Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)

1868-07-24 / 87. szám

Második évi folyam­ Előfizetési feltételek : Évre ............................18 írt — kr. Félévre.......................® » » Negyedévre ••••''*' n Havonként..........................1 * — „ Megjelenik h­etenkint hivom­szor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: 87-ik Szim­. Szentegyház-utcza 467. 87.MAGYAR POLGÁR. P­OLITIKAI LAP. Kolozsvár­, péntek julius 24.­­ Hirdetési dijak. Ötször Laszbozott bot ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Déésen: Krómer Sámuel* Enyeden: Voseál János. Tordán: D. Papp Miklós. Szamosig vártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Dem­­jén László. KOLOZSVÁR, JILIIS 23. Legifjabb távirati tudósítások. Pest, júl. 23. A cul­.usminister legközelebb az 1848. 20. t. sz. gyakorlati alkalmazására vo­natkozó törvényjavaslatot fog az alsóház elé ter­jeszteni. Bécs, jul. 22. A legközelebbi nemzetközi távirdai értekezlet 1871 ben Flórenczben fog meg­tartatni. Prága, júl. 22. Cseh lapok jelentése szerint a császár a Pilsen Budweisi vonal megannyi táján jelen leend, s onnan Prágába utazik, hogy a cseh tartománygyű­lést személyesen nyissa meg. Bécsi ágro, julius 21. Arany 5.39’/a- Ezüst 111.25. Erdélyi földteherut. kötv. (á 100 ft) pénz — 70.50. áru 70.75. — Érd. vasút részvény (á 200 ft.­ pénz 153.50. ára 154.—. Az örmény püspökség restauratioja érdekében. *) n. A szamosujvári közönség arról nem te­het, h­a kérelme nem ütött ki kedvezőbb mo­dorban a püspöki székre nézve, annak okát nem másban, hanem a püspöki szék maga­tartásában keresse az „Egyházi és Iskolai Hetilap.“ Az irmodornak megfelelőnek kel­lett lenni a bánásmóddal, melyben az örmény egyház a püspöki szék által részesíttetett. A közönség saját érdekeinek árt, és a történeti igazság ellen vét, ha a midőn egy­házi autonómiáért, önkormányzatért folyamo­dik, és fenmaradásának egyedüli biztosíté­kát az egykor Erdélyben létezett örmény püspökség visszaállításában látja — nem em­líti fel, hogy a jelen egyházi kormányzat alatt, mely által nemzeti egyháza egységében s egyéb életfeltételeiben támadtatott meg — existentiáját veszélyeztetve látja; ha a min­­­den kérelmének fösúlyolt történelmi multjá­­ra s jelen szomorú helyzetére fekteti, petiti­­ojában múltjának és jelenének nem adja hű rajzát, nem indokolja emancipáltatása iránt­­ nyilvánított óhajtását, elhallgatja azon sérel­meket, melyeknek egyetlen egyike is ele­gendő arra, hogy az örmény egyházra nyo­masztó és természetellenes viszony, melyben eddig az erdélyi megyéhez állott, és a­mely különben is nélkülöz minden törvényes ala­pot — mielőbb és örökre megszüntettessék. Egy városi hatóság által a magas kor­mányhoz benyújtott petitionak mindenesetre nyíltnak, őszintének, egyenesnek, mindenek­előtt történeti igazságon alapultnak kell len­ni, burkolt és kétértelmű kitételeknek itt nincsen helye. Az egyházunk irányában követett mostoha bánásmódnak szépítgetésé­­vel, simogatásával, a sérelmek elhallgatásá­val nem sokra megyünk, ezzel csak az el­lennek adunk vala sipot szájába, és czikk­*) Lásd a 85 ik számot. Szerk. bzó kétségkívül első leendett, ki nekünk fel­hányja: az örmények meg vannak elégedve az erdélyi püspök kormányával, nincs tehát ok az elválásra és egy külön örmény püs­pökség felállítására. Azonban igazmondás nem eraberszó­­lás. A történeti tényállás felemlítése­­által a közönség az elhunyt és élő erdélyi­­­püspö­kök érdemeiből nem szándékozott legkiseb­bet levonni. Az elhunyt főpapok históriai személyiségek, ők maguk és tetteik holtuk után a kérlelhetlen történetírásnak, intézke­déseik pedig azonnal, hogy életbeléptettet­­nek, a közvéleménynek esnek bírálata alá. Ide járul még, hogy a közt, a ki a méltán megrótt intézkedéseket tette és rendszabá­lyokat hozta, és a közt, a ki azokat — da­czára az illető helyről azok ellen emelt ala­pos panaszoknak és előterjesztéseknek, még­is — fentartja és végrehajtja, különbséget látunk. A „Gyulafehérvári Egyházi lap“ tár­gyalt czikkének elején rászólását fejezvén ki a modor iránt, melyben a petitiv szer­kesztetek, a dolog barátjának vallja magát és pártolja az ügyet, sőt a püspöki szék nevében, melynek orgánuma többesben szól: „Mi — úgymond — nagyon örvendenénk az örmény püspökségek felállításának, hisz ez által a kath. erők szaporodnának, és a de­rék örmény polgárok egyházi és nemzeti érdemei kellő méltánylásban részesülnének.“ Ha a püspöki szék ekkér elismeri az ör­mény nemzet érdemeit, és azokat érdemesek­nek nyilatkoztatja a méltánylásra, önként merül föl a kérdés: honnan tehát a méltat­lan bánásmód, melyben ezen nemzetnek egy­háza eddig a püspöki szék által részesítte­tett? honnan ezen egyháznak feldarabolása, híveinek az anyaegyháztóli elszakitása és a latinházi annektálása, és egyéb mind máig fennálló tények s rendszabályok, melyek két­­ségbevonhatlanul annak élete kioltására irá­ny­ulnak? Honnan van, hogy az örmény papság nem tekintetik dioecesanusnak a püspöki szék által, hanem idegennek? Az egyházi rendek fölvételére nem kap „dioecesanus ti­tulust“, nem részesíttetik a növendék- és el­aggott papok fundusaiban, nem egyéb java­dalmakban, jóllehet tetemes összegekkel já­rul a mondott megyei alapok gyarapításához, hanem mindezen tekintetekben magukra s az illető községekre vannak utalva papjaink. A városi közönség közelebbi időkben is nem egyet látott el a papságra menendők közül útiköltséggel Lembergbe és Bécsbe az egy­házi rendeknek, — melyeket az erdélyi püs­pök nem adhat föl — örmény ritusú pü­spök­­tök­ fölvételére; nem egyet látott el titulus­sal, melyet a megye tőlük megtagadott, és hogy adni ezután sem szándékszik, jól tud­juk, mert az enyésző félben levő iskolai év­­ kezdetén történt, hogy a Karácsonyi Emmá­imér által a fehérvári papnöveldében örmény vagy akár egy szeszélyesen rendezett angolkertet, melynek gyepes helye: a Mezőség, az őserdők­ bo­­korcsoportozatai, az országutak­ ösvényei, a folyók és patakok­ változatos vízművei. A természetbúvárnak Erdély, egy gyönyörűen meghatározott, önálló kutatási tér, melyen minden lépten-nyomon érdekesnél érdekesebb jelenségnek örvendhet. Kérem a kegyes olvasót, kísérjen el néhány kirándulásomon, még­pedig a természetbúvároktól eddig került Mezőség tavaihoz. Figyelmünk főleg a szárnyasokra, de itt-ott egyébre is lesz fordítva. Megjegyzem, hogy martins hó derekán az idő. Az olykor meglepő terjedelmű tavakat még a jég bo­rítja, csak a széleken és forrásos helyeken látha­tunk vizet. A part puszta, mert nádjának hivatása az, hogy a szegény ham­bást úgy, mint az „ud­vart“ éltesse melegével; rejtekek tehát nem létez­nek. A jégtől szabad helyeken egy kis, látszólag hófehér madársereg úszkál, bukdácsol, egy más, igénytelen, főleg szürke színű társaságában: ez a legkisebb Mergus kedves élete párjával, fehér, gyö­nyörű bóbitás a hím, szürke a nyestény, s ha út­levéllel élne, megtudhatnék belőle, hogy ez éppen oly ékes, mint vidám úszómadár az északi sark környékét nevezi hazájának, a­hol bölcsőjét Nep­tunus keze ringatta. De elég furfangos arra is, hogy Erdélybe jön könnyen telelni. A telet nálunk a legtarkább társaságban tölti, mely részint saját földjeiből, részint töstörzsökös erdélyiekből áll, a kik, minden fajkülönbség daczára, egy és ugyan­­azon a lábon, az uszólábon úszszák végig életük ritusu clericus számára tett alapítványnak adományozása iránt, az alapitó által kegyúri joggal felruházott szamosujvári papság elé­­be gördített egyéb nehézségeken kívül, me­lyek kegyúri jogának gyakorlatát korlátol­ták, az általa felajánlott papnövendék fölvé­­tetése attól tételeztetett föl a püspöki szék által, hogy az ifjú szerezzen magának, és mutasson elő Szamosújvár városa közönsé­gétől írásbeli biztosítást az iránt, hogy ta­nulmányai végeztével — mi csak hat év múl­va történhetik meg, a clericus a philosophiai osztályba lépvén — a mondott közönség ál­tal az egyházi rendek felvételére szükségelt titulussal el fog láttatni. Ezen esetből egyszersmind láthatni, mi­lyen leend azon autonómia, melyet egyházi, iskolai és alapítványi ügyekben számunkra a püspöki szék készít, ha vele továbbra is összeköttetésben maradunk, midőn a kegy­­úri jog és az alapítók szándéka sem bizto­sít bennünket eléggé önkénye ellen. Végre czikkíróra bízzuk: hozza ösz­­hangzásba — ha tudja — az ügyre vonatko­zó méltányló szavait, melyeket előrebocsátott, zársorával, a­hol mondja: „azonban Erdély­ben mindenki tudja, ki e viszálynak oka,­­ ezért felelős; fejtse meg, — ha az ügy sze­rinte is méltánylást érdemel és nemes ügy — mit jelent az indignatio, melyet annak indítványozója ellen nyilvánít? miként von­ható az a szerinte jó és nemes ügyért fele­lősségre? milyen logikával nevezheti zársza­vaiban viszálynak az ügyet, melyről fennebb maga is elismeréssel szól? És ha csakugyan mondható viszálynak, ki annak az oka, ki idézte ezt elő? nemde az, ki visszaélve ha­talmával, egy hatalma alá hajtott gyöngébb egyház kebelében dúlt, mint dúlni szokott ellenség egy meghódított tartományban; nem pedig az, ki önfentartási ösztönből saját ma­ga és legszentebb érdekeinek védelmére kel, s a jogtalan tolakodottat jogos eszközökkel visszautasítja? ? Azonban legyen meggyőződve czikkire, mikép azon egyéniség, kire czéloz és kit felelősségre szeretne vonni, a felelősségtől éppen nem irtódzik, hanem kész azért az egész világ ítélőszéke előtt — az egy ká­­roly­ fehérvárit kivéve — a felelősséget el­vállalni. Szamosu­jvártt, jul. 14. 1868. Egy örmény katholikus belpolitikai szemle­ munkaidejének. Lassú mozgása lesz ez a mi tör­vényhozási gépezetünk, különösen a delegati­­s las­sító intézményével, de mikor egyszer e czélszerüt- Ien delegationalis intézmény is alkotmányos, nem vethetjük ki a gépezet kapcsából, inkább lassító hatásának lehető ellensúlyozására kell törekednünk. Ezt nem akarják megérteni a mi barátaink a szél­sőbalon,­­ ezért akasztgatják meg a törvényhozás működését szükségtelen interpellációkkal untalan. Eklatáns példa erre a képviselőház július 20-diki ülése. A ház siet az adók behajtása­ és biztosítá­sáról szóló törvényjavaslatnak s a főrendűek mó­­dosítványának a bélyegjavaslat V. § ára megsza­vazásával. Horváth Boldizsár az uzsora eltörlé­séről s a kisajátításról tesz le a ház asztalára két törvényjavaslatot, hangsúlyozva az idő elfoglaltsá­gát másnemű s égetőbb kérdésektől, mik egyha­mar e javaslatok tárgyalásra jövetelét sem enge­dik: ekkor előáll Simonyi Ernő egy határzati javaslattal Asztalos és Madarász Vilmos szabad­lábra helyezése iránt, s kerül ki ebből a kérdés­ből akkora fenék, hogy a ház aznapi ülésének egész drága ideje belevész. S belerántottak e kér­dés feletti debatteba Besze János, Halász Boldi­zsár, Horváth minister, Csiky Sándor, Nyáry Pál, Somossy Ignácz, végül az elnök, Vályi és Tisza Kálmán felszólalása értelmében kérdés alá bocsát­­ván Simonyi határzati javaslatát, a szélsőbal kivé­telével az összes ház által elvettetett. De ekkor már lejárt az idő, s miután Perczel Móra „véd­erőre vonatkozó 1. javaslatok tárgyalása előkészí­tésére kiküldött bizottságnak jelentését“ a ház elé terjeszté, az ülés 11/3 órakor eloszlott. A szélsőbal újra nyilatkozik, mint párt a „Pesti Napló“ ról, mely az ellene szótt megvesztegetési rágalmakat amúgy himmel-hám­­mal vonta vissza. A „Pesti Napló — írja a párt­­nyilatkozvány — eleget tett ugyan fölhívásunknak, a­mennyiben gyanúsítását visszavonta, illetőleg ki­magyarázta, de önmagát ki nem tisztázta, sőt még jobban belekeverte. Ez az elégtétel elég nekünk, de mi szerettük volna, ha a „P. Napló“ azon­­vá­­dunk ellenében is tisztázta volna magát, mely sze­rint becsületes ember jószág és fejvesztéssel járó ilyetén súlyos vádat még gyanúsításképen sem hir­dethet, hacsak arra bizonyítékkal nem bír. E helyett a „Napló“ beismerve hallgatásával eme bírálatunk alaposságát, a közönségre hivatko­zik, mintha nem , és nyomában a bérenetsajtó lett volna az, mely e gyanúsítást a közönség közé szórta, rendszeres koholmányaival, midőn már ta­valy világba bocsátották a Kossuthnak 50 ezer frank általi megvesztegettetéséről szóló gyalázatos rágalomnak bizonyult hírt, s azóta is kétértelmű czélzásaival egyre növelte a vádat, melyet ma pi­rulva kénytelen minden alap nélkülinek nyilvánítani, mint a­melyről tudomása sincsen.“ Várjon a jobboldal sajtója hol szedi fel azon rágalmakat, miket a balközép ellen szór, hogy Ti­szát és Ghyczyt nem a meggyőződés, hanem a minister tárczák utáni áhítás vezérli parlamenti szerepében? Erre valószínű még nyomorultabb vá­­laszszal állana elő, hisz a közbeszédre sem hivat­kozhatnék; az igen jól tudja, hogy egy Ghyczy­száraz nádba. Egy kimagasló nád csúcsáról gyö­nyörű ének hangzik felénk, mely merész trillákon át a legcsengőbb slphaug modulatioig s vissza al­kalmat ad a kis szárnyas művész megbecsülésére. Az ének nem annyira hangos, mint kellemes, s nem is járunk úgy vele, mint a csalogánynyal, a melynél a hangról a művészre következtetve, a várt pompás külső helyett meggyőződünk, hogy „Grau ist alle Theorie“ t. i.: a miénk. A nád mű­vésze, melyről szólunk, Lind Jenni földije, és akár külsejét, akár énekét vesszük, hasonlít az „északi csalogányához. Megmondjuk, hogy a Svéd kék­begyről (Sylvia Svecica) szólunk. Ő párosan vonul, s míg a kis feleség nagy szerényen a legsűrűbb nádban bujkál, addig a férj, mely a legszebb nász­öltönyben díszült, felrepü­l a nád csúcsára, onnan lebegve fel és le, hangoztatva szenvedélyes meny­­nyeg/.öt dalát. Bajosan alkothat képzeletünk helyes fogalmat e kis madár szépségéről. Színezetében egyesíti a hideg égalj Faunájának komorságát a meleg öv színpompájával. Míg háta, nyaka és feje egyszerű barna, addig begye és melle a legragyo­góbb lazúrkék; e kékből egy vakító fehérségű folt ragyog szemünkre. A kékség a hasfelé egy kes­keny fekete és egy szélesebb élénk rozsdaszín öv által határoztatik meg. Mindezekhez járul a szer­felett írnom láb és csőr, s két sötétbarna, nagy és okos szem és készen áll a kedves lény. Remélve, hogy Lind Jenni emlékét nem sér­tettem bezárom soraimat, ha szabad, folytatásig. *) A mezőségi tavak madárvilága. Káka tövén költ a rucza. Népdal. Ha egy szép, tiszta napon a mező­sályi ha­táron fekvő „Koszta Suri“ sajátságos csucsorodású hegy tetejét megmászva körültekintünk, a maga nemében remek látvány jutalmazza a mászás cse­kély fáradságát. Körültekintve, egy óriási Amphi­­theatrum padozatán találjuk magunkat, s ha köl­tők vagyunk, megszólalhat a lant a természet di­csőítésére ; ha természetbarátok vagyunk, gyönyör­ködünk s tudvágyunk felébred; sőt az a prózai ember is, a ki „él, hogy egyék“ valóságos lelke­­sültségbe eheti be magát a „Koszta Suri“ csúcsán! Az amphitheátrumot, nem halandó, hanem­ az a mester építé, a ki villámokkal ir és menydörgés­­ben szól a parányhoz úgy, mint az emberhez, a ki­nek hatalma az anyagot életté, s az életet anyag­gá változtathatja,­­ Szigoru rendet tart a minden­es mozgalmaiban, — tehát a planéta forgásában úgy, mint a legparányibb állat sürgésében: a ter­mészet. Valóban, ha a „Koszta Suri“ tetejéről azt a tömötten sorakozott merész ormókkal ékeskedő, szakadatlan hegylánczot szemléljük, mely kis ha­zánkat oly gondosan köríti: láthatunk amphithea­­trumot, melynek pódiuma egy mezőségi domb, Herman. (Me.) Julius közepén is túl vagyunk, s mily kevés törvényjavaslat tárgyalásán van túl az or­szággyűlés, mennyi dolog várja ezen ülésezés hát­ra levő négy hónapját: a honvédelmi ügy, a bud­­getnek tárgyalása 1868-ra, s az új budgeté a jö­vő évre, a közoktatás, a honosítás, a megyerende­zés, a nemzetiségi kérdés megoldása, holott a nem sokára életbelépő delegatio is szép részét nyeri el pályáját. A társalgás hasonlít a társaság tarkasá­gához. Majd a tőkés kácsérnak van mondani­való­ja, s alig hallgattunk széles, mély torok hangjára, már pereg a kis Mergus az egész társasággal egy­szerre, akár a legtiszteségesebb kávéconsortium. Itt halljuk a kis nyílfarkú rucza (Anas penelope) fütytyét a kanalas, polák és úgynevezett havasi rucza (Anas clangula) hangjából kitűnni s egyedül a jeges búvár (Colymbus glacialis) hallgat, nagyo­kat bukva a jeges vizen át a tó fenekéig. Ez na­gyobbrészt igen utazott társaság, mely az északi tengert éppen olyan jól ismeri, mint a mező-záhi tavakat. Természetes tehát, hogy szemes legények, a­kik a vadász kalapjára igen jól ügyelve, nehe­zen esnek áldozatul. Egy tartós permetezés végre felolvaszta a jeget, északi vendégeink nyugtalan­kodni kezdenek, s napról-napra olvadoz a jéggel számuk is. Ekkor jelent meg a sima tükrön Island fecskéje, az éneklő hattyú. Megjelent, mert jóko­ra darab föld és még nagyobb darab tenger fek­szik Mezü-Tóhát és Island között, már pedig a költők e kegyencze, a szépség, tisztaság és ele­gáns tartás e mintaképe sokkal lelkiismeretesebb, sokkal jobban szereti hazáját, semhogy a kedves Islandiakat megfosztaná attól az örömtől, a­melyet nekünk a gólya és a fecske minden évben oly hűségesen meghozott. A midőn a meszsze földön telelt hattyúk meg­térnek: Island örömünnepet ül; az éneklő hattyú jött, mint a kikelet biztos hirnöke, kit ura hóvirág és ibolyadiszben nyomban követ. Lépjünk most a tóvégekben megmaradott *­ Minél előbb várjuk. * Szerk*

Next