Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)

1880-01-01 / 1. szám

fi­­t­ ­j év. Mennyi emlék, mennyi elhatáro­lás, mennyi bizalom van e két szóban: uj év! Az élet nehéz küzdelem és e küz­delemből az elmúlt évben is kijut a mindenkinek, de még sem található senki, a­ki minden vigasztalás nélkül vált volna meg a letűnt napoktól. Kenyeret keresett a szűkölködő s megtalálta, oltalmat az üldözött s vé­delem alá jutott, hazát a bujdosó s nem leve hontalan. A ki igaz ismere­tek után vágyott, kitartó törekvését sik­er jutalmazta. A ki kedélyét óhaj­totta nemesíteni, volt alkalma, volt eszköze. Csak a múlandóság, csak a halál volt gyógyithatlan, de ez közös sorsunk, melyet el nem kerülhetünk. Azonban az egyéni élet csak ten­­gődés volna, társadalmi élet nélkül. S ez sem volt teljesen gyümölcsfélén­­nyed? Tanuld csak azt, a­mi neked is, másoknak is szükséges, vagy leg­alább hasznos; de azt tanuld meg jól , akkor a felvilágosodás apostola le­­szesz, ízléstelen, hatástalan művésze­ted ? Előbb saját kedélyeden gyakorold a nemes érzelmek fejlesztését, hogy aztán azokat másokban is fölébreszt­­hesd. Szegénységtől, szükségtől félted magadat és családodat? Hagyd a fény­űzést, légy takarékos és munkás. A közintézetek, községed, városod, hazád sorsán aggódol? Ki bízta csak reád ezeket? Teljesítsd kötelességedet, mint egyszerű polgár, tanító, hivatalnok, képviselő vagy államférfiú, s ha mások is úgy cselekesznek, mindezen megtes­tesült ideálok, melyek különben is tar­tós életre vannak hivatva, fölvirulnak. Czipész és hadvezér egyenlő hazafi, ha a saját kötelességét teljesiti és a haza mindkettőnek egyenlően bölcsője s maj­dan sírja is, mely ápol s eltakar; ma­ga pedig fiainak ily elhatározása s­an­mindenható erővel vezeti, meggátolhat­­lanul vonja maga felé, s ha billió szám­mal volnának is, mindegyiket atyai karjai közé fogadja. Mindazon magasztos eszmék, me­lyekért az emberiség, öntudatosan vagy öntudatlanul, él, lelkesedik, küzd szen­ved és meghal, az örök igazság, szép­ség és jóság borús felhőkön is áttörő csillámai, melyek elől senki szemeit be nem csukhatja, melyeket kiki látni kénytelen, melyek után minden gon­dolkodó elme, ha néha téved is, es­­dődik, és mindaddig megpihenni nem tud, m­ig a határtalan élet egész, tel­jes és tökéletes birtokába nem jut. Ezek szentelik meg a múltnak emlékeit, buzditanak nemes elhatáro­zásra s kitartó munkásságra és ezek lehelnek oly bizalmat belénk, mely bá­tor tekintettel üdvözli az uj évet, bár­mit takargasson elölünk. Dr. Éltes Károly. S­ zép miatt szombaton reggel jelenik meg iször is, magam is azt hiszem,1% TARCZA. BARÁTAIMHOZ. Ha nem leszek már köztetek: Kérlek, síromhoz jöjjetek ; Keressetek fel ott is engem, Ki úgy szerettem életemben, S ki, bár száz szivet bírtam volna, Keblemet híven megrabolva, Szétosztám vala köztetek. Hideg koporsóm szűk ölében Alanni fo­gok, tudom, mélyen ; De mégis, ha ti arra jártok. Meghallom csendes kopogástok S lépteiteket megismerem. És olyan édes lesz pihennem, Ha ott érezlek közelemben ! Beszéljetek hangos szavakban, Hogy hallja, értse, ki alant van; S ámultak fátylát felszakitva; Gondoljatok éltemre vissza. Mondjátok el: „jó volt szegénynek Adni szagát a pihenésnek ! Kit annyit kerget, fiz a bánat, Ki küzdelemben úgy kifáradt, Hogy n­em elég a földi béke, Annak V­olt jó menedéke.“ Jakab Ödön Boldog újéveket f ELEKI­­Sándortól. Rémséges nagy a hideg, — Szibériá­ból mihozzánkig meg nem állt a fagy. Jégcsapokat fagyaszt házereszre, bajusz­ra, — zúzmarát szemöldre, szempillára,— a kézből a vashoz ragad, s a pók esté­ben megfagy; — a hó jéggé vált, s még a vasalt szán is fáról; — a lábasjószág kelletlenül issza a vizet, — a disznó zé­ruson alul röfög, — a csillagok fényesen meresztik kidülledt szemeiket, — a hold sárgáját a kék ég szürkén veri vissza, — a fákon a zúzmara hosszan nyúlik le, mint vén ember ősz szakálla, s ha a szél meg­lendíti, gyémánt esőben hull alá; —egy­­egy hópehely szállong, nem mintha havaz­nék, hanem csak úgy kínjában esik. A tanya körül a hóban farkasok nyomai látszanak, a rókák fényes nappal viszik el a ketrecz mellől a majorságot, a vályúk­ban csak forró vízzel lehet a jeget fel­olvasztani, — karácsony harmadnapján a „G o n d ü z ő“-től két puskalövésnyire fagyva lelték a drótos tótot, — s az uga­tás a kutya szájában megfagy. Pitymallatkor a tanya udvarán égbe­kiáltó lárma, a béresgazda a nagy kolomp­­pal kolompol, a kocsis a csengőkkel csen­get, a lovászok a pengőket rázzák, a bé­resek hosszú ostorokkal pattogtatnak, a szakácsod a nagy üstöt veri, az ostorosok a járom­ pálczával a deszkakerítést verik. — *) E tárcza-czikk a „Főv. Lapokéban je­lenik meg, s azzal egyidejűleg közöljük: ilyeténképen emberelik meg újesztendő el­ső reggelén a tanyagazdát az ő cselédei. „Boldog újéveket!“ A nagy konyha-pitvarban magasan lángol a tűz, a napraforgó­ szár tengeri­­csutkával vígan pattog, s mint apró röp­pentyük szikráznak kifelé a nyitott kály­hából ; a nagy üstben rotyog a fordított kása, nagy fazékban a bugyogó viz susto­rékos, öreg lábasban zsírba fulva sül a kolbász, májas és tüdős hurka, — lesz mibe mártani ! — nagy darabokra szelve, tiszta abroszon hever a puha rozs­kenyér, zöld butykosokban a pálinka,a tarka kan­­csókban a kerti­ bor. A falon szegeken függ az edények sokadalma, a fogas­ tálasokon a virágos, madaras, tarka tálak és tá­nyárok. A tanya gazdája felnyitja a konyha ajtaját, s a küszöbre lép, alig lehet kiven­ni alakját, mert a konyhából kitóduló gőz környezi , úgy befedi őt, mint Jupiter Plu­­viust a fellegek; — a zakatolás még na­­gyobbul a irtózatos a lárma; a mennyi madár a környéken, mind elrepül. Kezével int a gazda, s a zaj d­e­­credendő megszűnik. — Köszönöm édes jó cselédeim ezt a kis megtiszteltetést, — takarosan volt csinálva; — adjon isten nektek is mind­nyájatoknak : „Boldog utóvekod­, a mellék­szobából kijött a tanító, kézen fogva s vezetve egy 10 — 12 éves kamaszt, zömök, piros pozsgás arczu, pisze orrú, jól táplált, kövérre hízott, karika lábú, kurta karú, elkényeztetett beezejét édes anyjának, — Prospectus magyar fordításban, „F­r­i­c­z­i“-nek az öcscse, — felöltöztetve úgy, hogy helyből a „Wil­c­s­e­k­l­a­n­d“ ba utazhatott volna. A tanító, — egy kicsapott rektor, ki teljes ellátásért ájuskodott, s csak is azért maradhatott meg a tanyán, mert a legközelebbi ital mérés két órányira volt, s a nagyaszszonynál állt a pincze kulcsa, — megszólalván, mondá: — Mukik­a, mondja ! És Mukika rákezdé: „Édes kedves jó szüleim ! Az uj esztendő víg ajándékokkal Hadd kedveskedjek örömteli napokkal, Ez ifjú sereg szívből óhajtja Minden időben! — Kis! Az apa arczán öröm sugárzott, az anya szemei megteltek örömkönyekkel, a kicsapott rektor nagyot kortyintott a pá­linkás bütykösből s fojtott, rekedt hangon mondá: „Boldog uj éveket!4 ragadta a nagy kamaszt, c­ókokkal hal­­m­ozá, s az anyai szív rebegő nyugtalan­ságával kérde: — Mi lett, édes aranyos kis bogaram! — Hát nekem nem süt­öttek külön kis kolbászt? — zokogá Mukika. A tanító úr a béresgazdához fordul, s azt mondja: — Enyje, épen most akartam mon­dani : „Boldog újéveket!“ Kis város nagy utczáján vagyunk, — a hideg nagy, — dél és egy óra közt az idő, — az utcza üres, mindenki ebédel, — a verebek, sármányok, csókák, varjak szemelnek, — a ház előtti fapadon nagy lombos kuvasz kutya egy nagy kon­­czon rágódik. Két árva, sovány, vézna gyerek, di­deregve sántikál, — piszkos testeket rongy fedi, melyeket koldus dobott el, — fogaik vaczognak, s felcserepezett tenyereikbe lehellnek; — eleven képmásai Murillo „tetvészkedő gyermeke­i“-nek. Egy ház előtt megállnak, a nagyob­bik betekint egy pincze ablakon, s bámul­va elkiáltja magát: — Jaaj ! édes jó istenem, de szép almák ! A másik is megáll, s benéz az ab­lakon, — sápadt kiéhezett arczán angyali mosoly terül el, s lihegve mondja: — Jaajt n­é­z­z­ü­k ... n­é­z­z­ü­k sokáigl ............................................ „Boldog újéveket!“ És én Kinőtt vi Melyet Megbólin Mindezt oz egy síromon­­gnak képiben a langyos fuvalom lágyan, szelíden n­yugodtan ráhagyom­­ fel? ■s «lie»!­lw­ah­omi fölvilágosítással. XIV. évfolyam, 1-fő szám. SZERKESZTŐSÉG: KÜLTORDA-UTCZA, NYOMDAÉPÜLET. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. 'Jt V W pfíj /Oy? ^ £ E^y szám ára 5 kr. Kolozsvár, csütörtök, 1880. január 1. KIADÓHIVATAL: FŐTÉR, GRÓF TELEKI D 0 M 0 K 0 S-H A Z. N A P I L A P, 1. r.j L egész évre ELŐFIZETÉSI DÍJ: 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt félévre...................8 „­­ egy hóra . . 1 „ 50 Hirdetési dij: sora 5 kr. — Bélyegilleték: minden hirde­tés után 30 kr. — Nyilttér: sora 20 kr. kr. » Gróf Szapáry Gyula pénzügyminisz­ter egészségi állapota örvendetes módon javul. A pénzügyminiszter formális he­lyettesítéséről ép oly kevéssé volt szó, mint arról, hogy a pénzügyminisztérium vezetésével ideiglenesen valamely más mi­niszter bizassék meg. Az állami bevételek folyó év ok­tóber és november hónapjaiban teteme­sebb összegre rúgtak, mint a múlt év ugyanezen hónapjaiban. A magyar delegáció négy albizottsá­ga január 8 án kezdi meg Bécsben a kül­ügyminisztérium, a hadügyminisztérium és a tengerészet költségvetéseinek tárgyalá­sát. Ezen albizottsági ülések még azon esetre is 6-8 napot fognak igénybe ven­ni, ha mindennap tartatnak, miután a had­ügyi költségvetés előreláthatólag ezúttal hosszabb vitatkozásokra fog indokul szol­gálni. Az oláhokról/ Nekem úgy tetszik, hogy erdély­részi hírlapirodalmunk szembetűnőleg negligál egy úgy politikai, mint társa­dalmi és kulturális szempontból figye­lemre méltó kérdést, az o­l­á­h-k­é­r­­d­é­s­t. *) Az oláh kifejezést nem sértési vagy csipkedési szándékból használom. Semmi közöm ahoz, hogy polgártársaink saját anyanyelvükön mi­kép nevezik magukat, de viszont egy nemzetnek se lehet arra kiváltsága, hogy egy másik nemzet nyelvét a fogalmak elnevezésében korlátozza A magyart hongrois­nak nevezi a franczia, Un­gar­nak a né­met, uogur-nak az oláh------s nem találunk benne sérelmet. S ha mi a „Deutsch“-ot németnek, az „enguschmant“ angolnak fordítjuk, nem látjuk okát, hogy miért ne fordít­hatnék a „románt“ oláhnak? fölbontani, e közösségből származó pa­naszokkal számolnunk kell. Látjuk, hogy egy nép él közöt­tünk, melynek testéről a több száza­dos bilincset csak az imént vettük le, s mely megdermedve a kötelék súlya alatt, szabadsághoz nem szokott tag­jait igen sokszor ferdén használja. Kö­telességünk e ferdeséget útbaigazítani. Látjuk, hogy e nép a gyermek­évek rohamos fejlődési korát éli; kap­kod ide is oda is; látja elmaradottsá­gát itt is, ott is, s a nélkül, hogy kö­rülményeket, időt és képességet szán a­zetközi forgalomnak az uj vasúti vonal­irány részére leendő megnyerését s ehez képest oly megállapodások létrejövetelét kell szem előtt tartanom, melyek a terv­ben levő gyorsvonatnak a lemberg-czerno­­vitzi és főleg a budapest orsovai más for­galomban levő gyorsvonataival szemben a sikeres versenyt lehetővé tegyék. Ilyen irányban indultak meg a ma­gyar államvasutak részéről a tárgyalások, és jóllehet azok meg nem fejlődtek oly fokig, hogy a választandó útirányra nézve határozott kijelentést tehetnék, mégis nem késem kinyilatkoztatni, miszerint bár ki­­kerülhetően szükséges lesz a helyi érdek­től eltekintve irányadóul a fent jelzett fő­szemponthoz ragaszkodni, mégis minden­„akasztófa-dombon“, vagy a két víz között, s pár havi ily derék előélet után kolozs­vári polgárok gyanánt ágálnak vi­lágszerte , a­hol később sátrat vernek. A város ugyancsak fogja be mind a hatot hogy falusbirótól kezdve a miniszterig. Verbőczitől kezdve a mai napig hozott törvények és rendeletek segélyével, föl­merülő esetekben valahogyan kimosakod­­hassék az ilyenek terheiből. . . . Azt mondják erre sokan, hogy a vá­rosi közigazgaási hatóság feladata e bajok orvoslása. Igaz. Teszi is, a­mennyi­re a mostani állapotok között tehető. Az állapotok megváltoztatása azonban nem tőle, vagy legalább nem csak tőle függ. A mostani alapon gyökeres orvoslat nem eszközölhető. A gyökeres orvosláshoz első föltét­ EMLÉKEZÉS DEÁKY F. SÁMUELRE. D Deáky A­lberttel. Két rózsa. Két rózsa hevert fonyadtan Az egyház kőpadlatán. Illatában haldokolva, Így szólt egyik szomorún: Szép menyasszony keblén voltam Esketőn diszlett velem, Ugy­e jó társ, mint a tied Szebb volt rövid lételem ?! Halottdisz valék, — mond a más, Megcsalt hölgy, megtört szivén, Végörömöt ekitél­te, Végjajt tiszteltem meg én. A hely, Kély olyan, mint pipacs kelyhe Míg szakasztod elrepül; Mint vizhátán a hó pelyhe, Ha száll már olvad, merül ; Mint fürge szellő térségen, Ha rámutatsz nyoma véss ; 8 mint szivárvány borús égen Száll a felhő s elenyész. E két versecske Deáky F. Sámuel által angolból lett fordítva. A néh. Tunyogi Cs. József erdélyi jogtanár 8 országgyűlési követ családi kö­rében találta fel öreg napjaiban az 50-es években Deáky F. Sámuel legkedvesebb szórakozását. Különösen tr. Tunyogi mi­­velt leánya özv. Deáky Samuné Tunyogi Rózával — kihez rokonsági viszony is csa­tolta az ősz költőt — osztotta meg s kezte költői munkáit — olvasmányait.

Next