Magyar Polgár, 1879. július-december (13. évfolyam, 148-291. szám)
1879-07-15 / 160. szám
XIII. évfolyam. 160-dik szám. Kolozsvárit, kedd, 1879. július 15. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre...........................— Félévre................................8 frt. — Évnegyedre.......................fm. — Egy hóra............................^ 50 HIRDETÉSI DIJAK: ötisor hasibosott garmondaor, vagy területének irt 0 for. NAGY HIRDETÉSEKNÉL KEDVEZMÉNYEK: Minden hirdetés uan 80 kr. bélyegilletők külön SB Ami Katik, mi TTÉR: Boronként, nn annak bohr« 95 kr. VOLIMOK: Hirharangban soronként 1 frt. » „ktagyar- Polgár“ anya« nyuluk irta ki. NfcrttlMDI bikllldMt khlfmtqrH m klzdkofosk, lamarstlsa ktekölött bdnmofoUas bratik tan lagattataik al. Hasra áj alias ktrlrafok aam adataik »latra. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : a Lftaaw ayaaidákaa (bari a lap oatUaBl idsadt Illaté kOalaaedayak tatdaaaUk.) KIADÓ-HIVATAL: * Lfotaa-ayafoda ktrpaatl Iradá-libaa, lotór gr. Tol aki Oaankai kdr (kora aa alOlaatdal pdaaak, Urdatdsak, ajUtt/rl oxlkkak latdsmdBk,) KOLOZSVÁR, JULIUS 14. Szemle. Ausztriában a választások határozottan kedvezőtlenül ütöttek ki a kormányra nézve, melyről már az első részhírek érkeztekor az beszéltek, hogy lemond s helyét egy Taaffe-kabinetnek engedi át. Azonban a kormányváltozás most, úgy látszik, elodáztatott. Bécsből azt jelentik, hogy a legutóbbi minisztertanács, a választások által teremtett új helyzettel foglalkozván, egyhangúlag magáévá tette azon elhatározást, hogy a jelen pillanat nem alkalmas a viszszalépésre, s így továbbra is megtartja állását. Egyébiránt az első ijedtség elmúltával a szabadelvűek kevésbé feketének találják a helyzetet, minőnek kezdetben hitték. Most már azt is lehetségesnek tekintik, hogy Taaffe gróf, ha a dolog élére jut, nem fog feudális kabinetet alakítani. A keleti ügyek tárgyában kevés a jelenteni való. A bolgár fejedelem még nem kapta meg az invesztiturai beratot. Mikor a szultánnál volt, ez értésére adta, hogy a berat még nem kész, majd el fogja neki küldeni Buszosukba. A porta ragaszkodik ahhoz, hogy az invesztitúra szertartása Bolgárországban történjék, nehogy a bolgárok elfeledjék, mily viszonyban állnak Törökországhoz. Sándor fejedelem épen ezt akarta kikerülni, midőn a szultán vonakodása daczára, személyesen akarta tiszteletét tenni a szultánnál. Monarchiánk magatartásáról a görög kérdésben azt jelentik, hogy külügyi kormányunk egészen a többi hatalmakhoz csatlakozott ez ügyben, mert felfogása szerint e kérdést is csak Európa oldhatja meg, egyes hatalom semmiesetre sem. E tény megcáfolja azt a hírt, hogy Andrássy gróf a katonai párt pressiója alatt beleegyezett volna, hogy ő is pártolja az Albániának adandó autonómiát. Ausztria-Magyarország élénk részvéttel viseltetik az albánok iránt, de nem kívánja állásuknak olyan megváltoztatását, amely feloldaná a portához való alattvalói viszonyukat. Romániában a zsidók emancipatiójának kérdése van most is napirenden. A franczia, angol, német és olasz követek e napokban értekezletet tartottak, mely hosszas tanácskozás után kijelenté, hogy az emancipate teljesen végrehajtandó, de az e czélból használandó eszközökben nem tudtak megállapodni. Az eredményt tudatták az osztrák-magyar kormánynyal. Andrássy gróf nem hajlandó a végsőig hajtani a dolgot, vagy túlságos pressiót gyakorolni Bukarestben, ő azt hiszi, hogy nem tanácsos olyan útra lépni, amelyet bizonyos határon túl nem követhetnek a hatalmak. Azonban Ausztria- Magyarország azért fölajánlja jó szolgálatait. E célból Hoyos bukaresti követ utasításokat kapott, hogy kérjen felvilágosítást a román kormánytól, hogy miképen szándékozik végrehajtani a berlini szerződést. Az osztrákmagyar kormány elvállalva e közvetítést, nem csatlakozik azon coercitív politikához, amelyre néhány hatalom készülni látszik, hanem csak mint a berlini szerződés együttes aláírója jár el. Az egyptomi ügyben jelentik, hogy a porta hír szerint hajlandó az aj khidivnek megadni az 1873 iki fermánban tartalmazott összes szabadalmakat, kivéve a módosított trónöröklési rendszert. Az erre vonatkozó közjegyzőket legközelebbi időre helyezik kilátásba. Az olasz kormányválság véget ért s az új kabinet megalakult; tagjai a következők : Cairoli elnök és külügyminiszter, Villa belügy, Grimaldi pénzügy, Baccarini közmunka, Perez közoktatás, Vare igazságügy, Borrelli hadügy. A tengerészeti tárcza még betöltetlen. Az újonnan kinevezett miniszterek szombaton teszik le az esküt. A angol sajtó legutóbbi nyilatkozatai megcáfolják azon hiedelmet, hogy Angliában rokonszenveznek a bonapartismus ügyével. A szombati összes lapok azt fejtegetik, hogy a rokonszenv, melyet az angol nép Lajos Napóleon herczeg halála felett tanúsít, csak személyes jellegű és nem bír politikai jelentőséggel. A Times azt mondja, hogy e temetés egy dynastia temetése, a feltámadás reménye nélkül, továbbá arra utal, hogy a temetést nem az állam rendezi. Az angolok ezentúl közönyösen nézik a bonapartismus történetét; III. Napoleon iránt, ki Angliának szövetséges társa volt, és a meghalt herczeg iránt, ki mint angol katona esett el, az angolok rokonszenvet éreztek. E kettő elhunytával a bonapartismus iránti rokonszenv megszűnt. TARCZA, Servatius és Pankratius. üalic:iai történőt. Irta: Sacher-Matoch. (Folytatás.) Tehát még ezen leány sem idegenithette el őket egymástól, egyikük sem érzett egymás ellenében féltékenységet s eszük ágában sem volt, hogy a leány kezéért versenyre szánjanak; sőt ugyanazon perezben, midőn föltárták egymás előtt újonnan keletkezett érzelmüket, esküvel ígérték, hogy mihelyt bizonyosakká tesznek, hogy melyiküket szereti a szép leány, a másik minden boszankodás nélkül lép vissza. Sőt még külön napokat jelöltek ki, midőn Pietrowics tisztelendő úr házát meglátogatják, hogy láthassák Anastasiát, s neki udvarolhassanak. Anastasia szeretetreméltó volt mindkettőjök iránt, s látszólag egyiküket sem tüntette ki a másik felett. Pankratius ennélfogva egy szép h® dvilágos éjjel, midőn az álom messze kerülte szemeit, elhatározta, hogy egy költeménynyel fogja a leány szivét megindítani: e^s2 ?■! W1, S2^rkületig ébren maradott, s két füstölgő kanóczu faggyugyertya világiba mellett megszámlálható sóhajtozás és kínos verejtekezés közepette hat egész versszakot emelt össze, et magát annyira meghatotta az eként megsztllemlett költemény hogy egy pillanatig sem kételkedhetett, hogy a fiatal leányra sem tévesztendi el hatását, happen ezért a gyanútlan Servatius iránti igazságtalanságnak tartotta, hogy az ő tudtán kívül egy költeménynyel bűvölje el a szép leány szívét. Miért is azonnal elment hozzá, s gond teljes arczczat eként szólalt meg: »Mondd meg őszintén, Servatius, szerete téged Anastasia?* „őszintén szólva, azt hiszem, hogy nem teret.“ „Nem gondolod, hogy egy költemény hatást gyakorolhatna szivére ?“ „Sőt inkább erről meg vagyok győződve,“ viszonzá Servatius, „s épen erre nézve akartam tanácsodat kérni.“ „Én meg a tiedet," szólt Pankratius nevetve, „különben is költeményem már készen van.“ Ezzel elővonta azt a tárczájából, „az enyém is készen van, s épen hozzád akartam sietni.“ Pankratius ezzel a szoba közepén állást foglalván, költeményét elszavalta; hanghordozása eleinte a vidéki színpadok első szerelmeseinek patkósával vetélkedett, a vége felé azonban a meghatottság fátyolozta el hangjának csengését. „Nos,“ szólalt meg azután közönséges hangján, „mit mondasz hozzá ?“ „Sokkal jobbnak tartom, mint az enyémet.“ „Ne szerénykedjél, Servatius, hadd halljuk versedet.“ Ezután Servatius is felolvasta saját költeményét, s Pankratius őszinte elragadtatással valla meg, hogy e versek Puskinhoz is méltók lennének. Anastasia meg ugyanazon pap rózsaszínű levélpapírra írt két költeményt kapott; a fiatal leány mindkettőt csinos költeménynek találta, dicsérte a fiatal költők tehetségét, de a meghatottság legcsekélyebb jele sem mutatkozott külsején. Az ő képzelmie magasabb légkörben csapongott; ő az érette vivott párbajokról, erőszakos megszöktetésekről s több más ily regényes helyzetekről álmodozott. Ábrándképei közül azonban az úszó gondolán töltött szép esték, az éji zenék sem hiányozhattak, sőt valódi elragadtatással beszélt az éji zenékről. Közeledett névnapja, s Pankratius elhatározta, hogy a névnap előestéjén éji zenével tiszteli meg Anastasiáját, természetesen néhány hétig Servatius is ugyanezen elhatározását tartotta életczéljának. Balsorsuk ezen alkalommal úgy intézkedett, hogy eltitkoltatta velük, amihez készültek ; ugyanazon leánynak küldhetünk ugyan egyidejűleg két költeményt, de egy s ugyanazon időben nem adhatunk két serenaded: ez az összhang rovására történnék. Szép csillagos éj volt, a légkör ama kesernyés illattól volt terhes, amely tavaszszal áradoz falvaink körül, a néma csendet csak a patak zúgása, egy-egy eb ugatása s az éjjeliőr koronként felhangzó kiáltása szakította meg. Pankratius ekkor egy sötétszínü nagy köpenybe burkolózott, széleskarimájú szalmakalapot nyomott a fejébe, a kék selyemszalaggal vállára akasztott és köpenye alá rejtett gitárral a lelkészi lak közelébe lopózkodott. Az eléneklendő dalt ő maga írta, s ugyanő szerkesztette hozzá a dallamot: a regényes hajlamú szép leányt kettős meglepetésben akarta részesíteni. Az igazat megvallva azonban, ő maga nem igen volt a serenadehoz hangolva, az ahoz megkivántató hetykeség és jókedv hiányát érezte, szíve hevesen dobogott, emellett már előre is azt hitte, hogy valaki őt ma ki fogja nevetni, csak azt nem tudta, hogy ki leend az a valaki. Még a csillagok is oly sajátságosan villogtak, hogy még azokban is a hunyorgó szemek gunyorát vélte fölfedezhetni; a fák, mintha az ő rovására mulatnának, élénk zizegéssel suttogtak, a szellőben hajlongó virágok elfojtott vihogással értették össze fejecskéiket s a templom tornyában fészkelő bagoly minden tartózkodás nélkül hallatta nevetését. Pankratius majd jobbra, majd balra, majd ismét Anastasia kivilágított ablakára tekintgetett, s némi változatosság kedvéért néha gyanakvólag nézett hátrafelé, torkát köszörülte, festőibb redőzetbe szedte köpenye szárnyait, kissé hátratolta homlokáról szalmakalapját, lekapta a siitárt válláról, de nem mert az énekbe kezdeni, sőt még a nyi- tányul szolgálandó néhány accordot sem merte elpengetni. Egyszerre óvatosan közeledő léptek hangját hallotta, de alig nyomta a szalmakalapot előre, midőn az övéhez hasonló köpenybe burkolózott és szalmakalapos ember közelébe érkezett. Ezen újonnan érkezett ember Servatius volt, ki még ugyanazon nap Knobelesnél vásárolt rózsaszínű atlaszszalagról lógó gitárt rejtegetett köpenye alatt. A legrosszabb volt pedig az egészben, hogy a két barát mindegyike a szalmakalapjáról és hosszú köpenyéről ismert éji őrnek tartotta a másikat. Az első pillanatban megdöbbenve néztek egymásra, s azután azon hiedelemben, hogy a falu biztonságának őre tovább megy, a ház ellenkező szegletei mögé vonultak. Némi időköz elteltével Pankratius anynyira összeszedte bátorságát, hogy óvatosan tekintett ki a ház szeglete mögül; ugyanazt tette Servatius is, de észrevévén egymást, villámgyorsan kapták vissza fejeket. „Az is csak velem történhetnék meg, hogy utoljára még az éjjeli őrrel kell dulakodnom Anastasia ablaka alatt“, gondola Pankratius magában. „Serenadeumból ugyan semmi sem lesz,“ gondolá Servatius, sa sorra újra előtűnt a szeglet mögül, néhány másodpercz múlva pedig Pankratius pisze orra is láthatóvá lett, de vissza is húzódtak azonnal rejtekeikbe. „Kétségtelenül reám leskelődik“, gondolá Servatius, „bizonyosan csavargónak tart a semmirekellő.“ „Bizonyosan azt hiszi, hogy a lelkészi lakba akarok törni“, mondá magában Pankratius, „meg se mozdul helyéből.“ Némi idő elteltével ismét kikanditottak, s ugyanoly gyorsan kapták vissza fejeket. „Most már nincs mit tennem, mint távozom, s őt is magam után csalom e helyről“, gondolák mindketten s aként is cselekedtek. Egymással ellenkező irányban haladva, lábujjhegyen távoztak a ház környékéről. Alig távoztak azonban kétszáz lépésnyire a lelkészi lakástól, midőn ugyanazon irányból átszálló énekhangokat hallottak. Pankratius, valamint Servatius e hangok hallattára azonnal roszszat sejtettek, mivel jól tudták, hogy kivülök még egy csinos lelkészjelölt is udvarolgat Anastasiusoknak. Mindketten gyors ügetéssel tértek vissza a lelkész lakásához, s csakugyan ott találták a gitárkíséret mellett éneklő lelkészjelöltet. „Nélkülem is van serenade“, gondolák mindketten, „de hová lehetett az éji őr?” Az ablak megzördült, s Anastaziának a tündéries csillagfénytől megvilágított csinos, gömbölyű arcza jelent meg az ablaknyílásban, barátságosan bólintott az udvarias lelkészjelölt felé s egyszersmind valami jelt is adott neki, mit Pankratius és Servatius meg nem értettek. A lelkészjelölt azonban megértette azt, mivel a következő pillanatban hihetőleg a biró sövényén át eltűnt a lelkészi lak elől. Csakhamar a két jó barát is megértette Anastasia figyelmeztetését, mivel ugyanazon pillanatban a tisztelendő lelkész, törökpipája szárát suhogtatva, rohant ki a feltárt ajtón, s szerencsésen fel is kapta Pankratius köpenyszárnyát, míg a jámbor lelkész nem kevésbé tisztes neje a szegény Servatiust tartotta körmei között. A két ifjoncz a rajtavesztett tolvajokhoz hasonlólag reszketve hebegett valamit, mindketten tagadásban kerestek menekvést, de a corpus delictit, a kezeikben tartott gitárt, el nem tagadhatták, míg végre a lelkész és neje, mindegyik magával ránczigálván foglyát, a kapu előtt öszszejöttek, s ugyanazon pillanatban a szép éji dal, a melyek elzavarta az öregek álmát s kiugratta őket ágyukból, felhangzott a távolban. „Íme ott a bűnöst“ kiáltott fel Pankratius és Servatius egyszerre. „De hát mire való ez a gitár? — kiáltott fel a lelkész — önök is ugyanily szándékból vannak itt, s így verést érdemelnek.* „Igaz, tisztelendő uram, viszonza Pankratius, de mi csak akartuk, amaz pedig csakugyan megzavarta éjjeli nyugalmát, azért őt verte meg először.“ Most fehér pongyolájában, amelynek hosszú ujjai szárnyakhoz hasonlólag lebegtek, Anastasia is mentőangyalként jelent meg az ajtóban. A derék lelkészpár boszankodása lecsillapodott, s Servatius és Pankratius ez alkalommal a kiállott ijedtséggel menekültek meg, azonban nevetség tárgyává váltak, úgy hogy jóideig nem jelenhettek meg fiatal leá. A Zichy-Asbóth ügy. Az „Eli.“ egy előkelő állású és az előbbi korszakok titkaiba beavatott férfiútól a következő felzólalást vette: Budapest, júl. 12. Asbóth János a „Magyarország“ tegnapi számában végre felsorolja azon „bűntények“ et, melyek alapján helyénvalónak tartotta gróf Zichy Victort, vagyis inkább benne az államtitkárt s a Tisza-kormány egyik tagját sárral megdobálni. Miután feltesszük, hogy gr. Zichy a sarat nem engedi magán száradni, nem szólunk e dobálódzáshoz általában, hanem csupán a conkrét vádak egynémelyikét kívánjuk kissé szellőztetni. E vádak közt legelső sorban, legnagyobb kedvteléssel és bőbeszédűséggel gr. Zichynek az Erlanger-házzal való viszonya van előadva. Nem vagyunk beavatva e viszony intim részleteibe s ugyanazért nem is tudjuk megitélni, hogy Erlangerék — mint Asbóth állítja — csakugyan adtak-e gr. Zichynek egyik vagy másik esetben valami provisiót az ő különös szolgálataiért. Bizonyosan tudjuk azonban, hogy Erlangerék a maguk különféle vállalataikban milliókat fektettek be Magyarországon és milliókat vesztettek azokon. S tény az is, hogy a tetemes veszteségeik daczára mindazon vállalataiknál, melyektől épen a „ .agyarország“ táborában igen jól ismert bizonyos „nagy hazafiak“ üzelmei által el nem szoríttattak, mindez ideig megállották a sarat, megállották pedig okvetlenül nagyobb hasznára az országnak, mint önmaguknak. Csak a győrsopron-ebenfurti vasútra utalunk e részben, amely garantirozatlan vasútba az Erlangerház 14 millió frtot épített be, eddig még alig 1/2—2°/0-sas kamatozásra,s amely vasut az ország egyik igen fontos részének, a Dunántúlnak már eddig is kiszámíthatlan előnyére volt, jövőben pedig az ebenfurt-loebersdorfi kapcsolat kiépülése után egyik legfontosabb kiviteli pályáját fogja képezni. Harr Zichy ily „üzelmek“ létesítésében támogatta az Erlanger-házat: mi valóban nem vagyunk képesek őt azért elítélni. De hát Asbóth ar e vasutat nem érinti. Annál inkább megemlékezik ellenben a „Magyar általános földhitel-részvény társulat“-ról meg a „Municipalis bank“-ról, e kettő mellet a „Franko-Magyar bank“-ról sem feledkezvén meg. Tagadhatlan, hogy mindegyiknek meg van a maga sajátságos históriája ; de mi úgy véljük, hogy a históriákról tulajdonkép nem gr. Zichynek, vagy az Erlanger - háznak, hanem épen a „Magyarország“ háta mögött álló „nagy hazafiak“ némelyikének volna oka minél kevesebbet beszélni. Az igaz, hogy volt idő, midőn e bankok miatt a magyar sajtó keményen megtámadta Erlangeréket, hanem úgy rémült előttünk, mintha a támadásnak hasonmása a legközelebbi időkben is fel volna található. A „kisbirtokosok országos földhitelszövetkezete“-t évek óta sürgette sajtó és közvélemény, midőn azonban hosszas vajúdás után az eszme végre megvalósulásához közelgett, midőn a sürgetett állami hozzájárulás is már biztosítva volt : a sajtó némely részében egyszerre, eleintén még suttogó, de majd hangosabb gyanúsítások kezdtek hallatszani a kezdeményezők megbízhatósága ellen. Kezdetben sejteni sem bírtuk, honnan fú a szól, épen ma azonban bizonyos levél került kezünk közé, amely elég világos tájékozást nyújt arra nézve, miszerint ama gyanúsítások egyedül arra voltak irányozva, hogy a megteremtett intézet a kezdeményezők impossibilissé tételével és félretolásával a „Magyarország“ hoz igen közel álló bizonyos „nagy hazafiak“ kezére játszassák át. Azt tartjuk, hogy e manévre nemcsak szakasztott mása az Erlangerház ellen egy időben folytatottnak, hanem egy ugyanazon részekből s került ki. Ami a „Magyar ált. földhitel-részvénytársulat“ történetét illeti, tudva van, hogy e társulat még 1871-ben, tehát akkor keletkezett, midőn még a mai habarékság és pártonkivüliség „nagy és önzetlen hazafiai“ ültek a húsos fazekak körül. A kibocsátásra szánt 100,000 darab részvény nagy része az Erlanger ház birtokában volt ugyan, mindazáltal a ház a társulat igazgató választmányában csupán Erlanger Rafael és Emil által volt képviselve, kiknek elseje azonban Frankfurtban, másika Párisban lakván, a választmány egyetlen ülésén sem vettekészt, hanem a tényleges üzletvezetést, igaz ugyan, hogy épen az Erlanger-ház bizalma által odaállítva, egy pár nyugalmazott miniszteri penzióra vágyó több más saját „nagy hazánkfiai“ korlátlan hatalommal vitték, kik közt bár gróf Zichy is ott volt, de ily nagy tekintélyek mellett bizonynyal nem játszhatott első szerepet. E hazafiak voltak aztán tulajdonkép azok is, kik az Asbóth által bünté nyekkép felsorolt Festetics féle jószágbérletet, a Keglevich-, Kiss Miklós-féle és számos más hasonló jellemű ügyleteket létesítették, mely üzelmeik mint legnagyobb részvényesnek az Erlager-háznak zsebét érintvén legérzékenyebben, ebből fejlődött ki végre az Asbóth által említett conflictus, melynél ama nagy hazafiak akkori tekintélyüket és befolyásukat felhasználva, Erlangeréket az ország színe előtt pelengére állitni iparkodtak, de a melyet aztán önszántukból (talán önérdekükből is) jónak láttak compromissum útján még idejekorán kiegyenlíteni. Való, hogy e compromissum ára az Erlanger ház egyik tagjának, Erlanger Victornak a tényleges végrehajtó testületbe beválasztása volt, hogy ekkor a ház közvetlenül is befolyhasson azon ügyletek vezetésébe, melyeknél, mint a társulat legnagyobb részvényese, legtetemesebb mérvben ő volt érdekelve ; de Erlanger Victor részvétele sem tartott soká, mert ama nagy hazafiak gazdálkodásától mihamarább megcsömörölvén, sietett túladni részvényein, ott hagyta végkép a társulatot, melyet aztán ama nagy hazafiak nemsokára a Tinti-consortiumnak el is schachereztek. Szakasztott ilyen története van a Municipal-banknak is, melyet szintén az Erlanger-ház alapítván, ugyanazon nagy hazafiak vezetése alá bizott. A két intézet történetének azonossága csak ott szűnik meg, hogy midőn nagy hazánkfiai emez utóbbi intézetet is már szintén a végromlás szélére vitték, az Erlanger-ház nem dobta itt is — mint amott — utánuk a gyeplőt, hanem kivette azt kezükből, őket pedig kimustrálva az intézettől s a vezetést saját kezei közé vévén, a bank lassan kint ismét elannyira megszilárdult, hogy most már megint teljesen solid vállalatnak van elismerve. S igy van ez az Erlanger-féle mindazon többi vállalattal is, melyeket a ház ama nagy hazafiak kezei közül kivett, más