Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-01-01 / 1. szám

­­ tal az arra vagy jellemgyengeség, vagy belátás­­hiány miatt érdemetlen kormánynak. Meszszebbről, szabad szemmel tekintve az ügyek menetét, sőt az ellenzék által folyton fi­gyelmeztetve és a szakadatlanul emelkedő fokban elkövetett hibák mulasztások s visszaélésekre ma­gának a nemzet zömének, a választók összességé­nek lett volna kötelessége — alkalma már párszor lévén erre — lehetlenné tenni a haza pusztulását a hibák örökös ismétlése által, s fájdalom, erköl­csi sülyedésünk egyik szomorú jele az is, hogy erre a választóknak, bár — mint mondani szokták — szűr alól a füttyöt a legtöbb rég hányta, bá­torságuk, vagy elegendő önzéstelenségük mindeddig nem volt, vonzotta nagy részüket a bár már hal­ni kezdő, de még mindig párolgó hivatalos húsos fazekak balzsamos illata. Ha ez továbbra is így lenne, mitől Isten mentsen, hiába okolnák a kormányt, hiába a parla­mentet egészben, vagy annak többségét, főfelelős­ség a haza veszedelméért magát a nemzetet, a választókat illetendi, mert csakis kezükben a ha­talom, közvetlen a parlamentnek, s igy közvetve a kormánynak helyes létesítésére. S ki akarna ha­zája végveszedelméért felelős lenni ?! Már a jövő évben ismét alkalma lesz a nem­zetnek megválasztani törvényhozóit, s a megejtett választások eredményében leghódolatteljesebben, de egyszersmind teljes alkotmányos határozottsággal figyelmeztetni a fejedelmet, hogy a nemzet kik ál­tal s minő elvek szerint óhajt az ő Felsége ural­kodása alatt kormányoztatni. A letelt 7 év ered­ményeiből még a kiegyezés 1867-ki alakjához leg­­mamelukibb kegyelettel ragaszkodó ember is kény­telen belátni, ha gondolkodni s ítélni képes és elég vakmerő, hogy ez idő alatt mindenben hátra s nem előre mentünk. Ki figyelemmel követi a napi eseményeket, láthatja, hogy a jelen kormány tol­dozó, szövögető krájzler politikája mellett, baja­inkból kibontakozni nem lehet, s ha van józan fel­fogása, reá kell jőnie azon igazságra is, hogy ki valami hibát elkövetett, az azon bajt sokkal nehe­zebben orvosolhatja másnál, s annál nehezebben, mentős jobb hiszemmel, s becsületesebb szándék­kal botlott. Ily esetben legjobb orvos az lehet, ki a meg­tett lépésnek kárhozatos voltát már előre belátta s arra az illetéket figyelmeztette is, ezt kell tehát szólítani. Ha mindezeket megfontolva, bármely hazafi mégis a jelen többség jelöltjét küldené a jövő par­lamentbe, bocsásson meg nekem, de ki kell mon­danom, hogy valószínűleg öntudatlanul ugyan, bűn­részessé lenne a haza, a nemzet sírjának megásá­­sában. Hogy mi fog történni más többség,­­ az ab­ból alakult kormány vezetése mellett? kérdheti valaki. Azt emberi véges elmével megjósolni le­­hetlen, s érte előre a felelősséget el nem vállal­hatja senki, kivált most, miután államszekerünket ily mély kátyúba engedte sülyedni, s abból kisza­badulni azt nem képes. A jelen többség­i kor­mány gazdálkodását 7 sovány évig teljes, mond­hatnám birka­ türelemmel nézte, a választó­közön­ség nagyobb része. Miután azonban most az ered­­ményből, abból ..­­. hogy hova jutott, kénytelen belátni a legelfogultabb pártember is, hogy mik, kik azok, a­kik után indult, igen észszerű lenne részéről, s természetes a vágy, végre másokkal is próbálni szerencsét, még ha az illetőkre nézve semmi garantiával nem bírna is, természetesen még inkább, ha sikerülne oly emberek körül cso­portosulni, kiknek már ismeretes tettein kivid, ha­tározott ünnepélyes nyilatkozatai is adnak felvilá­gosítást czélzataikról, s kikről föltehető, hogy a hatalmat csak is meggyőződésük érvényesíthetésé­­re vennék át, s egy perczig sem vetnék alá ma­gukat az azzal járó testi és lelki terheknek azon­túl, a­mint átlátták, hogy áldozatukból a hazára jó, a hazára üdv nem káromolhatik. Igénytelen s tisztán egyéni nézetem szerint most minden hazafi legelső feladata elősegíteni, hogy a jelen gyenge, minden határozott irány s prog­ramai nélkül tévedező, kapkodó, tapogatódzó, in­gadozó, botorkázó, semmi határozó lépésben bá­torsággal, semmi átható intézkedés keresztülvite­léhez erő­s erélylyel nem biró kormánytól — mely nyavalyájával még Ghyczy szellemét is megbirta bénítani s melyet már az egykori Deák-párt is csak kedv nélkül támogat úgy a hogy, szóval a Bittó-Sza­­páry kormánytól az ország mielőbb megszabadít­­tathassék, megmentethessék, hogy az uralkodó ké­pesítve legyen, erős, tevékeny, gyorsan, s ha kell kíméletlenül, de mindig bizonyos, határozott, át­gondolt, előre kitűzött terv és programm szerint eljáró kormányt életre hívni, mert ha nem hihető is hogy ezen csaknem egy évtized óta reánk so­kasodott bajokat bárki is, pár hó vagy pár év alatt is elhárítsa mind, s földünket azonnal tejjel mézzel folyó hazává varázsolja vissza, a helyzet a mainál — békés viszonyok között — már roszabb csakugyan nem lehet, sőt e kísérletet megtéve, lehet reménylen­, hogy a mindennapi élet intézé­sében felülkapva a balközép által mindig vitatott el­vek, lesz végre-valahára a hazában valódi rend, tekintélyes administrate, gyors és egyszerűbb, az ügyvédeket kevésbé biztató, a szegény fél iránt ked­vezőbb igazságszolgáltatás, s­em lesznek is roppant, úgy lehet még új terhek is elviselendők, gondos­kodni fog a kormány hiteleszközökről is, melyek az adózót kötelességének a kedvezőtlenebb idők­­beni teljesítésére is képesítsék, lehet remény­em, hogy a törvényjavaslatok azután nem egy ideális theoretikus tökély kergetési viszketegéből, a tudo­mány gyakran szédítő magaslatainak megfelelő köl­tői képzelt átalánosságra, hanem egyszerűen gya­korlatilag a mi tényleges mindennapi viszonyaink­ra, culturális fokozatunk, vagyoni helyzetünkre al­­kalmazhatólag, s a jelen nagy férfiak által már a cosmopoliticus sírba való eltemetésre szánt nemzeti geniusunknak megfelelőleg fognak készíttetni. Le­het reményleni ez esetben, hogy a nemzet számta­lanszor felhangzó jajszavára az újabb törvények számtalan hibái egymásután ugyan, de lehető gyor­sasággal s röviden kiigazittatnak, s végre, hogy a magyar törvények szem­élyválogatás, vallás és nemzé­gi különbség nélkül fognak mindazokra, kik ezek védelme alatt, békés, m­­ás polgárai akarnak lenni Szent István biroda­l­mának, de azt is, hogy gyorsan, teljes erély­ű szi­gorral elérendi a büntetés mindazokat, kik itt az egyetértés, békés tevékenységet, érdekegységet, törvénybe ütköző módon, gyűlölet, önzés, faj vagy nemzetiségi fanatismusból megzavarni mernék. Szó­val az új kormány sem lehet bajainkat egy percz­­ben elfuvó varázsló, de élete első perczétől meg­kezdheti a javítást, az általa javításhoz kellő előz­mények létesítését, minek most nyoma sincs s fel­ébresztheti a javuláshoz a már már elhaló jogos re­ményt. A teljes átalakítás hangya-szorgalomnak sem sikerülhet rögtön. Ezt várni sem lehet. Most már nem kérdés az, s nem gyakorolhat befolyást, egyéni igénytelen nézetem szerint az, hogy hiszi-e valaki mint Andrássy, hogy mindent meg­nyertünk 1867-ben, vagy Deákkal azt, hogy az 1867-ki kiegyezés tökéletes s akkor egyedül ment­hette meg a nemzetet, de az nemcsak alakjára, sőt pontjaira nézve is javítható közegyezésileg, mi­helyt e javítás szükségesnek látszik, vagy azon meggyőződésben él, mint e sorok igénytelen írója is, hogy a mindenki által óhajtott kiegyezés, ak­kor i­s még élő föltételei károsak hazánkra, s azo­kat, erre megválasztva az alkalmas időt, ennek leg­első beálltakor okvetlen módosítni kell, vagy arról van meggyőződve, hogy hazánk üdve csak az 1848. törvények szószerinti helyreállításával érhető el, ez most mind nem jöhet tekintetbe, mert bár mi is a közjogi alapra vonatkozólag meggyőződésünk, mitől én részemről tágitni nem tudnék, mindnyá­junkat egyformán éget a kívánság az országban csendes egyetértés, becsületes közigazgatás és igaz­ságos törvénykezés hogy végre helyreálljanak, a szorgalmas munkás számára legyen biztos megél­hetés, az önhibája nélkül támaszra szorult részé­re, valamint az állam számára is tisztességes hi­tel, az­az létesüljön oly kormány, mely ezeket nem­csak sok kétkedés, tűnődés s halogatás nélkül helyreállítni képes legyen, de tudja ezeket fentar­­tani is, a rendet s józan gazdálkodást hozza be az állami háztartás s a közélet minden közegeinél. Ennek első föltétele, ha rögtön segítni nincs me­részségünk, oly többséget küldeni legalább az új parlamentbe, melyből ily kormány képződhessék. Hogy aztán a mikor szénánk egyszer ismét rend­ben lesz, s előjönek más fontos kérdések, melye­ket most a napirendről leszorított közös nyomo­rúságunk, s az kitűnt, miszerint jelen kormány­nak még a mindennapi belügyek helyes vezetése s szabadelvű reformálására kellő képessége sincs meg, hogy mikor majd ezek jönnének előtérbe, akkor ezek iránt hogy tegyen, mint járjon el akár­melyikünk, az akkor tőle fel nem adott meggyő­ződéstől fog függeni. Ez most nem kérdés, keze akkorra szabadon maradhat. Szerénytelenség nélkül azt hiszem, kedves barátom, nagyrészben attól függ a jövő évnek ha­zánk ügyeire való boldog vagy szerencsétlen befo­lyása, mennyire megy át ezen nézet a választók érzületébe, s ettől függ nagy részben sok becsü­letes hazafinak, s ezek között neked is polgári bol­dogságod. Én tehát újévi üdvözletül azt kívánom neked teljesüljön, ezen általad is bizonyosan osz­tott óhajtásom, sorakozzanak a még erősen egye­dül álló balközéphez a becsületes szabadelvű ha­zafiak, eddigi pártállásaikra tekintet nélkül, a je­len mindent koc­káztató s gyávaságában vakmerő gazdálkodás beszüntetésére tömörült ellenzékké, küzdjenek együtt, míg a szent czél, a haza meg­mentése anyagi s szellemi rendezése biztosítása meg­történt, a­nélkül, hogy most elkülönítné őket bár­mely ezen perezben időnkívüli vita. Mert hiszen mit mondanánk azon orvosról, ki a­helyett hogy a haldoklónak megmentésére rögtön kellő orvosságról gondoskodnék, ágyánál a felett vitázna, hogy majd felüdülése után, hideg vagy meleg fürdőbe fogják a teljes megizmosodás tekintetéből küldeni. óhajtom, hogy hazánk választói átértve a hely­zetet, félretéve minden önző melléktekintetet, ily nézetekkel lépjenek 1875-ben a választói urnák­hoz, s hogy ott szívélyesen látott vendégek lehes­senek, addig is tegyenek eleget a törvény követe­lésének, s nemcsak az egybeírás­ó reclamatiókat kisérjék kellő s az ügy fontosságának megfelelő figyelemmel, de a legnagyobb erőfeszítéssel is véd­jék meg legszentebb polgári joguk a választási joghozi jussukat, s utolsó krajczárig fizessék ki idejében 1874-ki adójukat, ad majorém­ Szapárii glóriám. A hazának tehát, ezen nevet megérdemlő alkotmányos kormányt, ennek őszinte hívekből ál­ló, de gondolkozni s így a haza érdekében tenni is képes parlamenti többséget, a gazdának sok bort búzát, lapodnak sok olvasót, s magadnak azt kiváltom a közelgő új évre, hogy gyönyörködhess ne csak a jövő évben az új kormány rég óhajtott kezdeményezéseiben, de hosszú éveken át az eb­ből folyó eredményekben is, s miután elveid dia­dalra jutottak, győzzön meg a kellemes tapaszta­lás és győzzön meg ezen diadalnak a hazát bol­dogító üdvös eredménye végképen arról, hogy ed­dig is valóban a jó, az igaz úton jártál, s azon jár veled s veletek igaz barátod Tisza László.­ ­ A falu roszsza. (Eredeti népszínmű dalokkal, tánczczal 3 felvonásban.) Irta: Jóbh Ede. Kolozsvár, December 28. 1874. A pesti nemzeti színház részéről folyó ezer­­nyolczszáz­hetvennegyedik évben kitűzött 100 arany népszínműi pályadijat, 26 versenytársa közt, nem­csak aránylag legjobb, de mint absolut becsű, mint irodalmi nyeremény, szótöbbséggel a Falu rosz­sza nyerte el. A bíráló bizottság — melynek hivatalos je­lentését múlt október hó elsején olvashattuk — Szigligeti elnöklete alatt a következő tagokból állott: Feleki, Gyulai, Szigeti és Vadnay. Egyhan­gúlag előadásra ajánlották ugyanekkor még „Panna asszony lányát“ is (szótöbbséggel „a Cse­rebogár“ címűt szintén.) Sőt a bíráló bizott­ság két tagja határozottan Panna asszonynak ítélte a pályadíjat. A másik három azonban a Falu rosz­­szát tette diadalmassá azon kijelentéssel, hogy a siker érdekében rajta múlhatlanul némi módosítá­sok eszközlendők. Jeligéje volt Petőfi emez egyszerű verse: Iskolába nem járattak, Olvasni nem tanítottak ; De szemedből kiolvasom Hogy szí­vedben bánat vagyon. Tóth Ede az irodalomban egészen új név. A vidéki színpadokon kering ugyan egy pár darabja, mint Sn­eider Fáni és Kerekes András; (ez utóbbit kolozsvári közönségünk is előnyösen ismeri színköri előadásaink idejéből) de sem ebből sem abból nem sejtette se színész se közönség, hogy e minden mélyebb tartalom nélküli sallan­­gos jelenetek fundálója nemsokára egy száz ara­nyos absolut becsű pályaművel. A falu roszszával fog előállani, ő azonban előállott. Akadt lelkesült újdondász ki „uj csillag“­­nak nevezte mindjárt. Akadt ki rögtön kétségbe vonta ragyogását, s csak egy jobb jövőre biztató ígéretnek volt hajlandó tartani az uj fényt, s azt mondta, hogy ne dicsérgesse előre senki, mert a közönség kiváncsisága felingerül s hat Falu roszsza se lesz képes kielégíteni. Annyi min­denesetre áll, hogy „jobb a közönséget meglepni, mint várakozását túlságossá fokozni.“ (Föv. lapok.) E szerint legjobb is lenne talán az uj szinműről nem írni nem szólani nyilvánosan semmit, se jót se rosszat, míg a színpadi előadás tűzpróbáján ke­resztül nem esett. Ha dicsérjük, ártunk neki, ha gyalázzuk: detto. Sőt ha jó előre minden oldalról rátáma­dunk, s utólagosan is elagyabugyáljuk, úgy jár mint a Toldi Kornéliája — Szigligeti szeretetreméltó keserű humora szerint: „elvető­dik mint a kétfenekű dob.“ S szerencse lenne még, ha mindig ily kétes értékű művön, ily Salome­­féle jellem­­telen jellemek halmazán Sardou-irányba sülyedt darabokon esnék e méltatlanság. Nekem a kérdéses népszínművet nem célom se feldicsérni, se legyalázni. Erőm, tekintélyem­ egyikre sincs, íróját nem is ismerem. Személyleí­­rását adni — mint egy bizonyos ismertető tárca­író, egyik legújabb velős népszínművünk szép nevű derék ifjú szerzőjének oly mosolyra méltó naiv­­sággal adta — teljesen képtelen vagyok. Annyit tudok róla csak, mennyit minden fi­gyelmes olvasó tudhat, hogy midőn darabjának sorsa eldőlt, nem épen irigylendő viszonyok közt, nem valami világra szóló hangon, Tolna megye Tamási nevű falujában, Thespis targoncáján — akarom mondani — Kétszeri József színpadán hirdette az örök szép igéit. Szóval Tóth Ede egy szegény falusi színész. (Ma már Pesten van a Miklósi színháznál, s Ba­bos Kálmánnal szerkeszti az újévben megjelendő Szinivilágot.) Ezen egyszerű természetes oknál, a kollegi­alitás viszonyánál fogva siettem megismerni művét s belőle az igénytelen kollega írói értékét. S nem egészen helytelen buzgalom talán tőlem, ha a fi­gyelmes átolvasás közvetlen benyomásait, szerény észrevételeimet nyilvánosan is elmondom; nem azért hogy a közkivánságot túlkövetelésekre ingereljem, hanem hogy figyelmet keltsek a most már nyom­tatásban is megjelent (Pfeiffer Ford. Pest.) mű ol­vasása, — de különösen mihamarább bekövetke­zendő előadatása iránt. Szerző jelen darabja is — épen mint S­n­e­i­­der Fáni és Kerekes András —egy ismert népdalból van színművé kerekítve, bővítve. Alapeszméjéül — úgy tetszik nekem — ez a népdal szolgált: „Csak azt ugatja a kutya messzirül, Én vagyok a világ rossza, a­ki nem jó, egyedül.*1 stb. S ha Shakspere „velencei kalmárajá­nak műbecséből nem von le semmit, az hogy „G­er­­natus a velencei zsidó“ czimü balladából forrott ki: épen oly kevésé gáncsolható Tóth Ede, vagy akárki más is azért, mert egy eredeti népdal kútfejéből buzogtatja népszínműve ereit. Hasonló eseteknél a kérdés csak az: Sike­rült-e vagy nem? Birta-e a dal eszméjét jelle­mekké, és pedig drámaiakká egyéníteni ? Birt­­e a majdnem semmiből egy életteljes, érdekes, belküzdelmektől hullámzó világot elővarázsolni? Sokszor hallottam már ily jámbor felsóhaj­­tásokat: „Csak egy jó mesét találnék, majd írnék én darabot! De miből? Hon­nan? Hiszen nincs már itt s­e­m­m­i !“ Nincs biz­a! És pedig régóta már. Salamon se ta­lált, hát még mi ?! A tehetetlen g­e­n­­­e nem ol­vasta Eötvös ama szép és igaz mondását: „min­den új gondolat csak egy réginek új formája.“ Nem értette, hogy józan elme egy szót se fog gán­csolni azért, mert elhasznált anyagokból dolgozik; s hogy nem az anyag, nem a tárgy hanem a f­e­l­­fogás, a kidolgozás minden. L'art n’est qu’une forme, mondja Geor Sand, vagy Geo­the szélesebben: „Senki sem akarja megérte­ni azt az egyszerű igazságot, hogy a művészet legmagasabb, sőt egyetlen dolga az előadás, (Gestaltung) alakítás kivitel.“ Hány költő és nem költő tudta és tudja Ikarus meséjét, hogy szárnyakat csinálva magá­nak, repülni akart stb. — De kinek jutott eszébe kinek sikerült amaz isteni felfogás, az a bámula­tos kidolgozás, melylyel e semminek látszó tár­gyat dicsőült Tompánk „Ikarusz“-ában annyira felmagasztalta, örökebbé tette. Röviden tehát, nem az a fődolog: mi, hanem: mint? S ha jelen műnél e mint kérdésre kell ha­tározottan nyilatkoznom,én részemről a legnagyobb örömmel gratulálok Tóth Edének a sikerért, amely­­lyel nem csekély föladatát ily diadallal oldotta meg. A mintre ki merem mondani hogy: na­­gyon jól! Habár nem épen kifogástalanul. Alapeszméjét szerző elég következetességgel, teljes színt jártassággal, nem keresett, de egysze­rű igaz hatással viszi keresztül. A részletek éles figyelemmel, szorgalommal, majdnem babr­á­v­al dolgoznak. Sőt egyik gyöngéje talán itt-ott épen a mellékes részleteknek a lényeges fölé kerülése. Mint minden kezdőnél, úgy nála is a com­­positiót, concepciót lehet legjogosabban és legkön­nyebben megtámadni. A még nem fegyelmezett, tökélyessé nem forrott szellem, ez oldalon h­agy legtágabb rész a kritikus éles szeme, szőrszál­hasogató természete és suhogó fegyvere előtt. De bár itt beleköthetni is némileg, szerzőnk szép jö­­vőjéhez épen azért vagyok bátor nagy reménye­ket kötni, mert kezdő létére ez oldalon is kiváló erőt tanúsít, meglep egyszerű tiszta, zavartalan kom­binatioja — különösen akkor, ha előző művei h­aotikus term­észetére gondolok. Berendezkedése szokatlan otthonosság — világos tájékozottság és vonzó biztossággal történik Gyönyörűséggel érzem továbbá nála azt a tárgyába való szeretetteljes elmerülést, azt a szen­vedélyes elfoglaltságot, mely nélkül soha semmi nagy nem születik, mely egy talentummal megál­dott szellemnél körülbelől azt a szikrát képezi mely később „az ő zsenije“ név alatt lesz is­meretes. Cselekvényét külömböző jellemei egy czélra játszódtatása fejleszti s viszi előbbre szüntelení tett kéze k~f .abábok’ melyek egy rosszul rej­tett kéz külső rángatására élettelenül, vagy pa­rancsszóra járnak kelnek, mozognak, bukdácsol­kott­a­ni­kZ Jelenetei nem egymás mellé ra­k­ém­’ elleni t­ermények egyenesen lánczolata ; maza­b­b észképi unszolatok tarka-barka hal­­kes ~h­ím egy benső élet kifelé fejlődő érde­­kirr kényszerű nyilatkozványai; nem esztegetnek egymás mellett, nem vánszorognak akár^fagymásból _­^j C3illagünk“ úgy látszik nemcsak o]va. Folytatás a mellékleten. Visszapillantás. A leszámolás ideje eljött. Mint gondos keres­kedő, megcsinálhatjuk állami életünk és háztartá­sunk évi mérlegét. Röviden összefoglalhatjuk a veszteségeket és nyereségeket, nem azért, mintha előre ne tudnók a mérleg kedvezőtlen voltát, ha­l­eri tanulságul a jövőre. Az 1874-ks év a magyar Parlamentarismus­ a legkeményebb próbáknak tette ki — magának a kormánynak és országgyűlésnek élhetetlenségénél fogva. Mert egy hátramaradott nagy anyagi és hitelválságban lévő országra nézve legnagyobb csapás az, ha kormányának és parla­mentjének stagnátiója folytán legégetőbb kérdései elhanyagoltatnak, és ebben a helyzetben volt Ma­gyarország 1874-ben. Már pedig korunkban egy"

Next