Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)

1869-09-15 / 109. szám

Harm­adik évi folyam. Előfizetői feltételek: Évre ..........................12 frt — for. Félévre.......................6 „ Negyedévre .... 3 * Havonként........................... * » » Megjelenik hetenkint háromszor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. Szerkesztőség és kiadó­ hivatal. Monostor utcza L. Bányai ház alatt.P­OLITIKAI LAP. 109-ik szám Kolozsvárit, szereda September 15. 1869. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 80 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Décsen: Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Sramosújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvártt : Stein J. és Demjén L. M.-Vásárhelytt.- Wittich Józsefnél. 0-­ KOLOZSVÁR, SEPTEMBER 14. A „M. Polgár“ magántársürgönye. Pest, sept. 14. déli 1 óra. Biztos forrásból értesültem, hogy Ká­roly, romániai fejedelem pesti s bécsi útjá­nak czélja az osztrák-magyar kormányt ked­vezőn hangolni Romániának királyságra eme­lése esetére. — Fiuméból tudósaink visszatér­tek. Kormánykörök kedvezőtlen fogadták a fiumei vasutat sürgető határozatot. *) Lónyay az önálló magyar nemzeti bank ellenében a sza­bad bankrendszert pártolja. **) # Tax on knowledge. Az angolok méltán nevezik „tax on knowledge“ (az ismeret adójáénak a hirlap­­bélyeget, egyikét azon terheknek, melyek az irodalom termékeit oly nyomasztóan sújtják, melyeket nem valamely pénzügyéri lángész, hanem a sötétségnek egyik apostola találha­tott ki, hogy a sajtó szüle énjeinek meg­drágítása által lehetlenné tegye az értelmi felvilágosodás terjedését a társadalom alsóbb rétegei között. A magyar osztrák birodalom mindkét fe­lében fönn van tartva az adórendszereknek e szégyenköve. A tudomány nálunk még min­dig nem hatalom, hanem csak fejőstehene a hatalomnak; a sajtó még mindig nem fáklya a felvilágosodás szolgálatában, hanem csak tolvajlámpája a sötétségnek, sőt az erkölcs­telenségnek is. Úgy van, a sötétség ápolása és az er­kölcstelenség terjesztése: e két ikertestvér nevezi szülőjének a hirlap-bélyegadót. És a statistica a számok kérlelhetlenségével legi­timálja e viszonyt, kimutatván, miszerint p. Nagybritania és Izland összes napi- és heti­lapjai 1831-ben még csak 39 millió pél­dányban állíttattak elő, a bélyegadó eltörlése óta pedig e szám 2500 millióra emelke­dett! Kimutatván továbbá, miként ezen adó­nem megszüntetése a nagy, komoly tartalmú politikai lapokat rendkívül jutányosokká, s így a kevésbbé tehetőseknek is hozzáférhe­*) Lásd mai számunk f. hó ll-ről kelt fiu­mei levelét. **) Pártolja azért, hogy evvel, mit kivihet­­lennek tart, amazt a kivihetőt megbuktassa. Így kívánja ezt a bécsi bank érdeke. Avagy miért nem tett pénzügyérünk a bankszabadság életbeléptetésére mindeddig semmit, ha annak őszinte barátja. Szerk. tökké tevén, ezek többé nem kényszerültek tudományukat a ledér tartalmú, erkölcstelen, a nép szenvedélyeinek fölcsigázására számí­tott ponyvairodalmi termékekből kielégíteni, úgy, hogy a jutányosság kizárván a sajtó teréről az aljas üzérkedés szellemét, azt las­san kint a felvilágosodás szószékévé, a népjo­gok szentélyévé alakítja át! Nálunk a kormány nemcsak nem követi az e tények által egyedül helyesnek bizonyított példát,­ hanem még maga is subvenţionál egy nyomorult életlapot, melynek nem a humor, hanem a ledér frivolság legerősebb oldala— Siam fővárosában, Bangkok­ban egy po­litikai lap jelenik meg „Bangkok Re­me­m­e­r“ czím alatt, melynek hasábjai nemrég „The Spirit of Austria“ felirattal egy fulmináns czikket közöltek A czikkben egye­bek közt az is előfordul, hogy „a magyar­osztrák birodalomnak a legcsekélyebb igénye sincs egyetlen­egy emberi lény rokonszenvé­­re. Az uralkodó hatalom ugyanis ott semmit sem tett a tudomány és irodalom érdeké­ben... stb.“ Dr. Bradley, a szerkesztő és e czikk írója egy kissé csalódik. A magyar-osztrák birodalom egyik felében legalább annyi ér­deme van az alkotmányos hatalomnak, hogy fenntartotta a bélyegadót és körülvette magát a zsoldos lapoknak egész csoportjá­val. A szabad sajtó megterhelése és a szol­gai lapok subventionálása: kevés ugyan, de mégis minden, a­mit a magyar kormány a sajtó érdekében eddig tett­ Molnár Antal: tájékozottság csakugyan nem ártana ahhoz az új­ságíráshoz. Különben a „M. P.“-nak szokása lévén más szavait elcsűrni csavarni, bizonyára kapni fog az alkalmon, hogy fennen hangoztathassa, mintha mi a forma szerint még el nem törölt osztrák saj­tószabályokat vettük volna védelmünk alá, hollott ez eszünk ágában sincs, sőt a sajtónak az oksze­rűen megadható teljes szabadságot mi is minden­kor megköveteljük; de restellenek, oly valami el­len fel felszólalni, minek súlyát — mintha nem is léteznék — legkevésbé sem érezzük, s a­mi még eddig úgy kezeltetett, hogy senki szólásszabadsá­gának útjában nem ásott, még a „M. polgáriénak sem. Mindazáltal jól tenné a kormány, ha az em­lített sajtószabályokat mielőbb eltörölné, miután ugyis csak névleg állnak fenn, s folytonos ódium tárgyát képezik.“ Az előleges censura áldásait naponta élvez­zük, lapunk addig meg nem jelenhetvén, mig a cen­­sor polgármester úr nem engedélyzi az inprimaturt A követválasztások idején, midőn a kormány­párt helyi lapjaiban Pestről menesztett, s helyben nyomott ingyenes röplapjaiban után útfélen „Ami­­tóanak“ czimezgette, szidta, piszkolta pártunkat, a mi röpiratainkat s közlönyünket mindannyiszor lefoglalta a kormánypárti censor, valahányszor nem volt ínyére. S járhattuk a processiót a polgármes­tertől a királybiztoshoz, a királybiztostól a polgár­­mesterhez, ez ehhez, az ahhoz utasított, s a le­foglalt irat nagy szépen lefoglalva maradt. Lapunkat jelenleg is az 1852 diki sajtótörvény alapján pör­lik. Mindez a mellett bizonyit, hogy „az említett sajtótörvények“ csak névleg állnak fenn, s hogy nagyon is telhetetlen az a „M. Polgár“, mely ily sajtószabadság élheletével be nem éri. Kitetszik mindebből, hogy a „közlönyi“ czikk írójának nagyon helyes fogalma és tájékozottsága van a sajtószabadságról. TÁRCZA: A forradalom költészete. I. *) Pestre, Pestre, Pestre, Pestre!... Arra leng a zászló Oda viszi a szellő a dalt; Újra zendül a szabadság hangja Melyről azt hivétek, hogy kihalt! Azt hivétek, oh kicsiny hitüek, Hogy a zászló öszve szakadott, S elhagyatva hitelen népétől Szennyes rongya sárba dobatott. Azt hivétek: Mátyás palotája, Hol a kő is emléktől dobog, Büszke falán, messze néző ormán Ellenséges zászlót tűzni fog! Azt hivétek, hogy a Duna habja Zsarnok arcza tüköre leszen, S csendesen foly végtelen időkig S nem vál vérré nagy keservűben. Egyszer volt csak, hogy egy hoszu század Tűrni, tűrni látta a magyart. Török zászló lengett fenn az ormán Lenn a völgyben rozsdásult a kard. Egyszer volt csak!... s nem lesz soha többé Vagy La lesz, temesd el magadat Oh magyar nép... A világ ne lássa Gyalázatos gyávaságodat. *) E czimet viselő versgyűjteményünkből köz­lünk időnkint e­gy-egy érdekes­ költeményt, melyet olva­sónk a magyar forradalmi poesis gondtalanul szerkesztett ant­­hologiáiban hasztalan keresne. A „Pestre“ költemény Cserná­­toniék „Martius Tizenötödiké“-ben, 1849 ápril 7-én, tehát a „debreczeni napokban“ látott napvilágot. Szerzője ifj. Szász Károly, jelenleg kultuszministeri tanácsos. Óh nem, óh nem! Alföld szép pusztája Déli bábos szemmel néz oda, Most viszik a zászlót bokrétának, Most ifjúi meg a magas Buda! Hogy irigylem azt a zászlótartót Ki először a Gellértre ér.... — S kinek kardod legelöl villog fel Hogy irigylem sorsod a vezér! De ha az nem! bár sugár lehetnék, Hogy csókoljam győző kardotok’ Vértől, portól omló verítékről Lepett hősök, vitéz bajnokok. Pestre, Pestre!... Megdördül az ágyú Trombitáknak harsogása zeng — Minden lélek, minden szem a zászlón Mely előbbre és előbbre leng. Szász Károly.­­ A „Kolozsvári Közlöny“ a sajtó­­szabadságról. Mindég barátjai voltunk a comi­­cumnafe; nem tagadhatjuk meg magunktól a „K­K“ * vendégírója következő sorainak bár tárgyhalma­zunk által késleltetett, de a nevetési idegekre most is jól ható közlését. „* A „Polgár“ nincs megelégedve azzal a sajtószabadsággal, melyet élvez, s úgy tünteti fel köztiszteletben álló királyi biztosunkat és polgár­mesterünket, mintha ezek havasként nehezednének a szólásszabadságra, hollott moit számbeli czikké­ben is kétségtelenül tanúsítja, hogy nemcsak a sza­bad, hanem a lehetőleg féktelen szólhatást hábo­­ru­san gyakorolja, sőt még a legelemibb journal­-e­tikai convenientia szabályain is mindannyiszor fesztelen túl teheti magát; kiváncsiak vagyunk ar­ra az állapotra, midőn a „M. Polgárinak, hogy a sajtó felügyelése nem is tartozik a király, biz­tos hatáskörébe; helyesen tenné tehát a „M. P.“, ha mielőtt valamely hatóság eljárása ellen nyilvá­nosan panaszt emel, előbb annak illetékességi kö­réről kellő tudomást szerezne magának. Egy kis Tit­rezsik sí küllő Iliről München, 1869 augustus 30. I. Az elmúlt nyár annyi idegent hozott Mün­chenbe, mennyi itt a világkiállítás óta nem volt. Nem csak angolok lepték el méhrajként a hotele­ket s magánlakásokat, hanem minden európai mű­veit nemzet s köztük mi magyarok is jelentékeny számmal voltunk képviselve. A kedélyes müncheni bürger azt sem tudta örömében hová legyen; mit tegyen a sok idegen pénznemmel, mely naponta ütötte markát, s melyért, ha akart volna is, nem szolgálhatott, mert biz az idegennek most kis­ebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy házigaz­dájának reggelihez bivó szavára, vagy kedélyes városnegyedi pletykájára hallgasson. Mi magunk is alig vártuk a reggelt. Háziasszonyunk egy csinos f. bajor sz. menyecske, minthogy férje egész nap a hivatalban volt, felette unatkozva, sokat boszanko­dott a magyar „doktor“-ok (ez volt nevünk) vissza­vonulása miatt, kikkel pedig, midőn szobáját ne­kik kiadta, kellemes órákat remény lett eltölthetni. Nem tagadhatjuk, hogy szép nő volt, és éppen ez volt bűne. Bár­mennyire vonzott is hozzá szívünk, nem akartunk Wagner Richardot fogni. Szegény Bülow­ ha tudtad volna, hogy az fogja feldúlni él­ted üdvét, kit te egész odaadással öleltél baráti kebledre, bizony alig hisszük, hogy annyi kitartás­sal mozdítottad volna elő a Zukunsts másik diadalát! A magyar embert mindenütt szeretik a vilá­gon, csak Bécsben nem; meglehet azonban, hogy a hölgyek itt is kivételt képeznek. Azon rendkívül szívélyes fogadtatás, melyben útitársammal egy pesti, ismert hirlapíróval részesültünk, mindkettőnk várakozását felülhaladta. Mondhatnék, hogy az új Wagner dalművön, s az internationals műkiállí­táson kívül, ez is jókora részben oka volt annak, hogy a virágzó bajor fővárosban kissé hosszasab­ban időztünk, mint úti tervünkben előre megálla­pítva volt. Nem vagyunk valami nagy barátai a sentimentalismusnak, azt azonban meg kell őszin­tén vallanunk, hogy nehéz szívvel váltunk meg ba­rátságos házigazdánktól, s ha nem csalódom, a há­zi­asszony égszínkék szemében egy nagy gyön­gyöt láttam rezegni elválásunkon melynek párja útitársam szeméből hullott a szép bajor menyecske parányi kacsóira A város, az emberek, minden észhangban van itt egymással. A szemnek valódi gyönyör látni a nemzeti katonaságot, mely a haza polgárainak bé­kéjére, szabadságára felügyel; látni a tömeget, mely sorsával elégedetten, vidáman éli világát. Csodálni napokig lehet a középületeket, melyeknek mindegyikében annyi nemzeti kincs van felhalmoz­va, melyeknek mindegyike arról ten bizonyságot,­­ hogy itt nem a nép van a királyért, hanem a ki­rály van a nemzetért, s hogy az uralkodó, ha akar, a szó valódi értelmében atyja lehet a népnek, me­lyet kormányozni a sors által hivatva van. Vala­mint minden nagyobb és szebb városba érkezé­sünkkor, úgy itt Münchenben is, e gondolat tolon­gott agyunkban folyton előre: miért nincs ez ná­lunk is igy kik, pedig háromszor akkora nemzet vagyunk mint a bajor? Nem volt senki, ki e kér­désre feleletet adott volna. Múzeumok, könyvtárak s a művészet és tudományok egyéb csarnokai a nép szellemi műveltségének hévmérői, és e mellett azon mágnesek, melyek az idegeneket egyes váro­sok tömeges látogatására ösztönzik. Münchent né­melyek a XIX század Velenczéjének, mások Athe­­néjének nevezték. Mindkét elnevezés helyes. Az első azért, mert csakugyan a festészet itt épp úgy, mint egykor Velenczében, s a második, mert a szobrászat épp úgy virágzik, mint hajdan Athéné­ben. Az újabbkori festészet nem áll ugyan a tö­kély azon fokán, hol Correggio, Tizian, Paolo Ca­liari tündökölnek, sem a szobrászat ott, hol Phi­dias árasztja művészetének megközelíthetlen fény­sugarait, de az tagadhatatlan, hogy a mai művé­szet megtesz mindent arra nézve, hogy a múltat megközelíthesse, mi több, a fali (freskó) festészet­ben felülmúlja. A müncheni iskolának, mint minden nagynak vannak irigyei, de azt még legkonokabb ellensé­gei is elismerték és elismerik, hogy a freskófesté­­szet Münchenben a „netovább“ ot érte el. És va­lóban, ki a pynakothékák, nemzeti múzeum, Maxi­­milianeum és különösen a Lajos-egyház freskóit látta, nem is mondhat jó lélekkel egyebet. E mel­lett azonban a festészet más ágazatai is virulnak. A június hóban megnyitott nemzetközi műkiállítás legnagyobb bizonyságot tesz arról Nemzedékünk természetében rejlik azon tulajdonság, mely szerint nem elégszik meg azzal, a­mit a múlt nyújtott és nyújt, de tudni, látni kívánja mindazt, mi a jelen- Belpolitikai szemle.­ ­ Horn Edéé, a „Neuer Freier Lloyd“ geni­­ális szerkesztőjéé az érdem, hogy az 1868. XII által „önállósított“ Magyarország elvégre önálló magyar bankról mer gondoskodni. A „La liber­­té des banques“ nagynevű szerzője figyelmezteté ügyeinknek tétlen vezetőit a roppant anyagi hátrány­ra, melyet Magyarország a bécsi banktóli függése által szenved, és sürgető a „Hon“ s a „N. Fr. Lloyd“ hasábjain az önálló magyar bank alapí­tásának szükségét. Ma már az öszszes osztrák ma­gyar birodalmi sajtó és pénzvilág felfogta e kérdés horderejét, tárgyalják is jobbra balra, ellenezve vagy pártfogolva élete léptetésének eszméjét, a­mint kit kit a bécsi tőzsde vagy a Magyarország anya­gi érdekei szempontja vezet. A „Napló“ ezúttal is —hála Istennek az összes magyar sajtóban egyes­egyedül —az osztrák álláspontból fogja fel a kérdést, míg kevésbé osztrák pártkollegái határzottan az ellenzéki sajtóhoz sorakoznak. Óhajtjuk, hogy a „Napló“ hamis közlönye legyen e kérdésben pártjának, s a megnyílandó országgyűlés még a jövő ülésszakban elintézze az önálló magyar bank kérdését. A horvát bán installatiójának jelen­tős ünnepélye nagy fénynyel folyt le Zágráb váro­sában. A beiktatás megtörténtéről átalában táviratunk értesítő lapunk olvasóit. Most részletes tudósítást nyújthatunk a nagy fénynyel lefolyt cerimoniákról. Az ünnepély nyolc­adikán kezdődött meg, ekkor tarta a bán ünnepélyes bevonulását a horvát fő­városba. Pompás idő kedvezett l. Rauch ünnepélyes bevonulásának. Miután már délelőtt megnyílt a nép­­ünnep, melynél a szokásos ökörsütés sem hiányzott, délben a ministerek , főrendek s a számos küldött­ségek a bán elé mentek. Báró Rauch 4 óra felé érkezett meg a város határához, hol öt Bogovics főispán szívélyes beszéddel üdvözlé, melynek végez­tével a menet zsivnókiáltások közt megindult. Azt egy osztály honvéddzsidás nyitá meg, erre jött Vojkst­y, mint herold középkori jelmezben, erre a zágrábmegyei bandérium egy osztálya lóháton ki­vont kardokkal; ezeket követték a küldöttségek, miniszerek s főrendek hintói, kik közt Festetics, Lónyay és Bedekovics ministerek tűntek fel. Soros püspök, mint királyi biztos közvetlenül a bán fogata előtt egy négy fogatú díszkocsiban ment. Maga a bán 4 szürke ló által húzott nyilt díszkocsiban ült, a lovak egy-egy szolga s apród által vezettettek. Maga a bán pompás fehér attilát, kék dolmányt s vörös nadrágot viselt, gazdagon diszitve ezüsttel s drága kövekkel. A város köze­pén levő diadal-ívnél a polgármester helyettes Mihálics osztálytanácsos ödvözte a bánt a fővöros nevében; a menetet a megyei bandérium egy má­sodik osztálya zárta be. A­hol a menet elhaladt, a sűrü néptömeg mindenütt örömkiáltásokkal üdvözlő a bánt. Egy fertály 6 órakor érkezett meg l. Rauch palotájába; az épület előtt föllábított kato­naság fegyverrel tisztelgett, a zenekar a néphymnust játszó és zsizió- kiáltások hangozttak. Miután a a külömböző testületek szerencsekivánataikat ki­fejezték báró Ranch ismét mejelent a téren s az egyes osztályok előtte elléptettek. Hat órakor a bán termeibe vonult vissza. Estve a város fénye­­sen ki volt világítva; 8 órakor több mint 300 pol­gár a bánnál fáklyás szerenáddal tisztelgett. Maga a beigtatás 9 dikén folyt. A tartomány­­gyűlési terem karzatai ez nap már fél kilenczkor tömve voltak vendégekkel. A tartománygyűlési kép­viselők a terem középső helyeit foglalták el, míg a külső küldöttégek a terem jobb, a belsők bal­­szárnyát foglalták el. Kilenczkor nyita meg az el­sők az Ülésést mely a hitelesített jegyzőkönyv fel­­olvasásával kezdődött. Ezután kijelenté az elnök.

Next