Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-01-01 / 1. szám

“3. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: KgéaléTro ..............................16 ft. — kr. Félévre................................... 8. — „ Egy negyedre.........................­­ „ — n Egy hónapra .........................1 , 60 „ ~­r, ro S­­TL POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában K­iadófalva.ta.1: A líceumi nyomda „központi irodájáéban főtér gr Teleki í­omokoa-háa. un\ HIRDETÉSI DIJAK: Otatór haaábo­ott «annoad aor­ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után SO kr. bélyegilleték kildön azt mu­tatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények­. “a. Ür rS ST ^ U151 HYILTTÉR toronként, vagy annak helye 25 kr. Reclamok: hirfötérbe Boronként 1 frt B" \ \ IX. évfolyam. 1­.­­ szám. Kolozsvárt, péntek, 1875. január 1. ~­3 KOLOZSVÁR, DECZEMBER 31 A „Magyar Polgár“ t. munkatársaihoz. Ma, midőn a „Magyar Polgár“ IX-dik évfolyamának szerkesztéséhez kezdek, legelső kötelességemmé vált hálás és meleg köszö­­netemet nyilvánítani összes munkatár­aim­nak, kik valóban odaadó készséggel tá­mogattak munkámban, melynek ha volt sike­re, azt tisztán, osztatlanul nekik köszönhetem. Az a kemény harcz, melynek a pártok épen most állanak küszöbén, a munkát csak nehezebbé fogja tenni jövőre, de semmi két­ségem abban, hogy a „Magyar Polgár“ ösz­­szes munkatársait (szebb névsorral soha egyet­len egy vidéki lap sem dicsekedhetett) is­mét együtt fogom látni, ismét megnyerem tá­mogatásukat a közügy érdekében. Fogadják egyenként és összesen sze­­rencse kivonatomat az új évre! K. PAPP MIKLÓS Csán, decz. 28. Kedves barátom ! Kifáradva a távollétem alatt halomra gyűlt gazdasági teendők igazításától, de nem folytat­hat­ta e működést, miután korán besötétedett fe­lettem, szeretném ez­ért néhány hozzád intézett barátságos, vidám gondolattal világítani meg ; szó­val — szokásom szerint — megírni neked új évi őszinte szíves üdvözletemet. De mit mondjak én a szerkesztőnek, ki tán­­toríthatlan hűséggel, kitartással, néha mondhat­nám még ellenfeleitől is méltányolt bátorsággal hangoztatta 8 éven át a helyes, a czélra, szere­tett hazánk felvirágzására bizton vezető elveket, de kinek szava 8 hosszú évig alig volt egyéb, mint elhangzó szó a pusztában? Ha az eredménytelen, de becsületes s öntu­daton alapult meggyőződésből eredő, önzetlen küz­désre való visszatekintés barátságra hangol is, hi­szen azt mondják dulce est sotios habuere ma­­lorum, hol vegyem a vidám gondolatot, honnan kölcsönözzem azon világot, ama dicsfényt, mely oszlassa az éjnek s hangulatomnak sötétét egy­­iránt ?------­Bizonynyal mondom, hitem szerint, ezt az el­folyt 8 év történetéből­­ még kölcsön kérni sem leh­et. Igen fáj nekem e meggyőződés arra, hogy az általa ütött szívseb részleteit itt feltárni akarnám, vagy párhuzamot vonnék, alaposan és tüzetesen a 8 év előtti s mostani magyar nemzet s állam közt néhány vonást nem érintenem lehetetlen. Ak­kor alkotmányát állítólag elvesztette volt e nem­zet, de földmivelésében, kereskedelmében, ipará­ban, irodalmában s mi mindennél több, jellemé­ben, önérzetében, s ezért a mivelt világ becsülé­sében is emelkedett. Érzelmeit, jogait kíméletle­nül tiporták, de e tiprás alatt fölmagaslott önma­gával s honfitársai legnagyobb részével egyesül­ten fordította jövőjébe, önerejébe vetett tántorit­­hatlan bizalmát elnyomóinak fenyegetései ellen, szűz hitellel s — legalább is törvényesen tekintve a dolgot — államadósság nélkül, anyagilag is bi­zalommal tekintett a jövőbe.------------Beteg volt, de oly beteg, ki tudta, érezte azt, hogy a benne lakó őserő okvetlen meghozza a biztos gyógyu­lást. Előállottak a híres orvosok, s most 7 évi kuruzsolásnak mi az eredménye ? Alkotmányunkat részben visszanyertük, állítólag teljesültek minden vágyaink, ügyeink vezetését legalább részben ke­zeinkbe kaptuk, eddigi elnyomóink átlátva végre, hogy vagy együtt boldogulnak, vagy együtt vesz­nek velünk, barátunkká szegődtek, s a jobban ér­tesült uralkodónak a koronázás utáni magatartása teljes biztosítékot nyújt, hogy az akkor Isten s a nemzet előtt tett esküjét komolyan vette. S hol állunk ma mind e mellett mégis? Földmivelé­­sünk, iparunk, kereskedelmünk emelkedett? Pang mind, — földmivelési — ezen termelő országban legfontosb érdekünknek még csak külön minisz­tert sem bírtunk nyerni, arról pedig, hogy azt — mint boldogabb nemzetek — olcsó hitellel támogas­suk, álmodni sem lehet. Kereskedelmünk naponta erősben-erősben szivárog át a monarchia másik államának fővárosába , Bécsbe, mert néhány czél­­ellenes, s nagy részt csak magánérdeknek ked­vező, girbe-görbe vasút építésénél egyebet nem tehettünk érdekében. Nélkülözi a helyes vizi uta­kat, entrópokat, dockokat, síit­a Dunát kiszol­gáltattuk egy idegen társaság egyeduraságának. Nincs helyes alapokon nyugvó kereskedelmi tör­vényünk, igazságszolgáltatásunk pedig, a solid ke­reskedelem e főbiztosítéka drágább, lassúbb, rosszabb, mint valaha volt. Iparunkról mit szól­jak? Elég nagy ipar tekintetében a malomipar végveszedelmére, az apróbb iparosokat illetőleg a tervezett s őket véginséggel fenyegető luxusadókra utalni. De hát jellem, önérzet dolgában gyarapodtunk bizonyosan. Kaczagás ! Hát nem ezen 8 év volt-e a legpiszkosb pénzügyi üzelmeknek, hivatalérti al­jas bajladozásnak, hivatallali lealacsonyító meg­vesztegetéseknek fénykora ? Nem-e 8 évben fedez­ték-e fel az élethossziglani hivatallal boldogító miniszteri nepotismusban az óv­szert, a megyei választásoknál vak szenvedélyből néha tagadhatla­­nul elkövetett, de minden 3 évben kijavítható hi­bák ellen ? Bizony e korszak nem lesz erkölcsös­sége a benne élők szigorú kötelesség­érzetéről híres szegény hazánk történetében! S hát anyagilag hova jutottunk? Az iszonyú államadósság, defic­itek, czélszerűtlen vasutak ga­­rantiáinak, a vállalkozók által elkövetett rablások következtébeni kártérítéseknek iszonyú súlya alatt, elzálogosítva szent koronánk birtokait, eljutott hitelünk oda, hol hajdan csak fajrokonunké, a tö­rököké állott. Na de vigasztaljon kit vigasztalhat az, hogy magunk kezeltük ügyeinket s a sebet többé nem az idegen, de saját magunk ütöttük nemzeti létünkön. Hinnünk kellene azonban, hogy ügyeinkben legalább czélszerűen jártunk el, egyet­értés uralt a hazában, megszűnt a felekezeti s nemzetiségi visszavonás, s felemelt fővel bizton nézünk a jövő elébe, s tudjuk, érezzük, Széchenyi jószavainak igazságát, hogy: Magyarország lesz. - ------- Szegény Széchenyi!­ ha látná lecsüggesz­tett fejjel miként jár kelet népe, a jövőbe, önma­gába, önerejébe vetett bizalomnak legkissebb szik­rája nélkül, mily irigy, féltékeny egymásra, s a legcsekélyebb színlelt okon rendesen önérdekből mint szabad pártok s párt-árnyalatokra, s annyira kétségbe képesek esni még egyébként tiszta keblű értelmes hazafiak is, hogy ijedtükben rémképül látják e hazában azon szükséget, s szent küldetést e hazában pártot alakítani, a magyarság védel­mére. Bizony ha mind­ezt láthatná szegény, lélek visszavonná jóslatát!! ! Ezen állapot pedig az, melyet a haza megmentői az uralgó többség ve­zérei s hívei a 8 év vívmányának hirdetnek, azon kívül, hogy mint hatásuk tevékenységük eredmé­nyét büszkén mutogatják a ma új törvény­hal­mazt, mely meghozatván legnagyobb részben an­nak daczára, hogy az általad is hirdetett ezen törvényekben azonban fel nem­ található elvek alap­ján ellenük az ellenzék a parlamentben is erélye­sen, s sokszor népszerűségét is koc­kára téve küzdött, mondom e törvény­halmaz nem kis mér­tékben oka annak, hogy hazánk nemzetünk ide jutott. Dicsekednek e tisztelt urak vele, hogy mi minden történt általuk 1867 óta, s feledik azon régi mondatot „Nisi utile est quod facimus stulta est gloria“, nem is emlitve azt, hogy az eredmé­nyek nagy részére sóhajtva mondhatná el hazánk az egykori német írónak ügyes charlatán munká­jára tett amaz ismeretes rövid bírálatát „Das Gu­te war hingst bekannt, das neue wäre besser un­bekannt geblieben“. De ime hová sodort a fájdalom , beleestem némileg a részletezésbe, hasztalan igyekeztem azt kerülni: Hiába­­ a szív keservének föl kell tör­ni az ajkakra. Keservesebb pedig mindennél, s legalább nekem egyénileg még fájdalmasabb az általános közöny s azon könnyelműség melylyel még intel­ligens választók is, önmeggyőződésre törekvés s elvek követése helyett, tekintélyek, vagy legfel­jebb személyes rokonszenv által vezéreltetik ma­gukat oly gyakran. Ha ugyanis azon egyesek, kik 8 év óta e haza sorsát oly végzetesen intézték, a hibákat, balfogásokat a haza veszedelmére elkö­vették is, miután becsületes h­azafiúi jóakaratuk­ban nem kételkedhetem, fölmenthetem őket némi­leg, azon hitben, hogy maguk sem tudták mit cselekedtek. A feladatok sokoldalúsága, nagysze­rűsége, állásuk, helyzetük újdonsága, sőt maga a hatalom mámora is, megzavarhatta látásukat, a legközvetlenebb közelségből tekintve az ügyeket, tetteiknek távolabbra a jövőre gyakorlandó hatá­sát nem vették tekintetbe, s lehettek bizonyos szülei elfogultsággal is minden férfiasabb bírálat nélkül, saját ötleteik, egyéni hajlamaikból folyó kedvenc­ rögeszméik iránt, s tekinthették példány­­helyzetnek az általuk teremtett, vagyis létrejöni engedett állapotot. Ez menthető, mert hiszen ők is csak emberek, még­pedig az eredmény után ítélve, rendkívüli körülmények közé jutott, közön­séges emberek voltak. De szomorúbb ezen egyesek által — jó­hi­­szemmel s gyermeteg kedélylyel — elkövetett hibák­nál sokkal az, hogy a nemzetnek, a választóknak többsége 7 éven keresztül a ferde gazdálkodást mintegy szentesítette az által, hogy — sok helyt ugyan nemtelen befolyásoknak engedve, mi már maga is vétek — megadták könnyelműen a par­lamenti többséget a fennebbi hibák elkövetése ál- TARCZA: Törvényszék otthon. I­r­ta: K. PAPP MIKLÓS. (Folytatás.) V. Hogy születik a népdal? Melyik az az okos ember, a ki azt meg­tudná mondani ? Eleget kutatták, eleget nyomozták, még­sem tudott senki végére járni. Van a föld né­pében valami sajátságos vonás, mely bizonyos ihletett perczekben költővé teszi a legegysze­rűbb embert is, anélkül, hogy az tudná mit csinál. Egy megrázó eseménynek hire megy, é­s nyomban reá megszületik egy dal, mely tel­ve van költői fantáziával, s rímbe szedi azt a történetet, s adja tovább szájról-szájra, vi­­dékről-vidékre. És abban a nótában nincsen egy feles­leges szó sem, s olyan gazdag vonásokkal fest, hogy csupa gyönyörűség hallgatni. Ki találta ki, ki dalolta el először ? Senki sem tudja megmondani. Egyszerre tudja az egész falu s legfel­jebb egy hét múlva megszületik a folytatása is, úgy a mint az a történet tovább foly. A poéták írhatnak ezeret meg ezeret, a nép nem veszi ajkára, csak nagy ritkán, s a­melyiket így megtiszteli, az a legtökéletesebb Lapunk mai számához kritikát kapta meg. Az igazán népies minden izében. Valamelyik legény azt a gondatlanságot követi el, hogy jó barátját elviszi a szere­tőjéhez, csupa kérkedésből, hadd lássa, hogy milyen derék szál leány az ő jövendőbelije. Megtörténik aztán az az emberi dolog, hogy a szép leány egyet gondol, kettő lesz belőle s a jó barátnak adja a szivét.Egy hét múlva tudja az egész helység a tragikomikus törté­­net­et, s nem telik bele három nap még s az aratókat hallani lehet a mint dalolják : Soha sem cselekszem, A­mit cselekedtem, Hogy a jó pajtásom A rózsámhoz vigyem. ők ott ölelkeztek Én távolról néztem, Megütött a bánat, Azzal visszatértem. Minden leány, minden legény jól tudja, hogy kinek szól az a dal, talán ők maguk is el-el-énekelik. A keresztszegi leányok is felkaptak egy kurta kis nótát: Pamlurhadnagy kötött bokrétája Három napig állott a pohárba, Ugyan rózsám, minek is kötötted, Már én úgy sem lehetek a tied. Csak ennyiből állott az egész. Hogy ez sem termett ok nélkül, abban senkinek sem volt kétsége. A hadnagy uram valahol ismét legyeskedik. De hát hol ? Ki tudna annak végére járni ! Sok fából faragták annak a bölcsőjét. Egyszer aztán még újabb nóta is kere­kedett ennél, egy féliv melléklet van csatolva. Jövő s­zünn a tanyán Most bimbózik Egy hársfa, de búsan ül A gazdája alatta. Hogyne ülne Olyan búsan Mikor hát, Az asszonya A tanyára Ki sem lát. Nincsen minden embernek Udvarába kútja, Sem minden garatnál, Leveles diófa. Leveles diófa Szép asszony alatta A hadnagy a hadnagy Csak úgy csókolgatja! Haj, ennek a nótának is meg volt a ma­ga története, csak az a baj, hogy Ötvös Gá­bor tudta meg legkésőbb ! Egyszer aztán el­tanulta az aratóitól, pedig azok már a szom­széd helységből valók egytől-egyig. Csak nem az ő diófája az, a­mely alatt azt a szép asszonyt csókolgatják! Zsófi asszony olyan hivségesnek látszik, bizony vétek gyanúba is venni. Sohasem sze­retett az mást csak ötöt. Ugyan ki volna nul­­lánál kü­lönbb ember jó nagy darab földön ? Ki bánna olyan szelíden, gyöngéden egy asz­­szonynyal mint ő, ki ellesi gondolatát, megőr­zi a harmattól is, s ha kedvét lelné benne bíborba bársonyba járhatna. És a hadnagy? Ugyan melyik asszony volna olyan őrült, hogy elcseréljen érette egy nnk a közbeeső ünnep­nap miatt vasárnap derék becsületes munkához szokott férfiút, kit az egész környék, mit beszélek, az egész vár­megye tisztel! Van-e Keresztszegen egy jótett lélek, kinek olyan huszonnégy ökre járna ki az ud­varából, mint Ötvös Gábornak? És ha szív­ről beszélne valaki, hol lehetne kapni egy olyan áldott jó szivet mint a Gáboré. Bizonyára sehol, — hanem azért az a szép asszony mégis megcsalhatja! Ezer és ezer példa van reá az élet­ben, — talán minden falevélre jutna belő­le egy­ , .. . . .. Van egy derék ember, a kit mindenki szeret, becsül, a kihez mindenki ragaszkodik, — csak az nem a kit legjobban szeret, — a felesége. Ugyan miért? Mert talán a jólét, az a tisztelet, a mely környezi, mindennapivá vált előtte, — vágyakozik a változatosság után, s megcsalja jóltevőjét egy jöttmentért, — a ki aman­nak a saruja szíjját sem oldhatná meg. Van egy derék asszony, a kit az egész világ szeret, — csak az nem, ki annak az asszony minden boldogságát képezné: a férje. Hát ez miért nem szereti ? Mert van talán egy másik asszony, ki nyomába sem léphet az ő feleségének, talán kendőzi is magát, erkölcse pedig feslett, mint az ócska bútor, vénebb is; egy szóval: ösz­­sze sem hasonlítható, — de azért mégis azu­tán bomlik. íme: ez a prózai élet mindennapi arcza. (Folyt, következik.) jelenik meg.

Next