Magyar Polgár, 1876. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)
1876-04-08 / 81. szám
x. évfolyam. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre........................ . , 16 ft. kr. Félévre..............................................® ■ ” » Egy negyedre.............................. f “ » Egy hónapra ......................... 1 » • ‘En p5 5° 81-dik szám. Kolozsvárt, 1876. szombat, április 8. POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Kiadóhivatal : A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. 7.. .5 HIRDETÉSI DIJAK: Ötször hasábozott garmond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. ^ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. ^ 1 NYILTTÉR& soronként, vagy annak helye 80 kr. Reclamok: fairfttzérbe soronként 1 Irt. S" KOLOZSVÁR. ÁPRILIS 7. Egy meghiúsult kísérlet. Andrássy Gyula gróf elnöklete alatt ápr. 4-én kezdetét vette a közös költségvetés fölötti tárgyalás, melyen jelen volt mindkét miniszterelnök és pénzügyminiszter. A külügyi és pénzügyi budget nem sok időt vett igénybe. Előbbi, daczára az olasz nagykövetség emelt szükségletének, egészben nem tartalmaz túlkövetelést, utóbbi pedig csak pár nyugdíjbeli szaporulatot mutat fel. Annál élénkebb vitát keltett azonban a hadügyi költségvetés, melynél úgy a rendes, mint a rendkívüli kiadásoknál jelentékeny kiadási többlet proponáltatott. Hogy a mostani zilált anyagi viszonyok között Keller miniszter minő indokolással és minő fontos érvek kíséretében tehette meg túlkövetelési javaslatait, azt valóban el sem képzelhetjük. De azt igenis egész biztossággal állíthatni, hogy a monarchia, és különösen Magyarország közvéleménye egyhangúlag tiltakozott volna a vakmerőnél egyébnek nem nevezhető követelés ellen, ha Koller úr még oly „nagyfontosságú“ indokokkal harczolt legyen is mellettük. No de, hála a gondviselésnek, erre már nincsen szükség. A miniszteri értekezlet, és kivált a két pénzügyminiszter, erélyesen kikeltek a hadügyér úr szándéklataival szemben. Utaltak a szomorú helyzetre, az utóbb történt súlyos elemi csapásokra és tételről tételre küzdtek, hogy hadügyi czélokra a tavalyinál nagyobb öszszeg ne szavaztassák meg. Ezt sikerült is elérniük. Az értekezlet törölte az egész túlkövetelést és mivel igen valószínű, hogy a később összeülendő delegate sem fogja ráerőszakolni Koller arra a szóban forgó 3.500.000 sztot, a hadügyminiszter e kísérlete teljesen meghiúsultnak tekinthető. Noha ily módon túl lennénk a veszedelmen, mégis csak gondolkozóba ejthet ez eljárás, mely ecclatansul bizonyítja, hogy a katonai körökben semmi tekintettel nincsenek az állam anyagi nyomorúsága iránt. A körülmények latba vetése nélkül, kifőznek valami új „szükségletet“ és simplicitet előállanak, hogy tessék ennyi meg ennyi millió többletet megszavazni. Honnan veszitek ? — azt nem kérdik Nincs-e ennél égetőbb kiadásotok?—abban nem fáj a fejük. Annyival inkább nem, mert „legelső a hadsereg, a többi mind csak m mellékkérdés.“ Eddig kormány és delegátió szépen bele is mentek a hadügyminisztérium javaslataiba s az állampolgárok véres verejtékének gyümölcséből évről-évre többet és többet tömtek ama moloch torkába, mely kezdett már egész nyűggé fajulni a monarchia nyakán. Igen sok dolog van még a világon, amely jelentőségre nézve felér egy fényes hadsereggel. Ezekre kell nekünk a pénz, melylyel úgy vagyunk ez idők szerint, mint az élelmes üzletember: csak biztos és dúsan kamatozó vállalatokba helyezhetjük el. Fényűzési czikkekre nem költhetünk, vagy legalább is lehető legkevesebbet. Épen ezért, noha elég szép dolog az is, hogy a kért 3,5000,000 frtnyi többletet sikerült lealkuldni, azt hisszük, a delegációnak nem kellene ennyinél megállapodnia. Mert bizony minden nagy baj nélkül ki lehetne még egy szép összegecskét hasítani abból a költségtervezetből, melyet az előleges értekezlet elfogadott. Van mire adnunk a szükségesebbre is. Mi belátjuk, hogy az állandó hadsereg napjainkban még szükséges rész, és — igen természetesen — óhajtjuk, hogy katonaságunk oly állapotban legyen, mely képessé tegye bennünket a kívülről jövő támadások ellen sikeresen megvédelmezni. De azt már nem kívánhatja senki, hogy anyagi állapotaink veszedelmére és cultur-fejlődési szükségleteink megszorításával dédelgessünk egy olyan tömeget, melynek hasznavehetősége végre is valami szerfölött kétes dolog, minden Adjustirings-reformok daczára is. — úti figura docet. A meghiúsult budget-felemelési kísérletről szólva, nem hagyhatunk említés nélkül még valamit. Molt ősztől kezdve ijesztgetnek bennünket Bécsből, hogy: no, most lesz, ami még nem volt! — és már hónapok óta várjuk remegéssel az első ágyúszót, mely részünkről el fog dördülni a déli határokon. Nem panaszkodunk érte, hogy meg nem történt. — De hátha ama több ízben fölmerült allarm-hírek némi összefüggésben állnak a hadi budget szándékolt fölemelésével? Hátha tán nem is volt olyan aggodalmas alapjuk s a katonai körökben talán számítottak arra, hogy egy fenyegető veszély előéletében majd csak úgy dobálózni fogunk a milliókkal ! — és lesz pénz a mennyi kell! ? Milyen tréfás volna, ha így volna. X. TARCZA. EGY EPISOD A FORRADALOMBÓL. Irta: K. PAPP MIKLÓS. Nem lehet tagadni, hogy az 1349-iki szabadságharczunk alatt honvédeink között némelykor elkeseredett hangulat tört ki. A sok dicsőség sok sanyarúsággal járt. Heteken keresztül az Isten szabad ege alatt tanyázni, éhezve, fázva, sokszor anynyi időt sem kapva, amennyi alatt a rongyos bakancsra foltot lehetett volna vetni. Álmatlan, nyugtalan éjek után felverték a tábort az ellen ágyúi; vagy megfordítva: üldözni kellett a németet és oroszokat. Mikor a tábor rendbeszedte magát s enni kellett, akkor jött a bosziató hír, hogy az élelmet hordó szekerek tévedésből rosz útra mentek, vagy épen elfogta azokat a portyázó ellenséges lovasság! Voltak honvédeink között olyanok is, kik hónapokon keresztül nem hallottak övéikről. Otthon beteg asszony, kisgyermekek, öreg szülők maradtak. A szegény honvéd a véráztatott földön, midőn álomra hajta fejét, arról gondolkodott: vane azoknak odahaza egy betevő falatjuk ? Várjon az asszony mit csinál ? A gyermekek élnek e még ? Az öreg apa feje fölött áll - e még a viskó fedele, vájjon a háború üszke nem kapott-e bele? És nem volt akitől hírt lehetett volna hallani! A táborból nem lehetett elmenni. Bem József a vezér nem értett az érzékenykedésekhez. A katonának háborúban nem lehet más gondja, mint az, hogy a fegyvere tiszta legyen, a lőporát szárazon tartsa s vakon engedelmeskedjék. A többi aztán nem a táborba való gond. A katonának nem szabad a gyermeksirác, az asszony-panaszról és könyvről gondolkozni. Ha vége lesz a harcznak, a hazának becsületbeli kötelessége lesz kárpótlást nyújtani a kiállott szenvedésekért, addig szenvedni kell panasz nélkül. És bizony szenvedtek! A história lapjai nem mutathatnak fel szivrázóbb eseteket, mint a minőken a mi honvédeink keresztülverték magukat egy év leforgása alatt. Kényes a fiak, kiket az édes mama a szellőtől is féltett és megóvott — most a hó hátán alszanak ; ha a takaró is, s az altató zene a távoli ágyudörej. Jómódú családapák, kiket az édes otthon puha fészke, a gondos asszonykéz, a nyájas gyermek-arczok úgy elkényeztettek : rongyosan, félmezítláb, férgektől elrepetve, megfagyott kezekkel és lábakkal kóboroltak járatlan utakon a halál angyalai között. Nagy lelkesedés, sok hazaszeretet kell ahoz, hogy ilyenkor ki ne fáradjon a harcrás, hogy elfeledjen „hazagondolni.“ De hát a hazagondolás sem segített a dolgokon. Egyelőrén még bizonyos rendszerrel folyt a hadjárat, s a terhes napokat nagy diadalok öröme feledtető, de a vége felé megbomlott a rend, az oroszokkal már csak megfeszített erővel tudtak harczolni. Az öreg Bem soha ki nem fogyott a lelkesedésből, a biztatásból pedig ő tudta legjobban, amint az első oroszra szegezte ágyúját, hogy a koczka el van dobva, hogy a lehetetlenségek ellen harczol bátor népével. Egy dolog azonban végképen elkeserítette az öreg urat. Sok panaszt kapott a nyári hadjárat elején, hogy táborából nemcsak a székely katonák, de még a tisztek is elosonnak. A másik, ami még jobban ingerlő, az volt, hogy katonái németkor nem tudták tűrni a fegyelmet s apró dolgokat, legtöbb esetben élelmiszereket meg nem tengerihető úton szereztek be. A szegény éhes honvéd kenyeret lopott. Az öreg úr bizonyosan oda adta volna annak az éhezőnek saját szájától az utolsó falatot, de a rablást nem tudta tűrni. Két rendelete ismeretes ez időből. Az egyik meghagyja a hatóságoknak, hogy ha a honvédtisztek igazolás és elfogadható ok nélkül tartózkodnak területükön, azokat elfogassák s neki jelentsék be. A másik minden rablást, legyen az bár a legcsekélyebb, halálbüntetés terhe alatt tilt el. Az ilyen dolgokban nem ismert tréfát, sem könyörületet. Sokszor lehetett hallani a hajnali órákban valami szokatlan, szomorú dobpergést, azután egy néhány percnyi néma csendet, majd ismét szólalt a kísérteties hang, melyet egy lövés szakított félbe. A táborban tudták, hogy mi történt. Valamelyik jó pajtást, talán egy bátor hőst lőttek főbe ! Ki volt? Azzal már nem sokat törődhettek, a kérdezősködést elnyomta az ellenfél harczi döreje. Egy napon Bem, Karcznak, ki hadsegéde volt, valami jelentést mondott tolla alá. Egy tábori széken Petőfi ült, gondolataiba merülve. Talán ő is haza gondolt.. . Az öreg úr nem szerette, ha ilyenkor háborgatják. Félt, hogy valami csacska ember ellesi jelentéseit, vagy rendelkezéseit, ami sok esetben életkérdés volt. Hanem most mégis megzavarták. Egy foglyot hoztak A jelentést tevő káplár katonás tempóba vágta magát. — Jelentem tábornok úr, hogy e foglyot lopáson kaptak a szászok. — Ismét! — Ki vádolja? — A helység bírája. — Hol van? — Oda künn. — Szólítsd be. A tábornok Kurczczal kikérdeztette a panasztevőt, s szembesítette a vádlottal. — Igaz, hogy ez embernek elloptad egy sajtját? — Nem tagadom. — Tudod, hogy milyen büntetés terhe alatt van ez megtiltva? — Tudom. — Elég. Fél jobb, indulj ! A Szász atyafi kapott egy forintot a sajtjáért. Kurcznak meghagyatott, hogy rögtönítélő bíróságot hívjon össze; reggelre a fogoly főbe fog lövetni. Azt a szerencsétlen embert Keczei Bokor Andrásnak hívták. Tizennégy csatában volt az öreg úrral; soha egy panasszó nem emeltetett ellene. Othon felesége, négy gyermeke volt. Ezek ott laktak közel ahoz a szász faluhoz, a honnét ez a szerencsétlen ember azt a sajtot ellopta. Termetre nézve valóságos athleta, kemény, csontos izmos kötésű legény, mintha egy századra lett volna alkotva. Tudta sorsát és meg se mentegette magát. Ez különben az akkori situatiók között nagyon ok nélküli szószapiritás lett volla. Petőfi egészen megilletődve hallgatta végig a történteket. Szerette volna az öreg urnál közbevetni magát e derék harezosért, de látta, hogy a Bpmn hangulata nem alkalmatos most ehez. Talán még jobban fölingerli a vita, s reggel helyett még ma főbe löveti. Történeti tény, hogy az öreg Bem József egész környezetéből legjobban szerette Petőfit. Ennek sok oka volt. Az első az, hogy tudta Petőfiről, milyen fényes irodalmi állása van. A magyar Beranger messze földet átkalandoz, hogy az ő táborában, az ő szolgálatában legyen. Tetszett neki ez a merész alak, az az igazi forradalmi észjárás, amilyen a Petőfié volt. Egész meghatottsággal vette tudomásul, hogy ez a bálványozott költő ott hagyta ifjú szép nejét s gyermekét. A haza dolga előbb való volt előtte a családi élet boldogságánál . Aztán jól beszélt francziául. Az öreg úr környezetében volt egy csomó lengyel, akikkel ő anyanyelvén beszélhetett, de nem szerette a lengyeleket. Ennek is megvolt a maga oka. Saját hazafiai a legtöbbet gyanúsították, s még egészen fris volt lelkének az a sebe, hogy egy rajongó fiatal lengyel reá lőtt. A golyó nem talált, de sebet vert mégis, és az öreg úr soha sem tudta elfeledni, Goba sem volt többé irányukban teljes bizalommal. Az orozva támadókat gyűlölte, s attól tartott, hogy vagy egy szerencsétlen honfiút felbérlik ellene, s az beszennyezi a lengyel nemzetet az ő kiöntött vére által. Petőfi egyike volt a legsajátságosabb alakoknak azok közül, akik az öreg urat környezitek olyan lógásai voltak, melyek a katonán nem tartoznak épen a virtusok közé. Az ugye nem volt valami nagy barátja. Ez okozta azt,hogy külföldi politikai szemle. A franczia képviselőház pénzügyi bizottsága nagyobbrészt köztársasági tagokból áll, kik Gambettát választották bizottsági elnökké. Az exdictator ez állását igen mérsékelt beszéddel foglalta el és nem szenved kétséget, hogy a bizottság a kormánynak, különösen Say pénzügyminiszternek nem sok kellemetlenséget fog okozni. Különben a közvéleményt jelenleg főkép az ultramontán üzelmek foglalkoztatják. A kamra azon bizottsága, mely ,de Mun ultramontán képviselő választásának megvizsgálására kiküldetett, Dufaure miniszterelnököt vallásügyi miniszteri minőségében maga elé idézte, s következő kérdéseket intézett hozzá: 1) A kormány nézete szerint köteles-e a franczia papság megtartani a concordatum czikkelyeit, s a franczia clerus 1682. évi nyilatkozatát, mely két okmány a franczia egyházi jog alapját képezi? Tanítják e azon kötelességre a növendékeket a papnöveldékben? 2. Azon esetre, ha a papság a törvénynek nem engedelmeskednék, akarja-e és képes-e a kormány a törvénynek tiszteletet szerezni ? Dufaure e kényes kérdésekre nem elvi választ adott s csak azt jelentette ki, hogy gondoskodni fog annak kiderítéséről, előfordultak e Munor választása alkalmával ilyen törvénytelenségek. Ha ez megtörtént, akkor vissza fogja vezetni kötelességökhez azon papokat, kik a syllabus iránti buzgalmukban nem vették figyelembe az ország törvényeit. Azután a bizottság Munor azon elméletére irányozta Dulauro figyelmét, hogy a papok általában nem függenek az államtól, továbbá azon sajnos tényre, hogy a római curia publicatióit, melyeket alkotmány- és törvényellenes izgatásokra használnak, büntetlenül szabad az országban terjeszteni. Mindezekről a dolgokról Dufaureur fölötte tartózkodólag szólott, mi a bizottságra igen kedvezőtlen benyomást ten. A bizottság elhatározta, hogy a belügyminisztériumtól a hozzá Munor választására vonatkozólag érkezett összes jelentéseket ki fogja kérni, s a párisi érseket, s a vannesi püspököt kihallgatás végett maga elé idézi. Mindkét főpap irányában a bizottság a legnagyobb kímélettel jár el. Guibert bíbornok érsekre bizatik, hogy maga állapítsa meg a helyet és időt, hol és mikor akar nyilatkozni, a vannesi püspökhöz pedig külön albizottság küldetik, mely őt Pontivyben a többi tanukkal együtt kihallgassa. Ezt a kíméletes Dufaureur tartózkodását az ultramontán táborban nem igen hálálják meg. Az „Univers,“ az „Union* és a „Frangais* már rettenetes zajt csapnak. „A bizottság — írja az „Univers“ — csak nemfogja azt képzelni, hogy a párisi érsek s a vannesi püspök az idézésnek eleget tesznek s olyan kérdésekre válaszolnak, melyeket hozzájuk intézni piocs joga a bizottságnak.“ Tudvalevőleg a vannesi püspök idő