Magyar Polgár, 1876. július-december (10. évfolyam, 147-299. szám)

1876-07-01 / 147. szám

X. évfolyam. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. sí évre ........ 16 ft. — kr. Félévre..............................................8 , — , Egy negyedre.............................. 4 , — , Egy hónapra ......................... 1 , 60 , 2n ,5 [ikíííMa POLITIKAI NAPILAP. UEI 147-dik íí^ám. Kolozsvárit, 1876. szombat, julius 1. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdáb*«. Kiadóhivatal: A lyceumi nyomda „ központi Irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. HIRDETÉS! DIJAK: Ötvzör han&bosott garmond sorára, vagy annak területe 6 kr. Binden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön alámutatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. U Jirlói HYILTTÉS soronként, vagy annak helye 25 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, JUSIUS 30. 's Az erdélyi kath. status-gyülés előtt. Az erdélyi kath. egyházmegye közgyűlése folyó évi július hó 6-ik napjára összevan hiva. Amint értesülünk, a püspöki székvárosban élénk mozgalom uralkodik és reméljük, hogy Kolozsvárt az igazgatótanács kebelében hasonló történik, mivel akár a múltat, akár a jelent tekintsük, csak azon meggyőződésre fogunk jutni, hogy annyit iránytvetett autonómiánkra nézve a küszöbön álló státusgyűlés nem kevésbbé lesz fontos, mint az előbbiek voltak. Utal erre különben már a püspöki meghívó is, midőn mondja, hogy az elmúlt 1875. évben különféle akadályok miatt (melyek mindenesetre elég fontosak kellett hogy legyenek) a gyűlést egybehívni nem lehetett, s most az 1874. óta összehalmozódott fontos ügyek annak összehívását annál szükségesebbé és sürgősebbé teszik. Egy tekintet a tanácskozásnak a meghívóban kiemelt főbb pontjaira ezen elnöki indokolást eléggé is igazolni látszik. Alapítványainknak még mindig függőben levő ügye; a tanári nyugdíj és segélyalapok szervezése; a vallás és közoktatási minisztériumnak a státus-gyűlés és igazgatótanács hatáskörét illető kétrendbeli leiratai; a nagyszebeni Teréz-árvaház újjászervezése, már magukban véve mind oly kérdések, melyek elintézése egyházmegyénk jövőjére döntő jelentőségű, nagy felelősséggel járó és épen azért sokoldalú méltánylást és természetüknek helyes felismerését követelő. Részünkről nincs is buzgóbb óhajtásunk annál, bárha sikerülne e megoldás úgy, amint azt anyaszentegyházunk jól felfogott érdeke követeli! Csakhogy mindjárt hozzátehetjük, hogy mi, nem tehetünk róla, némi kételylyel tekintünk a gyűlés elé, különösen a státus-gyűlés és igazgató tanács hatáskörét illetőleg, és bátran merjük állítani, hogy e kételyünkben számosan vannak, akik osztoznak. Keltik pedig bennünk e kételyt eddigi tapasztalataink, melyeket e helyen már egy más alkalommal is jeleztünk. És hogy diagnosisunk nem volt helytelen, élénken illustrálták azon nyilatkozatok, melyek arra részint aMagyar Államinak egy Gyulafejérvárról kelt levelében, részint önállólag, a kormányszék mellett fennállott katholika bizottságról ugyancsak Gyulafejérvárt megjelent füzetkében történtek. És van elég okunk is rá, hogy feltegyük, hogy ezen nyilatkozatok nem voltak tisztán egyéni természetűek. Ezen okok az igazgatótanács által a közgyűlés elé terjesztendő adókból remélhetőleg még jobban ki fognak tűnni, s épen ez okból nem is szándékunk azok ez alkalommal bővebben reflectálni. Van azonban a dolognak egy általános háttere is, amire a közgyűlés tagjainak figyelmét felhívni már ez alkalommal is helyén levőnek tartjuk, s azt reméljük, hogy ezáltal ama fontos kérdés megoldásának útját és módját talán könynyíthetjük; hasonló dolgoknál csak a minden oldalra tekintettel levő tájékozottság bírván azok helyes elintézésére való kilátással. Ha figyelemmel vizsgáljuk azon mozgalmat, melyet egy kis anachronismussal ugyan, de már mégis erdélyi kath. autonómiának szokás nevezni, azt fogjuk észlelni, hogy az újabban ugyanazon bajban szenved, mely napjainkban a közélet minden más terén élesen kidarabolul: a máról holnapra számítás, amit a bizonytalanság fogalma alá foghatunk. Vagy más szavakkal mondhatjuk így is, hogy az öntudatos tervszerűség helyett a véletlen, az alakító elem ; ennek pedig már természetében fekszik, hogy vele számolni csak bekövetkezése után és csak egy újabb esetéig lehet. Pedig másfelől részünkről alig tudnánk épenanyaszentegyházunkra nézve veszedelmesebb irányt képzelni, mint épen azt, melyet a véletlen szab meg. Ellenkezik is ez istenrendezte alaptermészetével épen úgy, mint azon viszonnyal, melyben a társadalommal rendeltetésénél fogva állaniok kell. Aminek tudatában önként merül fel előttünk azon kérdés: hogyan jutottunk e veszedelmes útra ? amire ha félni tudunk, lehet kilátásunk arra is, hogyan juthatunk le is róla. Mi az elsőre a feleletet intézményünk újabb történetében véljük megtalálhatni, a melyben fenebb kifejezést talált kételyünk is megtalálja indokolását. Midőn 1848-ban a főpapság a magyar egyház kebelében az ismeretes reformokat megindította, egy oly lépést tett, melylyel azonnal kora színvonalára állott. Az egyetemes egyházzal szemben merész lépés volt ez, de kétségkívül helyes, és ha egyúttal a nyugodt megfontolás, és amint látszik, nem csupán egy túlnyomólag időszerű hangulat következménye, mondhatnók épen olyan mély politikai belátást is tanúsító. Ámaz emlékezetes év ugyanis határkő a régibb és újabb államrendszer között, mely utóbbinak szokásossá válni kezdő neve: „jogállam“. Ennek alapelve szerint az egyházat illetőleg azt kell mondani, hogy az az államtól külön válandó, hogy egyesüljön ismént eredeti szövetségesével, a társadalommal. Ezért követelmény nálunk épen úgy, mint máshol: az egyháznak uj szervezkedése, hogy független öntevékenységének megfelelővé váljon. Világosan és szokott biztossággal formulázta e változást már 1868- ban Deák, midőn az azon év október 1-én Pesten a magyarországi autonómia ügyében tartott vegyes értekezleten a többi között ezt mondta: „Mi az államtól csak az oltalmat kivánjuk, melyet az államban létező minden felekezet joggal kivánhat, tiszteletben tartjuk az állam hatalmát, de egyházunk ügyei szervezésére és vezetésére nézve szabadságot és egyenjogúságot kívánunk és független önállást. Ebből áll a kath. egyház autonómiája, melyhez jogunk van.“ Hogy azonban mi következett 1848-ra tudva van , és ezért csak azt emeljük ki, hogy az absolut kormány természetének megfelelőleg, a magyar püspöki kar autonomikus terveit is kitörte a teendők sorából, s különösen erdélyi egyházmegyénk alapítványaira és oskola-ügyére nézve bekövetkezik azon gazdálkodás, mely épen annyi anyagi, mint erkölcsi bajt hagyott maga után. Hogy csak egyet említsünk, a kolozsmonostori uradalom lelkiismeretlen tisztek éléskamarájává lett, köznevelésünk, egy a nemzeti természetre nézve idegen rendszer nyűgébe került, mely utóbbi következtében előállott egy oly nemzedék, mely a múlt iránt csaknem érzéketlen és az új alakulat a jövőre nézve elég értelemmel és tapasztalattal nem bírhat, épen mivel az őt nevelt rendszer múltúnkkal, a tapasztalatok tárházával, semminemű organikus összeköttetésben nem volt. Az absolut hatalom megszűnése után azonban ama viszonyoknak is meg kellett változnia, melyet az hagyományosan az állam és egyház között létrehozott volt. Újonnan szervezkedő államunk ismét a 48-ki alapokra állván, a magyar egyház is visszatér azon nagy elvekhez, melyek különben is főelvei a kereszténységnek. A papság és világi értelmiség egyaránt meggyőződve látszott lenni arról, hogy viszonyaink között nemcsak az egyház, hanem az állam érdekei is sürgetően igénylik a kath. autonómia életbeléptetését. Habár most már egyenesen a kormány kezdeményezése folytán, a magyar egyház feje veszi az ügyet kezébe, és pedig méltán mondhatni, épen oly mély értelemben, mint jóakarattal. De eddig minő eredménynyel is, köztudomású. (Vége köv.) Farkas L. ui TARCZA. V K. PAPP MIKLÓSTÓL. IV. A tengeren. (Folytatás.) A nap első sugarai mindenkit kicsaltak a fedélzetre. Sápadt arczok, derangirt toillettek, elfojtott boszuságok hirdették az elmúlt év kellemetlenségeit. A hajó még mindig tánozott a tajtékzó habok felett, s a kimerült utassereg egymásba kapaszkodva biztatta magát, hogy nincsen messze már Velencze, daczára, hogy az éjjeli vihar pár órával késleltette hajónkat útjában. Amint a lépcsőzet előtt sétálgattam, egy elkényszeredett alak vánszorgott fel. Ez volt az én derék táblabirám, ki a tegnap még úgy óhajtotta a vihart. Félig meg volt halva. — Ön a legszerencsésebb emberi — Nem tudnám miért? — Látott egy piczike vihart a tengeren ! — Hagyjon az úr nekem békét, nem láttam azt, csak éreztem, úgy viseltem magamat, mint ami beteg asszony. Százszor jártam a Balatode ilyen pocsékká nem voltam téve soha ! Ezzel szépen letelepedett egy olasz asszonyság ölébe a himbáló hajón akarata ellenére is Mikor észre vette tévedését, akkor átszaladt nagy engedelemkérések mellett a hajó másik oldalára s levágta magát egy lóczára. — Uram, ön beleül a kávés csészémbe ! A megrémült ember elmenekült innen is, s egy tábori széken pihente ki ijedtségeit. E pillanatban egy másik asszonyság aggodalmas arczcal kezd körültekinteni. Segítségül inti férjét is, s ketten keresnek valamit. — A Madame keres valamit? Igen, uram a kalapomat. Attól félek, hogy a szél a tengerbe sodorta mint a tegnap egy űrét. Elkezdjük keresni a kalapot, ismertető jelei: gránátszin, ugyanolyan tolldiszitéssel. Tűvé teszünk mindent, de a gránátszinü kalap makacsul hallgat, — nem akar megkerülni. A tulajdonos végre oda fordul a mi táblabiránkhoz is, s tört németséggel tudakozódik: — Uram, nem vett észre egy gránátszinü bársonykalapot? — Valóban nem láttam, — de meg fog kerülni. — Már megkerült, szólt bánatos hangon a férj, s megcsíp egy gránitszinti szalagot, melynek végén kellett volna lenni a kalapnak is, — ha a táblabiró ur alá nem szakad. — Ad pardon! Ilyen scandalum csak ilyen helyen történhetik az emberen ! Azt a savanyu képet, amit ehez a jelenethez a férj vágott, nem lehet leirni. A confuzus úr egész buzgalommal igyekezett visszaadni az összegyűrt kalap eredeti formáját. A végén aztán csakugyan olyan szépen sikerült ez, hogy az asszonyság másodszor is megkapta a tengeri betegséget bánatában. Volt az ötforintos természettudósok között egy fiatal pap is. Ezt félnyolc óráig annyira elédesgettem, hogy titokban megvallotta azt a bűnét, hogy a pápa csalatkozhatlanságában csak akkor hiszem, mikor muszáj. Na, ha ezt megtudja Lonkay Antal, sohasem látom meg a menyeknek országát! Ha nem csalódom, Veszprém megyéből való volt egy rengeteg tudós úriember, aki a mint egy kis társaságot, fogdoshatott össze, rögtön azt kezdette magyarázni, hogy Velencze tisztán a magyaroknak köszönheti létezését. Historice kimutatta, hogy a régi Aquileja lakóit a vetett hunusok zavarták ki ősi fészkükből. A menekülők, hogy a hun lovasoktól menekülhessenek, a hozzáférhetlen Lagúnák szigeteire menekültek, s itt alapíták meg Velencze városát. Ha tehát a hunnok nincsenek, úgy ma nem volna okunk Velencze tornyait lesni. Íme ilyen buzgók vagyunk mi, nem elégszünk meg azzal, hogy egyik tudósunk kisütötte, hogy Ádám ősapánk is tőzsgyökeres magyar ember volt, de Velencze alapításának dicsőségét is magunknak tartogatjuk ! Fél kilenc órakor megpillantottuk a kikötő világító tornyát. Egy friss szél-rohamocska szétfoszta a láthatárra nehezült ködfátyolt, feltűnnek előtűntek ismét a vitorlás kis halászsajkák, előttünk állott Velencze, e csodás szépségű város, melyet ezer meg ezer tourista próbált leirni s mégsem sikerült soha egynek sémi Olyan ez a város, mint a biblia, akárhányszor olvasod el, mindig uj marad, mindig több és több szépségét fedezed fel. Egy ragyogó mozaik a tengerben, melynek minden egyes darabjáról köteteket lehetne írni, büszke emléke tiz évszázadnak, melyet az idők meg nem emészthettek,—az emberek nem bírtak elpusztítani. Tizenhét rejtelmes sziget, — mely mind a mult idők nagysága és fényéről, s a jelen nyomorúságairól beszél hozzánk. Az utas elmerülne egészszen a festői kép látásába, — ha egyszerre csak meg sem állna a hajó, s — tíz elmaradhatlan olasz fináncz eszedbe nem juttatná, hogy az ábrándvilágból le kell szállani böröndeidhez, s bizonyságot tenni arról, hogy tiltott portékáid nincsenek. Mikor felturkálták holmiidat, akkor aztán nyugodt lélekkel lesétálhatsz a lépcsőkön, s elhelyezkedel egy gondolában. A puha fekete bőrvánkosokon olyan kényelmesen elringatnak a tenger hullámai. Olyan regényessé válik az ember hangulata, s a gondolás vígan felcsapja sipkáját, oda lép a gondola hegyére s repül veled, mint valami novella hőssel. Az evező minden locscsanása, a tova suhanó gondolák raja, melyekben száz meg száz gyönyörű női mosolygó arcz tűnik eléd, — mind arról beszél, hogy : itt vagy, vágyaid hazájában s üti holmiid, — melyek eddig olyan gondos figyelmed tárgyai voltak, elvesztik a partig minden beesőket, — nem ismersz sem embert, sem istent, — minden érzéked szemmé változik ismét, — csak a Markus-tér előtt ébredsz fel, midőn lelkiismeretlenül megránt gondolásod a szállításért. A mindennapi próza mindig belevegyül az ábrándok világába ! (Folyt, köv ) A háború küszöbén. — jun. 28. este. Szerb részről a háború megkezdetett. A szerb hadsereg operatiói csak július 4-én kezdődnek ugyan, de egyes szerb önkéntes csapatok már tegnapelőtt átlépték a határt Ujiczánál és Boszniába törtek. Itt nagyon csekély török haderő áll s a Drinán való átmenetel nem okozhatott nagy nehézséget. A törökre azonban ebből nagy hátrány háramolhatik, mert a szerb csapatok nagy támogatást adhatnak a boszniai fölkelésnek s fenyegethetik Serajevot. Belgrádból szintúgy, mint Zimonyból, Pancsováról stb. tilos lévén politikai vagy a háborúra vonatkozó távsürgönyök küldése, csak hozzávetőleg szólhatunk a Boszniába tört csapatok számáról. Azokat 6-7 ezerre teszik. Az e ponton elhelyezett szerb önkéntes csapatok vezéreit, melyek most, Boszniába törtek, a „P. Ll. belgrádi levelezője a következőleg ismerteti: A vezérek négyen vannak: Ducsics archimandrita ; Vlajkovics őrnagy volt orosz tiszt, az 1848 iki magyar harczokból ismert Paja Putyik s Misovics Gruja alezredes. Ez önkénytesek igen jól vannak fölszerelve. Ducsics küzdött az 1868 diki herczegovinai fölkelésben, Vlatkovics bátor ember, Sebastopolnál egyik lábát vesztette el. A betört önkénytesek Alimpics seregének előőrseiül szolgálnak, mely hadsereg legközelebb lépi át a Drinát, Serajevo felé tartva. A törökök elégtelen számmal Zvorniknál s Visegrádnál táboroznak s valószinü, hogy Boszniában a forradalom győz. A bolgár fölkelés is nagy arányokat ölt. A Balkán nyugati részében is, a szerb határ közvetlen szomszédságában kitört a forradalom. A Nis és Widdin közötti úton a szabad csapatok Belgradsikig nyomultak előre, s a szláv sürgönyök szerint a törökök szerencsétlenül harczoltak. Kriste Botoff önkénytes csapata, mely 4.000 emberből áll 360 törököt fogott el.