Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)

1880-01-01 / 1. szám

l— s a mindvégig szenvedélyesen ápolt zenészeti kedvtöltéseit, fuvolázását. — Ha valamely költői mű megragadta lelkét, ide sietett azt közölni, — ha egy verset irt vagy fordított, ide sietett azt megbirálni, s kis kegyenczének, az özv. Deákyné kis 5 éves leánykája: Idának azt betanítani s vele elszavaltatni. E kis gyerek öntudatlanul, szépen s naivul szavalta a verseket, s ez sok gyönyört okozott neki. így maradott fenn e közlött két verse is; betanította a kis leánykának, s az igy megmaradott a Deáky Samu emlékével együtt emlékezetében. A zene világában a magyar nyelv behozásán sokat fáradozott Deáky Samu. A 30-as években, mikor még nagyúri köreink nem tartották társalgásra alkalmas és uriasnak a magyar nyelvet, s Deáky Samu kezdette már fordítani magyar nyelvre az operákat, egy alkalommal gr. Telekinél a kormányzónál nagy estélyt rendeztek, melyen hangverseny előadás is volt, s ennek rendezésére a kormányzó Deákyt kérte fel. — ő el is fogadta, de csak azon feltétellel, hogy egy éneket magyarul fog előadatni. A kormányzó tiltakozott ez ellen, félvén, hogy botrány lesz magyarul énekelni, s Deáky azzal győzte meg, hogy a Bájital operából egy áriát énekelni kezdett, s felhozta, hogy ime, ha kezdjük ezt németül énekelni: „auf! auf* még egy kutya meg is ugat, rokon hangokra ismervén nyelvezetével, — mig a magyarban : »föld föl“ — milyen szépen jön ki. — Kinyerte végre az engedélyt, s a hangversenyben egy opera-részletet magyarul adatott elő. Az összegyűlt úri társaság előre mit sem tudott a nagy merényletről, hogy magyarul fognak énekelni, s a magyarul előadott részlet nagy tetszést aratott, de azt, mint olasz nyelvű dalt dicsérték meg, s a Doky felvilágositására, hogy az magyarul volt előadva, bámultak el, hogy nemzeti nyelvünk mily zengzetes az énekben. Ez volt kezdete a magyar nyelvnek erdélyi főúri köreinkben terjesztése s behozatalára — miben Deáky sokat fáradozott s bir is némi érdemekkel. 1en lépés a — népszámlálás. A városi bizottság maga is átlátta e bajokat, midőn az illetőségről szóló szabályrendeletet meghozta; átlátta ez első lépés elkerülhetlen voltát is, midőn a népszámlálás keresztülvitelét kimondotta. Eddig elmentek Budapesten is, de itt mindkét helyen megállottunk. Kolozsvártt azért, mert e szabályrendelet még nem nyert megerősítést. De vájjon nélkülözhetlen szükség és megerősítés bevárása? Hiszen a népszámlálás keresztülvitele nem egy nap munkája, erre előkészület kell. Ezt megtehetnék mindjárt a restaurátió után is, mert mentős készültebben talál a szabályrendelet, annál hamarább czélhoz érünk! * Ám a múlhatlan szükséges népszámlálás egymagára még nem vezet czélhoz. Mert ha mi e szót szoros értelemben veszszük, s a város lakosságát egyszerűen megszámláljuk, a város vitális érdekében keveset értünk el. Mi a népszámlálást abban az értelemben szeretjük venni, hogy ez által a várost kiseperjük, megtisztítjuk az ide betódult minden olyan idegen elemtől,mely „a község terhelése nélkül magát fentartani nem képes.“ Ez jogunk és kötelességünk az 1876. évi V-ik t. cz. értelmében. De még itt se lehet megállani. Ha azt akarjuk, hogy egy üdvös intézmény gyökeresen, egész végig keresztül vitessék, s a maga üdvös gyümölcseit is megteremje, akarjuk ez intézmény természetes consequentiáját, a nyilvántartási hivatal reorganisatióját is. Eddig erre nem fektettünk kellő súlyt, mintha föl sem ismertük volna fontosságát. De a megváltoztatandó viszonyok közé mostani nyilvántartásunk jelen állapotában sehogy sem illeszthető be. A nyilvántartás a városi lakosság hű tükre kell hogy legyen,mely a legkisebb változást is pontosan mutassa, mint a jó tükör az alezredek legfutólagosabb mozdulatát. Ekkor, és csak mindezek után lehet aztán a közigazgatási hatóságtól megvárni, hogy pontosan teljesítse az idézett 1. czikk 5—11 .§-eiben megszabott kötelességeit. Mindezek városunknak annyira életkérdései, hogy ha komolyan, szigorúan, és gyorsan nem foglalkozunk azokkal, egy pár évtized alatt csak azon veszszük magunkat észre, hogy — idegenek ették meg Kolozsvártól ( r.) azzal volt vádolva, hogy vallásos tárgyú könyveket osztott szét. Három órával elfogyása után szabadon bocsáttatott, de a rendőrség a saját igazolására visszatartott egy Londonban nyomott török nyelvű könyvet, melyben az izlamizmussal ellenkező passzus volt, valamint két más hasonló tárgyú munka kéziratát. Másnap egy muzulmán, Ahmed Tevük azon vád alatt fogatott el, hogy ő írta a kérdéses pamfleteket, bírói kihallgatása azonban elhalasztatott. , Layard az utolsó három hóban kocier iratainak visszaadását követelte a portától. . Midőn két e tárgyú jegyzéke válasz nélkül maradt, hétfőn megújította kérelmét. De mivel újra nem jött válasz, a török kormányhoz azon közlést juttatta, hogy három napot enged neki következő követelések teljesítésére: Koeller iratainak visszaadása; Ahmed Tevfik, a muzulmán pap szabadon bocsátása, ki állítólag halálra ítéltetett, mert részt vett a bibliának törökre fordításában; az angolai rendőrfőnök elbocsátása, ki Ahmed Tevfik elfogatását elrendelte s végül a wani katonai parancsnok letétele, a ki, valamint az angolai rendőrfőnök, Anglia és az angol ügynökök ellen sértő kifejezéseket használt. A brit nagykövet jegyzékében kijelenti, hogy ha ezen három követelése nem teljesítetik, Salisbury lordtól utasításokat kérend s időközben a diplomácziai viszonyokat a portával megszünteti.* A viszály tudvalevőleg már el van intézve, s a porta engedékenysége idejekorán lecsillapította sir Layard mérgét. A BIBLIA-PROCESSUS Az ismert angol-török viszályról a Reuter ügynökség 26-ról következő konstantinápolyi híreket közöl : „A múlt szeptember hóban, a jelen kabinet megalakítása előtt, a rendőrség Koeller nevű hittérítőt fogott el, ki Az új franczia kormány. Az újon alakult franczia kormány radikális elemekből áll. Tagjai a következők : Charles de Freycinet, miniszterelnök és külügyminiszter. Körülbelül 60 éves, eredetileg mérnök. Kezdetben legitimista volt, de III. Napóleontól kitüntetést fogadott el. Gambettának jó barátja ; 1870/71-ben ő volt a nemzeti védelem tulajdonképeni szervezője. Ezelőtt közmunkaügyi miniszter volt. Charles Lepere, belügy-s kultusminiszter. Megtarta tárczáját. 56 éves, azelőtt ügyvéd, s Yonne megyét képviselte, Gambettának szintén barátja. Josef Maguin, pénzügyminiszter, született 1824. január 1-én, Grévy földije. Már a császárság alatt tagja volt a törvényhozó testületnek, hol különösen kitűnt a pénzügyi politikát élesen bíráló beszéde által. A kamarában Cole d’or de apartament-t képviselte. Théodore Joseph Jules Cazot, pecsétőrs igazságügyminiszter, Gambetta barátja, 57 éves, élethossziglani senátor, nimesi ügyvéd, jó szónok, különben jelentéktelen ember. Nagyon radikális. Farre osztálytábornok, hadügyminiszter, tehetséges, technikailag képzett katona, Gambetta jó barátja, ki őt már régen ajánlotta a hadügyi tárczára. 1879. febr. 11. óta a lyoni 14. hadtest parancsnoka volt. Egyik kamarának sem tagja. Jaureguiberry altengernagyi tengerészeti s gyarmatügyminiszter megtartotta eddigi tárczáját. A mérsékelt fractióhoz tartozik, s valójában a kabinetbe nem illik bele. Jules Ferry, közoktatásügyi miniszter, megtartotta tárczáját. 47 éves, protestáns , született Lotharingiában. Először hírlapíró s a „Temps“ munkatársa volt, mely minőségben „Contes fantastiques de Haussmann“ czim alatt a szajnai prefektus adminisztratív működését bírálta. Az 1870. szept. 4-iki kormánynak tagja, később athéni követ volt. Grévy közoktatásügyi miniszterré tette, mint ilyen terjesztette be a közutatási törvényt a hires VIII. czikkel. Frangois Auguste Barroy, közmunkaügyi miniszter 51 éves, mérnök. Az 1870 -i háborúig a keleti vasút forgalmi igazgatója volt. A nemzeti gyűlésnek 1871 óta tagja, s később Meurth és Mosel departamentokban senátorrá választatott. — Thiers bukása után e mondata: „Ez politikai Sedán“ bejárta egész Európát. Mint a budget bizottság előadója, sok tehetséget árult el. Pierre Emanuel Tirard, kereskedelmi s földmivelésügyi miniszter megtartotta tárcáját. 52 éves, hivatására nézve elsősorban mérnök. Másodsorban bijoutier s mint ilyen, üzlete egyike a legnagyobbaknak Parisban. A kamarában Páris első kerületét képviseli. Radikális, s a szabad kereskedelem határozott hive. Adolf Cochéry, a posta s távirda minisztere, me tartotta tárczáját. 61 éves, több millió ura, melyeket vállalatoknál nyert. Nagybirtokos, 1869 óta Loiret départament egyik képviselője. Nagyon mérsékelt, s igy tulajdonképen nem illik bele az uj kabinet keretébe. MENTOVICH FERENCZ EMLÉKEZETE. SzILÁGYI ANDORTÓL. Régi ismeretség kötött hozzá, még a 48 előtti időkből, midőn még mindketten kezdő írók voltunk. De ő, mint néhány évvel idősebb, már ismert névvel birt, midőn én még mint kezdő először találkoztam vele. Szép férfias alakja első pillanatra megnyerő volt, de az a keresetlen jóság, nemes kedély, derült humor, mely egész lényén elömlött, hozzá lánczolta azt, kiben a rokonszenvet első látásra felkelté. Hát ha az ember jobban megismerte azt a gazdag és mély érzésű szivét, mely oly er**— de haragra és gyávolt, akkor ra' ! A mi ismeretségünk benső barátsággá közösen fejlődött. Valóságos kis erdélyi colonia verődött ott össze: Mentovich, Szász K., Jánosi, Salamon és én — csaknem fele a tanári karnak. Igazi „lapisrefugii“ a zuzmarás sanyarú időben, azok számára, kik nem a tanári pályát választották maguknak. Mert nemcsak minket erdélyieket, hanem többi társainkat is (a régi collegák kivételével) a kényszerűség hozott itt össze. De aztán meg kell vallani, olyan kárpótlást találtunk e derék magyar városban, mely feledtető velünk azt az irodalmi központot, mit elhagytunk — Pestet. Úgy van, az egyházi elöljáróság, melyben Báthory a superintended, Tanárky és Magyar Pál akkori polgármester voltak a hangadók, öntudatosan cselekedett, midőn a választásoknál az irodalmi névre is volt tekintettel, s azt a rokonszenvet, melyet a tanári kar összeállásánál az irodalom férfiai iránt tanúsított, azután is megtartá. De hogy a dolog ekkér fejlődött, abban nagy része volt Mentovichnak és Jánosinak. Ők ketten a forradalom bukása után csakhamar megválasztattak a körösi lyceum tanáraivá. Azután pedig, hogy az „Entwurf“ megjelent s kiadatott a parancsolat, hogy minden gymnasium 12 tanárral szerveztessék, Kőrös is rászánta magát az áldozatra. S itt kezdődött Mentovich befolyása. Népszerűbb ember nálánál nem volt a városban, akik az ügy élén állottak nemcsak szerették s becsülték, hanem meg is bíztak benne — s igy kerültünk mi oda. Oly időben pedig Mentovich megbecsülhetetlen ember volt. Már minden el volt veszve, csak a jövő kétes reménye maradt meg vigaszul. Nemzeti létünk a társadalmi térre s irodalomra szorítkozott — s mi is abban kellett hogy uj pályánkon kárpótlást találjunk. Találtunk is — s annyira, hogy ottani életünk nemcsak tűrhetővé és elviselhetővé, hanem kellemessé is vált. Abban pedig a főérdem Mentovichó volt. A társaságokban és casinóban csak úgy, mint a tanári teremben, s akkor is — mi gyakran megesett — ha Pestről vendégeink jöttek, ő volt a jó kedv kovásza. Mindig volt valami ártatlan tréfája vagy jó bonmot-ja, melyekkel sohasem sértett, de mindig felderített. A lakomákhoz készített alkalmi verseket, vagy rögtönzött toasztot s a nevetők mindig az ő részén voltak, s legjobban mindig az nevetett, kiről toasztját mondta, S mennyit tréfáltál velem és velünk, s mily örömmel gondolok vissza azokra a kedélyes napokra, azokban a szomorú borongós időkben ! Mintha most is látnálak „széles választékoddal“ — mert hangosan protestáltál, midőn valaki kopasznak nevezett : „nézd meg jól, az csak széles választék !“ Hanem azért mégis megtörtént, hogy egy új ismerőse kopasznak nem ismerte meg. Kecskemétre mentünk Károly napra Obernyikhez. Vacsora után leülünk kártyázni. A szoba már nagyon füstös volt . M. feltette kalapját. B. J., egy meghívott vendég, elkésett s már a kártyaasztalnál talált bennünket, hol M. mellett foglalt helyet. Addig nem ismerte, s ott bemutattuk egymásnak. Történt hogy B. egy óra múlva kiment szellőzni s az alatt M. is letette kalapját. Egyszer bejön B., helyet foglal , nézi és méregeti szomszédját, nem ismerte fel. Egy darabig csak tűrte, hanem egyszer felszólal: „hova lett Mentovich ?* Volt erre hahota! Hanem M. egész komoly arczczal feltette kalapját: „itt van mi“ S ekkor már B. is ráismert. A Charivari-történet nem rész. A kormány kiadta a rendeletet, hogy azoknak a tanároknak, kik 48 előtti tanárkodásukat nem tudják igazolni, vizsgát kell letenni — német nyelven. Köztünk bizony 3 ember sem volt, ki valódi tanárkodást ki tudott volna mutatni, hanem a ki a régi divatu classis praeceptorkodást fel tudott mutatni, olyan több volt. Hogy a német vizsgától meg tudjon szabadulni, mindenki járt ilyen bizonyítvány után s az iskola tanácsos jóindulatából a legtöbbnek sikerült megkapni a felmentést. Én nem kaptam meg, hanem amint másnap reggel bementem a tanári szobába, ott volt a „Charivaris” szám“a. A rajztanár (most nyugalmazott honvéd tábornok Móricz Sándor) lerajzolt egy fürdő kádban s M. aláírta: „Sz .... meg nem erősittetvén a kormány által, vasas fürdőben erőszi magát.“ Perze volt nevetés ... de a dolog boszut kívánt s mi megindítottuk a „Contra Charivari“ t. Le voltak festve vadász kalandjai (mert tudni kell, hogy egyik kedvencz mulatsága a vadászat volt) a falut a fegyverengedélyhez szükséges varjú fejeket vásárolja, a mint a gensdannes őrmesternének kezet csókol, hogy férjénél a fegyverengedély megadásáért szószólója legyen, a mint a piaczon vásárolt nyúl áráért, melyet mint első lövése eredménye, (valóban az is volt) egy víg ebéden tálaltatott fel, a vadkutár ezen ebédhez jön stb. Lerajzoltuk egy classicus mondását is. Maga beszélte el, hogy az ő fluzza ellenében X.-nek 4 hete volt . . . s amint ez kimutatta: „Obstupui, mondá Steterunque comae.“ (Tudvalevőleg ő kopacz volt.) De ivek kellenének, hogy mindazt a jóizű tréfát, mivel ő felvidámitott, elbeszéljem. Soha egy sem volt azok közt sértő vagy gyöngédtelen, soha egy se, mely eleven eszének s meleg szivének becsületére ne vált volna. E tulajdonait utolsó órájáig megőrzé—legalább midőn még négy hó előtt utolszor láttam, a régi volt. Akkor még nem hittem, hogy utoljára szorítom meleg baráti kezét! Már megtörtént, elköltözött ama jobb hazába. Csak emléke maradt, közöttünk — de ez emlék jótékony és üditő, mint egész élete volt! FELVONÁSOK KÖZÖTT. (Sai/ii reflexiók Vaquerie után.) A kritika sohasem volt oly nemes és alapos, mint e században. Az 1789-ki eszmék magaslatáról nagyobb látkört tekinthetett be. Nem azt kívánja többé a drámától, a mi a szabályokba, — hanem a mi a természetbe, s a humanismusba van írva. Nem Aristoteles, — hanem Istentől indul ki. Nincs többé költészettan, mely a költő és lelkesedése közé álljon. Az élénk, megragadó, heves és lelkesült költészet, az óda és drámáé százada,— egyszersmind a kritika százada is. Semmi más nem volt oly gondolkozó. Vitorlája duzzad a széltől, de a kormányosnak is meg van lapátja. * Sokan vitatják, hogy csak a kezdetleges, erőszakos, tudatlan, homályos korban virágozhatott a költészet. Az emberek csak tapogatózva voltak nagyok. A remekművek alkotói nem tudták mit alkotnak. A világosság terjesztői sötétségből voltak alkotva. A napok vakok valának. Viszont, hogy a fölvilágosodottabb századok a tehetetlenség századai voltak. Ha az utat meg is látták, egy lépést se bírtak tenni rajta. Ha van is lábad, nincs szemed; ha van is szemed, nincs lábad. Mintha a legegyszerűbb költőkben is nem lett volna meg az eszmény, az az : a kritika! Mintha a legféktelenebb képzetekben is nem lett volna rendszer, vagy az őrjöngőkben egy-egy váz ! ♦ Minden ember kettős. Legszenvedélyesebb pillanataink alatt is van bennünk egy csöndes úr, ki hidegen bírálja tetteinket. Színész és közönség vagyunk egy személyben. Mikor a legjobban összezsugorodunk fájdalmaink alatt, tapsolunk önmagunknak. Talma, midőn atyja halálát megtudta, szívrepesztő kiáltásban tört ki, de rögtön eszébe jutott, hogy ezt a színpadon alkalmazza. — ss. —• A PIHENÉS ÓRÁIBAN. —Rivet „Hugo V. otthon“ cz. művéből.“ A Haza a költő szakadatlan foglalkozása ; ennek nagyságáért dolgozik, ennek dicső és szabad volta képezi minden vágyát. A hazafias láng soha se lobbant ki belőle, mert soha se veszté el reményét, s a kiábrándulás, mely gyakran meglep az élet alkonyán, őt soha sem érinti. Százszor hallottam a Mestertől szavakat, mik a legfélénkebbek sziveit is bizalommal töltenék el, s a legcsüggedtebbeket is fölvillanyoznák. Halljuk csak, hogy beszélt Parisról: — Páris — bár legyőzetett — mindig a haladás élén áll. Mily bámulatos város ! Mily hősieséget tanúsított összes lakossága az ostrom alatt! Fáztak, éheztek, de senki se akarta megadni magát. Az utczákon a nők, leányok így kiáltottak hozzám: „Nem adjuk meg magunkat, ugye Hugo Victor polgár?“ — Nem, felelem, nem! Legyenek nyugodtak ! S mily bámulat, méltatlankodás, fájdalom ragadta meg őket, midőn előttük állt a borzalmas való: a capituláció. De ismétlem: Páris, az az: a czivilizáczió, nem veszhet el ! Tekintsük Európát: kire tekint az ? Francziaországra. Nyissuk fel bármely ország hírlapjait. Mit látunk ? A homlokon az első czikk: Francziaország, Páris. Ha Paris elborul, a világ vaknak érzi magát; ha Páris beteg, a világnak fáj a feje! És nézzük ellenkezőleg Berlint, a győzelmes várost: ki beszél Berlinről ? kinek van gondja rá, hogy mivel foglalkoznak Berlinben ? mily tért foglal el Berlin a czivilizáczióban ? Kisebb helyet, mint a mi negyedrangú városaink. És mit olvasnak Berlinben ? A mi könyvei..ket ! Mit játszanak Berlinben ? A mi darabjainkat! Láthatják tehát, hogy Páris, azaz a czivilizáczió, Paris elveszhetetlen! Hugo Victor minden művén Páris iránt való nemes szerelme érzik. Egy este, amint a klerikálisokról beszéltek, Hugo Victor így szólt: — Szeretném, ha az ők katholikus egyetemeikkel szemben az egész emberiségre nézve egy nagy iskolát alapíthatnék Párisi iskola név alatt. Ebben az újkor szelleme vinné a szót. Nem lenne hivatalos cenzúra! Blanc Lajos adná elő a történelmet, Quinet — ha élne — a bölcsészetet. Francziaország minden nemes szelleme itt csoportosítaná világát. Magam se volnék egészen haszontalan ... Ez volna a Párisi iskola a Római iskola ellenében! * 1876-nak egyik estéjén Hugo Victor erősítette Francziaország újjáalakulását; beszélt a jövőről, s megjósolta — talán egy közeli időre — a spanyol, olasz és franczia köztársaságok unióját. A három latin faj ez egyesülése egy lépés lesz az európai nagy foederatióhoz, mit szintén ő hangoztatott először közel harmincz év előtt. Az európai egyesült államok: mily szép álom! S mégis mi egyszerűbb a népek egyesülésénél ? Ötven év előtt Hugo Victornak az irodalomban igaza volt egész korával szemben ; ötven év alatt — talán még előbb is — az események igazat adnak neki a politikában is. __Én nem érem meg az európai köztársaságot — mondá — de önök, fiatalok megláthatják, s most nem régen is, egy este, midőn Castelar és Gambetta mellettem ültek, egyik jobb- másik balfejemen, következő toasztot emelem: — A három köztársaságért, s ezek három képviselője: Garibaldi, Castelar és Gambettaért ! Egy más alkalommal pedig igy beszélt: — Néhány nap elött leveleket kaptam Németországból: a democratia ott kétségtelen ; e népben van valami a Vandájából, s ha ott valaha a nép között robbanás történik, ez országban százszor rettenetesebb rázkódást fogunk látni, mint nálunk láttunk. De az is lehet, hogy azon nép felszabadulása minden rázkódás nélkül megtörténik , s hogy a három szabad latin nemzet rendre a többieket is szabadokká teszi. , , Bordeauxban igy szóltam a németekhez : „Megszabadítottak császárunktól. Mi is megszabadítjuk önöket császáruktól! Ki tudja? Még beteljesedhetik! * Egy nyári reggel 1874-ben kérdém a Mestertől, hogy min dolgozik, miféle művet készit. A költő felele: — Eszemben egyszerre több könyvet készítek ; regényről költeményre, színdarabról történelemre térek; kivéve, midőn utoljára teszem kezemet valamely kiadandó műre, munkám mindig fantáziámat követi, s könyveim készülnek lassan — lassan, így azt se tudom, mit adok közre előbb, nem tudván, hogy mely könyvet végzek be hamarább. Reggel sokszor úgy kelek fel, hogy nem tudom mit fogok dolgozni. A hangulat szerint prózát vagy verset írok , olykor dél felé, reggeli után fordul egyet a szél, s a reggeli műtől egészen elütő művel végzem a napot. De ez nem rideg szabály nálam, így az „1793“-at Guerneseyben hat havi folytonos magányban és munkával készitem. I.i. SOMOSKEÖY. Az elfogott Somoskeöyről még a következő részleteket olvassuk a bécsi lapokban: Somoskeöyt 1870. szeptember havában ítélték el először. Ő ugyanis 1869. nyarán, mint húsz éves tanuló, beutazta Felső Ausztriát, tisztnek adta ki magát, és nagyon értett hozzá, mikép lehet hiszékeny embereket rászedni. Lambachban nagy adósságot csinált a vendéglőben és we*r FOGARAS ÉS VIDÉKE. Fogaras, 1879. decz. 2SL A dr. Laubheimer Ferencz m. kir. egyetemi tanártól szerkesztett és 1870- ben megjelent „Magyar Ecciclopheiia” nyolczadik kötetének 346-ik lapján Fogláras és vidéke leírásában oly szembetűnő valótlaságok foglaltatnak, hogy azokat hallgatással eltűrni lehetetlen. Tisztelettel kérem tehát a szerkesztő urat, szíveskedjék e tekintetben a következő felszólalásomnak, illetve helyreigazításnak becses lapjában tért nyitni. Az idézett encyclopaediai leírásban a többek között a következő tételeket olvassuk : „Termékenysége igen csekély a legnagyobbrészt csupán árpát, zabot és kukoriczát termesztenek.“ Aki így ír Fogaras vidéke termőképességéről, az soha se volt Fogarason. Fogaras megyében szép nagyszemü búza, kitűnő rozs, árpa tengeri, zab, köles, híres hagyma, mindez kitűnő minőség és nagy mennyiségben terem. Az állam számára Fogarason évenként 60—80 ezer forintnyi értékű kitűnő dohány termesztetik, melyből a legfinomabb szivarok készülnek. Fogarasvidéke sohasem szorult a gabonaneműek és egyéb élelmezési czikkekben importra, magamagát látja el mindennel saját termesztményeiből, nemcsak, hanem még kivitelre is jut. Kivételesen az egy tengeri szállíttatik ide, néha pláne nagy mennyiségben, a szomszéd Romániából, de ez sem mint élelmezési czikk, hanem csak az itteni nagyszámú szeszgyárak számára. Hogyan lehet tehát Erdély egyik legkiesebb és legtermékenyebb vidékét, „majdnem terméketlennek* bélyegezni. Továbbá olvassuk : „A kerület főhelye Fogaras bz. kir. város, Alsó Fehérmegyének székhelye, mintegy 6 mértföldnyire Brassótól s Szebentől az Olt balpartján.“ No ez is a valósággal homlokegyenest ellenkezik. Fogaras soha sem volt szabad királyi város, hanem 1853 ban a városi polgárság ama panasza folytán, hogy a járási főnök által nagyon el van nyomva, a cs. kir. helytartóság 27351/583 számi rendeletével mezővárossá decretáltatott, az 1870-dik évi XXXII. t. czikk 88. §. értelmében önálló törvényhatósági joggal ruháztatott fel, 1877-ben pedig saját kérésére nagyközség lett. E szerint 1870- ben, mikor az Encyclopaedia megjelent, nem sz. k. város, hanem mezőváros volt. Fogaras a tizenhatodik század óta Fogarasvidék, 1876 óta pedig Fogaras vármegye székhelye. Hogyan lehet tehát az is, hogy Alsó-Fehérmegye székhelye. Fogaras az Olt folyó balpartján Brassótól 83/4, Szebentől pedig 93/4 mértföld és nem mint az Encyclopaedia mondja 6 mértföldre fekszik. — A többiekben a leirás helyes: Kóssy Sándor.