Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)
1880-07-01 / 149. szám
XIV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: KÜLTORDA-UTCZA, nyomdaépület. Náftelenöl beküldött közlemények nem közöltétnek. Etmúldatlan kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. 149-dik szám. NAPILAP. Kolozsvár, csütörtök, 1880. julius 1. KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Ktthorda-utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre . . . 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — kr félévre...................8 „ [egy hóra . . 1 „ 60 „ füirdetési dij: sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 80 kr. — Nyilt tér: sora 26 kr. A székely-egylet I. Megalakult 1874-ben. Közgyűléseket tartott Budapesten, S.-Szt.-Györgyön, Sz.-Udvarhelyen, M.-Vásárhelyit és Csíkszeredában. E nyáron Tordán fog összegyűlni. Neveltetett két ifjút fametszőnek, egyet vinczellérnek, hármat elhelyezett a váczi kosárfonó intézetben ; tagja lett a Kemény Zsigmond társaságnak 100 frt alapítványnyal; adott 100 irtot a szentgyörgyi lelkészítő intézet részére, és megjutalmazta a Kozma Ferencz kitűnő könyvét 1000 írttal, s annak kinyomatá-sára elköltött egy másik ezeret. Ennyi a székely egylet valóságos ténye, mit öt évi fennállása óta létrehozott. Ezenkívül közreműködött sok jó dologban. Kezelése alá kívánta venni a Kralovánszky alapot, segélyeket eszközölt tanulók részére a kormánynál, székelyestélyeket rendezett Budapesten, sürgette az erdőtörvény létrehozatalát, kísérleteket tett egy székelyipar-kiállítás rendezése iránt, s végre kiadott négy évkönyvet, melyek a Kozma művével együtt becses anyagot szolgáltatnak a székelyföldi állapotok megismeréséhez. Vallják be őszintén, hogy ez eredmény nem kielégítő. Valljuk be, hogy ez nem egy tevékeny, erőteljes mozgási képességgel biró egylet élete, hanem egy aprólékos czélok után futkosó, szegénységben sinlódó, közöny által feledékenységnek induló társulat tengődése. Mondjuk ki nyiltan, hogy nem ennyit reméltünk, midőn létrejött s nem ezt czéloztuk mikor megalakult. Ott voltam, midőn megfogamzott a székely egylet gondolata, s ott voltam azon műhelyben is, hol alakot öltött e nagy gondolat. Szép és csábító volt a remény, melyet jövőjéhez kötöttünk és nagy horderejű volt a czél, mely az alakulók szeme előtt lebegett. Több mint 2000 mértföldnyi területbe beültetni a czivilizatió áldásait, és több mint 400,000 embernek jóllétet biztosítani a munka s megelégedéseit biztosítani a felvilágosodás által: Íme rövid szavakkal ama czél, melyet az indítványozó felkesülése konczipiált. Szemeink előtt lebegett egy egylet, melynek hatalmas szervezete minden érdeket felkarol; messze terjedő befolyása minden tényezőt hálózatába von ; dúsgazdag kapitálisával mindenüttt súlyt kölcsönöz szavának. Szakiskoláknak sűrű keletkezését, iparos műhelyek gyors felvirágzását, gyártelepek alapítását, pénzintézetek keletkezését, gazdasági egyletek és ipartársulatok szervezését vártuk a székelyegylettől. Egyletet reméltünk, melynek magas látkörű programmja biztos kezekkel állapítja meg a székelyföld művelődési és közgazdasági teendőit, évtizedekre éles szemekkel határozza meg e teendők egymásutánját, vasakarattal és tántoríthatlan erélylyel fogja követni a helyesnek fölismert czélt. Hittük, hogy a székely nép rajzási képessége mindkét irányban föl lesz használva. Rendszeres kitelepítés által az erdélyrészi vármegyékbe, főleg a Mezőségre, mind kinnebb-kinnebb tolni a székelyföld határait: ez lett volna az egylet nemzetiségi missiója. És a kivándorlást Oláhország felé, agenturákká szervezni Bukarestben, Brailában, Pitestiben, Dalaczon és Krajovában. Ez lett volna az egylet kereskedelmi missiója. Népszerű, tekintélyes és nagy befolyású egyletet reméltünk, melynek szava nagy sulylyal nehezedjék a mérlegbe fenni és alant, melynek akarata törvény erővel bírjon a székelyföld társadalmában, melynek létezését a legutolsó székely napszámos is ismerje, melynek minden nyomában jóllét fakad s melynek működését mint a magyar társadalom legkiválóbb nyilvánulását, tisztelettel emlegesse az ország. Reményeink ezideig nem teljesültek, s ha az egylet az öt év óta taposott ösvényen halad tovább, nem is fognak teljesülni. Tudom homokszemekből lesz az épület, de e homokot nem szemenként kell összehordani. Egy jelentékeny darab országrésznek kulturális és gazdasági reformját megteremteni: ehez nem elég két-három iskolai növendék segélyezése. A szorgalmat, a jóakaratot, a buzgalmat, az ügyszeretetet, az önzetlenséget bántanák meg, ha azon becsületes, nemes és jóindulatú férfiakat hibáztatnak, kik ma az egylet élén állanak. Minden ember tudja, hogy ők semmit sem mulasztottak el megtenni, mit az egylet érdekében csak tehetnek. De ily nagy kérdések megoldásához a szelíd lelkesülés nem elég. Ide elsősorban pénz, még pedig sok pénz kell; s hogy ez meglegyen, oly széles terjedelmű szervezetre van szükség, mely a székelység minden rétegét izről-ízre egész a vesékig átjárja. Ki hát a hibás ? Hibás a székelyföld összes intelligentiája, s első sorban hibások a főispánok, kik meg vannak ugyan dicsérve az évkönyvekben, de a semminél többet jóformán egyik sem tett. Mély tisztelettel említem itt föl mint kivételt Kálnoky Dénes grófot. Másod sorban hibásak az alispánok, kik szintén nem tettek semmit s e vád alól nincsen előttünk felmentve Szentiványi Kálmán se, holott még ő tett legtöbbet, mert derék fölolvasásával legalább érdeklődését bizonyította. Hibás az összes birtokos osztály, mely mindvégig megbocsáthatlan közönyt tanúsított az egylet iránt, és hibás valamennyi felekezetnek valamennyi papja kivétel nélkül. Milyen társadalmi hatalommá nőhette volna már is ki magát az egylet, ha a főispánok, alispánok egész lelkesedéssel fölkarolják azt, s kiaknázzák azt a nagy befolyást, mit a szolgabirák és közjegyzők útján a községekre — hivatalon kívül is — gyakorolni képesek. A szamosvölgyi vasutat kissé nehezebb indokolni, mint a székely-egylet czéljait, s b. Bánffy Dezső mégis meg tudta teremteni. És ha e befolyással karöltve járt volna a birtokos és papi osztály agitatiója, ma már a Székelyföldnek valamennyi önálló tagja be volna vonva az egylet érdekkörébe. Zongor. TARCZA: Ki mni jog tulajdonának elévüléséről. A Petőfi-kiadás ügyében felmerült ezen kérdésnek törvényhozás útján leendő kiadásakor nagyon óhajtandó, hogy a törvényhozók vegyék figyelembe a speciális magyarországi viszonyokat, s ne alkalmazkodjanak egyszerűen a külföldi mintákhoz. Először is más a helyzete a nagy nemzetek írójának, mint a magyarénak. Annak már életében meg van a jutalma a nagy közönség részéről. Műveiért százezerekbe számító tiszteletdíjt kap, családjának vagyont hagyhat hátra. A magyar író pedig szerencsésnek nevezheti magát, ha folytonos munka mellett elélhetett holtig. A nagyobb elismerés holta után következik. Ha ekkor aztán, vagy pedig még életének egy korszakul bevégzett évapja után akad egy kiadó, aki összes műveinek tulajdonjogát hátrahagyott családjától, vagy az írótól magától megveszi: nagy különbséget tesz a vételárra nézve, hogy a kiadó örök tulajdonul, vagy bizonyos határidőre, vagy csak bizonyos kiadásokra nézve vette e meg a tulajdonjogot ? Van rá eset, hogy a kiadó annak az összegnek a tőkéjét tette le az iró műveiért, örök dékre szerezve meg azt, amit mint esetről-esetre járadékos díjat fizetett volna, ha kiadásonként veszi meg határidőre. Tehát abban az esetben, ha örök időkre adhatja ki az iró a művét, a családja az egész vételárt kaphatja meg; ha pedig határidőhöz lesz az kötve, akkor csupán kamatélvezője lesz ennek az összegnek, az alatt a határidő alatt. A másik speciális különbség a viszonyokra nézve magára a kiadóra vonatkozik. Franczia-, Német-, Angolországban, amit a kiadó megvett egy írótól összes művei czíme alatt, azt rögtön kiadhatta s piaczra vihette 80—50 esztendeig az iró halála után; Magyarországon pedig várni kellett a kiadónak, a ki Petőfi, vagy Vörösmarty munkáinak teljes gyűjteményét akarta közönség elé hozni, mig megszűnik az absolutismus, a provisorium, a katonai törvényszékek, a censura, az osztrák nyomás, egy szóval várni kellett 1849-től 1867-ig — tehát 18 esztendeig Petőfi, 16 esztendeig Vörösmarty halála után, csak azután juthatott hozzá, hogy a megvett munkát sajtó alá bocsássa. Hát, már most hogyan fogjuk azt a törvénybe bezáradékozni, hogy az absolutismus alatti évek az író halála utáni zárt határidőből leszámítandók. Pedig leszámítandók, mert az alatt tényleg nem volt a kiadónak tulajdona az összes mű. Ez magyarországi speciális viszony. Jövőre nézve hasonló esettől nem tartok, de miután a törvénynek visszaható ereje lesz, s Petőfire s Vörösmartyra nézve valóságos két speciális eset fog előfordulni, ezt a körülményt kiemelendőnek tartottam. Ma túltehetjük magunkat e kérdésen, legfeljebb egy pár kiadón történik ezzel igaztalanság, de a jövőre nézve ez az igaztalanság erősen sújtani fogja magukat az írókat, mert nem fog többé akadni kiadó, aki egyszerre nevezetesebb öszszeget adjon az összegyűjtött műveikért, ha biztosítva nincs felőle, hogy azoknak a műveknek egyszer valamikor hasznát láthatja; ellenben attól kell félni, hogy amikor szabad mozgás, szabad sajtó, nemzeti kormány és hazafias lelkesedés korszaka van, épen akkor veszi el tőle akárki ingyen ugyanazt, amit a mostoha időkben dugaszban kellett tartania. Én ugyan elvben is a mellett állok, hogy egy írónak az a tulajdona, amit papirosra vetett épen oly elsajátíthatlan örökül marad a családjára és jogutódaira, mint az általa ültetett erdő, a minek a becse annál nagyobb, mentől tovább nő. De ha csakugyan határidőt kitűzni múlhatlannak találná a törvényhozás, akkor legalább is a franczia szokást kellene elfogadni, mely szerint, az írói tulajdonjog a szerző halála után ötven esztendeig fennáll, csak azután lesz köztulajdonná. Jókai Mór: Apróságok ugyanerről a kérdésről. 1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, 2500 előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 82 mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehez a csekély olvasóközönséghez lehettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól kockáztatott vállalkozás és a tiszteletdíjak. Mikor az „Életképek“-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a szerkesztésért, újdonságírásért és a novelláimért volt hatvan forintom, Petőfi kapott minden költeményéért 5 forintot, úgyszintén Arany és Tompa. A Petőfi hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzárakrt levele Dömsödi Góliáth Péter név alatt, (A Hétköznapokbeli regényhősöm neve) melyben hosszú egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után, tőlem (a lapszerkesztőtől) „két forintot“ kér előlegül ! Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől „egy nyomtatott ívnyi költői beszélyéért“ és „hat darab kisebb költeményéért“ 49 forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányul küldött lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 íróban levonta, a hátralékos 21 forintot még sem küldi meg. Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy Aranynak hívták is. Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, aki azt mondta neki, hogy „én te neked adok 1500 forintot azokért, amiket eddig megírtál, azután meg húsz hónapig biztosítom az életedet havonkint száz forinttal, ha ugyanezeket örökáron nekem eladod, s amit ez alatt a húsz hónap alatt megírsz, azért megint másik húsz hónapig biztosítalak ugyanannyi száz forintokkal !“ Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, aki művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre. És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet ? Egy szállást tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkezettezett szállást, volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával, egy volt az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260 forintot egy egész évre, a közös koszthoz én járultam tíz forinttal havonkiét, Petőfiék tizenöttel. S meg volunk elégedve. — Én tartottam inast, ők szakácsnőt, öt forint havi díjjal, s azok is meg voltak elégedve. Petőfinek soha adóssága nem volt. Árjegyzékeit pontosan kifizette. — A mű verseiben a hitelezőről ir, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándorszínész korában kosztpénzzel tartozásban maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt szerzett. Épen olyan költői szabadság tőle az is, amit a maga boritalban való virtuuzitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt, még csak mámorosnak sem láttam, a legtöbb bor, amit megivott, volt két „pisztoly“ (félmeszélyes üveg) — leginkább karnoviczi ürmös. De rendesen egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös pohárban hozatta, vizet töltött bele, s a narancs héjából fecskedett rá illő szeszt (amit a kacsóbertől nyert. Narancsra szeretett lutrizni). Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem részegeskedés. — Lakomákon is voltam vele többször együtt, s tanúbizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az úrvacsoráján kívül egyéb bort nem ízleltem. Petőfi bármily úri háznál csak veresbort ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; — ilyenkor nagyon kedves volt; lehetett vele tréfálni, máskor nem igen; lehetett hallani a nevetését (ritka hang volt nála), rá lehetett venni, hogy költeményeit elszavalja, amiben remek volt; sőt gymnastikai productiókra is, a miben mindnyájunkat felülmúlt; egy álló helyéből fel tudott ugrani bármilyen magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanúpere ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsoráit eczettel, tormával, a szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, aki szintén együtt járt velünk a Sperlbe vacsoráini. 30 kmnál többet nem tett ki a vacsorája soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el biliárdozni, s ott rendesen rám verte a partiét. Kártyát csak Várady Tóninak a neve napján vett a kezébe, amikor preferánsz járta hármunk között. Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek sem volt bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez jutott, hogy fölöslege maradt, a szüleit segélyezte vele. Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időkben megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete sólyom moll szövetből készíttetett attilát, ahoz carbonárt köpenyeget. Ez volt egyedüli fényűzése. Csak a 48-diki márcziusi napokban váltotta fel a bográcskalapot a kalabriai, amiről messze hátra lengő veres toll hajlott alá, mellén a koronában országczimer gyöngyökkel hímezve. Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai, és harmincz év előtti állapotok összehasonlítása mellett meg akarja állapítani. (Hon.) Jókai Mór készi hivatal hatáskörén kivüll más hitfelekezethez tartozó tankötelesek érintetlenül hagyatnak, s a közoktatási törvény I. fejezetében foglalt tankötelezettség elve tudatosan s biztosan nem foganatosítható, továbbá azon nagyon is fontos oknál fogva, hogy az 1880. évi deczember hó 31. napjának éjféli 12 órájában talált népességi mozgalom alapján létesítendő orsz. népszámlálás a községi elöljáróságok fentebb is érintett szabályellenes eljárását feltűnő módon megczáfolhatja, fölhívom ezennel a bizottságot, hogy az 1876. évi szeptember hó - án, 20,311. sz. a. kelt utasításom II. fejezetének 2. §-a szerinti feladatát már az 1880I-iki tanévet megelőzőleg a legszigorúbban teljesítse, a községek elöljáróságát, a községben vagy annak határán, szülői avagy gazdai hatalom alatt álló 6—12, illetőleg 13 — 12 éves tankötelesek névszerinti összeírására szorítsa, a kimutatásokat bekivánja s a tanügyi előadó által felülvizsgáltassa, s jövőben is ez ügyre kellő gondot és figyelmet fordítson. Trefort, s. k. Komoly szó a filloxera ügyben. Zug a vészharang országszerte , s nem hiába a zug: a filloxéra mindig ijesztőbb mérvben terjed. Nem kevesebb, mint öt éve már, hogy rémületben tartja mindazokat, kik egyátalában tudomással bírnak felőle. Bár csak minden szőlősgazda tájékozva lenne ezt illetőleg, de az az egyik nagy baj, hogy az országban — különösen Erdélyben — ezer meg ezer szőlőtermelő még máig sem tudja, hogy mi az a filloxéra. Mi fog történni, mi kell hogy történjék ily körülmények között, azt minden gondolkozni szerető ember tudja, ha afelől értesül, hogy nálunk Magyarországon egy nevezetes venyige és gyökér exportáló helyen 8 éven át uralkodik a filloxera anélkül, hogy arról bárki is tudomással bírna. Hiszen ha ez az export hely egyedül volna, de ki tudja, hány ily vészfészek van ma már az országban, ahonnan gyökérrel, vagy venyigével, a filloxera elhurczoltatik a szélrózsa minden irányában. Az erdélyi szőlős gazdáknak ezer szerencséjük még, hogy idegen szőlő fajok után nem kapkodnak, hanem saját telepjükből szaporitnak, nemesitnek. Baj azonban, hogy az erdélyi szőlősi, földi csemege faj szőlők behozatalától nem riadt vissza. Tudtom szerint Erdélyben eddig még a filloxera sehol nem constatáltatott; gyanú merült fel ugyan a Nagy- Küküllő megyében Keresden levő szőlőtelep iránt, hova Kassáról venyigék importáltattak, de négy alkalommal megejtett szigorú vizsgálat után kiderült, hogy nevezett helyen filloxera nincs; daczára azonban ennek — az ötven vagy hatvan tóból állt csemete telep — kiirtatott s desinficiáltatott. Helyes, vagy nem helyes volt ez eljárás nem kutatom, de kérdem : meg van-e hát téve minden a mi tehető ezzel a ténynyel ? Hitem szerint nincs megtéve. Ha hazánknak ez a jó darab része — Erdély — nem volna nagy részben borvidék, tán nyugodtan alhatnánk, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb szőlőhegy homokos, a hol a filloxera nehezebben fészkeli meg magát; de mert különösen a Küküllő mente nemcsak sok, de jó bortermő vidék is s a közvagyon nagy része épen a szőlőben fekszik, úgy hisszük hogy radikálisabb teendők is indikáltak már most, és épen most, mikor a vész még nem ütötte fel fejét. Az erdélyi gazdaegylet és a kolozsmonostori gazdasági tanintézet eddigi intézkedéseiből úgy látjuk úgy hisszük, hogy tisztában van már is a teendőkkel. Ne vétessék azonban szerénytelenségnek ha nézeteinket a legszorgosabb teendőkre nézve nyilvánítói bátrak vagyunk. Említettük fennebb, hogy az erdélyi — s bizonyosan a magyarországi — szőlőbirtokosok kevésbbé műveit, hírlapokat alig, vagy épen nem olvasó része, tudomással sem bír a fll oxeráról. A magas kormány igen helyesen tette tehát, hogy közelebbről a filloxeráról irt füzeteket küldött a megyékhez terjesztés végett. A czél azonban nincsen elérve, mert e füzetek kevés számban küldetnek, mert azok nem közvetlenül a szőlőbirtokos, hanem a szolgabirák vagy polgármesterek kezéhez jutnak s ott kevés kivétellel ad acta letételnek. Hasonlóképen a vészre intő, a vessző és gyökér forgalmat tiltó atb miniszteri rendeletek kisebb városokban, községekben nyilvánosságra nem jutnak. Miként szerezzen hát tudomást a dolgokról az a szőlőbirtokos, a kisgazdák egy tekintélyes része nagybirtokos, a ki — legalább ezelőtt — kül- bárha száz vagy ezer veder bort termő szőlője van, gyakran olvasni sem tud, s a közjóért érdeklődő emberek közt, kik felvilágosítást adnának neki, meg nem fordul ? Az ilyen ember az ajándékba kapott megdicsért, talán éppen már inficiált területről kerülő gyökeres vagy sima vesszőt, gond nélkül ülteti vagy dugja egészséges szőlőtői közé, sőt mások biztatására ilyen vesszők vásárlásától sem riad vissza. Az inficiált területtel bíró gazdák között pedig — mint példák mutatják — kevés elég lelkiismeretes arra, hogy jelentést tegyen ; némelyik nem tudja, némelyik nem akarja tudni, mert vessző üzlete évenként lehet, hogy nagy összegeket hajt. Mi tehát a teendő ? 1. ) Megismertetni a népet a filloxerával s az arra vonatkozó összes dolgokkal. 2. ) Megvizsgálni az ország összes szőlőtelepeit. 3. ) A fertőzötteket vész rayonnal látni el s a rayonon belül eső tőkéket megmérgezni és kiirtani. 4. ) A vesszőforgalmat kívülről be, vagy belülről kifelé, úgyszintén az országban magában súlyos büntetés terhe alatt, feltétlenül egy év tartamára beszüntetni. Mondanánk sem kell, hogy ezek a teendők Erdélyre nézve ajánltatóak, de hitünk szerint most még Magyarországban is keresztül volnának vihetők, s az eredmény kifizetné a reáforditott pénzt és fáradságot. De lássuk: kivihetők-e hát az ajánlottak, s miként? Erről azonban egy közelebbi czikkben. M. K. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, 1880. évi junius hó 11-én 16 921. sz. a. valamennyi közigazgatási bizottsághoz a következő rendeletet bocsátotta ki: Tapasztalva azt, hogy — habár a községek számára 1868. évi 38 , s 1876. évi szeptember hó 2-án 20, 311. sz. alatt kiadott .Utasítás“I. fej. 1. §-a ért, köteles a polgári község elöljárósága az iskolai szorgalmi év kezdete előtt két hónappal a tanköteles gyermekeket felekezeti különbség nélkül összeírni, ezen összeírást az elöljáróság vagy épen nem teljesíti, vagy az utasítás szándékától eltérőleg a tanköteleseknek csupán számszerinti kimutatására szorítkozik, éspedig azon adatok alapján, melyeket a helyi lelkészi hivatal bocsát rendelkezése alá. Amennyiben pedig ez utóbbi eljárás által a beköltözöttek, továbbá a fel táró Kemény Gábor beszámoló beszéde. A földmivelési , ipar- , kereskedelemügyi miniszter Nagy-Enyeden f. hó 26-án a hozzá intézett fölkéréshez képest, nagyszámú választópolgár jelenlétében beszámoló beszédet tartott, a megyeház nagytermében ez alkalomra egybegyűlt nagy számú értelmiség a minisztert megjelenésekor élénk éljenzéssel fogadta, beszéde végeztével pedig perczekig tartó tetszészaj hangzott fel. A beszédet, melyben dr. Kemény az országgyűlés működése iránti nézeteit mondta el, a következőkben ismertetjük: Mindenekelőtt indokolja, hogy a múlt évben leszámoló beszédet azért nem tartott, mert akkor mindössze csak pár hónap óta volt miniszter s még csak tapogató.-