Magyar Polgár, 1869. január-június (3. évfolyam, 1-76. szám)

1869-04-28 / 50. szám

­ 50-ik szám.­_____________ zár. A körjegyzőségre felszólittattakó: Csáky Albin, Schönborn Ervin, Zichy Lajos és Apponyi Sándor grófok. Elnök fölkéri a tagokat, hogy a 11 órakor tartandó misére és az országgyűlés m­egnyitására jelenjenek meg. Ezzel a gyűlés eloszlik, hogy d. n. 2 órakor folytattassék. A képviselőház Illése d. u. 2 órakor. Pribék Antal korelnök azon értesítéssel nyitja meg az ülést, hogy a király t. hó 2- án déli tizenket­­tedfél órakor fogadja a képviselőket. A mait ülés­ről szóló jegyzőkönyv hitelesítése után elnök be­mutatja a trónbeszédet, mely azonnal felolvastatik. Jövő ülés hétfőn reggel 9 órakor lesz. A főrendi ház ülése d. u. 2 órakor. Dr. Orczy György korelnöknek Andrássy miniszterel­nök a király egy leiratát nyujtá át felolvastatás végett. A leiratban Majláth György a felsőház el­nökévé, Cziráky János pedig alelnökévé nevezte­tik ki. Majláth György elfoglalván az elnöki szé­ket, hoszszabb beszédben körvonalazá azon fontos teendőket, melyek a törvényhozótestületre ez ülés­szak alatt várnak. Simor János prímás üdvözli a főrendeket. Ezután fölolvastatik a trónbeszéd, mely­nek kinyomatása elrendeltetvén, kedden tár­gyalás alá fog vétetni. Pest városa meghívja a fő­rendeket a József szobor leleplezésének ünnepé­lyére. Szapáry Antal egyhangúlag megválasztatik háznagynak. Elnök fölkéri a ház tagjait, hogy a kedden 11 órakor tartandó ülésre hozzák el az igazoló bizottság 18 és a naplóbiráló 28 tagjára szavazati czéduláikat. Ezután még a ház 8 jegy­zőjére adattak be szavazatok. Az állam és határai. (Laboulaye után.) IV. A hűbériség nem fojtotta el teljesen a ró­mai eszméket; kezdettől óta néma reactio fejlő­dött ki a hódítók viszszaélései és erőszakosságai, később pedig a főurak zsarolásai ellen. Szép Fü­­löp uralkodása alatt a reactio győzedelmeskedik, a római jog felkéi a porból, s a jogtudósok a Di­­gesták és Codex által aláásni kezdik a hűbéri sza­badságokat. Eszményük a róm­ai állam, az egy­ség és egyenlőség oly uralkodó alatt, kit csak Isten vonhat kérdőre. Egy hit, egy törvény, egy király: ez jelszavuk; a franczia király szerintük imperator saját országában, az ő előnyére alkal­mazták ezen imperiális alapelvet: „quod prin­cipi piacuit, legis habet vi­go­rem“, a ki­rály szava a törvény parancsa. Három századnál tovább tartott a hűbériség elleni harcz. Az elnyomott nép folyama alatt vi­téz kitartásssal támogatta azokat, kik ügyét ke­zeikben tartották, de míg Angolországban a főurak, hogy megvédjék kiváltságaikat, szövetségre léptek az országgal, s nemzeti szokásokat használtak fel a szabadságok korlátolására : a­ franczia királyok megelégedtek avval, hogy a népnek, mely nekik segítséget nyújtott, az absolut hatalom által erejének legkisebb gyengítése nélkül megadható polgári ga­rantiákat engedélyeztek. Szép Fülöp és utódai leigázták ugyan a főurakat s engedelmességre kényszeriték ezen alattvaló zsarnokokat, de csak azért, hogy Francziaország minden erejét kizáró­lag a maguk hasznára zsákmányolják ki. Az egyenlőség nyert ezáltal, de a szabadság nem. Igen hosszadalmas volna követni ezen szüne­tet nem ismerő küzdelmét a királyságnak a füg­getlenség régi szelleme ellen. Ügyesség, erő, csel­­szövény, fegyver, törvények, ítéletek, minden fel lön használva a souverainitas visszaszerzése, az Imperialismus épületének lassanként ismét felállí­tása végett. Alávetni a királynak a várakat, vá­rosokat és falvakat, kényszeríteni a legdölyfösebb férfiakat a közös bíró előtt meghajlásra, előkészí­teni a törvényhozási egységet, nagyobbítani az administratiot, összpontosítani a kormányzást, ez volt állandó törekvése királyaink és tanácsosaik­nak. Az uralkodók változnak, azonban a traditio ugyanaz marad; V Károly és XI Lajos, I Ferencz és IV Henrik, Richelieu és XIV Lajos ugyan egy eszmét, r®z egységnek az állam despotismusa által megvalósítását­­ követnek. Az eszme nagy, az eszköz korlátot nem ismerő volt; megkérdhetjük magunk­tól, hova vezette Francziaországot ? Csodálni egész­ben véve királyaink művét, mint ezt sokáig téve a szabadelvű iskola, túlságos szeretetéről tanús­kodnék az egyöntetűségnek. Mi elég drágán fizet­tük meg az absolut hatalom hibáit, hogy szabad legyen bírálat alá vonunk ezen töb­b szabad po­litikát, mely miután mindent egyenlővé tett, a mo­narchiát sem tudta fenntartani. Nem lehet sajnálkoznunk a hűbéri nemesség bukásán. A főurak csak kiváltságaikat védelmez­ték, de a nemzeti jogokért semmit nem tettek, mígnem önzésük vesztüket idézte elő. A franczia nemességnek fényes emlékei vannak, de bár vi­téz és lovagias volt, soha nem birt politicai szel­lemmel . Versalles-ba azért sietett, hogy itt, mint megtiszteltetést, gyakorolja a királyi szolgaságot. Ily után aristocraţia nem maradhat fönn. A­mi a papságot illeti, ez más szerepet játszhatott volna, ha jobban ellenáll a királyság jogsértéseinek! A tizenötödik században, a hitszakadás nyomorai között a galliai egyház egészen élettől van áthatva; a basel­ i és constanz-i zsinatokon Eu­rópa csak a franczia főpapokat és tudósokat hallgatja; a párisi egyetem disze és védfala a kereszténységnek. Egy századdal később mind­ez ki van oltva. A concordatum megerősítette az egyház szolgaságát, mely oda esett viszsza, a­hova Constantin helyeré. Az uralkodó védi, gazdagítja az egyházat, s szükség esetében az eretnekség ellen is segélyt nyújt neki; de ugyanakkor főnö­keit is kinevezi s a püspökséget a kormányzat eszközeként használja fel. Tudjuk, mi az eredmé­nye ezen egyenlőtlen szövetségnek. Az egyháznak ereje a közvéleményé is, melynek csak a szabad­ság adja meg értékét; az állam kezei közé jut­­tattatni magát egyértelmű a lemondással. XIV Lajos uralkodása apológiája a monar­chiának. Ha oly kormányzatot keresünk, mely Tra­jan­ és Hadriánéhoz hasonlítson, itt kell megálla­podnunk. Az egység bevégzett tény, minden ellen­állás le van győzve, a municipális vagy hűbéri jogoknak utolsó maradványai is elenyésztek, a parlament néma, a hitszakadás és eretnekség ki­irtatott, a fejedelem pártolója a vallásnak, a tudo­mányok­ és művészeteknek, más szóval a lelkiis­meret és gondolat hatalma alatt áll. Az állam nem ismer többé határokat, a római rendszernek legszebb napjai visszatértek. Íme ezt bámulták atyáink, s közöttük első­sorban Voltaire, ki nem vezette volna a közvéleményt, ha nem bir a fran­czia szellemnek hibáival úgy, mint egyéb sajátsá­gaival. Midőn a nagy királyról nevezé el a szá­zadot, alig tűnik szemébe néhány árny a fölkelé­sében oly igen fényes, hanyatlásakor anynyira szomorú nap fölött. Voltaire nem érzi azt, hogy Augusztus, XIV Lajos és mindazon fejedelmek, kik nagyságukat a szabadság romjain emelik föl, maguk után erélytelen nemzedékeket hagynak visz­sza. Azon tékozlók közé tartoznak ők, kik elpusz­títják őseik vagyonát, s örököseiknek csak a nyo­mort hagyományozzák. A király nagysága elpalástolja a kormány­zat bűneit. Bossuet, e nagy szellem egész őszin­teséggel írta meg „a szent írásból levont politica“ - jában a depotismus valódi dicsbeszédét. Találunk ugyan a szent sorok között a souverain-ekhez in­tézett bölcs tanácsadásokat is, de ezek elvégre is nem egyebek tanácsadásoknál. Bossuet szerint, ki összezavarja az anarchiát a szabadsággal, az alatt­valóknak egyetlen jog, még a tulajdon sem képe­zi oly sajátját, mely nem eredne a hatalom kegyé­ből ; következőleg, az alattvalók nem is követel­hetnek semmiféle garantiát. A fejedelem nem osztozkodik senkivel. A királyok felszentelt lé­nyek ; csak Isten büntetheti meg őket, ha vissza­élnek a hatalommal, melyet az ég nekik adott. Az absolut hatalomnak ellensúlyozói egyedül a jámborság, az Isten félelme, az alattvalók enge­detlensége isteni és emberi felségsértés egyaránt. A meaux-i püspök elmélete a szentesített szolga­ság­­i ily elvekből indul ki, akaratlanul is oda jut, hogy a rabszolgaságot jogos és méltányos állapotnak találja . Bossuet valóban eddig szál­lott alá! Egészen más alapon áll Feneion. Kormány­zási terveiben, melyeket Larcy*) kellő világításba helyezett, c­imitrk­us reformokra találunk. Fene­ Ion nem tud kivetkőzni Mentor szerepéből, de bír politikai belátással, s érzi, hogy az absolut mo­narchia nem tarthatja fönn magát. Nem intéz ugyan támadást a fejedelem jogai ellen, azonban e jogokat korlátozva látja a nemzet régi szabad­ságai által, s ezokból viszszakivánja a municipá­lis és tartományi szabadságot épen úgy, mint a nemzeti szabadságot. Végül — és itt jóval túlemelke­­dik kora színvonalán — független egyházat óhajt, mely szövetségese, nem pedig alattvalója legyen az államnak. Ha a bourgogne-i herczeg tovább élt volna, hogy tanítójának elveit érvényesíthesse: ki tudja, várjon a tizennyolczadik század elején nem lépett volna-e Francziaország békésen a sza­badság útjára? Míg XIV Lajos megittasodott hatalmának ér­zetétől, Angolországot forradalmak hozták hullám­zásba melyek az eszmék befolyása alatt a mi­­einktől egészen különbözőleg alakultak. A vallás­reform politikai megújulást vont maga után; a val­lásnak megváltoztatása még egyszer átalakulást idé­zett elő az államban. E kettős szellemi és politi­kai elemet tegyük tanulmányozásunk tárgyává. A reformatio új korszakot nyit meg a vilá­gon Visszatérése ez az egyéni elvnek, tiltako­zás az absolut hatalom ellen, viseljen bár az fe­jén tiatát vagy koronát. Az meglehet, hogy Lut­her maga sem tudta, hova fognak vezetni tanai ; hogy ö egyszerűen eredeti tisztaságát akará visz­szaadni az egyháznak; hogy ő a szentírásban isteni könyvet látott, mely szabad tanácskérésre a szent lélek által megvilágosított hívüknek min­­ugyanazon csalhatlan feleleteket adja. Luther nem első, és nem is utolsó azok közül, kiket ma­gával sodort a vihar, melyet ők keltettek föl. An­nyi bizonyos, hogy a witembergai szerzetes egy csapással megingatta a katholikus és monarchiai elvet, s viszszaadá az egyénnek az utolsó tevé­kenységi rugót, mely addig az egyház és állam­hoz tartozott. Akarva, vagy önkénytelenü­l, de meg­törte­­ a régi társadalom sorait, s Leibnitz mél­tán intézhette hozzá e magasztos szavakat : „Cui genus humánum sperasse reeentibus annis Debet, et ingenio liberiore frui.“ A r­espircatio fenekén, eléggé észre nem vé­tetve, a régi germán függetlenség rejlett. Minden kinek megadni lelkiismerete követésének, hite meg­választása s egyháza constituálásának jogát, ezt kívánták a protestánsok kezdettől fogva. Innen a polgári­­engedelmesség vitatása s az állam­ban azon szabadságnak, mely az egyház fölött uralkodott, érvényre emeléséig csak egy lépés van s e lépés könnyen meg is tétetett. Olyannyira a germán szellem felébredése volt ez, hogy a reformatio csak is német vágyá goth eredetű né­peket hódíthatott meg. Akadály nélkül elterjedvén a scandináv népek között, győzedelmeskedet Anglia­, Hollandia s Északnémetországban, hajótö­rést szenvedett a lengyelek s a latin eredetű né­pek között. Sőt Németországban sem nyerhetett diadalt a Rajna és Duna mentében, hol a rómaiak által letelepített régi celta törzsek képezték a népességnek germán kéreg alatt még felismerhe­tő alapját. Nem terjesztem túlságosan ki a faj be­folyását ; nem állítom, hogy valamely nemzetnek véralkata határozza meg egyedül, mily vallást fo­gadjon el; vannak protestánsok Franczia-, Olasz- és Spanyolországban is : én, a történelemmel ke­zemben, csak­ azt állítom hogy ott, hol a Protes­tantismus a régi germán elemre talált, ott ura jön a lelkeknek s mindent meghódított. A reformatio nyugtalanságba ejtette a feje­delmeket. Ahoz hasonló forradalom volt ez, a­me­lyet a kereszténység vitt végbe a római biroda­lomban. A politikai organisatió, az állam és egy­ház közötti szoros szövetségen alapulván, minden részében recsegni kezdett, a lelkiismeret és gon­dolat megszabadult a souverain alól. Ezen fellá­zadt rabszolgák megbosszulták nem csak a sza­badságot, de a császárságot is. Nem akartak en­gedni e hatalmas fuvallatnak, megkísérlették az új eszméknek martyrok vérében elfojtását; az ül­dözés forradalmat és háborút idézett elő. E belvi­­szályok, e testvérek között folyt harczok, melyek egész Európát kimeríték, azon figyelemre méltó tényben végződtek, hogy a háborúk kidühöngése után mindkét felekezet egymás megsértése vagy megtérítésére erőtlen lévén, kénytelen­­en kölcsö­nös türelemhez folyamodni. Franczia és Németor­szágban egyaránt meg kelle engedni a kisebbség­nek vallása fenntartását; más szavakkal: az állam kényszerítve vala visszavonulni a lelkiismeret előtt, a többségnek tiszteletben kelle tartani a jogot. A vallás, szabadság, a modern társadalmaknak e lelke, gyökere egyszersmint minden más szabad­ságnak. Az emberi szellem nem osztható két rész­re ; ha az egyénnek joga van hinni joga van a gondo­kodás-, szólás- és cselekvésre is. Az alattva­lók nem sajátjai többé a fejedelemnek; az állam létezik érettük s nem ők az államért. Ez az, a­mit XIV Lajos érezett; zsarnoki ösztöne nem csalta őt meg. A protestantismus negatiója volt az isteni jognak, meghazudtolása a monarchiai ha­gyományos politikának. A reformátusok elnyomása által biztosítani akarák mindenkorra az egységet, de a protestantismus hívei után a jansenistákkal találkoztak, és midőn a Port-Royal­t is lerombol­ták, a bölcsészekkel állottak szemközt. A gondo­lat szabad volt, és kinevette a nagy királyt. M. A. főezője az „Esti Lap- szerkesztőjével, Fálffy Kerttel egyazon, tudni fogják, mennyire kell a jobboldal állítólagos „tíz vagy húsz óconservativ aristocratáját“ , nemz muszkavezető“-jét sokszo­rozni, hogy a szorzat a való igazságot megköze­lítse.* * * — 211 — Furcsaságok. (1) Sokat veszített az utolsó választások ál­tal a jobboldal, de egyet teljes mérvben és épség­ben megőrzött, a parlamentáris majoritásnak méltóságához tartozó vehemens magaviseletet, mohó türelmetlenséget. A képviselőház első összejövetele (ápril 22.) alkalmával Irányi Dániel beszéde ellenében tanúsí­tott zajos közbekiáltásai, az ellenvéleményt lekia­báló, ép a tiszta társadalom tónusából kizökkent demonstratioja May szavait juttatók eszembe, a parlamentben ép úgy, mint a közéletben zajjal kö­szönt be az erőtlenség, mig a tehetség a nyugalom méltóságával foglalja el helyét. * Deáknak, Ghiczynek, Tiszának vagy Eötvös­nek bizonyára nem telik kedvük a parlament il­lemszabályainak sértésében, s a tisztességből le­vetkezett pártszenvedély kihívó grassáltatásában. Jellemző, hogy a magát per excellentiam „in­­telligentia pártjának“ keresztelő jobboldal, s nem, mint a parlamenti életben rendesen szenvedélyes szélsőbal szolgáltatja a rajongó és kereskedő ele­meket. Kár volt Henszlmann Imrének dr. Siklósy Károlyt kiszorítani. A baloldal gyakran meg fogja érezni, hogy a kormánypárton e jeles vízgyó­gyász hiányzik. * *­­ * A jobboldal új physiognomiájától a követke­ző contourvonásokat veti papírra a „Politikai Új­donságok“ vezérczikkezője: „Mint tudva van, a képviselőház jobboldalán tíz vagy husz óconservativ aristocrata is ül, sőt mi tagadás benne egy megtérni ígérkező „musz­ka vezető“ is belekerült az igaz próféták közé.“ Ha olvasóimnak azon nyílt titkot megsúgom, hogy a „P. Újdonságok“ ismert névtelen vezérczik­A jobboldali journalistica nagy hűhóval hir­deti, hogy Kecskeméthy Aurél, az egykori Bach censor és Schmerlingianus lapszerkesztő az ország­gyű­lés folyamára politikai folyóiratot indít, a­kay Aranyos krónikája“ — mert ez lesz folyóirat czime — már programmot is adott. Pedig az egyszer igazán eléggé tájékozó pro­­gramm az iró_: „Kákay Aranyos“ neve. Kró­nikája minden jobboldalit megaranyoz 8 ^ den baloldali kákán csomót keres. * * * A magyar tudományos akadémia s a törté­nelmi társaság leiratai, nemkülönben a lapunk tár­czájában közlött „Kolozsvár történeti emlékei« czik­kék nyomós érvekkel capacitálgatják városunk atyáit a híd- és magyarkapu és a Bethlen-bástya fentartására. Nem tudom, mennyire sikerült indokolásaik­nak városunk atyáinak véleményét meghódítói a magyarkapu sorsa ennek daczára sem nyugtalanít Alkotmányos életünk harmadik évében két kétfejű pléhsas terjeszti szét Kolozsvár városára a magyarkapu csúcsairól védszárnyait. Úgy látom Kolozsvár augurjai jólszava szerint e nemes ma­darakat a mai nemzedék turuljait nem szabad a magyarkapuról elpusztítni. E sasok árnyékán végmenedékre talál a ma­gyarkapu az esetben is, ha Römer, Ipolyi és Hor­váth Mihály összes archeológiai históriai és testhe­­tikai érveik sem elég oltalom városi dicsőségünk emlékeinek az irtó fejsze ellen. * * * Egy éve múlt,­­hogy Greguss Ágost a ma­gyar tudományos akadémiának ülésében Brassai Samunak „a módszerről“ szóló értekezését fel­­olvasá. A köztetszéssel fogadott értekezés máig sem lelt az akadémia czikkhiányban szenvedő philoso­­phiai füzeteiben helyet. Hogy miért nem? Brassai­­nak az akadémia máig sem juttató tudomására. A körülmények s a tények magyarázata kellő tájé­kozással pózol az elmaradt hivatalos tudósításért. B. Eötvös és Lónyay Menyhért nemcsak az akadémia elnökei ez idő szerint, de tagjai egyszers­mind a közös ügyesség jóvoltából uralkodó jobbol­dali ministeriumnak. Brassai értekezéséhez, mely a szürke theoria mezején kívül a mi ministeriumunk gyakran zöld praxisának rétjeit is bekalandozza, a kormány emberei, mint ilyenek is tartanak számot. Brassai a többi közt azt a gyakorlati utasí­tást adja methodologiájának alkalmazott részében, hogy a gyakorlati életben s a tudományban egy­aránt járatlanokat, inkább ministeri hivatalnok­nak, mint tanítónak kell alkalmazni. S a ministerium Brassai letartóztatott metho­dologiáját követi kinevezéseiben. * * * A „Magyar Polgár“ utolsó számában közölt miniszertitkári kinevezések erősbítik a fennebbi hy­­pothesist. Legalább e kinevezéseknél is irányadók a Brassai melhhodologia nézetei. * * Ezt a levélkét egy műveit katholikus pap­tól vettem. „Tisztelt uram! A „M. Polgár“ 48-ik számá­nak „Furcsaságok“ rovata, bár rövid, de sokat mondó mutatványt adott a „Magyar Állam“ „Csa­lánjai­b­ó­l.“ A „M. Polgár“ több ízben a clerus közlönyé­nek nevezte a „Magyar Állam“ ot. Egy nagy író megjegyzése szerint a styl az embernek képmása (le style cest hommé); a „M. P.“ olvasói elött úgy áll a „M. Állam“, mint a magyar clerus képmása. Ha helyes lenne lapja olvasóinak a magyar clerusról a fennebbiek által természetesen ily irány­ban támasztott nézete, pirulnék, de mint igazat, nem iparkodnám megdönteni. De e nézet ferde, fogalomzavar által keltett. A „Magyar Állam“ ultramontán lap, de nem a ma­gyar clerus közlönye; egyes főpapok által támo­gatott azonban sem eszméiben, sem modorában nem a miénk. A mi közlönyeink az „Autonomia“ és a „Re­ligio“, ezekért nincs okunk pirulni, s ezeket nincs indokunk megtagadni. Hogy mint vélekedik a „M®' gyár Állam“ ról a magyar papság, uraságod leg­jobban megítélheti a „Religio“ és „Autonomia ide mellékelt számaiból. Szolgája,.......... hittudor. E levélre, melyet az iró nevének visszatartá­sával közlünk, nincs sok szavunk. Nagyra becsül­jük a magyar clerus önérzetét, mely félve óvako­dik még az árnyéktól is,­­mely a „Magyar Állam kevés tiszteletet gerjesztő alakjával solidaritásba hozhatná. A „Magyar Polgár“ nem is törekedett erre. Clericalis közlönynek neveztük bár a „M. Álland­ót, mivel főpapi befolyás kelté életre, s a magyar alpapság elnyomására, servilismusban tartására irá­nyuló főpapi absolutisticus érdekeknek szolgál, de soba se mutattuk be, mint az alpapság szövetsé­gesét. E részben .......... bittndor ur nagyot téve­dett, s ha lapunk mult s jelen évi folyamaim^ * * Április 28

Next