Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-02-05 / 28. szám

IX. évfolyam. 28-dik szám. Kolozsvárit, péntek, 1875. február 5. U._ ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre......................................16 ft. — kr. Félévre.............................................8 „ — „ Egy negyedre............................. 4 „ — „ Egy hónapra ........................ 1­9­60 . gu SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A 1 y c e u m u y o in d á ban. KLiacLófiivalal: A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház.11 n5 HIRDETÉSI DIJAK: In Ötször hasábozott garmond sor ára, vagy annak területe C kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. p5 .2. n5---------------------------------------­-----------------­NYILTTER soronként, vagy annak helye 25 kr. Reclám­ok: hirfüzérbe soronként 1 frt. 4__________________ dr KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 4. A kibontakozás. A budgetvitának négy napja múlt el és a kormány védelmére még egyetlen hang sem emelkedett: a jobboldal sokkal erősebb táma­dást intéz ellene, mint az ellenzék. A főkér­dés az államháztartás jelen zavarából való kibontakozás biztosítása. A kormány erre azt mondja, hogy elég, ha 13 millióval emeljük az adót és ha a kölcsön hátralevő részét el­­költjük arra, hogy 1876-ig kiadásaink fedezve legyenek. Tehát az ő összes pénzü­gyi politikája abban összpontosul, hogy adó­felemelésből képesek legyünk még két évig eleget tenni pénzügyi tartozásainknak és ezt is arra az optimistikus alapra fekteti, hogy sem a keleti vasút, sem a többi vasúti köve­telések újabb terhet reánk nem rónak és a kivetendő 77 millió egyenes adó az utolsó krajczárig bejő abban az országban, mely­ben eddig 57—59 milliónál e czimeken so­ha több be nem jött, hanem az 1873-iki kisebb mérvű adófelemelés is abban az eredmény­ben mutatkozott, hogy az egyenes adókban a hátralékok 36 millióra növekedtek. Azt hisszük, hogy az ily számítás alap­ján még a minisztérium jótállása mellett sem érezhetjük biztonságban magunkat, még az általa kijelölt idő alatt sem, az államháztar­tási fennakadástól. És ha teljesülne is a mi­nisztérium kívánsága és igaz lenne számí­tása, még akkor sem tettünk egy lépést sem államháztartásunk rendezésére és 1877 ele­jén ugyan csak e defic­itet okozó régi ala­pon állanánk az üres állampénztár előtt. Ez nem kibontakozás, ez nem pénzügyi reform. Épen ezért hangsúlyozták Somssich és Sen­nyey a jobboldalon a tervszerű pénzügyi po­litikát, mely egyfelől biztosítsa ugyan az ál­lamháztartást minden pénzügyi fennakadástól, de kijelölje, biztosítsa egyszersmind az utat az államháztartásnak nem­­ideiglenes, pénzzel való ellátására, hanem állandó egyensúlyának helyreállítására is, vagyis biztosítson a felől, hogy nemcsak 1876 végéig lesz pénzünk az említett mesterséges segélyforrásokból, hanem ezentúl is az államkiadások úgy legyenek re­dukálva, illetőleg a reformok segítségével be­osztva és az államjövedelmek úgy kezelve, felhasználva, a reformok segítségével a nép adóképesége, a közigazgatás és kormányzat úgy szervezve, hogy tovább is, állandó­an minden rendkívüli segélyforrás, további adófelemelés vagy kölcsön nélkül, a kiadások fedezve, az államháztartás rendezve legyenek. A kormány nem akarja belátni azt, hogy ez csakis a reformoknak közigazgatási és törvényhozási úton való azonnal megkez­dése, a pénzügyi rendezéssel párhuzamosan fejlesztése által érhető el; ő egészen a régi kormányzati és pénzügyi, igazságügyi és köz­igazgatási tervezetre akarja alapítani a bud­get mérlegét, pedig épen ez akadályozza azt, hogy ez egyensúlyba jöjjön. Hiába ígéri, hogy ha az egyensúly helyreáll , hozzá kezd a reformokhoz is, mert az egyensúly nem fog helyreállani, míg a rendszer megvál­toztatva nem lesz. Hogy az adóemelés mily kevéssé segít, azt az 1873-as emelés bizonyítja; akkor 4 millióval jön emelve az egyenes adó, ez el­veszett és az ez évben 3 millióra szállított deficit a rendes budgetben — 1874-ben új­ra 8 millióra emelkedett. Tehát az adófel­­emelés eredménytelen volt a mérleg javí­tásra is, mert ezen kívül is elköltünk még ugyanez évben 50 milliót kölcsönből, noha az összes hiány csak 32 '/­2 millióra volt előirá­nyozva. Csak az adóhátralék emelkedett. A kormánygépezet egyszerűsítése, az ál­lam üzleteinél a takarékosság, az igazságügy egyszerűsítése, a pénzügyi kezelés javítása, mind oly reformok, melyek igen kis törvény­hozási működést, legnagyobbrészt közigaz­gatási rendszabályt tételeznek föl; tehát azo­kat a kormány azonnal foganatba veheti, és így nem mentheti magát azzal sem, hogy a törvényhozás, idő és erő hiánya miatt, nem segítheti e munkájában. És amennyiben tör­vényhozási rendszabályokra lenne szükség, nem bevégzett tényeket, de legalább kezde­ményezést vár a törvényhozástól az ország, de ha a kormány még csak tervét sem mu­tatja meg, még csak egyetlen előkészítő lé­pést sem tesz, akkor nem csoda, ha a jobb­oldal sem viseltetik iránta semmi bizalommal. Mi azt hisszük, hogy a fentebbi refor­mokat azonnal foganatba lehet és kell venni, hogy azok eredményei (törlések és czélsze­­rű­bb, takarékosabb költségbeosztás által) azonnal javítná mérlegünket is; azt hisszük, hogy hitelviszonyaink, üzleteink már csak az által is javulnának, ha a bankkérdésben a kormány szint vallana, megoldására előleges lépéseket tenne és ezáltal az adóképesség is emelkednék és azt hisszük, hogy feltétle­nül szükséges, miszerint 1876. végéig nem csak mérlegünk, de reformjaink is, legalább nagyjában biztosítva legyenek; ezt nemcsak állami tételünk biztosítása követeli, de a kö­zeledő vámkereskedelmi alkudozások és a közösügyi alku új stádiuma, hogy rendezett viszonyok közt fogjunk azokhoz. És itt térünk el a 48-as és független párttól, mert e két párt államháztartásunkat csakis a közösügyi szerződés megszüntetésé­vel akarja rendezni. Már­pedig e szerződés kétoldalú lévén, azt mi lejárta előtt és Ausz­tria beleegyezése nélkül, fel nem bonthatjuk. És erre most (pedig államháztartásunkat most kell rendeznünk) nem számíthatunk. Másfelől az alku megszüntetésének lehetősége esetén is, a 30 millió adóssági kuotát fizet­nünk kell, mert azt örökre vállaltuk el; a 30 millió hadügyi kiadásból nem sokat taka­ríthatunk meg, ha önálló hadsergünk lesz is. Ezért kell államháztartásunkat előbb rendezni. Hegedűs Sándor: TÁRCZA. Panna asszony lánya. Eredeti népszínmű 3 felvonásban dalokkal. Irta: Abonyi Lajos. (Megjelent, mint a nemzeti színház könyvtárának 76-ik füzete, Pfeifer Ferdinándnál, Budapesten, 1875 ) Kolozsvár február 1. 1875. A pesti nemzeti színpadon diadalait most ünneplő „Falu roszszá“-nak versenytársát a „Panna asszony lányát“ akarom bemutatni e lapok tisztelt olvasóinak. A tudvalevő népszínműi pályázat bíráló­ bi­­zottsága, midőn a 100 aranyat amannak ítélte, ezt egyhangúlag ajánlotta előadásra. Két tag pedig (úgy hallik : színészek) határozottan ezt kívánta r­egaranyozni. E körülmény ma, midőn a „Falu roszsza“ eminentiájának bizonyítványát az összes hazai sajtó örömr­adással aláírta, „Panna asszony lánya“ mellett nem utolsó ajánló levél. Én, ki mind a két darabot szeretettel, fi­gyelemmel s némi gyakorlati ismerettel átolvastam, áttanultam — teljes bizodalommal merem kimon­dani, hogy ez idők szerint­ két derék új népszín­műírónk van: Abonyi Lajos és Tóth Ede. Boldogult Erdélyi Jánosunk, szépirodal­munknak néhai méltó büszkesége, talán az elméle­tekbe való mélységes bebonyolódása,­­ vagy tán egykori intendánssága idejéből visszamaradt keserű emlékei miatt vagy leghihetőbben, ellenfeleinek a „színi hatás“ elve mellett sokszor hadonászva folytatott vitái következtében: nagyon kicsinylőleg, majdnem szívtelen kegyetlenséggel ítélt a színpad és színművészet fölött. U. m. :A színészet má­­sodrangú művészet; nem teremt, csak utánoz.“.. „A színpad deszkavilága inkább a színészi nyegleség pályája, mint a költőé.“ . . . „A színművész a költő és olvasó közé tola­kodik“ . . . „olvasva ép úgy, élvezhető a jó drá­ma, mint előadva.“. . . „A legjobb előadásnak sincs több érdeme, minthogy egy ugyanazon darabot egy időben tö­meg által, több ember által tesz élvezhetővé.“. . stb. Szerencsénkre, e szűkkeblű felfogás ellené­ben ma már fölösleges magunkat védenünk. Azon­ban az említettem tételek mégis önkéntelenül föl­merülnek emlékemben, ha elgondolom, hogy fel­nevezett két jelesünk — kiktől oly sok szép élet­revaló művet bizton remélni jogunk van — nagyrészt a színpad és színművészet által lett szín­­irodalmunk meddő terére varázsolva. A pesti nemzeti színház közönsége nagyon jól tudja, hogy Füredi és Hegedüsné el­tűnte óta, Szigligetinek valamennyi valódi nép­színműve vagy a romok közti keverésre volt kár­hoztatva, vagy ha előránczigáltattak is onnan ko­­ronkint, a különben oly sikerült s egykor annyi dicsőségben részesült darabok, méltó képviselet fa­jával, minden hatás nélkül vánszorogtak le- és föl a „deszkavilág“ kongó padozatán. Mert azt meg csakugyan bajos volna aztán tagadni, hogy : „a színpad a legügyesebb berendezés mellett is nyo­moréi gép.“ Szintén Erdélyi szavai. Oly igazság, melynek egyébiránt felemlíttetnie is kár volt, mivel minden józaneszű ember tudja, hogy a desz­ka és vas, bizony nem fog senki kedvéért meg­szólalni, annál kevésbé declamálni és életet áb­rázolni. A költő és színész teremtő szellemének test­véries egygyéolvadása, a legm­agassabb alkotó erők képességek együtt, egy czélra ható munkálása szük­séges arra, hogy ez a mi sokat rugdosott bó­dénk, bűvös fényben égve megnépesüljön, élet­teljes alakok lelkesítő küzdelmeitől harsogjon, vagy szív- és léleknemesítő mulatságok édes nevetései­től vagy épen boldog kaczajától hangozzék. Igaza van Erdélyinek abban is, hogy a drá­ma olvasva is élvezhető, de ha valaki úgy ír drámát, hogy a színpadra és színművészeire nem gondol, nem számít, nem tudom miért ír drámát,­­ miért választja eszméi közlönyéül, kifejező eszkö­zéül épen a drámai formát, melyet a laikus ol­vasó közönség úgy is legkevésbé kedvel, mely a szellemet bizonyos korlátok közé szorítja, m­űsza­­bályokba töri . Miért nem veti magát a színpadot kicsinylő író a beszély, regény, eposz vagy épen a mftpróza hasonlíthatlanul kényelmesebb pamla­­gára, tágabb­i zsöllyeszékébe ? Mert, bizony, tisz­telet és legmélyebb hódolat ugyan a roppant el­méjű német óriásnak Goethének ! De ha any­­nyira fölöslegesnek tartotta szem előtt tartani a valódi tragoedia elengedhetlen formáit, követel­ményeit, ha nem volt képes színpadiasabb lenni, ha csak az utolsó felvonásban birt igazán tragi­­kai magaslatra emelkedni: bizony, csekély nézetem szerint, rosszul cselekedett, midőn Fausztja nagyszerű eszméjét tragoediává dolgozni erőködött. ,­aj az oly drámának, melynek értelmét kö­tetekre menő kommentátorok nélkül imitt-amott csak sejditgetnünk, találgatnunk kell, vagy még azok segédkezése mellett is rejtélyek oldhatlansá­­g­ával gyötör! Shakespere remekeit is könyvtárak magyarázatják az igaz; de mik tulajdonképen e magyarázatok ? Egy-egy lelkes műbarátnak, műre­mekek buvárlatai közt támadt gyönyöre ; ez égi gyönyörökön való kéjelgés;e gyönyörök művészi leírása, másokkal­ közölhetése; sokszor tudós pöffeszkedés, egy-egy teremtőerő nélküli eledi szel­lem kapaszkodása az örök nagyságokhoz, némely nagyon is halandó urak h­al­latlan kodba­t­­nékjai. Élvezetes, hasznos olvasmányok gyakran bizonyára. De nagyon szegény lélek lehet az, ki ha kétszer, háromszor átolvas vagy áttanul egy Shaksperei művet, mégis kommentátorokra szorul. Jót állok róla, hogy az ily olvasó Shaksperet megérteni soha nem fogja. Az ilyen jobb ha sem­mit se olvas. Kapáljon! Fausttal máskép áll a dolog. Ennek olvasása nem lehet soha zavartalan gyönyör, sőt majdnem örökös boszúság. Minél inkább értjük, annál in­­kább boszankodunk a mérhetlen látkörű­ írónak sajátszerű gőgös passióján: m­i­n­é­l rejtélye­sebb, mélyebb, ért hitetlenebb lenni, elveszni a mélységben! Ha csak Ph­ilo­­sophusok számára akart írni, miért nem irt egye­nesen Philosophiát. Ha tragoediát irt, minden fel­vonása miért nem oly remek mint az ötödik ? Hisz ha eleitől kezdve őhez méltóan halad. Lete­remti még magát az öreg Shakesperet is. De igy ? A világegyetemet beleerőszakolni a dráma dióhé­jába ! A végtelent a végesbe! Az örökkévalóságot három órába! . . Bámulom L e­gy­est azon bámulatért, m­elylyel egyszerre egyformán csüggeni bir Fauston és Hamleten, egyformán remek tragoediának erő­sítvén mindkettőt. Hamlethez mint tragoediá­­h­oz képest Faust alig egyéb mint egy tehetet­lenül terjengő, nagy drámai költemény. Úgy elda­gadva, hogy nem bir magával! Bocsánat! Nagyon is kicsaptam az útból. De a rendeltetésének megfelelő színpadra, a valódi színművészetre a józan értelemben vett színi ha­tásra szórt rágalmak vagy balfelfogások mindig védelemre ingerelnek. S szeretném ma boldogult Erdélyiak és mindazok, kik vele egy elvet valla­nak, látnák és elfogultság nélkül megfigyelnék e valóban szép, művészeti tényt, mire hivatkozni aka­rok azon ferde állítás ellenében, hogy „ a szín­pad a színműirodalommal semmi össze­függésben nincs !“ íme két színművésznek: Blaháné és Tamá­sinak kellett előállaniok, hogy egy kitűnő dara­bok által képviselt műfaj — vagy nevezzük ne­vén — a Szigligeti-féle legjobb népszínművek volt alakjai az előadó művészet hatalma alatt megelevenüljenek, két színművésznek kellett megjelenni, hogy egy nagy darab szép nemzeti élet visszaköltözhessék azon műtemplomba, mely ez élet rajzolata nélkül — folytonos egyedüliségében — csak félig-meddig teljesítheti országos hivatá­sát, nemzetiségünk legszentebb követelményeit. E két színművész hódításai által támadt for­rongás indította a pesti nemzeti színház igazgató­ságát arra, hogy népszínművekre pályadijakat tűz­zön. A halottaiból életre kelt régi művek sikerének Mai számunkhoz egy fólia melléklet van csatolva. Fővárosi levelek. (A. Költségvetési vita.) Budapest, febr. 1-én 1875. Kedves barátom! A mai ülést teljesen be­töltő két nagyobb mérvű szónoklat: a Lónyay és Bartalé. Mindkettőnek volt hatása, még­pedig Ló­­nyainak, miután beszéde végére valóságos szóza­tot függesztett a pártok sajiójára, átalános, a Bár­taiénak pedig részletes a rendíthetlenül elvhű jobboldaliakra nézve. Lónyay, mint nem is csodálkozunk rajta, egy­előre a vádlottak padján érezte magát s azt tö­rekedett kimutatni, hogy az országos calamitások mind azon interregnum idejéből valók, midőn ő nem ült kormányon s ez a költségvetéseket illetőleg, hol a futva elmondott számokat neh­éz ellenőrizni, még csak ment valahogy, de annál kevésbé sike­rült a vámszerződési és bankügyi mulasztásokat kimentenie, melyekre nézve csak annyit mondha­tott, hogy azoknak hiányát, illetőleg hibáját régen jelezte, de azon átkiáltott kérdésre, miért nem tett hát róla, adós maradt a felelettel. Egyébiránt a kibontakozásra négy eszközt ajánlj először a költségvetés rendszerének megváltoztatását, 2­or egy normalbudget készítését, még­pedig azonnal.

Next