Magyar Polgár, 1869. január-június (3. évfolyam, 1-76. szám)

1869-05-05 / 53. szám

53-ik szám szerint az osztály jelentései a házban tárgyalandók. Ha tehát az osztályok jogosítják e kérdésben véle­ményt nyilvánítani, vagy akár megállapodást is kijelenteni, ezen jogot az összes háztól bizonyára nem lehet megtagadni. A ház nem határozhat arra nézve, helyes e valamely megbízó levél ellen ,tett kifogás, de az iránt, váljon kérdés alá vétethetik e törvényes szempontból valamely megbízó levél, az osztály véleményt mondhat és utóbb a ház e véle­mény fölött határozhat. A mármarosi esetről nem nyilatkozik, mert a tárgy érdemét nem ismeri, de a­mi a temesvári megbízó levelet illeti, az szerinte kiállítására nézve, értve a kiállítás idejét, esik törvényes kifogás alá. Az országgyűlés együttlété­­nek idején megtörtént választások iránt, ha panasz létezik, a panasz érvényesítésére 30 napi határidő volt rendelve. A házszabályok egyik szakasza azt rendeli, hogy a ház alakulásának kimondása után az eddig igazolt képviselők választása ellen többé kérvény nem fogadtathatik el. Ha már most a temesvári megbízó levélre nézve valamely intézke­dés nem történik, a választók azon jogukkal, hogy a választás napjától számított 30 nap alatt kérvényt adhatnak be, nem élhetnek. Kívánja, hogy Klapka megbízó levele ne az a) hanem a c) pont alá soroztassék. Részt vettek még e vitában Madarász József, Ürményi Miksa, Simonyi Ernő, Szlávy József, Mihályi Péter, Bezerédy László, Kó Vay Béla, Patay István, Zsedényi Ede, Justh József, Irányi Dániel, Csiky Sándor, Paczolay János, Dittrich Ignácz, Szakácsi Dániel s újból Deák Ferencz. Elvégre a ház többsége az elnök feltett kérdésére: kívánja e a ház, hogy az osztályok által kifogás­talannak talált jegyzőkönyvek bemutatói igazoltak­nak tekintessenek? A többség igennel válaszolt. S ezzel a ház ápril 30-diki ülésében hoszabb vita nélkül áthaladt mindkilenc­ osztály előadójá­nak előterjesztett jegyzőkönyvén, s az elnök fel­­hívá az osztályokat, hogy május 1. reggeli 9 óráig a bíráló bizottságba választandó tagjaik névsorát készítsék el. A képviselőház május elseji gyűlése véget vetett elvégre a provisoriális állapot­nak, s megalakítá a házat. Elnökké S­o­m­s­i­c­h Pál, alelnökökké Gajzágó Salamon és Bittó István; jegyzőkké Jámbor Pál, Mihályi Péter, Fodróczy Sándor, Bujanovics Sándor, Majláth István, Széll Kálmán választottak meg. Korelnök, a conventionalis hálálkodó, lelépett helyéről, melyet Somsich egy szép beszéddel fog­­lalt el. Somsich után az alelnökök köszönték meg a háznak a beléjök vetett bizalmat, mig a jegyzők nevében Jámbor Pál szónokolt. Ez után Somsich Pál, elnök kijelenti, hogy a bíráló bizottságok, a naplóbíráló, pénzügyi, gazdál­kodási bizottságok megválasztása a közelebbi ülés­ben kerül napirendre. Ez ülés a görög keletiek húsvéti ünnepei miatt május 5-én tartatik meg. A kormánypártjának szellemét hiszem jelle­mezni, midőn nem hallgatom el, hogy Forgács An­tal úr több­ször beszélni mert a körben. És miért ne. Hisz a honfiúi tanácsadás jogá­val élt. Deák Ferencz a ministerium és a jelenben uralkodó többség ura, csak úgy diktálta, vagyis jobban mondva, kinevezte ellenmondás nélkül a ház jegyzőit , hivatalnokait.­­ Azon nagy szerencsét, hogy minden osztály­ban bírja a többséget a kormánypárt, azzal torolta meg a sors, hogy Császár Bálint, Benedek Gyula, Ilyefalvi Benkő, kiket baloldali programmal válasz­tottak meg, a jobboldalhoz ugrottak át. (Ca­tt.i*) Pest, april 28. 1869. Most sietve és gyorsan tudósítom becses lap­ját olyasmikről, mik a Királybágántult érdeklik. A tegnapelőtti értekezletén a kormánypárt­nak Somsich Pál elnöknek, Gajzágó Salamon al­­elnöknek kéretett fel. Ez utóbbi családi körülmé­nyeit adván okul, visszautasítja a kitüntetést. Ekkor azon kérdés állott elő, ki legyen az erdélyiekből alelnök? Id. gr. Bethlen János úgy nyilatkozott a megszokott „mi“-ivel, mintha társai nevében beszélne, „nem kívánjuk, hogy egyik al­elnök erdélyi legyen!“ A gróf pártvezérkedési viszketege már rég boszanta képviselőtársait, kik a­ párt tagjaival el­lenkező véleményeket közölték, azt is hangsúlyoz­ván, hogy a gróf feljogosítva nem volt arra, hogy nevekben beszéljen. Ez az oka, hogy az erdélyiek által újból s eredménynyel felkért Gajzágó az első alelnök, hagyjuk, hanem megújítva valamely polgári czélra használjuk. Magyarország — hála istennek! — e téren is halad. Vörösmarty, Garay árváiról a nem­zet gondoskodik. Íróinak, művészeinek nyugdíj-ala­pot teremtett, s emléket állít, Széphalmon és Cse­­kén tudósi ünnepeket ül, — vértanúit sem felejti. Csak királyait és fejedelmeit látjuk mostohán el­felejteni. .. Előzzük meg őt, polgártársim! Tisztel­jük meg magunkat e jeles királyok nevéhez kap­csolt emlékek tiszteletbentartásával. A módot a tör­ténelmi társulat és helybeli állandó bizottság eltalá­­landja, én ezzel elvégeztem, a mi rám volt bízva. A többi a tisztelt városi képviselőtestülettől függ. ocsásson meg a nyájas olvasó, hogy a rövid és nem érdektelen tárgygyal hivatali kedvetlenitő fog­­a­mzási miatt s betegsége szomorú órái között iy­osszasan és tán érdektelenül fárasztotta Jakab Elek. }j?A ron 1» íí (. £ |( (B N.) Több mint húsz hoe9zU, keservteli esztendő mult el azon idő óta, melyben ellenség seregek leptek el Magyarországot, hogy kiirtsam bennünket a nemzetek sorából. Húsz év mult immár ama vésznapok óta, midőn egy élet hal harcz borzadályai között fegyvert ragadt e ház­nak minden igaz szivü fia, hogy megbüntesse az A­ állam­i és határai. (Laboulaye után.) VII. A consulság, mint Staál asszony megjegyzé, restauratio vola. Bonaparte elfogadta a monarchia örökségét s átvette traditioját, az embereket és dolgokat. Ő nem állította ugyan vissza az előjo­gok maradványát, de befejezé királyaink művét, mindent szabályosabb s erősebb centralisatiohoz vezetvén vissza. Erélyes administratio, tökéletes egyenlőség és semmi szabadság: ilyen volt az el­ső consul kormányrendszere. XIV Lajos volt ő, több elmével s kevesebt habozással. Mint a nagy király, épen oly féltékeny lévén hatalma iránt, a­­zon pillanatban vetette uralma alá a kath. egyhá­zat, midőn ez a szabadságot köszönettel fogadta volna; átalakitá az egyetemet, visszaállitá a cen­­surát, kiterjesztő hatalmát a francziáknak karjai­ra és lelkére egyaránt. A restauratio visszatérése volt a királyi csa­ládnak, de nem a régi királyságnak. A Charta Montesquieu eszméin s nem a hajdani monarchián alapszik, bárha ezt mondja egy előszó, melyet a látszat megmentése s a legitimitás népszerűsítése végett irtak. XVIII Lajos nem feledé el a proven­­cei gróf nézeteit, s a száműzetés is használt neki. Szerencsétlenségére a restaurationak, melyet a külföld hozott be s az emigratio cselszövényei compromittáltak, fennmaradását lehetlenítő múltja valt. Egy­ bölcs és szilárd szellemre, egy új IV Henrikre lett volna szükség, hogy az kibékítes­­sék Francziaországgal,­­ a végzet X­ik Károlyt, egyikét azon becsületes, de korlátolt egyéneknek adá nekünk, a­kik arra látszanak hivatva lenni, hogy elveszítsék az országokat A restauratio alatt Francziaország mégis megizlette a szabadsá­got, bárha ez mindig csak a politicai szabadság volt. Folytak parlamenti csatározások, hozattak és töröltettek el választótörvények, de az administra­te nem gyöngült; a király és a kamarákból ösz­­szetett állam folyvást absolut volt; nem engedték meg azon részletes szabadságokat, melyek szokások­ká válnak s felidézik a fáradalmakat. Az 1830-i események a hatalomhoz jutta­­ták azokat, kik az előbbi uralom alatt a válasz­tási, szólás-és sajtószabadság mellett küzdöttek, s velök együtt a hazafias írókat, kik védelmezék sergeink dicsőségét az emigratio gyűlölete és igaz­­talanságai ellen. Nehéz volt a munka, mely rájok nehezedett, rosz szemmel nézetre a papság, meg­támadva a royalisták által, csak a közép­osztá­lyok ingatag ragaszkodására támaszkodva, mozgal­maknak közepette, a sajtó kereszttüzében kellett nekik a szabadságot megalapítani. Nem akarom megítélni a tizennyolcz évig tartott kormányzatot, melynek oly szomorú vége jön. Az élőkkel szem­ben a bírálat igen nehéz, s nekem nincs kedvem megtámadni a legyőzötteket. Még hagyján, ha ne szolgáltam volna én is ama rendszert; én azt sze­retem, osztottam illusióit egész Francziaországgal együtt s sajnálom a nemes institutiokat melyek ve­le elbuktak. Azonban legyen szabad jeleznem a hibát, mely akadályozá a szabads­ágak meggyö­­kerezését közöttünk, s a­mely nem egyes kormány­­férfiúnak, hanem a nemzet egészének volt hibája Az, a mi vesztünket idézte elő, min­dig az állam­nak hamis felfogása volt. Mi szintén összeté­­vesztek a választási és parlam­entaris souveraini­­tast a szabadsággal. Először is vola szószékünk és sajtónk, me­lyek által mindent el lehetett­­mondani. Ezek bi­­zonnyára hatalmas garantiák, de az is szükséges, hogy legyen mit megvédeni e garantiáknak, hogy a védfalak mögött azoknak megőrzésére kész kato­nák foglaljanak helyet. A sajtó- és szószékkel bi­­zonnyára szabad egy ország, de ebből nem kö­vetkezik, hogy meg is kedvelje institutióit. Hogy a polgárokban fölkeltessék a ragaszkodás politikai jogaik iránt, idején hozzá kell őket szoktatni a nyilvános élethez, gyülekezeteikre bízván a köz­ség, a megye az egyház és iskola ügyeit, élvez­te­t­ kell velők azon particuláris szabadságokat, melyek a modern társadalomban inkább megillet­nek bennünket mint a souverainitásnak végtelen kis része. E tekintetben, fájdalom, nem tették meg mindazt, a­mit tenni kellett volna. Engedé­­­­lyez­nek ugyan némi municipális jogokat, de ugyanakkor összevonták ama hálózatát is a cent­rálisaimnak, mely zsibbadásba ejti és ellankasztja Francziaországot. A protectionális rend­szer, fenntartva a nagyiparosok befolyása ál­tal, alig enyhíttetett; a nevelés csak lassan ter­jedt el, de mindig az állam kezei által, melyek kizárták a szabadságot. Megadva a kath. egy­háznak azon függetlenséget, mellyel Belgiumban birt, meghódították s lefegyverezték volna őt, mig oly törvények fenntartása által, melyeket nem mertek többé alkalmazni, felingerelték a papsá­got s neki hódoltak meg. A társulási jog, e nagy tényező Angliában, betiltatott; a sajtó nyűgökkel korlátozva s ez által kevés számú hírlapokra szorítva, veszélyessé vált, holott szétforgácsolása által könnyű lett volna azt ártalmatlanná, sőt tá­maszt nyújtóvá is tenni. Egy szóval megtartatott a császári administrate, s bár azt kétségtelenül szabad Szeltem hatotta át s a nyilvánosság mér­séklő, az eredeti seb elpalástolva, igen de kigyógyit­­va nem vala. A népeket más után kell a szabad­ságra vezérelni. A közvélemény, ellenvethetik, nem kívánt többet. A sajtóban és szószéken inkább versenyez­tek a hatalomért, mint beszéltek annak korlátozá­sáról. Egyik párt követelte a tanítási szabadságot, hogy azt a maga hasznára zsákmányolja ki. A társulási jog csak erőszakos tömegeknek vált vol­na hasznára, kik fenyegették az államot, a csalá­dot és tulajdont. A hirlapbélyeg és­­cautio nél­küli sajtó pedig kivonhatta volna magát a meg­torlás alól. Ezen ürügyek csak látszólagosak; én megengedem, hogy engedtek azok befolyásának , azt is bevallom, hogy a ministériumok folyvást fenyegetve a szószékről s csak napokig élvén, még a legszükségesb reformok előkészítésére is alig gondolhattak. De nem kevésbbé igaz, hogy Belgiumban ugyanazon nehézségek közt és idő alatt organi­zálni tudták a szabadságot, míg f­­rancziaország­­ban minden a szószék nagyszerű, azonban medve küzdelmeinél maradt. Ez ékesszólás volt, de nem politika. Észre is vevők ezt, csakhogy igen későn, midőn már az örvény szélén állottak. Az ország, megunva a viszálkodásokat, melyek semmit sem használtak neki, közönyösen tekintett sorsa elé, csak egy felkelés volt szükséges, hogy megdöntes­sék a kormányzat, mely őszintén szereté Franczia­országot s tizennyolcz évig megőrzé jóllétét és biztonságát.________________________ Az 1848-i forradalom kim­utatá, mennyire távol áll a mi nemzedékünk a szabadelvű esz­méktől. A restauratio alatt igaz elveket védelmez­­tek; Constant Benjamin, Stai-­ asszony, Say B. J. és iskolája birtak a szabadság érzetével, a csá­szársági kormányzat felnyitotta szemeiket. 1848- ban, harminc­három évig tartott alkotmányos ura­­lom után visszaestek az első forradalom legvég­­zetszerűbb tévedéseibe ; két publicista hirdeti, hogy az egyén a társadalomért van alkotva, és nem a társadalom az egyénért; viszszatérés volt ez a „Contrat social“ hoz és a Convent tyrannismu­­sához; utópisták elnyomták a családot, indítvá­nyozva, hogy Francziaország egy laktanyává ala­kíttassák ; a törvényhozók, eltelve az 1789-­ ek. Ítéletek és féltékenységekkel, nem képzeltek sem­mi czélszerűbbet a democraţia uralmának m­egala­pítására a végrehajtó hatalom elerőtlenítésénél mintha ennek erélyessége ne volna első garantiá­­ja épen a szabadságnak. E politicának menete nem volt kétséges; fel van az írva a történelem minden lapjára A n' souverainitásával élt azon czélból, hogy lerázza nyakáról az anarchiát.A forradalmak, polgári há­borúk, a sajtó fenyegetései és dühöngései után félelmet idézett elő a szabadságnak puszta neve is, bár a szabadságnak az ily túlkapásokkal sem­mi köze nem volt. Francziaország, mely munkája után élt, belefáradt e rendetlenségekbe s nyugal­­mat és békét kívánt minden áron. Francziaországnak 1848-i története közös Német, Spanyol­, Olasz és mindazon országoké­val, melyekben a szabadság nem ment át a nép erkölcsei közé. Míg Angolország, Hollandia és Bel­gium, büszkén institution ikra, nyugtalanság nélkül nézték a szélvészt, mely körülöttük dühöngött , az egész száraz­földön kihirdették a nép souveraini­­tását, s lehetetlen alkotmányok fölött tanácskoztak. Mindez nagyon rövid ideig tartott; az 1848 év martius havának vívmányai, mint azokat Németor­szágban nevezik, oly gyorsan elenyésztek, a­mint létrejöttek a nélkül, hogy bárki védelmükre kelt volna. Viszatértek a kiindulási ponthoz, sőt még annak is mögéje elégületlenek lévén a fölött, hogy csalódásaik száma egygyel több. Mindazáltal a po­litikai átalakulásnak ezen óhajtásában nem volt minden képtelenség; nem kellett sok tapasztalás annak előrelátására, hogy a csend és elfeledés egy évtizede után ugyanazon problémák újból fel­tűnnek, ismét mozgásba hozzák az elméket. Az eszmékre nézve nincs halál, az elnyomatás csak megtisztítja azokat: midőn szeretnek, a népek épen úgy mint az emberek még összetartóbbak lesznek szenvedéseik, mint a siker által. Így van ez most egész Európában; új vágyak, régi remé­nyek élednek föl, egy uj phasisa ez azon eszme­mozgalomnak, mely bennünket hetven év óta is­meretlen jövő féle vezérel. E phas­it kell most tanulmányoznunk. M. A — 226­­— *) l.apunk mait számáról elkésett a postán. Szerk. vad csoportokat, kik fördulni jöttek a magyar em- ^ ber nyugalmát és jólétét. Nagy napok voltak ezek, telve önfeláldozással, hazafisággal, hősiséggel. Az utolsó közhonvéd is egy félisten erejével harczolt, mert izmait megaczélosítá ama gondolat, hogy győzni vagy halni fog hazájáért. A törpékből óriá­sok lettek. Annyi a dicső esemény e szabadságha­rczban hogy egyiket nem lehet nagyszerűségre nézve a másik fölé helyezni. Annyi a hős e dicső korszak csatáiban, hogy nem lehetne egyiknek oda nyújta­ni a babérkoszorút, a­nélkül, hogy a másik iránt igazságtalanok ne lennénk. Hisz mindegyik csak kötelességét teljesité! De ki tehet róla, ha rokonszenvünk főképp székely testvéreink tettei felé fordul, ha mindenek­­felett az ő hazafiságukon akad meg szemünk? Bár körül voltak véve a legkegyetlenebb néptörzsektől, s bár jobban érzék az ellenséges hatalom sújtó ke­zét, mint akárki más, nem csüggedtek el egy perezre sem, hanem biven ragaszkodtak a magyar ügyhez. Köszönet és tisztelet nekik! Roszszul, kétségbeejtőleg állott a magyar ügy 1848 vége felé Erdélyben. A nagy hadvezér, a di­cső öreg Bem apó ekkor nyomult be néhány ezer rendes katona élén Erdélybe, mely meg volt rakva császári katonasággal és pusztító oláh csapatokkal. Ideje volt hogy megjelenjen, mert székely atyánk fiai már alig bírták volna tovább a harczot. A csá­száriak, kik egészen bekerítve tartották a székely földet, mindenféle csábitgatásokkal akarták meg­adásra birni e derék népet. Szebenben hamis „Kos­suth Hirlap“-ot és „Közlöny“ t nyomattak, melyek­ben az állott, hogy Kossuth kimenekült Magyaror­szágból, s az ország letette a fegyvert és meghó­dolt az osztrák császárnak. A székelyek egy része erre ingadozni kezdett, de a háromszékiek embe­reket küldöttek ki, kik átbújván az ellenséges csa­patokon, hírül hozták, hogy Magyarországban har­­czolnak még, és hogy az ország élén még ott áll Kossuth Lajos. A Háromszék hős népe erre elha­tározta, hogy nem teszi le a fegyvert. Inkább el­veszünk — mondták — mintsem rabszolgája legyünk az oláh- és szásznak. És megkezdték egymaguk az óriási ellenség­gel szemközt ama feledhetlen harczot, mely oly gazdag dicső tettekben. Hanem napról-napra fáj­dalmasbban érezték azt, hogy nincsen ágyujok. Pedig ágyú nélkül lehetetlen volt boldogulni az el­lenséggel szemben. Ekkor előállott egy székely ember, s azt­­ mondta, hogy majd teremt­i ágyukat, csak adja­­­nak neki érczet, a­miből elkészíthesse. Ez az ember Gábor Áron volt. Hanem a jó Áron bácsi megjárta ajánlatával. Ugyancsak kinevették, azt mondták: azért, hogy a Furcsaságok. " A felséges főkormányszék pénteki na­­­pon méltóztatott meghalni. Talán csak nincs a sors által számunkra sze­rencsétlen feltámadása prasdestinálva! * % * Az öreg Bónis Samu nemsokára meghal a képviselőháznak, a hétszemélyes tábla bitójának neveztetik közelebbről ki. Erre elmondhatja a képviselőház: ille Bonis flebilis occidit!* Wahrmann Mórt az országházban meleg üd­vözlettel fogadták a képviselők. „Légy Üdvöz ! — szóla az egyik — házunk­nak Crcesusa! „Én csak ugy vagyok a ház , A két kapitulácziót kiszolgált mint bakakáplár, még nem következés ám, hogy az ágyúöntéshez is ért­sen. Nehéz mesterség az. Hanem Gábor Áron uram nem volt ám olyan ember, hogy elállott volna at­tól, mit egyszer megfogadott. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy tud ágyút önteni. Haza ment a táborból, eladta kis birtokát, s az árán eszközöket és érczet vett. S aztán beren­dezte szerény házát műhelynek. A szomszédok fej­csóválva nézték, hogy Áron bácsi hétszámra nem jött ki a szobából, melyben ugyancsak dörgött a kalapács és sivított a ráspoly. Egy napon azonban elkészült a két ágyú, mindkettő hat fontos. Meg is próbálták nyomban, és jóságuk kifogás alá se jö­hetett. E pereztől fogva Áron bácsi híres ember lett. Rövid idő múlva az egész Háromszék tornyai­ból eltűntek a harangok és Gábor Áron ágyumű­­helyébe vándoroltak, ki olyan ágyukat készített belőlük, hogy jobb sem kellett. Ezentúl az egész háború ideje alatt Áron bácsi számtalan ágyút ön­tött, s az egész székelységet eltartotta ágyúival. Áron bácsi első ágyúját „Jancsicnak nevezték a székelyek, s azt mondták róla, hogy megör egy kompánia katonát. Meg bizony, kivált ha Áron bá­csi maga igazgatta, mert akkor minden lövés rom­lást idézett elő az oláhok és császáriak sorai közt. Május 5

Next