Magyar Polgár, 1872. január-június (6. évfolyam, 1-147. szám)

1872-03-09 / 56. szám

KOLOZSVÁR, MÁRCZ. 8. 1872. Alólirtak felkérjük a Királyhágón túl­ról a baloldali egyetemes gyűlésre Pestre jö­vő elvtársainkat, szíveskedjenek márczius t­i­­z­en­egyedik­é­n, délelőtt 9 órakor a központi baloldali kör helyiségé­ben (Váczi-utcza 1-sősz.) barátságos érte­kezletre megjelenni. Pesten, márczius 7-én 1872. Makrai László. Pap Lajos, Orbán Balázs, Tisza László. Hogy gazdálkodik a mi kormá­nyunk az idő és munka­erővel? A végrehajtó bírói intézmény azon az alapon, melyre a kormány bölcsesége felépítette, ma­hol­nap tarthatatlan lesz, s magában e törvényben előforduló több zavaros, két­értelmű kifejezések iránt a minisztériumtól felvilágosításokat kérnek minden­felől. Ezen intézmény —az indokok szerint —job­bára azért állíttatott fel, hogy az állam által drá­gán megfizetett tisztviselők ne vesztegessék idejü­ket oly teendőkkel, melyeknek költségei hordozása a perlekedő feleket illeti. A pesti törvényszék azon­ban megkeresi a kolozsvári kir. törvényszéket egy végzése kézbesittetése tárgyában. A megkeresett törvényszék a végrehajtó által kézbesitteti a vég­zést a félnek, de a fél, mert alperes, a végrehaj­tót megillető 20 krt nem fizeti meg, mert erre nem köteles A végre bíró tehát beadja ily érte­lemben a törvényszékhez jelentését kérvén azt ar­ra, hogy a 20 kr. kézbesítési díjt fizettesse ki a kolozsvári kir. törvényszék tehát át ir a pesti tör­vényszékhez, hogy a Pesten lakó felperestől a 20 krt vegye be és juttassa át; a pesti törvényszék behajtja a 20 krt, átküldi a kolozsvári kir. tör­vényszékhez — ez pedig a 20 krt kiadja nyugta mellett a végr. biztosnak. Íme tehát a czélba vett idő megtakarítás, 20 krért két törvényszék kétszer correspondeál, a személyzete kétszer jó mozgásban. Ilyen példa pedig minden isten adta nap előfordul. Szép kilátások jövőre ! Az idő úgy látszik pénz mindenütt,­­ csak nállunk nem. A hivatalnok drága idejét igy fecsérelhetik el, s a perlekedő felek nem képesek megmagya­rázni maguknak, hogy a guttába késhetik az ő ügyök? Az egyszerű 20 kr. igy növi ki magát Hál­tunk az elvesztegetett időben egy arannyá! & G A pártok. ív. (Folytatás.) De térjünk vissza feladatunkra, hiszen tán lesznek embereink ezután, s a jajgatás úgy sem se­gít, a dolgon A fejedelem maga észrevette, hogy a kormánypárt őt is megcsalta, a az országot is elkeserítette, 1834-ben összehiva az országgyűlést, de minthogy a gubernium nem állott törvényes alapon (összes személyzete helyettesekből állott) a rendek pedig egy ilyen guberniummal tanácskozni nem akartak (az 1791-beli XI­­. sz. szerint a Gu­bernium, kir. tábla személyzete tagja volt az or­szággyűlésnek, s az elnökséget — ha jelen volt — a gubernátor folytatta) s a kormánypárt tagitni nem akart, az országgyűlést eloszlatták a nélkül, hogy magát constituálhatta volna, s folyt a kor­mányzás kivételesen, mint addig. TAR_CZA. Metz-vidéki népdalok. Paul de Saint-Victor után.­­Véletlenül egy könyvhöz jutottam, mit az remények miatt nagy érdekeltséggel olvastam el. z egy gyűjtemény a „Metz-vidéki népdalok“-ból, Metz vidékéről, melyet a német invasio pillanatra­­szakasztott, — s melyet elrablói győzelmük, é­rzéketlen diplomatái pedig a Carolingok őskorá­ul levont jogok alapján követeltek el tőlünk. K­is könyv is elég volna fondorlatuk megczáfolására. Mond meg nekem mit dalolsz, s én megmondom, ‘Orcy ki vagy,« idézhetnek e példabeszédet csekély áltoztatással. Valóban, a népdal a hazai föld nyomrában születik; ez annak bennső szava, őszinte elkesedése. A nép kebeléből buzognak e mester­­cé­etlen és természetes dalok assonance rímeikkel, őa századok óta szállongnak a gulyások, falusiak, ajkák s mindazok szájain, kik közvetlen a föld , erxd®tére mutatnak­ Ezek szövődnek a lalász evezőjéhez a mosónő sulykák a fonot egy ruzsalyához; ezek zöngenek a szántóvető léptei­ben, midőn ökreit csattogtatja a kemény barázdán s mintha föld és lakos együtt működtek volna megte­rmtésükben. A madár zengését­, a fa susogását-a forrás csörgedezését-, a falu harangja pedig tá­pli csengését vegyité beléjök. Egy fajnak egész elke egyesül s felolvad hol vig, hol szomorú efzéinjeikben. Bennök él, bennök lélekzik az egész, 1837-ben másodszor hivták össze az ország­gyűlést, mikor sikerült gubernátort, s más Cardi­­nalis hivatalnokokat választani, s a sérelmeket ki­dolgozni, de bizazok orvosolatlan maradtak. 1841-ben megint összehívták az országgyű­lést azon királyi előterjesztvénynyel, miszerint az urbén tartozások szabályozására hozzanak törvényt, de az alkotmányosok most sem akarnak tovább menni, m­íg az alkotmányon ejtett sérelmek nem orvosoltatnak, noha beismerték, hogy sürgős szük­ség az úrbéri viszonyok rendezése; azt hitték, hogy a negatív kényszerítni fogja a kormányt az alkot­mánynak betűszerénti helyreállítására. Csalódtak, de hibáztak is, mert ha akkor egy méltányos úr­béri törvényt alkottak volna, tán az 1848-beli bor­­zasztóságoknak egy része elmaradt volna,­­hogy Magyarországon a volt úrbéres osztályt csak egy részben bujtogathatták fel, azt mi az ott már élet­be lépett humánus úrbéri törvénynek tulajdonítjuk.) 1846 ban megint összehívják az országgyű­lést csak is a végre, hogy úrbéri törvényt alkos­sam De mit tesz a kormánypárt? azt hogy éppen három annyi királyi hivatalost (regalista) csödit egybe, mint a képviselők összesen, — azon kívül vesztegető biztost küldnek Bécsből az L. M. sze­mélyében, ki a képviselők gyarlabjait pénzzel és ijesztéssel a kormánypártjára hajtsa; — azonban Bécsben megirják az egész úrbéri törvényt, oly embertelen törvényt, hogy attól—mikor elkészült — maga a kormány is megijedt, s azt annálfogva so­ha sem is exequaltatta. Hiában küzdöttek az or­szág békéjét és igazságot szívükön hordozó alkot­mányosok,­­ hiában magyarázták, hogy az a törvény roszabb a semmi törvénynél, mert a semmi tör­vény mellett legalább remélt az ember egy igazságos törvényt, de az előterjesztett törvény előbb-utóbb kitörésre kényszeríti az úrbéres osztályt. Mindez mit sem ért, mert a méltóságos kir. hivatalok csor­dája, s az L. M. által elcsábított—úgynevezett— lustákon követek elébb lekaczagták, azután agyon­szavazták az embert, így gazdálkodott Erdélyben a kormánypárt. Ide tehetjük a sok ide tehető közül azt is, hogy az alkotmányosok tapasztalván, hogy az er­délyi közjog csak gyermekség, a kormány szeme előtt, rég óhajtották a reum­ót Magyarországgal, de a kormánypártiak ezen eszme ellen hadat vi­seltek, s ha valaki — valami — lenni akart, tarto­zott azt a politikai hitvallást elfogadni: „hogy mi gazdagok vagyunk, nekünk tömérdek sónk, ara­­nyunk, ezüstünk, s más kincseink vannak, mik ha vannak is Magyarországnak, de koránt sem oly gazdagon, mint nekünk, s annálfogva, mi csak veszt­hetnénk az unióban, azt azonban bölcsen elhall­gatták, hogy mindazok a kincsek csak nállunk vannak, de mind az nem a miénk. Elhallgatták a valódi okot is, azt i­­­, hogy Bécsben ezen egye­sülést — mi egy erős magyar államiságra vezethet­ne — nem akarják, s megtörténnék az is, hogy er­délyi uraink legnagyobb része — kik itt még­is valamik — füst és pára lenne a magyarországi fé­nyes aristokratia mellett. A kormánypárt tehát el­lensége volt a legüdvösebb intézménynek is. Azon kezdők értekezletünket, hogy nálunk a pártkérdés: nemzetünk és államiságunk életkér­dése, s azt hiszem eléggé kimutattam, hogy a ko­rábban idegennek, később kormánypártnak nevez­hető párt öntudatosan vagy öntudatlan mindig oly után járt, mi a nemzet és alkotmánya megsemmi­sítésére vezetendett, és hogy a korábban nemzeti­nek, később alkotmánypártnak nevezhető párt hí­vei buzgóságának, folytonos küzdelmének, sőt ön­feláldozásának köszönhető, hogy legalább jogunk a magyar államiságra 1867-ig fenmaradt. Lássuk már különben állunk-e a pártokkal? Minthogy előadásunknak eddig egy kis tör­ténelmi színezetet adtunk, tartsuk meg azt ezután is Az 1847-ki országgyűlésre választott követek­nek a megyék utasításba adák, hogy az ország kormányzata vitessék vissza az ország államjogai­ra, vagy más szókkal: tisztittessék meg a bécsi urak gyámságától. Az ige 1848-ba testté is vált, s igy az alkotmánypárt negyedfél százados küzdel­meit teljes győzelem koszorúzá. Úgy de az idegen párt behivá a muszkát a pozsonyi conventiculumba (a muszka ugyan minden áron bejött volna, akár hívják vala, akár nem, mert az absolut kormány­zás és az Isten kegyelméből származott jogok el­vét meg kellett mentenie, de tény az, hogy behív­ták és bevezették) s Görgei elárulá a hazát és nemzetet. Hogy ezen bűn kívülről származott, az igaz; de az is igaz, hogy a kormánypárt férfiai és asszonyai abban bűnrészesek ; de így történt az minden más megtámadásokkal is, mik országunkat érték. A rémuralom alatt, mint már haszontalan férgeket, eldobák a kormánypártiakat is; kivételt csak a három próbás honárulók képeztek, s ezek bűneik jutalmául zsiros hivatalokat s más kitün­tetéseket nyertek; egy kissé rettegtek ugyan a nemzet részéről elveendő jutalomtól, de hála a Deák-párt alakulásának és többségének: a meg­­érdemlett jutalom be nem következett; nemcsak, de nagy nyugdíjakban részesedének, vagy pedig a sokat szenvedett és érdemes honfiak hátranyomá­­sával az alkotmányos (?) kormányzat alatt is hi­vatalokra emeltettek. A rémuralom egyesitette vala a pártokat, s kivévén a három próbás árulókat, csak egy párt vala, s ez vala egy jobb jövendő remény pártja. 1861-ben s még azután egy pár évig nem vala pártszakadás, s a nemzetnek csak egy programmja vala: „helyreállítása a törvényes viszonynak nem­zet és király között, de egy h­a­j­s­z­á­rny­i­t sem engedés az ország független államiságát biztosító ú­j jogokból.“ Ezzel szemben a tényleges hatalom a biro­dalom egységét tűze ki programmal, s a magyar korona államjogai restitutioja helyett csak conces-­­­siókra ajánlkozott. Ezen alternatívák két pártra szakiták az or­szággyűlést, s az a párt, a­mit jobboldalnak, vagy vezéréről Deák-pártnak nevezünk, elszakada a nem­­­­zeti párttól; az 1861-beli programmot megtagadó, s a helyett felállitá a gyávaság politikáját, s ah­­hoz képest kitűző programmal: „jobb valamit meg­menteni, mint mindent elveszteni“; s hogy — hite szerint — valamit megmentsen, elveté nemcsak a­­ hajszált, hanem az egész fejet is minden hajszá­lával együtt, elveté államjogunkat, mit őseink szá­zadokon át oly híven oltalmazának; az országot nemcsak államiságától foszták meg, de még nevét is megváltoztaták, eddig ugyan­is Magyarország minden ínség mellett is „magyar Magyarország“ volt, ma pedig „osztrák Magyarország*, és wen nevezet meg is felel az új állapotnak, s ezt azon jó urak jól tudják, mert Magyarországnak kül-, had-, pénzügye közösítve van az osztrákéival, tény­­leg mindez osztrák felsőség és parancsnokság alá van vetve, s rendelkeznek azok felett mások or­szágunk érdekei ellen. Ugyanazon párt, nehogy valakit megbántson, vagy az összbirodalom hitelét — mi már éppen nem volt — veszélyeztesse, a mások által — leginkább a mi megsemmisítésünk költségére — fölvett roppant adósságnak tömérdek millióit Magyarország népei nyakába hárintá, s oly nagy adóztatást teve szükségessé, hogy ma minden executio mellett adóhátralékunk több év milliónál; e mellett az 1848—49-ben igazán az ország szükségére részint kölcsön vett, részint a nemzet becsületével biztosított magyar bankjegyek visszafizetését, illetőleg beváltását még szóba sem hozó, nehogy a bécsi urakat és asszonyokat az ily ódiumokkal megbántsa, s honvédeinknek még er­­­­kölcsi elégtételt sem ada. És még azt mondják, hogy mindent megnyertünk! Tóth László. (Folytatása köv.) mint mérhetlen tenger a mélyei­ől feltörő kagylók zajgísában. E lotharingi dalok tehát ép oly francsiák, mint akár a champagneiak. Nyelvezetük tisztán, átlátszóan, könyedén és sebesen foly a forrásból: semmi német vegyülék sem zavarja menetét. Még a népnyelv is átlátszóan, világosan marad a vidé­ken. Tályszólamaiban tökéletesen föl lehet ismerni az anyahoni szószármazást, mint csermely tükre alatt a gyökeret, melynek levelei fölism­ét beár­nyalják. — Nem kevésbé francziák azok értelem­ben és jellemben. Hasonlítsátok csak öszsze a szomszéd német népdalokkal: mintha holdsugártól napsugár alá vonulnánk. Semmi rejtelmes epedés, semmi nyoma a bágyadt ábrándozásnak, beteges érzelgésnek , hanem jó vidám érzés, éber lelkese­dés, eleven pajzánság, élénk kedély. Más okmányok hiányában e dalok lennének Lotharingia oklevelei, bizonyítékai az eredeti franczia törzs és nemzeti törvényesség iránt. Fussuk át ezeket hirtelen. Mint minden franczia dalban, úgy ezekben is a nő játsza a főszerepet s főleg itt tűnik föl a maga teljes vidorságában Valódi ősi galliai nőket szerepeltetnek a lányok e lotharingi dalokban: vakmerők, vidámok, készek a tettre, vitára; fel­­lobbanók, csintalanok. Nem fonják az igaz szerel­met epedően, hanem öszszekötik, vagy szétmetszik határozott kézmozdulattal. Nincs semmi rokonság köztük s a német balladák halvány szüzei közt, kik csillagra és kedvesük kék szemére ugyanazon lágy pillantást vetik. A Metz-vidéki nő éles nyel­vét s körmeit használja fegyverül csábitója ellen. Halljátok csak a „Tréfás Pásztornő“-t, mint gúnyo­lódik a szép urfival, ki nála alkalmatlankodik a mezőn : — Mond meg Anna falvad nevét énnekem. — Csak tanuld meg uram s igy megtudod tán. — Mit keressz itt ezen a zöld ligeten? — Egy bolondot s meg is találtam ná­lám! — Oh pásztornő, férjed mily boldog lehet' — Úgy van, ő nem szerencsétlen valóban — Oh hogyha te megszeretnél engemet! — Jobban forgatsd hát magad a manóban! Hanem ily éles gúnyolódás után az uracs se volt rest a szúrós feleletben a hízelgésben. De a megcsörgetett Lajos-aranyok s pompázó ékszerek nem szediték el a pásztornőt. A kisértőnek dugá­ba dől minden fogása. Kifáradva az ízetlenség- s hízelgésben, egy szerencsétlen s elcsüggedt szerel­mes szerepét veszi fel: — Halálom óráját érzem, nincs meszsze. — Én meg férjem viszszajöveteléét. — Nem ő-é az a tisztásban odate? — De bizony ő, csak távozzál el innét! Különben itt van egy másik pásztornő, ki a bárányát elragadó farkas után kiált, annak ígérve szivét, ki megmenti a ruhát : Alant vonul el egy lovag, Hobzú kardja fénylik szépen, Háromszor fordul az erdőn, S a bárány megmentve, épen. De a gonosz leány megmásítja Ígéretét egy pajzán ingerkedéssel: Uram, rendkívül köszönöm Fáradságát, indulatját. Ha majd megnyitjuk a juhot, Átadom önnek a­­ gyapját. Épen ily ravasz, de kissé megragadóbb a­­ „Hajósnő kit egy udvarló pénzzel akar elcsábi­­­­tani, mialatt átszálltja a vizen. Elfogadja a pénzt s odaadást színlel. De midőn a parthoz ére, A szép gyorsan viszszatére, S szólt hajóján a nő­alak: — Isten veled, áthoztalak. Ha még vizre szállok, tudd meg.. Csolnakodban fullasztlak meg. — Nem boszulsz meg, vittek téged Elhagyom e mesterséget. Aranyoddal, ezüstöddel Egy zárdába megyek én el, Mint apácza, egy zárdában Boldog leszek igazában. Okoa szűz az Ördög pénzén menyaszezonyi hozományt vesz az Istentől. Némelykor a hősiesség bizonyos vil­im­­al­kálik át az öröm és szerelem e dalain. Az i­jó leány hősnővé, vagy rettenthetlen m­ártyrrá válik, hogy megtámadott becsület­e megvédje. A loth. noth latos nő a J—/“' érez. magát. Mint ez itt, kit durva csábítója törbe szorított. Kényekbe merül, s ez kérd.: miért sí. : — Szeplőtlenségem siratom. Mitől megakarsz fosztani. De a férfi nem indul meg; kényszeríti, hogy tárja fel szüzi kebelét: — Add kardod, vágjam es fűzöm : — Kívánságod válljék tetté, a mifinn a kard korában mit (Folyt, köv.) Politikai vegyes hirek, Ausztria. A bécsi reichsrath mindkét háza tartott szerdán ülést. A felsőházban a kényszerválasztási törvényt tárgyalták s fogadták el; ellene egy kis, tiz tagból álló töredék szavazott. A képviselőház­­ban megválasztották azon bizottságot, mely az ó-katholikusok s az állam közti viszonyt fogja szabályozni s folytatták a budget tárgyalását. A lengyel kiegyezés sorsa most teljesen az alkotmány­bizottságtól függ, a­ kiegyezés pénzügyi oldala nagyobb akadályt képez, mint azt akár a lengyelek, akár az alkotmány­párt tagjai egyelőre hitték. Az alkotmány­bizottságon az „átalány­­kérdés“ napokig foglalkoztatta s az indítványok egész serege látott napvilágot. Az albizottságbann az átalány fölött a megállapodás csakhamar meg­történt és senki sem sejtette, mily vihart hoz a legközelebbi jövő. Az alkotmány­bizottság utóbbi ülésén oly nagy izgatottság uralkodott, hogy az alkotmány­bizottság tanácsosnak látta három nap­ra fölfüggeszteni üléseit. Előretett­e a czél, a fel­, izgatott kedélyek csillapodtak-e? még eddig nem tudjuk. * Horvátország. Vakanovics, a horvát báni hely­tartó, az ösz­szes hivatalnokokhoz szigorú rendeleteket intéz ter­mészetesen mindenkit elbocsátással fenyegetve, ha erélyesen nem korteskedik. Horvátországban e szerint nagyon furcsa dolgok történhetnek a­­ kormány tudtával. Pejacsevich László, kiről a napokban azt írtuk, mintha a nemzeti párthoz akarna átmenni, a­mint egy táviratban tudatja e hit valótlan, ha­nem­ igenis kormánypárti marad továbbra is ,s a nasici kerületben fog föllépni. Pejacsevics Péter pedig majd Eszéken próbál szerencsét. ★ Francziaország: Pouyer-Quertier franczia pénzügym­iniszter lemondása mindinkább valószínűvé válik, noha nem igaz, hogy a Janvier de la Motte féle bot­­rányperben tett nyilatkozatai miatt interpellate akart volna a baloldal a kormányhoz intézni. E közben a roueni esküdtszék már kimondá ítéletét Janvier úr fölött s hosszú tanácskozás után min­den egyes pontra nézve felmenti a vádlottakat számszerint négyet, úgy mint Janvier expraefectet '­s három volt tisztviselőjét, kik az állampénzek f­elsikkasztásával vádoltattak, az illetőket azonnal szabad lábra helyezték. E verdictum kétségkívül rendkívüli feltűnést fog okozni. A per feltakarta az elvetemedettség és korruptió egész nagyságát, mely Napóleon idején a közigazgatásban elharag­­­pódzott. A vádlottak mégis fölmentettek, mi új bátorságot fog a bonapartistáknak nyújtani. Ir­odalom és művészet. ■ Eötvös Lajos I­I (­ 1872. márcz. 6.) ■ Egy derék ifjú magyar íróval ismét szegé­nyebbé lett irodalmunk! A „Magyar Polgár“ t. olvasói egy időben gyakran találkoztak az Eötvös Lajos nevével. Egyik legszorgalmasabb munkatársunk volt, széles isme­rettel, óriás szorgalommal. És ez ifjú erőnek olyan korra meg kellett törnie ! Egyike volt azon ritka férfiaknak, kik utól* érhetetlenek a szerénységben, s barátságuk pótol* hatatlan. 1 **'■ Ilyennek ismertem én, ilyennek ismerte bi­­zonyára minden barátja. A ma élő magyar bibliographusaink között Szabó Károly a legjelesebb, a legkitűnőbb szaktu­dósunk. Eötvös az ő legkedvenczebb tanítvá­nya, s bizonyosan a legcompetensebb utóda is lett volna. Be kár, hogy a test phisikai ereje nem

Next