeget kézbesítse a roppant szegénységgel küzdő kereskedőnek. — Az álnok könyvvivő ugyanis meggazdagodott, s igy akarta ismét jóvá tenni vétkét. ________ — 21 3 — _________________ igó hó I­­­én délután 2 órakor tétettek örök nyu­galomba. POLITIKAI SZEMLE. A nap egyetlen érdekessége a genfi béke congressus, hol a világ legismeretesebb forradalmá­rai hirdetik a béke igéjét. A franczia félhivatalos lapok nem is a legnagyobb tisztelettel szólnak e gyülekezetről. A „France“ következőleg okoskodik: „Bizonyára igen szép beszédeket fognak tartani genfben a felebaráti szeretet, egyetértés és azon vonzalom felöl, melyet a rokonfajok gyakorolnak egymásra. Szavak, szavak, szavak mint Shakes­peare mondja, egyéb semmi. A gyülekezet valódi czélja a meglevőnek felforgatása, eszköze a forra­dalom. A dolog régi rendjét fel kell forgatni, ez a genfi békeszerzők jelszava. Minő után ? A polgár­háború, a népeik közt vívandó harczok árán, az el­nyomott nemzetiségek felszabadítása, a monarchiák, s az elnyomáshoz eszközül szolgált intézmények megsemmisítése által. A békét biztosítani kell, még pedig a cosmopolita forradalom elveinek győzedel­­me által, mely forradalomnak úgy látszik Garibal­di lett a prófétája, biztosítani kell minden áron, habár a győzelem csak a legvéresebb harcrok árán, tűzzel és vassal lenne is kivívható“ stb. Másfelől a „Journal de Paris“ sem nagyon látszik elégült­­nek a genfi eseményekkel. A nevezett lap szerint az örök béke ideje még nem látszik elérkezettnek s legkevésbbé sem hiszi, hogy az ilyféle congres­­susok képesek lennének az örök béke birodalmát megalapítói. Most még csak annyit lehet remélni, hogy a háborúk hovatovább mint ritkábbakká fog­nak válni s kevésbbé fognak használni azoknak, kik azt jogtalan módon előidézték. „Azon kormányok, melyek megelőzőiknél eszé­­lyesebbek és becsületesebbek voltak, mint pl. XVIII. Lajos, Lajos Fülöp és a második köztársa­ság kormányai, minden békecongressus és békeliga nélkül harmincz évi békét, a nyugalom és gyara­podás s igy mondhatni a csodák harmincz évét szerezték meg Európának, melyhez hasonló példá­ra a nyugatrómai birodalom felosztása óta a törté­netben nem akadunk. Másfelől azonban Európa gondatlan és torzsalk­odó kormányai örökös conjec­­turák közt tartják e világrészt, a midőn a háború elkerülhetlen “ . „Temps“ ellenben így nyilatko­zik: „A békének és i­­mokratiának Genfben össze­gyűlt barátai bizonyára nem lesznek képesek min­den rész következményeit eltörölni azon önkény­politikának, melyet Gorcsakoff herczeg és Bismarck gróf űznek.­­ Összejöveteleknek egyedüli eredmé­nye csak az lehet, hogy a németek, francziák, an­golok, olaszok, spanyolok, svájcziak, egy szóval minden ország fiai, s ezek között sokán olyanok is, kiket jogosan tartanak a népek drága öveiknek, egyhangúlag protestálnak a népek nevében a há­ború ellen, kinyilatkoztatják vágyukat a testvéries egyetértés iránt, mely minden népeknek jelesebb fiait át meg áthatja. Ezen fellépés nem fogja elté­veszteni hatását s kellő világításban fogja feltün­tetni azon ellentétet, mely a nagy európai államok kormányai s a népek tendentiái között van, mely utóbbiak czélja egy nagy terjedelmű, békés con­­foederatiót alkotni.“ Az „Étendard“ írja, hogy a congressus egyik ülésén egy belga azt indítványoz­ta, hogy a hárorúszinti lobogót, mint a kényuralom jelvényét távolítsák el a díszítmények közül. Az indítvány azonban elvettetett. Miczkievitz Lászlónak, a genfi con­­gressushoz „Lengyelország tiltakozása­­a béke el­len“ czím alatt intézett emlékirata következőleg hangzik : „Ha a béke az emberiség eszményképe, úgy annak az igazságosságon kell alapulnia. Váj­jon ma az igazság vagy igaztalanság uralkodik a világon ? Ha egy nép az önkény által el van nyom­va, merészlik-e önök azt mondani, hogy a lázadás nem kötelesség ? s ha az idegen uralom alatt nyög, ki fogja megtagadni ama törvényszerű jogot, hogy fegyvert ragadhassanak? Oh! csak lenne fegyve­rünk ! Az önök tanai azonban távol attól, hogy ne­künk azokat megszereznék, fájdalom­ oda irányul­nak, miszerint azoktól is megfosszanak, a­kik min­ket segíthetnének. Önök kimondják, hogy a nagy katonai államok létezése össze nem egyeztethető a szabadsággal, s önök átalános lefegyverzést hirdet­nek. Szépen van mondva! Azonban ha maga Fran­­cziaország, melyre itt különös tekintettel vannak, magát lefegyvereztetni engedné, azt hinnék-e önök, hogy a kérdés megoldásához közeledett s a polgá­­risodás ezáltal nyert?“ Vége így hangzik: „Való­ban, nem a békéről kellene ma beszélni, hanem egy nagy keresztesháborúról az elnyomott nemze­tek fölszabadítása s a kormányok eltörlése végett, melyek már nem alkalmasak a népek vezetésére. A­míg Lengyelország teljes nagyságában nincs visszaállítva a Kárpátoktól a Dnieperig, nem lesz Európában tartós béke. S Lengyelországot csak fegyverrel lehet visszaállítani. Ha önök bölcselmi és emberbaráti értelemben gyűltek össze, úgy Len­gyelország joggal várhatja, hogy az ő nevét em­lítsék legelőször és legutoljára, hogy az ő vissza­állítása legyen a sarkpont, mely körül az önök ta­nácskozásai forogjanak, hogy önök megújítsák az anathemát a három osztozó hatalmasság ellen, hogy önök az orosz kormányt s a hozzá ragaszkodó oro­szokat Európa közvéleményének átka alá vessék, hogy önök a valamennyi jóakaratú kormányok és népek részéről a gyors fegyvertény szükségességét hangsúlyozzák, miszerint Litvánia Oroszországtól elválasztassék s földje az idegen orthodoxoktól megtisztittassék, hogy önök továbbá szólítsák fel Németországot, hogy észszerűen járjon el Posent és Lengyel-Poroszországot illetőleg,­­ hogy önök ki­jelentsék, miszerint a német nemzet csak akkor számíthat valamennyi ország hazafiainak és sza­badelvűinek rokonszenvére, ha az Oroszországgal való közösségről lemond s Lengyelország jogát gyorsan és teljesen visszaszerezni engedi. Ha önök ezt nem teszik, úgy minden terveik már csirátok­ban meghiúsulnak, s az óhajtott béke csak hazad­­ság lesz , mert ha nem sietnek keresztesháborút in­dítani Oroszország ellen, úgy ama veszélynek te­szik ki magukat, hogy az oroszok tanyát ütnek Konstantinápolyban, Rómában, Genfben, Párisban és Londonban.“ A spanyol lázzadásnak teljesen vége a most kezdődnek a repressaliák. Mint az „Avenir natio­­nal“-ban olvassuk, September 3-án Madridban mi­­niszertanács tartatott, melyben a tengerészeti és pénzügyminister föl lettek szólítva, miszerint "100 ezer (!) szabadelvű spanyol deportatiojára tegyék meg a szükséges előkészületeket. E borzasztó szá­mot a többi lapok levelezői is megerősítik. A ten­gerészeti miniszer azonnal megrendelte a szükséges hajókat, de a pénzügyminister kijelentette, miszerint az állam segélyforrásai annyira ki vannak merülve, hogy a 100,000 szabadelvű spanyol Fernando­ Po­­ba és a Philippinikra való elszállítására szükséges pénzeszközöket nem szerezheti meg hamarjában. A roppant számot tehát leszállítják és egyelőre csak 12 millió reál erejéig fogják a szerencsétlen sza­­badsághősöket exportálni. • És még csak reménylenünk sem lehet, hogy ez intézkedés, mely az állam pénzereje szerint rak békákat legnemesbjeire, mely az emberiség leg­szentebb jogait tapodja lábbal, meg fogna változ­tattatok Európa uralkodóinak közönye ma már, úgy látszik, elérte legmagasabb hatványát! September 18

Next