Magyar Polgár, 1869. január-június (3. évfolyam, 1-76. szám)
1869-05-05 / 53. szám
53-ik szám szerint az osztály jelentései a házban tárgyalandók. Ha tehát az osztályok jogosítják e kérdésben véleményt nyilvánítani, vagy akár megállapodást is kijelenteni, ezen jogot az összes háztól bizonyára nem lehet megtagadni. A ház nem határozhat arra nézve, helyes e valamely megbízó levél ellen ,tett kifogás, de az iránt, váljon kérdés alá vétethetik e törvényes szempontból valamely megbízó levél, az osztály véleményt mondhat és utóbb a ház e vélemény fölött határozhat. A mármarosi esetről nem nyilatkozik, mert a tárgy érdemét nem ismeri, de ami a temesvári megbízó levelet illeti, az szerinte kiállítására nézve, értve a kiállítás idejét, esik törvényes kifogás alá. Az országgyűlés együttlétének idején megtörtént választások iránt, ha panasz létezik, a panasz érvényesítésére 30 napi határidő volt rendelve. A házszabályok egyik szakasza azt rendeli, hogy a ház alakulásának kimondása után az eddig igazolt képviselők választása ellen többé kérvény nem fogadtathatik el. Ha már most a temesvári megbízó levélre nézve valamely intézkedés nem történik, a választók azon jogukkal, hogy a választás napjától számított 30 nap alatt kérvényt adhatnak be, nem élhetnek. Kívánja, hogy Klapka megbízó levele ne az a) hanem a c) pont alá soroztassék. Részt vettek még e vitában Madarász József, Ürményi Miksa, Simonyi Ernő, Szlávy József, Mihályi Péter, Bezerédy László, Kó Vay Béla, Patay István, Zsedényi Ede, Justh József, Irányi Dániel, Csiky Sándor, Paczolay János, Dittrich Ignácz, Szakácsi Dániel s újból Deák Ferencz. Elvégre a ház többsége az elnök feltett kérdésére: kívánja e a ház, hogy az osztályok által kifogástalannak talált jegyzőkönyvek bemutatói igazoltaknak tekintessenek? A többség igennel válaszolt. S ezzel a ház ápril 30-diki ülésében hoszabb vita nélkül áthaladt mindkilenc osztály előadójának előterjesztett jegyzőkönyvén, s az elnök felhívá az osztályokat, hogy május 1. reggeli 9 óráig a bíráló bizottságba választandó tagjaik névsorát készítsék el. A képviselőház május elseji gyűlése véget vetett elvégre a provisoriális állapotnak, s megalakítá a házat. Elnökké Somsich Pál, alelnökökké Gajzágó Salamon és Bittó István; jegyzőkké Jámbor Pál, Mihályi Péter, Fodróczy Sándor, Bujanovics Sándor, Majláth István, Széll Kálmán választottak meg. Korelnök, a conventionalis hálálkodó, lelépett helyéről, melyet Somsich egy szép beszéddel foglalt el. Somsich után az alelnökök köszönték meg a háznak a beléjök vetett bizalmat, mig a jegyzők nevében Jámbor Pál szónokolt. Ez után Somsich Pál, elnök kijelenti, hogy a bíráló bizottságok, a naplóbíráló, pénzügyi, gazdálkodási bizottságok megválasztása a közelebbi ülésben kerül napirendre. Ez ülés a görög keletiek húsvéti ünnepei miatt május 5-én tartatik meg. A kormánypártjának szellemét hiszem jellemezni, midőn nem hallgatom el, hogy Forgács Antal úr többször beszélni mert a körben. És miért ne. Hisz a honfiúi tanácsadás jogával élt. Deák Ferencz a ministerium és a jelenben uralkodó többség ura, csak úgy diktálta, vagyis jobban mondva, kinevezte ellenmondás nélkül a ház jegyzőit , hivatalnokait. Azon nagy szerencsét, hogy minden osztályban bírja a többséget a kormánypárt, azzal torolta meg a sors, hogy Császár Bálint, Benedek Gyula, Ilyefalvi Benkő, kiket baloldali programmal választottak meg, a jobboldalhoz ugrottak át. (Catt.i*) Pest, april 28. 1869. Most sietve és gyorsan tudósítom becses lapját olyasmikről, mik a Királybágántult érdeklik. A tegnapelőtti értekezletén a kormánypártnak Somsich Pál elnöknek, Gajzágó Salamon alelnöknek kéretett fel. Ez utóbbi családi körülményeit adván okul, visszautasítja a kitüntetést. Ekkor azon kérdés állott elő, ki legyen az erdélyiekből alelnök? Id. gr. Bethlen János úgy nyilatkozott a megszokott „mi“-ivel, mintha társai nevében beszélne, „nem kívánjuk, hogy egyik alelnök erdélyi legyen!“ A gróf pártvezérkedési viszketege már rég boszanta képviselőtársait, kik a párt tagjaival ellenkező véleményeket közölték, azt is hangsúlyozván, hogy a gróf feljogosítva nem volt arra, hogy nevekben beszéljen. Ez az oka, hogy az erdélyiek által újból s eredménynyel felkért Gajzágó az első alelnök, hagyjuk, hanem megújítva valamely polgári czélra használjuk. Magyarország — hála istennek! — e téren is halad. Vörösmarty, Garay árváiról a nemzet gondoskodik. Íróinak, művészeinek nyugdíj-alapot teremtett, s emléket állít, Széphalmon és Csekén tudósi ünnepeket ül, — vértanúit sem felejti. Csak királyait és fejedelmeit látjuk mostohán elfelejteni. .. Előzzük meg őt, polgártársim! Tiszteljük meg magunkat e jeles királyok nevéhez kapcsolt emlékek tiszteletbentartásával. A módot a történelmi társulat és helybeli állandó bizottság eltalálandja, én ezzel elvégeztem, a mi rám volt bízva. A többi a tisztelt városi képviselőtestülettől függ. ocsásson meg a nyájas olvasó, hogy a rövid és nem érdektelen tárgygyal hivatali kedvetlenitő fogamzási miatt s betegsége szomorú órái között iyosszasan és tán érdektelenül fárasztotta Jakab Elek. }j?A ron 1» íí (. £ |( (B N.) Több mint húsz hoe9zU, keservteli esztendő mult el azon idő óta, melyben ellenség seregek leptek el Magyarországot, hogy kiirtsam bennünket a nemzetek sorából. Húsz év mult immár ama vésznapok óta, midőn egy élet hal harcz borzadályai között fegyvert ragadt e háznak minden igaz szivü fia, hogy megbüntesse az A állami és határai. (Laboulaye után.) VII. A consulság, mint Staál asszony megjegyzé, restauratio vola. Bonaparte elfogadta a monarchia örökségét s átvette traditioját, az embereket és dolgokat. Ő nem állította ugyan vissza az előjogok maradványát, de befejezé királyaink művét, mindent szabályosabb s erősebb centralisatiohoz vezetvén vissza. Erélyes administratio, tökéletes egyenlőség és semmi szabadság: ilyen volt az első consul kormányrendszere. XIV Lajos volt ő, több elmével s kevesebt habozással. Mint a nagy király, épen oly féltékeny lévén hatalma iránt, azon pillanatban vetette uralma alá a kath. egyházat, midőn ez a szabadságot köszönettel fogadta volna; átalakitá az egyetemet, visszaállitá a censurát, kiterjesztő hatalmát a francziáknak karjaira és lelkére egyaránt. A restauratio visszatérése volt a királyi családnak, de nem a régi királyságnak. A Charta Montesquieu eszméin s nem a hajdani monarchián alapszik, bárha ezt mondja egy előszó, melyet a látszat megmentése s a legitimitás népszerűsítése végett irtak. XVIII Lajos nem feledé el a provencei gróf nézeteit, s a száműzetés is használt neki. Szerencsétlenségére a restaurationak, melyet a külföld hozott be s az emigratio cselszövényei compromittáltak, fennmaradását lehetlenítő múltja valt. Egy bölcs és szilárd szellemre, egy új IV Henrikre lett volna szükség, hogy az kibékítessék Francziaországgal, a végzet Xik Károlyt, egyikét azon becsületes, de korlátolt egyéneknek adá nekünk, akik arra látszanak hivatva lenni, hogy elveszítsék az országokat A restauratio alatt Francziaország mégis megizlette a szabadságot, bárha ez mindig csak a politicai szabadság volt. Folytak parlamenti csatározások, hozattak és töröltettek el választótörvények, de az administrate nem gyöngült; a király és a kamarákból öszszetett állam folyvást absolut volt; nem engedték meg azon részletes szabadságokat, melyek szokásokká válnak s felidézik a fáradalmakat. Az 1830-i események a hatalomhoz juttaták azokat, kik az előbbi uralom alatt a választási, szólás-és sajtószabadság mellett küzdöttek, s velök együtt a hazafias írókat, kik védelmezék sergeink dicsőségét az emigratio gyűlölete és igaztalanságai ellen. Nehéz volt a munka, mely rájok nehezedett, rosz szemmel nézetre a papság, megtámadva a royalisták által, csak a középosztályok ingatag ragaszkodására támaszkodva, mozgalmaknak közepette, a sajtó kereszttüzében kellett nekik a szabadságot megalapítani. Nem akarom megítélni a tizennyolcz évig tartott kormányzatot, melynek oly szomorú vége jön. Az élőkkel szemben a bírálat igen nehéz, s nekem nincs kedvem megtámadni a legyőzötteket. Még hagyján, ha ne szolgáltam volna én is ama rendszert; én azt szeretem, osztottam illusióit egész Francziaországgal együtt s sajnálom a nemes institutiokat melyek vele elbuktak. Azonban legyen szabad jeleznem a hibát, mely akadályozá a szabadságak meggyökerezését közöttünk, s amely nem egyes kormányférfiúnak, hanem a nemzet egészének volt hibája Az, a mi vesztünket idézte elő, mindig az államnak hamis felfogása volt. Mi szintén összetévesztek a választási és parlamentaris souverainitast a szabadsággal. Először is vola szószékünk és sajtónk, melyek által mindent el lehetettmondani. Ezek bizonnyára hatalmas garantiák, de az is szükséges, hogy legyen mit megvédeni e garantiáknak, hogy a védfalak mögött azoknak megőrzésére kész katonák foglaljanak helyet. A sajtó- és szószékkel bizonnyára szabad egy ország, de ebből nem következik, hogy meg is kedvelje institutióit. Hogy a polgárokban fölkeltessék a ragaszkodás politikai jogaik iránt, idején hozzá kell őket szoktatni a nyilvános élethez, gyülekezeteikre bízván a község, a megye az egyház és iskola ügyeit, élveztet kell velők azon particuláris szabadságokat, melyek a modern társadalomban inkább megilletnek bennünket mint a souverainitásnak végtelen kis része. E tekintetben, fájdalom, nem tették meg mindazt, amit tenni kellett volna. Engedélyeznek ugyan némi municipális jogokat, de ugyanakkor összevonták ama hálózatát is a centrálisaimnak, mely zsibbadásba ejti és ellankasztja Francziaországot. A protectionális rendszer, fenntartva a nagyiparosok befolyása által, alig enyhíttetett; a nevelés csak lassan terjedt el, de mindig az állam kezei által, melyek kizárták a szabadságot. Megadva a kath. egyháznak azon függetlenséget, mellyel Belgiumban birt, meghódították s lefegyverezték volna őt, mig oly törvények fenntartása által, melyeket nem mertek többé alkalmazni, felingerelték a papságot s neki hódoltak meg. A társulási jog, e nagy tényező Angliában, betiltatott; a sajtó nyűgökkel korlátozva s ez által kevés számú hírlapokra szorítva, veszélyessé vált, holott szétforgácsolása által könnyű lett volna azt ártalmatlanná, sőt támaszt nyújtóvá is tenni. Egy szóval megtartatott a császári administrate, s bár azt kétségtelenül szabad Szeltem hatotta át s a nyilvánosság mérséklő, az eredeti seb elpalástolva, igen de kigyógyitva nem vala. A népeket más után kell a szabadságra vezérelni. A közvélemény, ellenvethetik, nem kívánt többet. A sajtóban és szószéken inkább versenyeztek a hatalomért, mint beszéltek annak korlátozásáról. Egyik párt követelte a tanítási szabadságot, hogy azt a maga hasznára zsákmányolja ki. A társulási jog csak erőszakos tömegeknek vált volna hasznára, kik fenyegették az államot, a családot és tulajdont. A hirlapbélyeg éscautio nélküli sajtó pedig kivonhatta volna magát a megtorlás alól. Ezen ürügyek csak látszólagosak; én megengedem, hogy engedtek azok befolyásának , azt is bevallom, hogy a ministériumok folyvást fenyegetve a szószékről s csak napokig élvén, még a legszükségesb reformok előkészítésére is alig gondolhattak. De nem kevésbbé igaz, hogy Belgiumban ugyanazon nehézségek közt és idő alatt organizálni tudták a szabadságot, míg francziaországban minden a szószék nagyszerű, azonban medve küzdelmeinél maradt. Ez ékesszólás volt, de nem politika. Észre is vevők ezt, csakhogy igen későn, midőn már az örvény szélén állottak. Az ország, megunva a viszálkodásokat, melyek semmit sem használtak neki, közönyösen tekintett sorsa elé, csak egy felkelés volt szükséges, hogy megdöntessék a kormányzat, mely őszintén szereté Francziaországot s tizennyolcz évig megőrzé jóllétét és biztonságát.________________________ Az 1848-i forradalom kimutatá, mennyire távol áll a mi nemzedékünk a szabadelvű eszméktől. A restauratio alatt igaz elveket védelmeztek; Constant Benjamin, Stai- asszony, Say B. J. és iskolája birtak a szabadság érzetével, a császársági kormányzat felnyitotta szemeiket. 1848- ban, harminchárom évig tartott alkotmányos uralom után visszaestek az első forradalom legvégzetszerűbb tévedéseibe ; két publicista hirdeti, hogy az egyén a társadalomért van alkotva, és nem a társadalom az egyénért; viszszatérés volt ez a „Contrat social“ hoz és a Convent tyrannismusához; utópisták elnyomták a családot, indítványozva, hogy Francziaország egy laktanyává alakíttassák ; a törvényhozók, eltelve az 1789- ek. Ítéletek és féltékenységekkel, nem képzeltek semmi czélszerűbbet a democraţia uralmának megalapítására a végrehajtó hatalom elerőtlenítésénél mintha ennek erélyessége ne volna első garantiája épen a szabadságnak. E politicának menete nem volt kétséges; fel van az írva a történelem minden lapjára A n' souverainitásával élt azon czélból, hogy lerázza nyakáról az anarchiát.A forradalmak, polgári háborúk, a sajtó fenyegetései és dühöngései után félelmet idézett elő a szabadságnak puszta neve is, bár a szabadságnak az ily túlkapásokkal semmi köze nem volt. Francziaország, mely munkája után élt, belefáradt e rendetlenségekbe s nyugalmat és békét kívánt minden áron. Francziaországnak 1848-i története közös Német, Spanyol, Olasz és mindazon országokéval, melyekben a szabadság nem ment át a nép erkölcsei közé. Míg Angolország, Hollandia és Belgium, büszkén institution ikra, nyugtalanság nélkül nézték a szélvészt, mely körülöttük dühöngött , az egész szárazföldön kihirdették a nép souverainitását, s lehetetlen alkotmányok fölött tanácskoztak. Mindez nagyon rövid ideig tartott; az 1848 év martius havának vívmányai, mint azokat Németországban nevezik, oly gyorsan elenyésztek, amint létrejöttek a nélkül, hogy bárki védelmükre kelt volna. Viszatértek a kiindulási ponthoz, sőt még annak is mögéje elégületlenek lévén a fölött, hogy csalódásaik száma egygyel több. Mindazáltal a politikai átalakulásnak ezen óhajtásában nem volt minden képtelenség; nem kellett sok tapasztalás annak előrelátására, hogy a csend és elfeledés egy évtizede után ugyanazon problémák újból feltűnnek, ismét mozgásba hozzák az elméket. Az eszmékre nézve nincs halál, az elnyomatás csak megtisztítja azokat: midőn szeretnek, a népek épen úgy mint az emberek még összetartóbbak lesznek szenvedéseik, mint a siker által. Így van ez most egész Európában; új vágyak, régi remények élednek föl, egy uj phasisa ez azon eszmemozgalomnak, mely bennünket hetven év óta ismeretlen jövő féle vezérel. E phasit kell most tanulmányoznunk. M. A — 226— *) l.apunk mait számáról elkésett a postán. Szerk. vad csoportokat, kik fördulni jöttek a magyar em- ^ ber nyugalmát és jólétét. Nagy napok voltak ezek, telve önfeláldozással, hazafisággal, hősiséggel. Az utolsó közhonvéd is egy félisten erejével harczolt, mert izmait megaczélosítá ama gondolat, hogy győzni vagy halni fog hazájáért. A törpékből óriások lettek. Annyi a dicső esemény e szabadságharczban hogy egyiket nem lehet nagyszerűségre nézve a másik fölé helyezni. Annyi a hős e dicső korszak csatáiban, hogy nem lehetne egyiknek oda nyújtani a babérkoszorút, anélkül, hogy a másik iránt igazságtalanok ne lennénk. Hisz mindegyik csak kötelességét teljesité! De ki tehet róla, ha rokonszenvünk főképp székely testvéreink tettei felé fordul, ha mindenekfelett az ő hazafiságukon akad meg szemünk? Bár körül voltak véve a legkegyetlenebb néptörzsektől, s bár jobban érzék az ellenséges hatalom sújtó kezét, mint akárki más, nem csüggedtek el egy perezre sem, hanem biven ragaszkodtak a magyar ügyhez. Köszönet és tisztelet nekik! Roszszul, kétségbeejtőleg állott a magyar ügy 1848 vége felé Erdélyben. A nagy hadvezér, a dicső öreg Bem apó ekkor nyomult be néhány ezer rendes katona élén Erdélybe, mely meg volt rakva császári katonasággal és pusztító oláh csapatokkal. Ideje volt hogy megjelenjen, mert székely atyánk fiai már alig bírták volna tovább a harczot. A császáriak, kik egészen bekerítve tartották a székely földet, mindenféle csábitgatásokkal akarták megadásra birni e derék népet. Szebenben hamis „Kossuth Hirlap“-ot és „Közlöny“ t nyomattak, melyekben az állott, hogy Kossuth kimenekült Magyarországból, s az ország letette a fegyvert és meghódolt az osztrák császárnak. A székelyek egy része erre ingadozni kezdett, de a háromszékiek embereket küldöttek ki, kik átbújván az ellenséges csapatokon, hírül hozták, hogy Magyarországban harczolnak még, és hogy az ország élén még ott áll Kossuth Lajos. A Háromszék hős népe erre elhatározta, hogy nem teszi le a fegyvert. Inkább elveszünk — mondták — mintsem rabszolgája legyünk az oláh- és szásznak. És megkezdték egymaguk az óriási ellenséggel szemközt ama feledhetlen harczot, mely oly gazdag dicső tettekben. Hanem napról-napra fájdalmasbban érezték azt, hogy nincsen ágyujok. Pedig ágyú nélkül lehetetlen volt boldogulni az ellenséggel szemben. Ekkor előállott egy székely ember, s azt mondta, hogy majd teremti ágyukat, csak adjanak neki érczet, amiből elkészíthesse. Ez az ember Gábor Áron volt. Hanem a jó Áron bácsi megjárta ajánlatával. Ugyancsak kinevették, azt mondták: azért, hogy a Furcsaságok. " A felséges főkormányszék pénteki napon méltóztatott meghalni. Talán csak nincs a sors által számunkra szerencsétlen feltámadása prasdestinálva! * % * Az öreg Bónis Samu nemsokára meghal a képviselőháznak, a hétszemélyes tábla bitójának neveztetik közelebbről ki. Erre elmondhatja a képviselőház: ille Bonis flebilis occidit!* Wahrmann Mórt az országházban meleg üdvözlettel fogadták a képviselők. „Légy Üdvöz ! — szóla az egyik — házunknak Crcesusa! „Én csak ugy vagyok a ház , A két kapitulácziót kiszolgált mint bakakáplár, még nem következés ám, hogy az ágyúöntéshez is értsen. Nehéz mesterség az. Hanem Gábor Áron uram nem volt ám olyan ember, hogy elállott volna attól, mit egyszer megfogadott. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy tud ágyút önteni. Haza ment a táborból, eladta kis birtokát, s az árán eszközöket és érczet vett. S aztán berendezte szerény házát műhelynek. A szomszédok fejcsóválva nézték, hogy Áron bácsi hétszámra nem jött ki a szobából, melyben ugyancsak dörgött a kalapács és sivított a ráspoly. Egy napon azonban elkészült a két ágyú, mindkettő hat fontos. Meg is próbálták nyomban, és jóságuk kifogás alá se jöhetett. E pereztől fogva Áron bácsi híres ember lett. Rövid idő múlva az egész Háromszék tornyaiból eltűntek a harangok és Gábor Áron ágyuműhelyébe vándoroltak, ki olyan ágyukat készített belőlük, hogy jobb sem kellett. Ezentúl az egész háború ideje alatt Áron bácsi számtalan ágyút öntött, s az egész székelységet eltartotta ágyúival. Áron bácsi első ágyúját „Jancsicnak nevezték a székelyek, s azt mondták róla, hogy megör egy kompánia katonát. Meg bizony, kivált ha Áron bácsi maga igazgatta, mert akkor minden lövés romlást idézett elő az oláhok és császáriak sorai közt. Május 5