Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)

1876-04-08 / 81. szám

x. évfolyam. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre........................ . , 16 ft. kr. Félévre..............................................® ■ ” » Egy negyedre.............................. f “ » Egy hónapra ......................... 1 » • ‘En p5 5° 81-dik szám. Kolozsvárt, 1876. szombat, április 8. POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivatal : A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. 7.. .5 HIRDETÉSI DIJAK:­­ Ötször hasábozott garmond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. ^ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. ^ 1 NYILTTÉR& soronként, vagy annak helye 80 kr. Reclamok: fairfttzérbe soronként 1 Irt. S" KOLOZSVÁR. ÁPRILIS 7. Egy meghiúsult kísérlet. Andrássy Gyula gróf elnöklete alatt ápr. 4-én kezdetét vette a közös költségvetés fö­lötti tárgyalás, melyen jelen volt mindkét mi­niszterelnök és pénzügyminiszter. A külügyi és pénzügyi budget nem sok időt vett igénybe. Előbbi, daczára az olasz nagykövetség emelt szükségletének, egészben nem tartalmaz túlkövetelést, utóbbi pedig csak pár nyugdíjbeli szaporulatot mu­tat fel. Annál élénkebb vitát keltett azonban a hadügyi költségvetés, melynél úgy a rendes, mint a rendkívüli kiadásoknál je­lentékeny kiadási többlet proponáltatott. Hogy a mostani zilált anyagi viszonyok között Keller miniszter minő indokolással és minő fontos érvek kíséretében tehette meg túlkövetelési javaslatait, azt valóban el sem képzelhetjük. De azt igenis egész biztosság­gal állíthatni, hogy a monarchia, és különö­sen Magyarország közvéleménye egyhangúlag tiltakozott volna a vakmerőnél egyéb­nek nem nevezhető követelés ellen,­­ ha Koller úr még oly „nagyfontosságú“ indo­kokkal harczolt legyen is mellettük. No de, hála a gondviselésnek, erre már nincsen szükség. A miniszteri értekezlet, és kivált a két pénzügyminiszter, erélyesen ki­keltek a hadügyér úr szándéklataival szemben. Utaltak a szomorú helyzetre, az utóbb tör­tént súlyos elemi csapásokra és tételről tétel­re küzdtek, hogy hadügyi czélokra a tavalyi­nál nagyobb öszszeg ne szavaztassák meg. Ezt sikerült is elérniük. Az értekezlet törölte az egész túlkövetelést és mivel igen valószínű, hogy a később összeülendő delega­te sem fogja ráerőszakolni Koller arra a szó­ban forgó 3.500.000 sztot,­­ a hadügymi­niszter e kísérlete teljesen meghiúsultnak te­kinthető. Noha ily módon túl lennénk a veszedel­men, mégis csak gondolkozóba ejthet ez eljá­rás, mely ecclatansul bizonyítja, hogy a ka­tonai körökben semmi tekintettel nincsenek az állam anyagi nyomorúsága iránt. A körülmé­nyek latba vetése nélkül, kifőznek valami új „szükségletet“ és simplicitet előállanak, hogy tessék ennyi meg ennyi millió többletet meg­szavazni. Honnan veszitek ? — azt nem kér­dik Nincs-e ennél égetőbb kiadásotok?—ab­­ban nem fáj a fejük. Annyival inkább nem, mert „legelső a hadsereg, a többi mind csak m mellékkérdés.“ Eddig kormány és delegátió szépen be­le is mentek a hadügyminisztérium javaslatai­ba s az állampolgárok véres verejtékének gyümölcséből évről-évre többet és többet tömtek ama moloch torkába, mely kezdett már egész nyűggé fajulni a monarchia nya­kán. Igen sok dolog van még a világon, a­mely jelentőségre nézve felér egy fényes had­sereggel. Ezekre kell nekünk a pénz, melylyel úgy vagyunk ez idők szerint, mint az élel­mes üzletember: csak biztos és dúsan kamatozó vállalatokba helyezhetjük el. Fényű­­zési czikkekre nem költhetünk, vagy legalább is lehető legkevesebbet. Épen ezért, noha elég szép dolog az is, hogy a kért 3,5000,000 frtnyi többletet sikerült le­­alkuldni, azt hisszük, a delegációnak nem kel­lene ennyinél megállapodnia. Mert bizony minden nagy baj nélkül ki lehetne még egy szép összegecskét hasítani abból a költségter­vezetből, melyet az előleges értekezlet elfoga­dott. Van mire adnunk a szüksége­sebbre is. Mi belátjuk, hogy az állandó hadsereg napjainkban még szükséges rész, és — igen természetesen — óhajtjuk, hogy katona­ságunk oly állapotban legyen, mely képessé tegye bennünket a kívülről jövő támadások ellen sikeresen megvédelmezni. De azt már nem kívánhatja senki, hogy anyagi állapota­ink veszedelmére és cultur-fejlődési szükség­leteink megszorításával dédelgessünk egy olyan tömeget, melynek hasznavehetősége végre is valami szerfölött kétes dolog, minden Adjus­­tirings-reformok daczára is. — úti figura docet. A meghiúsult budget-felemelési kísérlet­ről szólva, nem hagyhatunk említés nélkül még valamit. Molt ősztől kezdve ijesztgetnek bennün­ket Bécsből, hogy: no, most lesz, a­mi még nem volt! — és már hónapok óta várjuk re­megéssel az első ágyúszót, mely részünkről el fog dördülni a déli határokon. Nem panaszkodunk érte, hogy meg nem történt. — De hátha ama több ízben fölme­rült allarm-hírek némi összefüggésben állnak a hadi budget szándékolt fölemelésével? Hát­ha tán nem is volt olyan aggodalmas alapjuk s a katonai körökben talán számítottak arra, hogy egy fenyegető veszély előéleté­ben majd csak úgy dobálózni fogunk a mil­liókkal ! — és lesz pénz a mennyi kell! ? Milyen tréfás volna, ha így volna. X. TARCZA. EGY EPISOD A FORRADALOMBÓL. Irta: K. PAPP MIKLÓS. Nem lehet tagadni, hogy az 1349-iki sza­­badságharczunk alatt honvédeink között némelykor elkeseredett hangulat tört ki. A sok dicsőség sok sanyarúsággal járt. Heteken keresztül az Isten sza­bad ege alatt tanyázni, éhezve, fázva, sokszor any­­nyi időt sem kapva, a­mennyi alatt a rongyos ba­kancsra foltot lehetett volna vetni. Álmatlan, nyug­talan éjek után felverték a tábort az ellen ágyúi; vagy megfordítva: üldözni kellett a németet és oroszokat. Mikor a tábor rendbeszedte magát s enni kellett, akkor jött a bosziató hír, hogy az élelmet­ hordó szekerek tévedésből rosz útra men­tek, vagy épen elfogta azokat a portyázó ellensé­ges lovasság! Voltak honvédeink között olyanok is, kik hónapokon keresztül nem hallottak övéikről. Ott­hon beteg asszony, kis­gyermekek, öreg szülők maradtak. A szegény honvéd a véráztatott földön, midőn álomra hajta fejét, arról gondolkodott: van­­e azoknak odahaza egy betevő falatjuk ? Várjon az asszony mit csinál ? A gyermekek élnek e még ? Az öreg apa feje fölött áll - e még a viskó fedele, vájjon a háború üszke nem kapott-e bele? És nem volt a­kitől hírt lehetett volna hal­lani! A táborból nem lehetett elmenni. Bem Jó­zsef a vezér nem értett az érzékenykedésekhez. A katonának háborúban nem lehet más gondja, mint az, hogy a fegyvere tiszta legyen, a lőporát szá­razon tartsa s vakon engedelmeskedjék. A többi aztán nem a táborba való gond. A katonának nem szabad a gyermeksirác­, az asszony-panaszról és könyvről gondolkozni. Ha vége lesz a harcznak, a hazának becsületbeli kötelessége lesz kárpótlást nyújtani a kiállott szenvedésekért, addig szenvedni kell panasz nélkül. És bizony szenvedtek! A história lapjai nem mutathatnak fel sziv­­rázóbb eseteket, mint a minőken a mi honvédeink keresztülverték magukat egy év leforgása alatt. Kényes a­ fiak, kiket az édes mama a szellő­től is féltett és megóvott — most a hó hátán al­szanak ; ha a takaró is, s az­ altató zene a távoli ágyudörej. Jómódú családapák, kiket az édes otthon puha fészke, a gondos asszonykéz, a nyájas gyer­­mek-arczok úgy elkényeztettek : rongyosan, félme­­zítláb, férgektől elrepetve, megfagyott kezekkel és lábakkal kóboroltak járatlan utakon a halál an­gyalai között. Nagy lelkesedés, sok hazaszeretet kell ahoz, hogy ilyenkor ki ne fáradjon a harcrás, hogy el­feledjen „haza­­gondolni.“ De hát a hazagondolás sem segített a dol­gokon. Egyelőrén még bizonyos rendszerrel folyt a hadjárat, s a terhes napokat nagy diadalok öröme feledtető, de a vége felé megbomlott a rend, az oroszokkal már csak megfeszített erővel tudtak harczolni. Az öreg Bem soha ki nem fogyott a lelkesedésből, a biztatásból­ pedig ő tudta leg­jobban, a­mint az első oroszra szegezte ágyúját, hogy a koczka el van dobva, hogy a lehetetlensé­gek ellen harczol bátor népével. Egy dolog azonban végképen elkeserítette az öreg urat. Sok panaszt kapott a nyári hadjárat elején, hogy táborából nemcsak a székely katonák, de még a tisztek is elosonnak. A másik, a­mi még jobban ingerlő, az volt, hogy katonái németkor nem tudták tűrni a fe­gyelmet s apró dolgokat, legtöbb esetben élelmi­szereket meg nem tengerihető úton szereztek be. A szegény éhes honvéd­­ kenyeret lopott. Az öreg úr bizonyosan oda adta volna an­nak az éhezőnek saját szájától az utolsó falatot, de a rablást nem tudta tűrni. Két rendelete ismeretes ez időből. Az egyik meghagyja a hatóságoknak, hogy ha a honvédtisz­­tek igazolás és elfogadható ok nélkül tartózkod­nak területükön, azokat elfogassák s neki jelent­sék be. A másik minden rablást, legyen az bár a legcsekélyebb, halálbüntetés terhe alatt tilt el. Az ilyen dolgokban nem ismert tréfát, sem könyörületet. Sokszor lehetett hallani a hajnali órákban valami szokatlan, szomorú dobpergést, azután egy néhány perc­nyi néma csendet, majd ismét szó­lalt a kísérteties hang, melyet egy lövés szakított félbe. A táborban tudták, hogy mi történt. Valamelyik jó pajtást, talán egy bátor hőst lőttek főbe ! Ki volt? Azzal már nem sokat törődhettek, a kérdezősködést elnyomta az ellenfél harczi dö­reje. Egy napon Bem, Karcznak, ki hadsegéde volt, valami jelentést mondott tolla alá. Egy tá­bori széken Petőfi ült, gondolataiba merülve. Talán ő is haza gondolt.. . Az öreg úr nem szerette, ha ilyenkor há­borgatják. Félt, hogy valami csacska ember ellesi jelentéseit, vagy rendelkezéseit, a­mi sok esetben életkérdés volt. Hanem most mégis megzavarták. Egy foglyot hoztak­ A jelentést tevő káplár katonás tempóba vágta magát. — Jelentem tábornok úr, hogy e foglyot lo­páson kaptak a szászok. — Ismét! — Ki vádolja? — A helység bírája. — Hol van? — Oda künn. — Szólítsd be. A tábornok Kurczczal kikérdeztette a panasz­­tevőt, s szembesítette a vádlottal. — Igaz, hogy ez embernek elloptad egy sajtját? — Nem tagadom. — Tu­dod, hogy milyen büntetés terhe alatt van ez megtiltva­? — Tudom. — Elég. Fél jobb, indulj ! A Szász atyafi kapott egy forintot a sajt­jáért. Kurcznak meghagyatott, hogy rögtönítélő bíróságot hívjon össze; reggelre a fogoly főbe fog lövetni. Azt a szerencsétlen embert Keczei Bo­kor Andrásnak hívták. Tizennégy csatában volt az öreg úrral; so­ha egy panas­­szó nem emeltetett ellene. O­thon felesége, négy gyermeke volt. Ezek ott laktak közel ahoz a szász faluhoz, a honnét ez a szerencsétlen ember azt a sajtot ellopta. Ter­metre nézve valóságos athleta, kemény, csontos izmos kötésű legény, mintha egy századra lett volna alkotva. Tudta sorsát és meg se mentegette magát. Ez különben az akkori situatiók között nagyon ok nélküli szószapiritás lett volla. Petőfi egészen megilletődve hallgatta végig a történteket. Szerette volna az öreg urnál közbevetni magát e derék harezosért, de látta, hogy a Bpmn hangulata nem alkalmatos most ehez. Talán még jobban fölingerli a vita, s reggel helyett még ma főbe löveti. Történeti tény, hogy az öreg Bem József egész környezetéből legjobban szerette Petőfit. Ennek sok oka volt. Az első az, hogy tudta Pe­tőfiről, milyen fényes irodalmi állása van. A ma­gyar Beranger messze földet átkalandoz, hogy az ő táborában, az ő szolgálatában legyen. Tetszett ne­ki ez a merész alak, az az igazi forradalmi ész­járás, a­milyen a Petőfié volt. Egész meghatott­sággal vette tudomásul, hogy ez a bálványozott költő ott hagyta ifjú szép nejét s gyermekét. A haza dolga előbb való volt előtte a családi élet boldogságánál . Aztán jól beszélt francziául. Az öreg úr környezetében volt egy csomó lengyel, a­kikkel ő anyanyelvén beszélhetett, de nem sze­rette a lengyeleket. Ennek is megvolt a maga oka. Saját hazafiai a legtöbbet gyanúsították, s még egészen fris volt lelkének az a sebe, hogy egy rajongó fiatal lengyel reá lőtt. A golyó nem talált, de sebet vert mégis, és az öreg úr soha sem tudta elfeledni, Goba sem volt többé irányuk­ban teljes bizalommal. Az orozva támadókat gyű­lölte, s attól tartott, hogy vagy egy szerencsétlen honfiút felbérlik ellene, s az beszennyezi a lengyel nemzetet az ő kiöntött vére által. Petőfi egyike volt a legsajátságosabb alakok­nak azok közül, a­kik az öreg urat környezi­tek olyan lógásai voltak, melyek a katonán nem tartoznak épen a virtusok közé. A­z­ ugye nem volt valami nagy barátja. Ez okozta azt,hogy külföldi politikai szemle. A franczia képviselőház pénzügyi bizottsá­ga nagyobbrészt köztársasági tagokból áll, kik Gambettát választották bizottsági elnökké. Az ex­­dictator ez állását igen mérsékelt beszéddel fog­lalta el és nem szenved kétséget, hogy a bizottság a kormánynak, különösen Say pénzügyminiszter­nek nem sok kellemetlenséget fog okozni. Különben a közvéleményt jelenleg főkép az ultramontán üzelmek foglalkoztatják. A kamra azon bizottsága, mely ,de Mun ultramontán képviselő választásának megvizsgálására kiküldetett, Dufaure miniszterelnököt vallásügyi miniszteri minőségé­ben maga elé idézte, s következő kérdéseket in­tézett hozzá: 1) A kormány nézete szerint köte­les-e a franczia papság megtartani a concordatum czikkelyeit, s a franczia clerus 1682. évi nyilat­kozatát, mely két okmány a franczia egyházi jog alapját képezi? Tanítják e azon kötelességre a nö­vendékeket a papnöveldékben? 2. Azon esetre, ha a papság a törvénynek nem engedelmeskednék, akarja-e és képes-e a kormány a törvénynek tisz­teletet szerezni ? Dufaure e kényes kérdésekre nem elvi választ adott s csak azt jelentette ki, hogy gondoskodni fog annak kiderítéséről, előfordultak e Mun­or választása alkalmával ilyen törvénytelen­ségek. Ha ez megtörtént, akkor vissza fogja ve­zetni kötelességökhez azon papokat, kik a syllabus iránti buzgalmukban nem vették figyelembe az ország törvényeit. Azután a bizottság Mun­or azon elméletére irányozta Dulauro figyelmét, hogy a papok álta­lában nem függenek az államtól, továbbá azon sajnos tényre, hogy a római curia publicatióit, melyeket alkotmány- és törvényellenes izgatásokra használnak, büntetlenül szabad az országban ter­jeszteni. Mindezekről a dolgokról Dufaure­ur fölöt­te tartózkodólag szólott, mi a bizottságra igen kedvezőtlen benyomást ten. A bizottság elhatá­rozta, hogy a belügyminisztériumtól a hozzá Mun­or választására vonatkozólag érkezett összes je­lentéseket ki fogja kérni, s a párisi érseket, s a vannesi püspököt kihallgatás végett maga elé idé­zi. Mindkét főpap irányában a bizottság a legna­gyobb kímélettel jár el. Guibert bíbornok érsek­re bizatik, hogy maga állapítsa meg a helyet és időt, hol és mikor akar nyilatkozni, a vannesi püspökhöz pedig külön albizottság küldetik, mely őt Pontivyben a többi tanukkal együtt kihallgassa. Ezt a kímélete­­s Dufaure­ur tartózkodását az ultramontán táborban nem igen hálálják meg. Az „Univers,“ az „Union* és a „Frangais* már rettenetes zajt csapnak. „A bizottság — írja az „Univers“ — csak nem­­fogja azt képzelni, hogy a párisi érsek s a vannesi püspök az idé­zésnek eleget tesznek s olyan kérdésekre válaszol­nak, melyeket hozzájuk intézni piocs joga a bi­zottságnak.“ Tudvalevőleg a vannesi püspök idő­

Next