Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)
1869-09-15 / 109. szám
Harmadik évi folyam. Előfizetői feltételek: Évre ..........................12 frt — for. Félévre.......................6 „ Negyedévre .... 3 * Havonként........................... * » » Megjelenik hetenkint háromszor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. Szerkesztőség és kiadó hivatal. Monostor utcza L. Bányai ház alatt.POLITIKAI LAP. 109-ik szám Kolozsvárit, szereda September 15. 1869. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 80 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Décsen: Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Sramosújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvártt : Stein J. és Demjén L. M.-Vásárhelytt.- Wittich Józsefnél. 0- KOLOZSVÁR, SEPTEMBER 14. A „M. Polgár“ magántársürgönye. Pest, sept. 14. déli 1 óra. Biztos forrásból értesültem, hogy Károly, romániai fejedelem pesti s bécsi útjának czélja az osztrák-magyar kormányt kedvezőn hangolni Romániának királyságra emelése esetére. — Fiuméból tudósaink visszatértek. Kormánykörök kedvezőtlen fogadták a fiumei vasutat sürgető határozatot. *) Lónyay az önálló magyar nemzeti bank ellenében a szabad bankrendszert pártolja. **) # Tax on knowledge. Az angolok méltán nevezik „tax on knowledge“ (az ismeret adójáénak a hirlapbélyeget, egyikét azon terheknek, melyek az irodalom termékeit oly nyomasztóan sújtják, melyeket nem valamely pénzügyéri lángész, hanem a sötétségnek egyik apostola találhatott ki, hogy a sajtó szüle énjeinek megdrágítása által lehetlenné tegye az értelmi felvilágosodás terjedését a társadalom alsóbb rétegei között. A magyar osztrák birodalom mindkét felében fönn van tartva az adórendszereknek e szégyenköve. A tudomány nálunk még mindig nem hatalom, hanem csak fejőstehene a hatalomnak; a sajtó még mindig nem fáklya a felvilágosodás szolgálatában, hanem csak tolvajlámpája a sötétségnek, sőt az erkölcstelenségnek is. Úgy van, a sötétség ápolása és az erkölcstelenség terjesztése: e két ikertestvér nevezi szülőjének a hirlap-bélyegadót. És a statistica a számok kérlelhetlenségével legitimálja e viszonyt, kimutatván, miszerint p. Nagybritania és Izland összes napi- és hetilapjai 1831-ben még csak 39 millió példányban állíttattak elő, a bélyegadó eltörlése óta pedig e szám 2500 millióra emelkedett! Kimutatván továbbá, miként ezen adónem megszüntetése a nagy, komoly tartalmú politikai lapokat rendkívül jutányosokká, s így a kevésbbé tehetőseknek is hozzáférhe*) Lásd mai számunk f. hó ll-ről kelt fiumei levelét. **) Pártolja azért, hogy evvel, mit kivihetlennek tart, amazt a kivihetőt megbuktassa. Így kívánja ezt a bécsi bank érdeke. Avagy miért nem tett pénzügyérünk a bankszabadság életbeléptetésére mindeddig semmit, ha annak őszinte barátja. Szerk. tökké tevén, ezek többé nem kényszerültek tudományukat a ledér tartalmú, erkölcstelen, a nép szenvedélyeinek fölcsigázására számított ponyvairodalmi termékekből kielégíteni, úgy, hogy a jutányosság kizárván a sajtó teréről az aljas üzérkedés szellemét, azt lassan kint a felvilágosodás szószékévé, a népjogok szentélyévé alakítja át! Nálunk a kormány nemcsak nem követi az e tények által egyedül helyesnek bizonyított példát, hanem még maga is subvenţionál egy nyomorult életlapot, melynek nem a humor, hanem a ledér frivolság legerősebb oldala— Siam fővárosában, Bangkokban egy politikai lap jelenik meg „Bangkok Rememer“ czím alatt, melynek hasábjai nemrég „The Spirit of Austria“ felirattal egy fulmináns czikket közöltek A czikkben egyebek közt az is előfordul, hogy „a magyarosztrák birodalomnak a legcsekélyebb igénye sincs egyetlenegy emberi lény rokonszenvére. Az uralkodó hatalom ugyanis ott semmit sem tett a tudomány és irodalom érdekében... stb.“ Dr. Bradley, a szerkesztő és e czikk írója egy kissé csalódik. A magyar-osztrák birodalom egyik felében legalább annyi érdeme van az alkotmányos hatalomnak, hogy fenntartotta a bélyegadót és körülvette magát a zsoldos lapoknak egész csoportjával. A szabad sajtó megterhelése és a szolgai lapok subventionálása: kevés ugyan, de mégis minden, amit a magyar kormány a sajtó érdekében eddig tett Molnár Antal: tájékozottság csakugyan nem ártana ahhoz az újságíráshoz. Különben a „M. P.“-nak szokása lévén más szavait elcsűrni csavarni, bizonyára kapni fog az alkalmon, hogy fennen hangoztathassa, mintha mi a forma szerint még el nem törölt osztrák sajtószabályokat vettük volna védelmünk alá, hollott ez eszünk ágában sincs, sőt a sajtónak az okszerűen megadható teljes szabadságot mi is mindenkor megköveteljük; de restellenek, oly valami ellen fel felszólalni, minek súlyát — mintha nem is léteznék — legkevésbé sem érezzük, s ami még eddig úgy kezeltetett, hogy senki szólásszabadságának útjában nem ásott, még a „M. polgáriénak sem. Mindazáltal jól tenné a kormány, ha az említett sajtószabályokat mielőbb eltörölné, miután ugyis csak névleg állnak fenn, s folytonos ódium tárgyát képezik.“ Az előleges censura áldásait naponta élvezzük, lapunk addig meg nem jelenhetvén, mig a censor polgármester úr nem engedélyzi az inprimaturt A követválasztások idején, midőn a kormánypárt helyi lapjaiban Pestről menesztett, s helyben nyomott ingyenes röplapjaiban után útfélen „Amitóanak“ czimezgette, szidta, piszkolta pártunkat, a mi röpiratainkat s közlönyünket mindannyiszor lefoglalta a kormánypárti censor, valahányszor nem volt ínyére. S járhattuk a processiót a polgármestertől a királybiztoshoz, a királybiztostól a polgármesterhez, ez ehhez, az ahhoz utasított, s a lefoglalt irat nagy szépen lefoglalva maradt. Lapunkat jelenleg is az 1852 diki sajtótörvény alapján pörlik. Mindez a mellett bizonyit, hogy „az említett sajtótörvények“ csak névleg állnak fenn, s hogy nagyon is telhetetlen az a „M. Polgár“, mely ily sajtószabadság élheletével be nem éri. Kitetszik mindebből, hogy a „közlönyi“ czikk írójának nagyon helyes fogalma és tájékozottsága van a sajtószabadságról. TÁRCZA: A forradalom költészete. I. *) Pestre, Pestre, Pestre, Pestre!... Arra leng a zászló Oda viszi a szellő a dalt; Újra zendül a szabadság hangja Melyről azt hivétek, hogy kihalt! Azt hivétek, oh kicsiny hitüek, Hogy a zászló öszve szakadott, S elhagyatva hitelen népétől Szennyes rongya sárba dobatott. Azt hivétek: Mátyás palotája, Hol a kő is emléktől dobog, Büszke falán, messze néző ormán Ellenséges zászlót tűzni fog! Azt hivétek, hogy a Duna habja Zsarnok arcza tüköre leszen, S csendesen foly végtelen időkig S nem vál vérré nagy keservűben. Egyszer volt csak, hogy egy hoszu század Tűrni, tűrni látta a magyart. Török zászló lengett fenn az ormán Lenn a völgyben rozsdásult a kard. Egyszer volt csak!... s nem lesz soha többé Vagy La lesz, temesd el magadat Oh magyar nép... A világ ne lássa Gyalázatos gyávaságodat. *) E czimet viselő versgyűjteményünkből közlünk időnkint egy-egy érdekes költeményt, melyet olvasónk a magyar forradalmi poesis gondtalanul szerkesztett anthologiáiban hasztalan keresne. A „Pestre“ költemény Csernátoniék „Martius Tizenötödiké“-ben, 1849 ápril 7-én, tehát a „debreczeni napokban“ látott napvilágot. Szerzője ifj. Szász Károly, jelenleg kultuszministeri tanácsos. Óh nem, óh nem! Alföld szép pusztája Déli bábos szemmel néz oda, Most viszik a zászlót bokrétának, Most ifjúi meg a magas Buda! Hogy irigylem azt a zászlótartót Ki először a Gellértre ér.... — S kinek kardod legelöl villog fel Hogy irigylem sorsod a vezér! De ha az nem! bár sugár lehetnék, Hogy csókoljam győző kardotok’ Vértől, portól omló verítékről Lepett hősök, vitéz bajnokok. Pestre, Pestre!... Megdördül az ágyú Trombitáknak harsogása zeng — Minden lélek, minden szem a zászlón Mely előbbre és előbbre leng. Szász Károly. A „Kolozsvári Közlöny“ a sajtószabadságról. Mindég barátjai voltunk a comicumnafe; nem tagadhatjuk meg magunktól a „KK“ * vendégírója következő sorainak bár tárgyhalmazunk által késleltetett, de a nevetési idegekre most is jól ható közlését. „* A „Polgár“ nincs megelégedve azzal a sajtószabadsággal, melyet élvez, s úgy tünteti fel köztiszteletben álló királyi biztosunkat és polgármesterünket, mintha ezek havasként nehezednének a szólásszabadságra, hollott moit számbeli czikkében is kétségtelenül tanúsítja, hogy nemcsak a szabad, hanem a lehetőleg féktelen szólhatást háborusan gyakorolja, sőt még a legelemibb journal-etikai convenientia szabályain is mindannyiszor fesztelen túl teheti magát; kiváncsiak vagyunk arra az állapotra, midőn a „M. Polgárinak, hogy a sajtó felügyelése nem is tartozik a király, biztos hatáskörébe; helyesen tenné tehát a „M. P.“, ha mielőtt valamely hatóság eljárása ellen nyilvánosan panaszt emel, előbb annak illetékességi köréről kellő tudomást szerezne magának. Egy kis Titrezsik sí küllő Iliről München, 1869 augustus 30. I. Az elmúlt nyár annyi idegent hozott Münchenbe, mennyi itt a világkiállítás óta nem volt. Nem csak angolok lepték el méhrajként a hoteleket s magánlakásokat, hanem minden európai műveit nemzet s köztük mi magyarok is jelentékeny számmal voltunk képviselve. A kedélyes müncheni bürger azt sem tudta örömében hová legyen; mit tegyen a sok idegen pénznemmel, mely naponta ütötte markát, s melyért, ha akart volna is, nem szolgálhatott, mert biz az idegennek most kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy házigazdájának reggelihez bivó szavára, vagy kedélyes városnegyedi pletykájára hallgasson. Mi magunk is alig vártuk a reggelt. Háziasszonyunk egy csinos f. bajor sz. menyecske, minthogy férje egész nap a hivatalban volt, felette unatkozva, sokat boszankodott a magyar „doktor“-ok (ez volt nevünk) visszavonulása miatt, kikkel pedig, midőn szobáját nekik kiadta, kellemes órákat remény lett eltölthetni. Nem tagadhatjuk, hogy szép nő volt, és éppen ez volt bűne. Bármennyire vonzott is hozzá szívünk, nem akartunk Wagner Richardot fogni. Szegény Bülow ha tudtad volna, hogy az fogja feldúlni élted üdvét, kit te egész odaadással öleltél baráti kebledre, bizony alig hisszük, hogy annyi kitartással mozdítottad volna elő a Zukunsts másik diadalát! A magyar embert mindenütt szeretik a világon, csak Bécsben nem; meglehet azonban, hogy a hölgyek itt is kivételt képeznek. Azon rendkívül szívélyes fogadtatás, melyben útitársammal egy pesti, ismert hirlapíróval részesültünk, mindkettőnk várakozását felülhaladta. Mondhatnék, hogy az új Wagner dalművön, s az internationals műkiállításon kívül, ez is jókora részben oka volt annak, hogy a virágzó bajor fővárosban kissé hosszasabban időztünk, mint úti tervünkben előre megállapítva volt. Nem vagyunk valami nagy barátai a sentimentalismusnak, azt azonban meg kell őszintén vallanunk, hogy nehéz szívvel váltunk meg barátságos házigazdánktól, s ha nem csalódom, a háziasszony égszínkék szemében egy nagy gyöngyöt láttam rezegni elválásunkon melynek párja útitársam szeméből hullott a szép bajor menyecske parányi kacsóira A város, az emberek, minden észhangban van itt egymással. A szemnek valódi gyönyör látni a nemzeti katonaságot, mely a haza polgárainak békéjére, szabadságára felügyel; látni a tömeget, mely sorsával elégedetten, vidáman éli világát. Csodálni napokig lehet a középületeket, melyeknek mindegyikében annyi nemzeti kincs van felhalmozva, melyeknek mindegyike arról ten bizonyságot, hogy itt nem a nép van a királyért, hanem a király van a nemzetért, s hogy az uralkodó, ha akar, a szó valódi értelmében atyja lehet a népnek, melyet kormányozni a sors által hivatva van. Valamint minden nagyobb és szebb városba érkezésünkkor, úgy itt Münchenben is, e gondolat tolongott agyunkban folyton előre: miért nincs ez nálunk is igy kik, pedig háromszor akkora nemzet vagyunk mint a bajor? Nem volt senki, ki e kérdésre feleletet adott volna. Múzeumok, könyvtárak s a művészet és tudományok egyéb csarnokai a nép szellemi műveltségének hévmérői, és e mellett azon mágnesek, melyek az idegeneket egyes városok tömeges látogatására ösztönzik. Münchent némelyek a XIX század Velenczéjének, mások Athenéjének nevezték. Mindkét elnevezés helyes. Az első azért, mert csakugyan a festészet itt épp úgy, mint egykor Velenczében, s a második, mert a szobrászat épp úgy virágzik, mint hajdan Athénében. Az újabbkori festészet nem áll ugyan a tökély azon fokán, hol Correggio, Tizian, Paolo Caliari tündökölnek, sem a szobrászat ott, hol Phidias árasztja művészetének megközelíthetlen fénysugarait, de az tagadhatatlan, hogy a mai művészet megtesz mindent arra nézve, hogy a múltat megközelíthesse, mi több, a fali (freskó) festészetben felülmúlja. A müncheni iskolának, mint minden nagynak vannak irigyei, de azt még legkonokabb ellenségei is elismerték és elismerik, hogy a freskófestészet Münchenben a „netovább“ ot érte el. És valóban, ki a pynakothékák, nemzeti múzeum, Maximilianeum és különösen a Lajos-egyház freskóit látta, nem is mondhat jó lélekkel egyebet. E mellett azonban a festészet más ágazatai is virulnak. A június hóban megnyitott nemzetközi műkiállítás legnagyobb bizonyságot tesz arról Nemzedékünk természetében rejlik azon tulajdonság, mely szerint nem elégszik meg azzal, amit a múlt nyújtott és nyújt, de tudni, látni kívánja mindazt, mi a jelen- Belpolitikai szemle. Horn Edéé, a „Neuer Freier Lloyd“ geniális szerkesztőjéé az érdem, hogy az 1868. XII által „önállósított“ Magyarország elvégre önálló magyar bankról mer gondoskodni. A „La liberté des banques“ nagynevű szerzője figyelmezteté ügyeinknek tétlen vezetőit a roppant anyagi hátrányra, melyet Magyarország a bécsi banktóli függése által szenved, és sürgető a „Hon“ s a „N. Fr. Lloyd“ hasábjain az önálló magyar bank alapításának szükségét. Ma már az öszszes osztrák magyar birodalmi sajtó és pénzvilág felfogta e kérdés horderejét, tárgyalják is jobbra balra, ellenezve vagy pártfogolva élete léptetésének eszméjét, amint kit kit a bécsi tőzsde vagy a Magyarország anyagi érdekei szempontja vezet. A „Napló“ ezúttal is —hála Istennek az összes magyar sajtóban egyesegyedül —az osztrák álláspontból fogja fel a kérdést, míg kevésbé osztrák pártkollegái határzottan az ellenzéki sajtóhoz sorakoznak. Óhajtjuk, hogy a „Napló“ hamis közlönye legyen e kérdésben pártjának, s a megnyílandó országgyűlés még a jövő ülésszakban elintézze az önálló magyar bank kérdését. A horvát bán installatiójának jelentős ünnepélye nagy fénynyel folyt le Zágráb városában. A beiktatás megtörténtéről átalában táviratunk értesítő lapunk olvasóit. Most részletes tudósítást nyújthatunk a nagy fénynyel lefolyt cerimoniákról. Az ünnepély nyolcadikán kezdődött meg, ekkor tarta a bán ünnepélyes bevonulását a horvát fővárosba. Pompás idő kedvezett l. Rauch ünnepélyes bevonulásának. Miután már délelőtt megnyílt a népünnep, melynél a szokásos ökörsütés sem hiányzott, délben a ministerek , főrendek s a számos küldöttségek a bán elé mentek. Báró Rauch 4 óra felé érkezett meg a város határához, hol öt Bogovics főispán szívélyes beszéddel üdvözlé, melynek végeztével a menet zsivnókiáltások közt megindult. Azt egy osztály honvéddzsidás nyitá meg, erre jött Vojksty, mint herold középkori jelmezben, erre a zágrábmegyei bandérium egy osztálya lóháton kivont kardokkal; ezeket követték a küldöttségek, miniszerek s főrendek hintói, kik közt Festetics, Lónyay és Bedekovics ministerek tűntek fel. Soros püspök, mint királyi biztos közvetlenül a bán fogata előtt egy négy fogatú díszkocsiban ment. Maga a bán 4 szürke ló által húzott nyilt díszkocsiban ült, a lovak egy-egy szolga s apród által vezettettek. Maga a bán pompás fehér attilát, kék dolmányt s vörös nadrágot viselt, gazdagon diszitve ezüsttel s drága kövekkel. A város közepén levő diadal-ívnél a polgármester helyettes Mihálics osztálytanácsos ödvözte a bánt a fővöros nevében; a menetet a megyei bandérium egy második osztálya zárta be. Ahol a menet elhaladt, a sűrü néptömeg mindenütt örömkiáltásokkal üdvözlő a bánt. Egy fertály 6 órakor érkezett meg l. Rauch palotájába; az épület előtt föllábított katonaság fegyverrel tisztelgett, a zenekar a néphymnust játszó és zsizió- kiáltások hangozttak. Miután a a külömböző testületek szerencsekivánataikat kifejezték báró Ranch ismét mejelent a téren s az egyes osztályok előtte elléptettek. Hat órakor a bán termeibe vonult vissza. Estve a város fényesen ki volt világítva; 8 órakor több mint 300 polgár a bánnál fáklyás szerenáddal tisztelgett. Maga a beigtatás 9 dikén folyt. A tartománygyűlési terem karzatai ez nap már fél kilenczkor tömve voltak vendégekkel. A tartománygyűlési képviselők a terem középső helyeit foglalták el, míg a külső küldöttégek a terem jobb, a belsők balszárnyát foglalták el. Kilenczkor nyita meg az elsők az Ülésést mely a hitelesített jegyzőkönyv felolvasásával kezdődött. Ezután kijelenté az elnök.