Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)

1880-07-01 / 149. szám

XIV. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: KÜLTORDA-UTCZA,­­ nyomdaé­pület. Náftelenöl beküldött közlemények nem közöltétnek. Etm­úldatlan kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. 149-dik szám. N­APILAP. Kolozsvár, csütörtök, 1880. julius 1. KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Ktth­orda-utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre . . . 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — kr félévre...................8 „ [egy hóra . . 1 „ 60 „ füirdetési dij: sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirde­tés után 80 kr. — Nyilt tér: sora 26 kr. A székely-egylet I. Megalakult 1874-ben. Közgyűlé­seket tartott Budapesten, S.-Szt.-Györ­­gyön, Sz.-Udvarhelyen, M.-Vásárhelyit és Csíkszeredában. E nyáron Tordán fog összegyűlni. Neveltetett két ifjút fametszőnek, egyet vinczellérnek, hár­mat elhelyezett a váczi kosárfonó in­tézetben ; tagja lett a Kemény Zsig­­mond társaságnak 100 frt alapítvány­­nyal; adott 100 irtot a szentgyörgyi lelkészítő intézet részére, és megjutal­mazta a Kozma Ferencz kitűnő köny­vét 1000 írttal, s annak kinyomatá-­sára elköltött egy másik ezeret. Ennyi a székely­ egylet valóságos ténye, mit öt évi fennállása óta létre­hozott. Ezenkívül közreműködött sok jó dologban. Kezelése alá kívánta venni a Kra­­lovánszky alapot, segélyeket eszközölt tanulók részére a kormánynál, székely­­estélyeket rendezett Budapesten, sür­gette az erdőtörvény létrehozatalát, kí­sérleteket tett egy székely­ipar-kiállí­tás rendezése iránt, s végre kiadott négy évkönyvet, melyek a Kozma mű­vével együtt becses anyagot szolgáltat­nak a székelyföldi állapotok megisme­réséhez. Vallják be őszintén, hogy ez ered­mény nem kielégítő. Valljuk be, hogy ez nem egy tevékeny, erőteljes moz­gási képességgel biró egylet élete, hanem egy aprólékos czélok után fut­kosó, szegénységben sinlódó, közöny által feledékenységnek induló társulat tengődése. Mondjuk ki nyiltan, hogy nem ennyit reméltünk, midőn lét­rejött s nem ezt czéloztuk mikor meg­alakult. Ott voltam, midőn megfogamzott a székely­ egylet gondolata, s ott vol­tam azon műhelyben is, hol alakot öl­tött e nagy gondolat. Szép és csábító volt a remény, melyet jövőjéhez kö­töttünk és nagy horderejű volt a czél, mely az alakulók szeme előtt lebe­gett. Több mint 200­0 mértföldnyi te­rületbe beültetni a czivilizatió áldásait, és több mint 400,000 ember­nek jóllétet biztosítani a munka s megelégedéseit biztosítani a felvilá­gosodás által: Íme rövid szavakkal ama czél, melyet az indítványozó fel­­­kesülése konczipiált. Szemeink előtt lebegett egy egy­let, melynek hatalmas szervezete minden érdeket felkarol; messze ter­jedő befolyása minden tényezőt hálózatába von ; dúsgazdag kapitá­lisával mindenüttt súlyt kölcsönöz szavának. Szakiskoláknak sűrű kelet­kezését, iparos műhelyek gyors felvi­rágzását, gyártelepek alapítását, pénz­intézetek keletkezését, gazdasági egy­letek és ipartársulatok szervezését vár­tuk a székelyegylettől. Egyletet reméltünk, melynek ma­gas látkörű programmja biztos kezek­kel állapítja meg a székelyföld műve­­lődési és közgazdasági teendőit, évtizedekre éles szemekkel határozza meg e teendők egymásutánját, vasakarattal és tántoríthatlan erélylyel fogja követni a helyesnek fölismert czélt. Hittük, hogy a székely nép raj­zás­i képessége mindkét irányban föl lesz használva. Rendszeres kitelepítés által az erdélyrészi vármegyékbe, főleg a Mezőségre, mind kinnebb-kinnebb tolni a székelyföld határait: ez lett volna az egylet nemzetiségi mis­siója. És a kivándorlást Oláhország felé, agenturákká szervezni Bukarest­ben, Brailában, Pitestiben, Dalaczon és Krajovában. Ez lett volna az egylet kereskedelmi missiója. Népszerű, tekintélyes és nagy be­folyású egyletet reméltünk, melynek szava nagy sulylyal nehezedjék a mér­legbe fenni és alant, melynek akarata törvény erővel bírjon a székelyföld társadalmában, melynek létezését a leg­utolsó székely napszámos is ismerje, melynek minden nyomában jóllét fa­kad s melynek működését mint a ma­gyar társadalom legkiválóbb nyilvánu­lását, tisztelettel emlegesse az ország. Reményeink ezideig nem teljesül­tek, s ha az egylet az öt év óta ta­posott ösvényen halad tovább, nem is fognak teljesülni. Tudom homoksze­mekből lesz az épület, de e homokot nem szemenként kell összehordani. Egy jelentékeny darab országrésznek kul­turális és gazdasági reformját megte­remteni: ehez nem elég két-három­ is­kolai növendék segélyezése. A szorgalmat, a jóakaratot, a buzgalmat, az ügyszeretetet, az önzet­lenséget bántanák meg, ha azon be­csületes, nemes és jóindulatú férfiakat hibáztatnak, kik ma az egylet élén ál­lanak. Minden ember tudja, hogy ők semmit sem mulasztottak el megtenni, mit az egylet érdekében csak tehetnek. De ily nagy kérdések megoldásához a szelíd lelkesülés nem elég. Ide első­sorban pénz, még pedig sok pénz kell; s hogy ez meglegyen, oly széles t­er­jedelmű szer­vezetre van szükség, mely a székelység minden réte­gét izről-ízre egész a vesé­kig átjárja. Ki hát a hibás ? Hibás a székelyföld összes intel­­ligentiája, s első sorban hibások a főispánok, kik meg vannak ugyan dicsérve az évkönyvekben, de a sem­minél többet jóformán egyik sem tett. Mély tisztelettel említem itt föl mint kivételt Kálnoky Dénes grófot. Másod sorban hibásak az alispánok, kik szintén nem tettek semmit s e vád alól nincsen előttünk felmentve Szentiványi Kálmán se, ho­lott még ő tett legtöbbet, mert derék fölolvasásával legalább érdeklődését bi­zonyította. Hibás az összes birtokos osztály, mely mindvégig megbocsát­­hatlan közönyt tanúsított az egylet iránt, és hibás valamennyi felekezet­­nek valamennyi papja kivétel nélkül. Milyen társadalmi hatalommá nő­­hette volna már is ki magát az egy­let, ha a főispánok, alispánok egész lelkesedéssel fölkarolják azt, s kiak­názzák azt a nagy befolyást, mit a szolgabirák és közjegyzők útján a köz­ségekre — hivatalon kívül is — gya­korolni képesek. A szamosvölgyi vas­utat kissé nehezebb indokolni, mint a székely-egylet czéljait, s b. Bánffy De­zső mégis meg tudta teremteni. És ha e befolyással karöltve járt volna a birtokos és papi osztály agi­­tatiója, ma már a Székelyföldnek va­lamennyi önálló tagja be volna vonva az egylet érdekkörébe. Zongor. TARCZA: Ki m­ni jog tulajdonának elévüléséről. A Petőfi-kiadás ügyében felmerült ezen kérdésnek törvényhozás útján leendő kiadásakor nagyon óhajtandó, hogy a tör­vényhozók vegyék figyelembe a speciális magyarországi viszonyokat, s ne alkalmaz­kodjanak egyszerűen a külföldi mintákhoz. Először is más a helyzete a nagy nemzetek írójának, mint a magyaré­nak. Annak már életében meg van a ju­talma a nagy közönség részéről. Műveiért százezerekbe számító tiszteletdíjt kap, csa­ládjának vagyont hagyhat hátra. A magyar író pedig szerencsésnek nevezheti magát, ha folytonos munka mellett elélhetett hol­tig. A nagyobb elismerés holta után kö­vetkezik. Ha ekkor aztán, vagy pedig még életének egy korszakul bevégzett évapja után akad egy kiadó, a­ki összes művei­nek tulajdonjogát hátrahagyott családjától, vagy az írótól magától megveszi: nagy kü­lönbséget tesz a vételárra nézve, hogy a kiadó örök tulajdonul, vagy bizonyos ha­táridőre, vagy csak bizonyos kiadásokra nézve vette e meg a tulajdonjogot ? Van rá eset, hogy a kiadó annak az összegnek a tőkéjét tette le az iró műveiért, örök dékre szerezve meg azt, a­mit mint eset­­ről-esetre járadékos díjat fizetett volna, ha kiadásonként veszi meg határidőre. Tehát abban az esetben, ha örök időkre adhatja ki az iró a művét, a családja az egész vé­telárt kaphatja meg; ha pedig határidő­höz lesz az kötve, akkor csupán kamat­­élvezője lesz ennek az összegnek, az alatt a határidő alatt. A másik speciális különbség a viszo­nyokra nézve magára a kiadóra vonatko­zik. Franczia-, Német-, Angolországban, a­mit a kiadó megvett egy írótól összes mű­vei czíme alatt, azt rögtön kiadhatta s piaczra vihette 80—50 esztendeig az iró halála után; Magyarországon pedig várni kellett a kiadónak, a ki Petőfi, vagy Vö­rösmarty munkáinak teljes gyűjteményét akarta közönség elé hozni, mig megszűnik az absolutismus, a provisorium, a katonai törvényszékek, a censura, az osztrák nyo­más, egy szóval várni kellett 1849-től 1867-ig — tehát 18 esztendeig Petőfi, 16 esztendeig Vörösmarty halála után, csak azután juthatott hozzá, hogy a megvett munkát sajtó alá bocsássa. Hát, már most hogyan fogjuk azt a törvénybe bezáradé­­kozni, hogy az absolutismus alatti évek az író halála utáni zárt határidőből leszá­­mítandók. Pedig leszámítandók, mert az alatt tényleg nem volt a kiadónak tulaj­dona az összes mű. Ez magyarországi spe­ciális viszony. Jövőre nézve hasonló eset­től nem tartok, de miután a törvénynek visszaható ereje lesz, s Petőfire s Vörös­­martyra nézve valóságos két speciális eset fog előfordulni, ezt a körülményt kieme­lendőnek tartottam. Ma túltehetjük magunkat e kérdé­sen,­­ legfeljebb egy pár kiadón történik ezzel igaztalanság, de a jövőre nézve ez az igaztalanság erősen sújtani fogja ma­gukat az írókat, mert nem fog többé akad­ni kiadó, a­ki egyszerre nevezetesebb ösz­­szeget adjon az összegyűjtött műveikért, ha biztosítva nincs felőle, hogy azoknak a műveknek egyszer valamikor hasznát lát­hatja; ellenben attól kell félni, hogy a­mikor szabad mozgás, szabad sajtó, nem­zeti kormány és hazafias lelkesedés kor­szaka van, épen akkor veszi el tőle akár­ki ingyen ugyanazt, a­mit a mostoha idők­ben dugaszban kellett tartania. Én ugyan elvben is a mellett állok, hogy egy írónak az a tulajdona, a­mit pa­pirosra vetett épen oly elsajátíthatlan örö­kül marad a családjára és jogutódaira, mint az általa ültetett erdő, a minek a becse annál nagyobb, mentől tovább nő. De ha csakugyan határidőt kitűzni múlhatlannak találná a törvényhozás, akkor legalább is a franczia szokást kellene elfogadni, mely szerint, az írói tulajdonjog a szerző halála után ötven esztendeig fennáll, csak azután lesz köztulajdonná. Jókai Mór: Apróságok ugyanerről a kérdésről. 1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, 2500 előfizetővel, 3 po­litikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 82 mindenféle lap 140 ezer elő­fizetővel. Ehez a csekély olvasóközönség­hez lehettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koc­káztatott vállalkozás és a tiszteletdíjak. Mikor az „Életképek“-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a szer­kesztésért, újdonságírásért és a novelláim­ért volt hatvan forintom, Petőfi kapott minden költeményéért 5 forintot, úgyszin­tén Arany és Tompa. A Petőfi hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzárakrt levele Dömsödi Góliáth Péter név alatt, (A Hétköznapok­­beli regényhősöm neve) melyben hosszú egész quart lapot betöltő geniális humo­rizálás után, tőlem (a lapszerkesztőtől) „két forintot“ kér előlegül ! Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől „egy nyomtatott ívnyi költői beszélyéért“ és „hat darab kisebb költeményéért“ 49 forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányul küldött lapjának az árát, meg a hirdetmények dí­ját 28 íróban levonta, a hátralékos 21 fo­rintot még sem küldi meg. Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy Arany­nak hívták is. Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az ak­kor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a­ki azt mondta neki, hogy „én te neked adok 1500 forintot azokért, a­miket ed­dig megírtál, azután meg húsz hónapig biztosítom az életedet havonkint száz fo­rinttal, ha ugyanezeket örökáron nekem eladod, s a­mit ez alatt a húsz hónap alatt megírsz, azért megint másik húsz hónapig biztosítalak ugyanannyi száz fo­rintokkal !“ Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a­ki művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre. És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet ? Egy szállást tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkezette­­zett szállást, volt négy szobánk az utczá­­ra, előszobával, konyhával, egy volt az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260 forintot egy egész évre, a közös koszthoz én járultam tíz forinttal havonkiét, Petőfiék tizenöttel. S meg volunk elégedve. — Én tartottam inast, ők szakácsnőt, öt forint havi díjjal, s azok is meg voltak elégedve. Petőfinek soha adóssága nem volt. Árjegyzékeit pontosan kifizette. — A mű­ verseiben a hitelezőről ir, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor­színész korában kosztpénzzel tartozásban maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt szerzett. Épen olyan költői szabadság tőle az is, a­mit a maga boritalban való virtuuzi­­tásáról beszél. Én soha, hosszú együttlé­­tünk alatt, még csak mámorosnak sem láttam, a legtöbb bor, a­mit megivott, volt két „pisztoly“ (félmeszélyes üveg) — leginkább karnoviczi ürmös. De rendesen egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös pohárban hozatta, vizet töltött bele, s a narancs héjából fecskedett rá illő szeszt (a­mit a kacsó­­bertől nyert. Narancsra szeretett lutrizni). Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem részegeskedés. — Lakomákon is voltam vele többször együtt, s tanúbizony­ságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az úrvacsoráján kívül egyéb bort nem ízleltem. Petőfi bármily úri háznál csak veresbort ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; — ilyenkor na­gyon kedves volt; lehetett vele tréfálni, máskor nem igen; lehetett hallani a ne­vetését (ritka hang volt nála), rá lehetett venni, hogy költeményeit elszavalja, a­mi­ben remek volt; sőt gymnastikai produc­­tiókra is, a miben mindnyájunkat felül­múlt; egy álló helyéből fel tudott ugrani bármilyen magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanúpere ellen. Télen rendesen csigabigákat vacso­ráit eczettel, tormával, a szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a­ki szintén együtt járt velünk a Sperlbe vacsoráini. 30 kmnál többet nem tett ki a vacsorája soha. Vacsora után dolgozott mindig ott­hon. Csak néha mentünk el biliárdozni, s ott rendesen rám verte a partiét. Kártyát csak Várady Tóninak a neve napján vett a kezébe, a­mikor preferánsz járta hár­munk között. Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek sem volt bo­londja. Mai nap puritánnak neveznék. Mi­kor egyszerre annyi pénzhez jutott, hogy fölöslege maradt,­­ a szüleit segélyezte vele. Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig ma­gyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időkben megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete sólyom moll szövetből készíttetett attilát,­­ ahoz carbonárt köpenyeget. Ez volt egyedüli fényűzése. Csak a 48-diki márcziusi napokban váltotta fel a bogrács­kalapot a kalabriai, a­miről messze hátra lengő veres toll hajlott alá, mellén a ko­ronában országczimer gyöngyökkel hí­mezve. Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tu­lajdonjogának becsét a mai, és harmincz év előtti állapotok összehasonlítása mellett meg akarja állapítani. (Hon.) Jókai Mór­­ készi hivatal hatáskörén kivüll más hitfe­lekezethez tartozó tankötelesek érintetle­nül hagyatnak, s a közoktatási törvény I. fejezetében foglalt tankötelezettség elve tudatosan s biztosan nem foganatosítható, továbbá azon nagyon is fontos oknál fog­va, hogy az 1880. évi deczember hó 31. napjának éjféli 12 órájában talált népes­ségi mozgalom alapján létesítendő orsz. népszámlálás a községi elöljáróságok fen­tebb is érintett szabályellenes eljárását feltűnő módon megczáfolhatja, fölhívom ezennel a bizottságot, hogy az 1876. évi szeptember hó - án, 20,311. sz. a. kelt utasításom II. fejezetének 2. §-a szerinti feladatát már az 1880­I-iki tanévet meg­előzőleg a legszigorúbban teljesítse, a köz­ségek elöljáróságát, a községben vagy an­nak határán, szülői avagy gazdai hatalom alatt álló 6—12, illetőleg 13 — 12 éves tankötelesek névszerinti összeírására szo­rítsa, a kimutatásokat bekivánja s a tan­ügyi előadó által felülvizsgáltassa, s jövő­ben is ez ügyre kellő gondot és figyelmet fordítson. Trefort, s. k. Komoly szó a filloxera ügyben. Zug a vészharang országszerte , s nem hiába a zug: a filloxéra mindig ijesztőbb mérvben terjed. Nem keve­sebb, mint öt éve már, hogy rémületben tartja mindazokat, kik egyátalában tu­domással bírnak felőle. Bár csak min­den szőlősgazda tájékozva lenne ezt illetőleg, de az az egyik nagy baj, hogy az országban — különösen Er­délyben — ezer meg ezer szőlőtermelő még máig sem tudja, hogy mi az a filloxéra. Mi fog történni, mi kell hogy tör­ténjék ily körülmények között, azt min­den gondolkozni szerető ember tudja, ha a­felől értesül, hogy nálunk Ma­gyarországon egy nevezetes venyige és gyökér exportáló helyen 8 éven át uralkodik a filloxera anélkül, hogy ar­ról bárki is tudomással bírna. Hiszen ha ez az export hely egye­dül volna, de ki tudja, hány ily vész­fészek van ma már az országban, a­honnan gyökérrel, vagy venyigével, a filloxera elhurczoltatik a szélrózsa min­den irányában. Az erdélyi szőlős gazdáknak ezer szerencséjük még, hogy idegen szőlő fajok után nem kapkodnak, hanem sa­ját telepjükből szaporitnak, nemesitnek. Baj azonban, hogy az erdélyi szőlős­i, földi csemege faj szőlők behozatalától nem riadt vissza. Tudtom szerint Erdélyben eddig még a filloxera sehol nem constatálta­­tott; gyanú merült fel ugyan a Nagy- Küküllő megyében Keresden levő sző­­lőtelep iránt, hova Kassáról venyigék importáltattak, de négy alkalommal megejtett szigorú vizsgálat után kide­rült, hogy nevezett helyen filloxera nincs; daczára azonban ennek — az ötven vagy hatvan tóból állt csemete telep — kiirtatott s desinficiáltatott. Helyes, vagy nem helyes volt ez eljárás nem kutatom, de kérdem : meg van-e hát téve minden a mi tehető ezzel a ténynyel ? Hitem szerint nincs meg­téve. Ha hazánknak ez a jó darab ré­sze — Erdély — nem volna nagy rész­ben borvidék, tán nyugodtan alhatnánk, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb szőlő­hegy homokos, a hol a filloxera nehezebben fészkeli meg magát; de mert különösen a Küküllő mente nemcsak sok, de jó bortermő vidék is s a közvagyon nagy része épen a szőlőben fekszik, úgy hisszük hogy radikálisabb teendők is indikáltak már most, és épen most, mikor a vész még nem ütötte fel fejét. Az erdélyi gazda­egylet és a ko­­lozsmonostori gazdasági tanintézet ed­digi intézkedéseiből úgy látjuk úgy hisszük, hogy tisztában van már is a teendőkkel. Ne vétessék azonban sze­rénytelenségnek ha nézeteinket a leg­­szorgosabb teendőkre nézve nyilvánítói bátrak vagyunk. Említettük fennebb, hogy az er­délyi — s bizonyosan a magyarországi — szőlőbirtokosok kevésbbé műveit, hír­lapokat alig, vagy épen nem olvasó része, tudomással sem bír a f­­­ll o­x­­er­á­ról. A magas kormány igen helyesen tette tehát, hogy közelebbről a filloxe­­ráról irt füzeteket küldött a megyék­hez terjesztés végett. A czél azonban nincsen elérve, mert e füzetek kevés számban küldetnek, mert azok nem közvetlenül a szőlőbirtokos, hanem a szolgabirák vagy polgármesterek kezé­hez jutnak s ott kevés kivétellel ad acta letételnek. Hasonlóképen a vészre intő, a vessző és gyökér forgalmat tiltó atb miniszteri rendeletek kisebb városok­ban, községekben nyilvánosságra nem jutnak. Miként szerezzen hát tudomást a dolgokról az a szőlőbirtokos, a kis­gazdák egy tekintélyes része nagy­bir­tokos, a ki — legalább ezelőtt — kül-­ bárha száz vagy ezer veder bort ter­mő szőlője van, gyakran olvasni sem tud, s a közjóért érdeklődő emberek közt, kik felvilágosítást adnának neki,­­ meg nem fordul ? Az ilyen ember az ajándékba ka­pott megdicsért, talán éppen már in­­ficiált területről kerülő gyökeres vagy sima vesszőt, gond nélkül ülteti vagy dugja egészséges szőlőtői közé, sőt mások biztatására ilyen vesszők vá­sárlásától sem riad vissza. Az inficiált területtel bíró gaz­dák között pedig — mint példák mu­tatják — kevés elég lelkiismeretes arra, hogy jelentést tegyen ; némelyik nem tudja, némelyik nem akarja tud­ni, mert vessző üzlete évenként lehet, hogy nagy összegeket hajt. Mi tehát a teendő ? 1. ) Megismertetni a népet a fil­­loxerával s az arra vonatkozó összes dolgokkal. 2. ) Megvizsgálni az ország összes szőlőtelepeit. 3. ) A fertőzötteket vész rayonnal látni el s a rayonon belül eső tőké­ket megmérgezni és kiirtani. 4. ) A vessző­forgalmat kívülről be, vagy belülről kifelé, úgyszintén az or­szágban magában súlyos büntetés ter­he alatt, feltétlenül egy év tartamára beszüntetni. Mondanánk sem kell, hogy ezek a teendők Erdélyre nézve ajánltatóak, de hitünk szerint most még Ma­gyarországban is keresztül volnának vihetők, s az eredmény kifizetné a reáforditott pénzt és fáradságot. De lássuk: kivihetők-e hát az ajánlottak, s miként? Erről azonban egy közelebbi czikkben. M. K. A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, 1880. évi junius hó 11-én 16 921. sz. a. valamennyi közigazgatási bizottság­hoz a következő rendeletet bocsátotta ki: Tapasztalva azt, hogy — habár a közsé­gek számára 1868. évi 38 , s 1876. évi szeptember hó 2-án 20, 311. sz. alatt ki­adott .Utasítás“­I. fej. 1. §-a ért, köte­les a polgári község elöljárósága az isko­lai szorgalmi év kezdete előtt két hónap­pal a tanköteles gyermekeket felekezeti különbség nélkül összeírni, ezen összeírást az elöljáróság vagy épen nem teljesíti, vagy az utasítás szándékától eltérőleg a tanköteleseknek csupán számszerinti ki­mutatására szorítkozik, és­pedig azon ada­tok alapján, melyeket a helyi lelkészi hi­vatal bocsát rendelkezése alá. A­mennyiben pedig ez utóbbi eljá­rás által a beköltözöttek, továbbá a fel­­ táró Kemény Gábor beszámoló beszéde. A földmivelési , ipar- , kereskede­lemügyi miniszter Nagy-Enyeden f. hó 26-án a hozzá intézett fölkéréshez képest, nagy­számú választó­polgár jelenlétében b­e­­számoló beszédet tartott, a megyeház nagytermében ez alka­lomra egybegyűlt nagy számú értelmiség a minisztert megjelenésekor élénk éljenzés­sel fogadta, beszéde végeztével pedig per­­czekig tartó tetszészaj hangzott fel. A be­szédet, melyben dr. Kemény az országgyű­lés működése iránti nézeteit mondta el, a következőkben ismertetjük: Mindenekelőtt indokolja, hogy a múlt évben leszámoló beszédet azért nem tar­tott, mert akkor mindössze csak pár hónap óta volt miniszter s még csak tapogató.-

Next