Magyar Polgár, 1879. július-december (13. évfolyam, 148-291. szám)

1879-07-15 / 160. szám

XIII. évfolyam. 160-dik szám. Kolozsvárit, kedd, 1879. július 15. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre...........................— Félévre................................8 frt. — Évnegyedre.......................f­m. — Egy hóra............................^ 50­ HIRDETÉSI DIJAK: ötisor hasibosott garmondaor, vagy területének irt 0 for. NAGY HIRDETÉSEKNÉL KEDVEZMÉNYEK: Minden hirdetés uan 80 kr. bélyegilletők külön SB Ami Katik, mi TTÉR: Boronként, nn annak bohr« 95 kr. VOLIMOK: Hirharangban soronként 1 frt. » „ktagyar- Polgár“ anya« nyuluk irt­a ki. NfcrttlMDI bikllldMt khlfmtqrH m klzdk­ofosk, lamarstlsa kteköl­­ött bdnmofoUas b­ratik tan lagattataik al. Hasra áj alias ktrlrafok aam adataik »latra. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : a Lftaaw ayaaidákaa (bari a lap oatUaBl idsadt Illaté kOalaaedayak tatdaaaUk.) KIADÓ-HIVATAL: * Lfotaa-ayafoda ktrpaatl Iradá-libaa, lotór gr. Tol aki Oaankai kdr (kora aa alOlaatdal pdaaak, Urdatdsak, ajUtt/rl oxlkkak latdsmdBk,) KOLOZSVÁR, JULIUS 14. Szemle. Ausztriában a választások h­atáro­­zottan kedvezőtlenül ütöttek ki a kormányra nézve, melyről már az első rész­hírek ér­­keztekor az beszéltek, hogy lemond s helyét egy Taaffe-kabinetnek engedi át. Azonban a kormány­változás most, úgy látszik, elodáz­­tatott. Bécsből azt jelentik, hogy a legutóbbi miniszter­tanács, a választások által te­­remtett új helyzettel foglalkozván, egy­hangúlag magáévá tette azon elhatározást, hogy a jelen pillanat nem alkalmas a visz­­szalépésre, s így továbbra is megtartja állá­­sát.­­ Egyébiránt az első ijedtség elmúltá­val a szabadelvűek kevésbé feketének talál­ják a helyzetet, minőnek kezdetben hitték. Most már azt is lehetségesnek tekintik, hogy Taaffe gróf, ha a dolog élére jut, nem fog feudális kabinetet alakítani. A keleti ügyek tárgyában kevés a jelenteni való. A bolgár fejedelem még nem kapta meg az invesztiturai beratot. Mikor a szultánnál volt, ez értésére adta, hogy a be­rat még nem kész, majd el fogja neki kül­deni Buszosukba. A porta ragaszkodik ahhoz, hogy az invesztitúra szertartása Bolgáror­szágban történjék, nehogy a bolgárok elfe­ledjék, mily viszonyban állnak Törökország­hoz. Sándor fejedelem épen ezt akarta ki­kerülni, midőn a szultán vonakodása daczára, személyesen akarta tiszteletét tenni a szul­tánnál. Monarchiánk magatartásáról a görög kérdésben azt jelentik, hogy külügyi kormá­nyunk egészen a többi hatalmakhoz csatlako­zott ez ügyben, mert felfogása szerint e kér­dést is csak Európa oldhatja meg, egyes ha­talom semmiesetre sem. E tény megc­áfolja azt a hírt, hogy Andrássy gróf a katonai párt pressiója alatt beleegyezett volna, hogy ő is pártolja az Albániának adandó autonó­miát. Ausztria-Magyarország élénk részvéttel viseltetik az albánok iránt, de nem kívánja állásuknak olyan megváltoztatását, a­mely feloldaná a portához való alattvalói viszo­nyukat. Romániában a zsidók emancipa­­tiójának kérdése van most is napirenden. A franczia, angol, német és olasz követek e na­pokban értekezletet tartottak, mely hosszas tanácskozás után kijelenté, hogy az emanci­pate teljesen végrehajtandó, de az e czél­­ból használandó eszközökben nem tudtak megállapodni. Az eredményt tudatták az osz­trák-magyar kormánynyal. Andrássy gróf nem hajlandó a végsőig hajtani a dolgot, vagy túlságos pressiót gyakorolni Bukarestben, ő azt hiszi, hogy nem tanácsos olyan útra lép­ni, a­melyet bizonyos határon túl nem kö­vethetnek a hatalmak. Azonban Ausztria- Magyarország azért fölajánlja jó szolgálatait. E c­élból Hoyos bukaresti követ utasításokat kapott, hogy kérjen felvilágosítást a román kormánytól, hogy miképen szándékozik vég­­rehajtani a berlini szerződést. Az osztrák­magyar kormány elvállalva e közvetítést, nem csatlakozik azon coercitív politikához, a­mely­re néhány hatalom készülni látszik, hanem csak mint a berlini szerződés együttes alá­írója jár el. Az egyptomi ügyben jelentik, hogy a porta hír szerint hajlandó az aj khidivnek megadni az 1873 iki fermánban tartalmazott összes szabadalmakat, kivéve a módosított trónöröklési rendszert. Az erre vonatkozó közjegyzőket legközelebbi időre helyezik ki­látásba. Az olasz kormányválság véget ért s az új kabinet megalakult; tagjai a követke­zők : Cairoli elnök és külügyminiszter, Villa belügy, Grimaldi pénzügy, Baccarini közmun­ka, Perez közoktatás, Vare igazságügy, Bor­­relli hadügy. A tengerészeti tárcza még be­töltetlen. Az újonnan kinevezett miniszterek szombaton teszik le az esküt. A angol sajtó legutóbbi nyilatkoza­tai megc­áfolják azon hiedelmet, hogy Ang­liában rokonszenveznek a bonapartismus ügyé­vel. A szombati összes lapok azt fejtegetik, hogy a rokonszenv, melyet az angol nép La­jos Napóleon herczeg halála felett tanúsít, csak személyes jellegű és nem bír politikai jelentőséggel. A Times azt mondja, hogy e temetés egy dynastia temetése, a feltá­madás reménye nélkül, továbbá arra utal, hogy a temetést nem az állam rendezi. Az angolok ezentúl közönyösen nézik a bona­partismus történetét; III. Napoleon iránt, ki Angliának szövetséges társa volt, és a meg­halt herczeg iránt, ki mint angol katona esett el, az angolok rokonszenvet éreztek. E kettő elhunytával a bonapartismus iránti rokon­szenv megszűnt. TARCZA, Servatius és Pankratius. üalic:iai történőt. Irta: Sacher-Matoch. (Folytatás.) Tehát még ezen leány sem idegenit­­hette el őket egymástól, egyikük sem érzett egymás ellenében féltékenységet s eszük ágá­ban sem volt, hogy a leány kezéért verseny­re szánjanak; sőt ugyanazon perezben, mi­dőn föltárták egymás előtt újonnan keletke­zett érzelmüket, esküvel ígérték, hogy mi­helyt bizonyosakká tesznek, hogy melyiküket szereti a szép leány, a másik minden bo­­szankodás nélkül lép vissza. Sőt még külön napokat jelöltek ki, midőn Pietrowics tiszte­lendő úr házát meglátogatják, hogy láthas­sák Anastasiát, s neki udvarolhassanak. Anas­tasia szeretetreméltó volt mindkettőjök iránt, s látszólag egyiküket sem tüntette ki a má­­sik felett. Pankratius ennélfogva egy szép h® dvilágos éjjel, midőn az álom messze ke­­rülte szemeit, elhatározta, hogy egy költe­ménynyel fogja a leány szivét megindítani: e^s2 ?■! W1, S2^rkületig ébren maradott, s két füstölgő kanóczu faggyugyertya világi­ba mellett megszámlálható sóhajtozás és kínos verejtekezés közepette hat egész vers­szakot emelt össze, et magát annyira meg­hatotta az eként megsztllemlett költemény hogy egy pillanatig sem kételkedhetett, hogy a fiatal leányra sem tévesztendi el hatását, ha­ppen ezért a gyanútlan Servatius iránti igazságtalanságnak tartotta, hogy az ő tud­­tán kívül egy költeménynyel bűvölje el a szép leány szívét. Miért is azonnal elment hozzá, s gond teljes arczczat eként szólalt meg: »Mondd­ meg őszintén, Servatius, sze­­rete téged Anastasia?* „őszintén szólva, azt hiszem, hogy nem teret.“ „Nem gondolod­­, hogy egy költemény hatást gyakorolhatna szivére ?“ „Sőt inkább erről meg vagyok győződ­ve,“ viszonzá Servatius, „s épen erre nézve akartam tanácsodat kérni.“ „Én meg a tiedet," szólt Pankratius nevetve, „különben is költeményem már ké­szen van.“ Ezzel elővonta azt a tárczájából, „az enyém is készen van, s épen hoz­zád akartam sietni.“ Pankratius ezzel a szoba közepén ál­lást foglalván, költeményét elszavalta; hang­hordozása eleinte a vidéki színpadok első szerelmeseinek patkósával vetélkedett, a vé­ge felé azonban a meghatottság fátyolozta el hangjának csengését. „Nos,“ szólalt meg azután közönséges hangján, „mit mondasz hozzá ?“ „Sokkal jobbnak tartom, mint az enyé­met.“ „Ne szerénykedjél, Servatius, hadd hall­juk versedet.“ Ezután Servatius is felolvasta saját köl­teményét, s Pankratius őszinte elragadtatás­sal valla meg, hogy e versek Puskinhoz is méltók lennének. Anastasia meg ugyanazon pap rózsaszí­nű levélpapírra írt két költeményt kapott; a fiatal leány mindkettőt csinos költemény­nek találta, dicsérte a fiatal költők tehetsé­gét, de a meghatottság legcsekélyebb jele sem mutatkozott külsején. Az ő képzelmie magasabb légkörben csapongott; ő az érette vivott párbajokról, erőszakos megszöktetések­­ről s több más ily regényes helyzetekről ál­modozott. Ábrándképei közül azonban az úszó gon­dolán töltött szép esték, az éji zenék sem hiányozhattak, sőt valódi elragadtatással be­­szélt az éji zenékről. Közeledett névnapja, s Pankratius elhatározta, hogy a névnap elő­estéjén éji zenével tiszteli meg Anastasiá­ját, természetesen néhány hétig Servatius is ugyanezen elhatározását tartotta életczél­­jának. Balsorsuk ezen alkalommal úgy intéz­kedett, hogy eltitkoltatta velük, a­mihez ké­szültek ; ugyanazon leánynak küldhetünk ugyan egyidejűleg két költeményt, de egy s ugyan­azon időben nem adhatunk két serenaded: ez az összhang rovására történnék. Szép csillagos éj volt, a légkör ama kesernyés illattól volt terhes, a­mely ta­­vaszszal áradoz falvaink körül, a néma csen­det csak a patak zúgása, egy-egy eb uga­tása s az éjjeli­őr koronként felhangzó ki­áltása szakította meg. Pankratius ekkor egy sötétszínü nagy köpenybe burkolózott, széleskarimájú szalmakalapot nyomott a fe­jébe, a kék selyemszalaggal vállára akasztott és köpenye alá rejtett gitárral a lelkészi lak közelébe lopózkodott. Az eléneklendő dalt ő maga írta, s ugyanő szerkesztette hozzá a dallamot: a regényes hajlamú szép leányt kettős meglepetésben akarta részesíteni. Az igazat megvallva azon­ban, ő maga nem igen volt a serenadehoz hangolva, az ahoz megkivántató hetykeség és jókedv hiányát érezte, szíve hevesen dobo­gott,­­ emellett már előre is azt hitte, hogy valaki őt ma ki fogja nevetni, csak azt nem tudta, hogy ki leend az a valaki. Még a csillagok is oly sajátságosan vil­logtak, hogy még azokban is a hunyorgó sze­mek gunyorát vélte fölfedezhetni; a fák, mintha az ő rovására mulatnának, élénk zi­­zegéssel suttogtak, a szellőben hajlongó vi­rágok elfojtott vihogással értették össze fe­jecskéiket s a templom tornyában fészkelő bagoly minden tartózkodás nélkül hallatta nevetését. Pankratius majd jobbra, majd bal­ra, majd ismét Anastasia kivilágított ablaká­ra tekintgetett, s némi változatosság kedvé­ért néha gyanakvólag nézett hátrafelé, tor­kát köszörülte, festőibb redőzetbe szedte kö­penye szárnyait, kissé hátratolta homlokáról szalmakalapját, lekapta a siitárt válláról, de nem mert az énekbe kezdeni, sőt még a nyi-­­ tányul szolgálandó néhány accordot sem mer­te elpengetni. Egyszerre óvatosan közeledő léptek hangját hallotta, de alig nyomta a­­ szalmakalapot előre, midőn az övéhez hason­ló köpenybe burkolózott és szalmakalapos ember közelébe érkezett. Ezen újonnan ér­kezett ember Servatius volt, ki még ugyan­azon nap Knobelesnél vásárolt rózsaszínű at­­laszszalagról lógó gitárt rejtegetett köpenye alatt. A legrosszabb volt pedig az egészben, hogy a két barát mindegyike a szalmakalap­járól és hosszú köpenyéről ismert éji őrnek tartotta a másikat. Az első pillanatban megdöbbenve néz­tek egymásra, s azután azon hiedelemben, hogy a falu biztonságának őre tovább megy, a ház ellenkező szegletei mögé vonultak. Némi időköz elteltével Pankratius any­­nyira összeszedte bátorságát, hogy óvatosan tekintett ki a ház szeglete mögül; ugyanazt tette Servatius is, de észrevévén egymást, villámgyorsan kapták vissza fejeket. „Az is csak velem történhetnék meg, hogy utoljára még az éjjeli őrrel kell dula­kodnom Anastasia ablaka alatt“, gondola Pan­kratius magában. „Serenadeumból ugyan semmi sem lesz,“ gondolá Servatius, sa sorra újra előtűnt a szeg­let mögül, néhány másodpercz múlva pedig Pankratius pisze orra is láthatóvá lett, de vissza is húzódtak azonnal rejtekeikbe. „Kétségtelenül reám leskelődik“, gon­dolá Servatius, „bizonyosan csavargónak tart a semmirekellő.“ „Bizonyosan azt hiszi, hogy a lelkészi lakba akarok törni“, mondá magában Pank­ratius, „meg se mozdul helyéből.“ Némi idő elteltével ismét kikanditot­­tak, s ugyanoly gyorsan kapták vissza feje­ket. „Most már nincs mit tennem, mint tá­vozom, s őt is magam után csalom e hely­ről“, gondolák mindketten s aként is csele­kedtek. Egymással ellenkező irányban haladva, lábujjhegyen távoztak a ház környékéről. Alig távoztak azonban kétszáz lépésnyire a lelkészi lakástól, midőn ugyanazon irányból átszálló énekhangokat hallottak. Pankratius, valamint Servatius e hangok hallattára azon­nal roszszat sejtettek, mivel jól tudták, hogy kivülök még egy csinos lelkészjelölt is udva­­rolgat Anastasiusoknak. Mindketten gyors ügetéssel tértek vissza a­ lelkész lakásához, s csakugyan ott találták a gitárkíséret mel­lett éneklő lelkészjelöltet. „Nélkülem is van serenade“, gondolák mindketten, „de hová lehetett az éji őr?” Az ablak megzördült, s Anastaziának a tündéries csillagfénytől megvilágított csinos, gömbölyű arcza jelent meg az ablaknyílásban, barátságosan bólintott az udvarias lelkészje­lölt felé s egyszersmind valami jelt is adott neki, mit Pankratius és Servatius meg nem értettek. A lelkészjelölt azonban megértette azt, mivel a következő pillanatban hihetőleg a biró sövényén át eltűnt a lelkészi lak elől.­­ Csakhamar a két jó barát is megértette Anas­tasia figyelmeztetését, mivel ugyanazon pil­lanatban a tisztelendő lelkész, törökpipája­­ szárát suhogtatva, rohant ki a feltárt ajtón, s szerencsésen fel is kapta Pankratius kö­penyszárnyát, míg a jámbor lelkész nem ke­vésbé tisztes neje a szegény Servatiust tar­totta körmei között. A két ifjoncz a rajta­vesztett tolvajokhoz hasonlólag reszketve he­begett valamit, mindketten tagadásban ke­restek menekvést, de a corpus delictit, a ke­zeikben tartott gitárt, el nem tagadhatták, míg végre a lelkész és neje, mindegyik ma­gával ránczigálván foglyát, a kapu előtt ösz­­szejöttek, s ugyanazon pillanatban a szép éji dal, a melyek elzavarta az öregek álmát s kiugratta őket ágyukból, felhangzott a tá­volban. „Íme ott a bűnöst“ kiáltott fel Pan­kratius és Servatius egyszerre. „De hát mire való ez a gitár? — kiál­tott fel a lelkész — önök is ugyanily szán­dékból vannak itt, s így verést érdemelnek.* „Igaz, tisztelendő uram, viszonza Pan­kratius, de mi csak akartuk, amaz pedig csakugyan megzavarta éjjeli nyugalmát, azért őt verte meg először.“ Most fehér pongyolájában, a­melynek hosszú ujjai szárnyakhoz hasonlólag lebegtek, Anastasia is mentő­angyalként jelent meg az ajtóban. A derék lelkészpár boszankodása le­csillapodott, s Servatius és Pankratius ez al­kalommal a kiállott ijedtséggel menekültek meg, azonban nevetség tárgyává váltak, úgy hogy jóideig nem jelenhettek meg fiatal leá. A Zichy-Asbóth ügy. Az „Eli.“ egy előkelő állású és az előbbi korszakok titkaiba beavatott férfiútól a követ­kező felzólalást vette: Budapest, júl. 12. Asbóth János a „Magyarország“ teg­napi számában végre felsorolja azon „bűnté­nyek“ et, melyek alapján helyén­valónak tar­totta gróf Zichy Victort, vagyis inkább ben­ne az államtitkárt s a Tisza-kormány egyik tagját sárral megdobálni. Miután feltesszük, hogy gr. Zichy a sarat nem engedi magán száradni, nem szólunk e dobálódzáshoz ál­talában, hanem csupán a conkrét vádak egy­­ném­elyikét kívánjuk kissé szellőztetni. E vádak közt legelső sorban, legna­gyobb kedvteléssel és bőbeszédűséggel gr. Zichynek az Erlanger-házzal való viszonya van előadva. Nem vagyunk beavatva e vi­szony intim részleteibe s ugyanazért nem is tudjuk megitélni, hogy Erlangerék — mint Asbóth állítja — csakugyan adtak-e gr. Zi­chynek egyik vagy másik esetben valami pro­­visiót az ő különös szolgálataiért. Bizonyo­san tudjuk azonban, hogy Erlangerék a maguk különféle vállalataik­ban milliókat fektettek be Ma­gyarországon és milliókat vesz­tettek azokon. S tény az is, hogy a tetemes veszteségeik daczára mindazon vál­lalataiknál, melyektől épen a „ .­­agyarország“ táborában igen jól ismert bizonyos „nagy ha­zafiak“ üzelmei által el nem szoríttattak, mindez ideig megállották a sarat, megállot­ták pedig okvetlenül nagyobb hasznára az országnak, mint önmaguknak. Csak a győr­­sopron-ebenfurti vasútra utalunk e részben, a­mely garantirozatlan vasútba az Erlanger­ház 14 millió frtot épített be, eddig még alig 1­/2—2°/0-sas kamatozásra,s a­mely vasut az ország egyik igen fontos részének, a Dunán­túlnak már eddig is kiszámíthatlan előnyére volt, jövőben pedig az ebenfurt-loebersdorfi kapcsolat kiépülése után egyik legfontosabb kiviteli pályáját fogja képezni. Ha­rr Zichy ily „üzelmek“ létesítésében támogatta az Er­­langer-házat: mi valóban nem vagyunk ké­pesek őt azért elítélni. De hát Asbóth ar e vasutat nem érinti. Annál inkább megemlékezik ellenben a „Ma­gyar általános földhitel-részvény társulat“-ról meg a „Municipalis bank“-ról, e kettő mel­let a „Franko-Magyar bank“-ról sem feled­kezvén meg. Tagadhatlan, hogy mindegyik­nek meg van a maga sajátságos históriája ; de mi úgy véljük, hogy a históriákról tulajdon­­kép nem gr. Zichynek, vagy az Erlanger - háznak, hanem épen a „Magyarország“ háta mögött álló „nagy hazafiak“ némelyikének volna oka minél kevesebbet beszélni. Az igaz, hogy volt idő, midőn e bankok miatt a ma­gyar sajtó keményen megtámadta Erlangeré­­ket, hanem úgy rémült előttünk, mintha a támadásnak hasonmása a legközelebbi idők­ben is fel volna található. A „kisbirtokosok országos földhitelszövetkezete“-t évek óta sürgette sajtó és közvélemény, midőn azon­ban hosszas vajúdás után az eszme végre megvalósulásához közelgett, midőn a sürge­tett állami hozzájárulás is már biztosítva volt : a sajtó némely részében egyszerre, eleintén még suttogó, de majd hangosabb gyanúsítá­sok kezdtek hallatszani a kezdeményezők megbízhatósága ellen. Kezdetben sejteni sem bírtuk, honnan fú a szól, épen ma azonban bizonyos levél került kezünk közé, a­mely elég világos tájékozást nyújt arra nézve, mi­szerint ama gyanúsítások egyedül arra voltak irányozva, hogy a megteremtett intézet a kez­deményezők impossibilissé tételével és félre­­tolásával a „Magyarország“ hoz igen közel álló bizonyos „nagy hazafiak“ kezére játszas­sák át. A­z­t t­ar­tj­u­k, hogy e ma­n­é­v­­re nemcsak szakasztott mása az Erlangerház ellen egy időben folytatottnak, hanem egy­ ugyan­­azon részekből s került ki. A­mi a „Magyar ált. földhitel-részvény­­társulat“ történetét illeti, tudva van, hogy e társulat még 1871-ben, tehát akkor keletke­zett, midőn még a mai habarékság és pár­­tonkivüliség „nagy és önzetlen hazafiai“ ül­tek a húsos fazekak körül. A kibocsátásra szánt 100,000 darab részvény nagy része az Erlanger ház birtokában volt ugyan, mind­­azáltal a ház a társulat igazgató választmá­nyában csupán Erlanger Rafael és Emil által volt képviselve, kiknek elseje azonban Frank­furtban, másika Párisban lakván, a választ­mány egyetlen ülésén sem vettek­észt, ha­nem a tényleges üzletvezetést, igaz ugyan, hogy épen az Erlanger-ház bizalma által oda­állítva, egy pár nyugalmazott miniszter­i penzióra vágyó több más saját „nagy hazánk­fiai“ korlátlan hatalommal vitték, kik közt bár gróf Zichy is ott volt, de ily nagy te­kintélyek mellett bizonynyal nem játszhatott első szerepet. E hazafiak voltak aztán tulaj­donkép azok is, kik az Asbóth által bünté nyekkép felsorolt Festetics féle jószágbérle­­tet, a Keglevich-, Kiss Miklós-féle és számos más hasonló jellemű ügyleteket létesítették, mely üzelmeik mint legnagyobb részvényes­nek az Erlager-háznak zsebét érintvén leg­­érzékenyebben, ebből fejlődött ki végre az Asbóth által említett conflictus, melynél ama nagy hazafiak akkori tekintélyüket és befo­lyásukat felhasználva, Erlangeréket az ország színe előtt pelengére állitni iparkodtak, de a melyet aztán önszántukból (talán önérdekük­ből is) jónak láttak compromissum útján még idejekorán kiegyenlíteni. Való, hogy e compromissum ára az Erlanger ház egyik tagjának, Erlanger Victor­­nak a tényleges végrehajtó testületbe bevá­lasztása volt, hogy ekkor a ház közvetlenül is befolyhasson azon ügyletek vezetésébe, melyeknél, mint a társulat legnagyobb rész­vényese, legtetemesebb mérvben ő volt ér­dekelve ; de Erlanger Victor­­ részvétele sem tartott soká, mert ama nagy hazafiak gazdálkodásától mi­hamarább megcsömörölvén, sietett túladni részvényein, ott hagyta vég­­kép a társulatot, melyet aztán ama nagy ha­zafiak nemsokára a Tinti-consortiumnak el is schachereztek. Szakasztott ilyen története van a Mu­nicipal-banknak is, melyet szintén az Erlan­ger-ház alapítván, ugyanazon nagy hazafiak vezetése alá bizott. A két intézet történeté­nek azonossága csak ott szűnik meg, hogy midőn nagy hazánkfiai emez utóbbi intéze­tet is már szintén a végromlás szélére vit­ték, az Erlanger-ház nem dobta itt is — mint amott — utánuk a gyeplőt, hanem ki­vette azt kezükből, őket pedig kimustrálva az intézettől s a vezetést saját kezei közé vévén, a bank lassan kint ismét el­­annyira megszilárdult, hogy most már megint teljesen solid vállalatnak van elismerve. S igy van ez az Erlanger-féle mind­azon többi vállalattal is, melyeket a ház ama nagy hazafiak kezei közül kivett, más

Next