Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)
1868-07-24 / 87. szám
Második évi folyam Előfizetési feltételek : Évre ............................18 írt — kr. Félévre.......................® » » Negyedévre ••••''*' n Havonként..........................1 * — „ Megjelenik hetenkint hivomszor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: 87-ik Szim. Szentegyház-utcza 467. 87.MAGYAR POLGÁR. POLITIKAI LAP. Kolozsvár, péntek julius 24. Hirdetési dijak. Ötször Laszbozott bot ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Déésen: Krómer Sámuel* Enyeden: Voseál János. Tordán: D. Papp Miklós. Szamosig vártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Demjén László. KOLOZSVÁR, JILIIS 23. Legifjabb távirati tudósítások. Pest, júl. 23. A cul.usminister legközelebb az 1848. 20. t. sz. gyakorlati alkalmazására vonatkozó törvényjavaslatot fog az alsóház elé terjeszteni. Bécs, jul. 22. A legközelebbi nemzetközi távirdai értekezlet 1871 ben Flórenczben fog megtartatni. Prága, júl. 22. Cseh lapok jelentése szerint a császár a Pilsen Budweisi vonal megannyi táján jelen leend, s onnan Prágába utazik, hogy a cseh tartománygyűlést személyesen nyissa meg. Bécsi ágro, julius 21. Arany 5.39’/a- Ezüst 111.25. Erdélyi földteherut. kötv. (á 100 ft) pénz — 70.50. áru 70.75. — Érd. vasút részvény (á 200 ft. pénz 153.50. ára 154.—. Az örmény püspökség restauratioja érdekében. *) n. A szamosujvári közönség arról nem tehet, ha kérelme nem ütött ki kedvezőbb modorban a püspöki székre nézve, annak okát nem másban, hanem a püspöki szék magatartásában keresse az „Egyházi és Iskolai Hetilap.“ Az irmodornak megfelelőnek kellett lenni a bánásmóddal, melyben az örmény egyház a püspöki szék által részesíttetett. A közönség saját érdekeinek árt, és a történeti igazság ellen vét, ha a midőn egyházi autonómiáért, önkormányzatért folyamodik, és fenmaradásának egyedüli biztosítékát az egykor Erdélyben létezett örmény püspökség visszaállításában látja — nem említi fel, hogy a jelen egyházi kormányzat alatt, mely által nemzeti egyháza egységében s egyéb életfeltételeiben támadtatott meg — existentiáját veszélyeztetve látja; ha a minden kérelmének fösúlyolt történelmi multjára s jelen szomorú helyzetére fekteti, petitiojában múltjának és jelenének nem adja hű rajzát, nem indokolja emancipáltatása iránt nyilvánított óhajtását, elhallgatja azon sérelmeket, melyeknek egyetlen egyike is elegendő arra, hogy az örmény egyházra nyomasztó és természetellenes viszony, melyben eddig az erdélyi megyéhez állott, és amely különben is nélkülöz minden törvényes alapot — mielőbb és örökre megszüntettessék. Egy városi hatóság által a magas kormányhoz benyújtott petitionak mindenesetre nyíltnak, őszintének, egyenesnek, mindenekelőtt történeti igazságon alapultnak kell lenni, burkolt és kétértelmű kitételeknek itt nincsen helye. Az egyházunk irányában követett mostoha bánásmódnak szépítgetésével, simogatásával, a sérelmek elhallgatásával nem sokra megyünk, ezzel csak az ellennek adunk vala sipot szájába, és czikk*) Lásd a 85 ik számot. Szerk. bzó kétségkívül első leendett, ki nekünk felhányja: az örmények meg vannak elégedve az erdélyi püspök kormányával, nincs tehát ok az elválásra és egy külön örmény püspökség felállítására. Azonban igazmondás nem eraberszólás. A történeti tényállás felemlítéseáltal a közönség az elhunyt és élő erdélyipüspökök érdemeiből nem szándékozott legkisebbet levonni. Az elhunyt főpapok históriai személyiségek, ők maguk és tetteik holtuk után a kérlelhetlen történetírásnak, intézkedéseik pedig azonnal, hogy életbeléptettetnek, a közvéleménynek esnek bírálata alá. Ide járul még, hogy a közt, a ki a méltán megrótt intézkedéseket tette és rendszabályokat hozta, és a közt, a ki azokat — daczára az illető helyről azok ellen emelt alapos panaszoknak és előterjesztéseknek, mégis — fentartja és végrehajtja, különbséget látunk. A „Gyulafehérvári Egyházi lap“ tárgyalt czikkének elején rászólását fejezvén ki a modor iránt, melyben a petitiv szerkesztetek, a dolog barátjának vallja magát és pártolja az ügyet, sőt a püspöki szék nevében, melynek orgánuma többesben szól: „Mi — úgymond — nagyon örvendenénk az örmény püspökségek felállításának, hisz ez által a kath. erők szaporodnának, és a derék örmény polgárok egyházi és nemzeti érdemei kellő méltánylásban részesülnének.“ Ha a püspöki szék ekkér elismeri az örmény nemzet érdemeit, és azokat érdemeseknek nyilatkoztatja a méltánylásra, önként merül föl a kérdés: honnan tehát a méltatlan bánásmód, melyben ezen nemzetnek egyháza eddig a püspöki szék által részesíttetett? honnan ezen egyháznak feldarabolása, híveinek az anyaegyháztóli elszakitása és a latinházi annektálása, és egyéb mind máig fennálló tények s rendszabályok, melyek kétségbevonhatlanul annak élete kioltására irányulnak? Honnan van, hogy az örmény papság nem tekintetik dioecesanusnak a püspöki szék által, hanem idegennek? Az egyházi rendek fölvételére nem kap „dioecesanus titulust“, nem részesíttetik a növendék- és elaggott papok fundusaiban, nem egyéb javadalmakban, jóllehet tetemes összegekkel járul a mondott megyei alapok gyarapításához, hanem mindezen tekintetekben magukra s az illető községekre vannak utalva papjaink. A városi közönség közelebbi időkben is nem egyet látott el a papságra menendők közül útiköltséggel Lembergbe és Bécsbe az egyházi rendeknek, — melyeket az erdélyi püspök nem adhat föl — örmény ritusú püspöktök fölvételére; nem egyet látott el titulussal, melyet a megye tőlük megtagadott, és hogy adni ezután sem szándékszik, jól tudjuk, mert az enyésző félben levő iskolai év kezdetén történt, hogy a Karácsonyi Emmáimér által a fehérvári papnöveldében örmény vagy akár egy szeszélyesen rendezett angolkertet, melynek gyepes helye: a Mezőség, az őserdők bokorcsoportozatai, az országutak ösvényei, a folyók és patakok változatos vízművei. A természetbúvárnak Erdély, egy gyönyörűen meghatározott, önálló kutatási tér, melyen minden lépten-nyomon érdekesnél érdekesebb jelenségnek örvendhet. Kérem a kegyes olvasót, kísérjen el néhány kirándulásomon, mégpedig a természetbúvároktól eddig került Mezőség tavaihoz. Figyelmünk főleg a szárnyasokra, de itt-ott egyébre is lesz fordítva. Megjegyzem, hogy martins hó derekán az idő. Az olykor meglepő terjedelmű tavakat még a jég borítja, csak a széleken és forrásos helyeken láthatunk vizet. A part puszta, mert nádjának hivatása az, hogy a szegény hambást úgy, mint az „udvart“ éltesse melegével; rejtekek tehát nem léteznek. A jégtől szabad helyeken egy kis, látszólag hófehér madársereg úszkál, bukdácsol, egy más, igénytelen, főleg szürke színű társaságában: ez a legkisebb Mergus kedves élete párjával, fehér, gyönyörű bóbitás a hím, szürke a nyestény, s ha útlevéllel élne, megtudhatnék belőle, hogy ez éppen oly ékes, mint vidám úszómadár az északi sark környékét nevezi hazájának, ahol bölcsőjét Neptunus keze ringatta. De elég furfangos arra is, hogy Erdélybe jön könnyen telelni. A telet nálunk a legtarkább társaságban tölti, mely részint saját földjeiből, részint töstörzsökös erdélyiekből áll, a kik, minden fajkülönbség daczára, egy és ugyanazon a lábon, az uszólábon úszszák végig életük ritusu clericus számára tett alapítványnak adományozása iránt, az alapitó által kegyúri joggal felruházott szamosujvári papság elébe gördített egyéb nehézségeken kívül, melyek kegyúri jogának gyakorlatát korlátolták, az általa felajánlott papnövendék fölvétetése attól tételeztetett föl a püspöki szék által, hogy az ifjú szerezzen magának, és mutasson elő Szamosújvár városa közönségétől írásbeli biztosítást az iránt, hogy tanulmányai végeztével — mi csak hat év múlva történhetik meg, a clericus a philosophiai osztályba lépvén — a mondott közönség által az egyházi rendek felvételére szükségelt titulussal el fog láttatni. Ezen esetből egyszersmind láthatni, milyen leend azon autonómia, melyet egyházi, iskolai és alapítványi ügyekben számunkra a püspöki szék készít, ha vele továbbra is összeköttetésben maradunk, midőn a kegyúri jog és az alapítók szándéka sem biztosít bennünket eléggé önkénye ellen. Végre czikkíróra bízzuk: hozza öszhangzásba — ha tudja — az ügyre vonatkozó méltányló szavait, melyeket előrebocsátott, zársorával, ahol mondja: „azonban Erdélyben mindenki tudja, ki e viszálynak oka, ezért felelős; fejtse meg, — ha az ügy szerinte is méltánylást érdemel és nemes ügy — mit jelent az indignatio, melyet annak indítványozója ellen nyilvánít? miként vonható az a szerinte jó és nemes ügyért felelősségre? milyen logikával nevezheti zárszavaiban viszálynak az ügyet, melyről fennebb maga is elismeréssel szól? És ha csakugyan mondható viszálynak, ki annak az oka, ki idézte ezt elő? nemde az, ki visszaélve hatalmával, egy hatalma alá hajtott gyöngébb egyház kebelében dúlt, mint dúlni szokott ellenség egy meghódított tartományban; nem pedig az, ki önfentartási ösztönből saját maga és legszentebb érdekeinek védelmére kel, s a jogtalan tolakodottat jogos eszközökkel visszautasítja? ? Azonban legyen meggyőződve czikkire, mikép azon egyéniség, kire czéloz és kit felelősségre szeretne vonni, a felelősségtől éppen nem irtódzik, hanem kész azért az egész világ ítélőszéke előtt — az egy károly fehérvárit kivéve — a felelősséget elvállalni. Szamosujvártt, jul. 14. 1868. Egy örmény katholikus belpolitikai szemle munkaidejének. Lassú mozgása lesz ez a mi törvényhozási gépezetünk, különösen a delegatis lassító intézményével, de mikor egyszer e czélszerüt- Ien delegationalis intézmény is alkotmányos, nem vethetjük ki a gépezet kapcsából, inkább lassító hatásának lehető ellensúlyozására kell törekednünk. Ezt nem akarják megérteni a mi barátaink a szélsőbalon, ezért akasztgatják meg a törvényhozás működését szükségtelen interpellációkkal untalan. Eklatáns példa erre a képviselőház július 20-diki ülése. A ház siet az adók behajtása és biztosításáról szóló törvényjavaslatnak s a főrendűek módosítványának a bélyegjavaslat V. § ára megszavazásával. Horváth Boldizsár az uzsora eltörléséről s a kisajátításról tesz le a ház asztalára két törvényjavaslatot, hangsúlyozva az idő elfoglaltságát másnemű s égetőbb kérdésektől, mik egyhamar e javaslatok tárgyalásra jövetelét sem engedik: ekkor előáll Simonyi Ernő egy határzati javaslattal Asztalos és Madarász Vilmos szabadlábra helyezése iránt, s kerül ki ebből a kérdésből akkora fenék, hogy a ház aznapi ülésének egész drága ideje belevész. S belerántottak e kérdés feletti debatteba Besze János, Halász Boldizsár, Horváth minister, Csiky Sándor, Nyáry Pál, Somossy Ignácz, végül az elnök, Vályi és Tisza Kálmán felszólalása értelmében kérdés alá bocsátván Simonyi határzati javaslatát, a szélsőbal kivételével az összes ház által elvettetett. De ekkor már lejárt az idő, s miután Perczel Móra „véderőre vonatkozó 1. javaslatok tárgyalása előkészítésére kiküldött bizottságnak jelentését“ a ház elé terjeszté, az ülés 11/3 órakor eloszlott. A szélsőbal újra nyilatkozik, mint párt a „Pesti Napló“ ról, mely az ellene szótt megvesztegetési rágalmakat amúgy himmel-hámmal vonta vissza. A „Pesti Napló — írja a pártnyilatkozvány — eleget tett ugyan fölhívásunknak, amennyiben gyanúsítását visszavonta, illetőleg kimagyarázta, de önmagát ki nem tisztázta, sőt még jobban belekeverte. Ez az elégtétel elég nekünk, de mi szerettük volna, ha a „P. Napló“ azonvádunk ellenében is tisztázta volna magát, mely szerint becsületes ember jószág és fejvesztéssel járó ilyetén súlyos vádat még gyanúsításképen sem hirdethet, hacsak arra bizonyítékkal nem bír. E helyett a „Napló“ beismerve hallgatásával eme bírálatunk alaposságát, a közönségre hivatkozik, mintha nem , és nyomában a bérenetsajtó lett volna az, mely e gyanúsítást a közönség közé szórta, rendszeres koholmányaival, midőn már tavaly világba bocsátották a Kossuthnak 50 ezer frank általi megvesztegettetéséről szóló gyalázatos rágalomnak bizonyult hírt, s azóta is kétértelmű czélzásaival egyre növelte a vádat, melyet ma pirulva kénytelen minden alap nélkülinek nyilvánítani, mint amelyről tudomása sincsen.“ Várjon a jobboldal sajtója hol szedi fel azon rágalmakat, miket a balközép ellen szór, hogy Tiszát és Ghyczyt nem a meggyőződés, hanem a minister tárczák utáni áhítás vezérli parlamenti szerepében? Erre valószínű még nyomorultabb válaszszal állana elő, hisz a közbeszédre sem hivatkozhatnék; az igen jól tudja, hogy egy Ghyczyszáraz nádba. Egy kimagasló nád csúcsáról gyönyörű ének hangzik felénk, mely merész trillákon át a legcsengőbb slphaug modulatioig s vissza alkalmat ad a kis szárnyas művész megbecsülésére. Az ének nem annyira hangos, mint kellemes, s nem is járunk úgy vele, mint a csalogánynyal, a melynél a hangról a művészre következtetve, a várt pompás külső helyett meggyőződünk, hogy „Grau ist alle Theorie“ t. i.: a miénk. A nád művésze, melyről szólunk, Lind Jenni földije, és akár külsejét, akár énekét vesszük, hasonlít az „északi csalogányához. Megmondjuk, hogy a Svéd kékbegyről (Sylvia Svecica) szólunk. Ő párosan vonul, s míg a kis feleség nagy szerényen a legsűrűbb nádban bujkál, addig a férj, mely a legszebb nászöltönyben díszült, felrepül a nád csúcsára, onnan lebegve fel és le, hangoztatva szenvedélyes menynyeg/.öt dalát. Bajosan alkothat képzeletünk helyes fogalmat e kis madár szépségéről. Színezetében egyesíti a hideg égalj Faunájának komorságát a meleg öv színpompájával. Míg háta, nyaka és feje egyszerű barna, addig begye és melle a legragyogóbb lazúrkék; e kékből egy vakító fehérségű folt ragyog szemünkre. A kékség a hasfelé egy keskeny fekete és egy szélesebb élénk rozsdaszín öv által határoztatik meg. Mindezekhez járul a szerfelett írnom láb és csőr, s két sötétbarna, nagy és okos szem és készen áll a kedves lény. Remélve, hogy Lind Jenni emlékét nem sértettem bezárom soraimat, ha szabad, folytatásig. *) A mezőségi tavak madárvilága. Káka tövén költ a rucza. Népdal. Ha egy szép, tiszta napon a mezősályi határon fekvő „Koszta Suri“ sajátságos csucsorodású hegy tetejét megmászva körültekintünk, a maga nemében remek látvány jutalmazza a mászás csekély fáradságát. Körültekintve, egy óriási Amphitheatrum padozatán találjuk magunkat, s ha költők vagyunk, megszólalhat a lant a természet dicsőítésére ; ha természetbarátok vagyunk, gyönyörködünk s tudvágyunk felébred; sőt az a prózai ember is, a ki „él, hogy egyék“ valóságos lelkesültségbe eheti be magát a „Koszta Suri“ csúcsán! Az amphitheátrumot, nem halandó, hanem az a mester építé, a ki villámokkal ir és menydörgésben szól a parányhoz úgy, mint az emberhez, a kinek hatalma az anyagot életté, s az életet anyaggá változtathatja, Szigoru rendet tart a mindenes mozgalmaiban, — tehát a planéta forgásában úgy, mint a legparányibb állat sürgésében: a természet. Valóban, ha a „Koszta Suri“ tetejéről azt a tömötten sorakozott merész ormókkal ékeskedő, szakadatlan hegylánczot szemléljük, mely kis hazánkat oly gondosan köríti: láthatunk amphitheatrumot, melynek pódiuma egy mezőségi domb, Herman. (Me.) Julius közepén is túl vagyunk, s mily kevés törvényjavaslat tárgyalásán van túl az országgyűlés, mennyi dolog várja ezen ülésezés hátra levő négy hónapját: a honvédelmi ügy, a budgetnek tárgyalása 1868-ra, s az új budgeté a jövő évre, a közoktatás, a honosítás, a megyerendezés, a nemzetiségi kérdés megoldása, holott a nem sokára életbelépő delegatio is szép részét nyeri el pályáját. A társalgás hasonlít a társaság tarkaságához. Majd a tőkés kácsérnak van mondanivalója, s alig hallgattunk széles, mély torok hangjára, már pereg a kis Mergus az egész társasággal egyszerre, akár a legtiszteségesebb kávéconsortium. Itt halljuk a kis nyílfarkú rucza (Anas penelope) fütytyét a kanalas, polák és úgynevezett havasi rucza (Anas clangula) hangjából kitűnni s egyedül a jeges búvár (Colymbus glacialis) hallgat, nagyokat bukva a jeges vizen át a tó fenekéig. Ez nagyobbrészt igen utazott társaság, mely az északi tengert éppen olyan jól ismeri, mint a mező-záhi tavakat. Természetes tehát, hogy szemes legények, akik a vadász kalapjára igen jól ügyelve, nehezen esnek áldozatul. Egy tartós permetezés végre felolvaszta a jeget, északi vendégeink nyugtalankodni kezdenek, s napról-napra olvadoz a jéggel számuk is. Ekkor jelent meg a sima tükrön Island fecskéje, az éneklő hattyú. Megjelent, mert jókora darab föld és még nagyobb darab tenger fekszik Mezü-Tóhát és Island között, már pedig a költők e kegyencze, a szépség, tisztaság és elegáns tartás e mintaképe sokkal lelkiismeretesebb, sokkal jobban szereti hazáját, semhogy a kedves Islandiakat megfosztaná attól az örömtől, amelyet nekünk a gólya és a fecske minden évben oly hűségesen meghozott. A midőn a meszsze földön telelt hattyúk megtérnek: Island örömünnepet ül; az éneklő hattyú jött, mint a kikelet biztos hirnöke, kit ura hóvirág és ibolyadiszben nyomban követ. Lépjünk most a tóvégekben megmaradott * Minél előbb várjuk. * Szerk*