Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)
1880-10-14 / 238. szám
fl. évfolyam 238-dik szám. Kolozsvár, csütörtök, 18. október 14( SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: jJlTORDA-DTCZA, NYOMDAÉPÜLET. K^teleodl bekülldött közlemények nem közöltétnek, ^uglibatkto kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. NAPILAP. L . C. NYOMDA ÉPÜLETE (Kastorda-utcz*.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 évnegyedre félévre...................8 . j egy hóra . *::frt - kr 1 . 60 . Uirdetési oly. sok 6 kr. — Bélyegilleték: minden hírdetét után 80 kr. — Nyilttér: tora 28 kr vagy európai háború. A világhistoriában ritkítja párját a huza vona és hercze-hurcza, méret több mint egy év óta ismerünk a ■jlczignói kérdésben. Mennyi tömérdek kintisem ment keresztül, míg a mosni stádiumba jutott, az majdnem kiesélbetlen! És még mindig nem érti a fordulatok és változatok legalsóját. Mi történt? A szultán elhatározni, hogy feltétlenül és azonnal átadja Dulczignót Montenegrónak, s ezt tudatta is a hitalmakkal. úgy hatott a szultán emegujabb és váratlan elhatározása, mint egy bomba a hatalmak közé, épen akkor, midőn hadi tanácsot tartottak, lopmittevők legyenek Törökország-Rááll tehát a porta ama concession, melyet eddig tőle hiába akartak iiarkarni. Már most kiváncsiak vagyunk :ahol, hogy mi lesz ama nagy értékű ugol javaslatokkal, melyek olyan horribilis dolgokat czéloztak Törökország ellen! Abba az irányba indította volt a bölcs Gladstone az eseményeket, hogy ak egy nagy európai háború előestéjén láttuk magunkat, s csak meg kell olvasni az angol konservatív és a német félhivatalos lapokat, hogy megkötődjünk róla, miszerint sokkal komolyabb és fenyegetőbb volt — s tán még most is az — a helyzet, mint első tekintetre hitte volna valaki. És két világrészre szóló rettenetes conturbió bekövetkezett volna, mind csak egy rongyos fészek, Dulczigne miatt. E ténynél semmi sem illuszrálja jobbra a mostani angol liberális külügyi politika elzeveszettségét, melyet még elvi, következetességi indokok sem menthetnek, mert az angol liberális külpolitikának egyik sarkalatos alapját épen az az elv képezi, hogy a Balkán félsziget különböző területei az azokon lakó különböző népfajoké legyen Szóval, a nemzetiségi eszme képezi Gladstone és társainak vezérszövetnökét a keleti politikában. Nos, Dulczignót és közvetlen környékét tiszta vérű albán nép lakja, mely annyira különbözik a montenegrói szláv fajtól, mint még a földtől. Tehát már az említett vezérelvnél fogva is Dulcignot és környékét nem volna szabad bolygatni, hanem az albánoknak hagyni, s minő óriási ellenmondás, hogy épen Anglia az, mely első sorban fordirozza tűzzel-vassal annak a rongyfészeknek, mely azonban az albánok előtt még is drága, mert anyaföldjük — átszolgáltatását. Már most a szultán váratlan elhatározása által, Dalcigno azonnali kiszolgáltatását illetőleg, elesett az ok és vágy, egy ép oly őrült és hosszadalmas háború felidézésére. A szultán átadja Dulcignot, jól van , fogadják el, s az együvé csoportosított, az Adriára bolondított hajók takarodjanak haza. Kapva-kapni kell a jó alkalmon, s Anglia úgy, mint a többi hatalmak adjanak hálát a jó sorsnak, hogy igy fordult a dolog, s hogy végre is annak a tehetetlen, üldözött töröknek volt több és józanabb esze, mint nekik. S ha mindazáltal az ügy nem találna békés megoldást, a felidézendő véres katastróphákért isten és ember előtt a portát nem fogja terhelni semminő felelősség, hanem terhelni fogja azokat, kik nem ragadák meg a jó alkalmat jóakaratúlag, hanem eszeveszetten, ok nélkül, előretörve, bűnös módon koczkára vetendik Európa békéjét, melyre minden népnek oly nagy szüksége van. Anglia és Oroszország kétségkívül ezután is galibát fognak csinálni, de ha monarchiánk, ennek szövetségese, a hatalmas Németország és Francziaország erélyesen, határozottan latba vetik szavukat : meg fognak juhászodni amazok is. — Most nem a porta makacssága fenyegeti Európa békéjét, hanem Anglia kormánya. Ez ellen tessék most holmi “demonstraczio“ félét nyélbe ütni. Ennek annyival inkább meg lesz óhajtott sikere, mert az angol közvélemény is fölötte kezd már zúgni Gladstone vakmerő politikája miatt! TARCZA. It (Kit történet négy vagy öt fejezetben.) Irta: Id. Dumas Sándor. I. A Montmartrenek egyik ódon tizedében, a jelenlegi Pária városrészeinek egyik legszegényebbikében, egy tíz tagol, az atyából, anyábólés nyolcz gyermekből álló család él. Ismerem e családot , elmondom, hogy mily alkalommal tettem ismeretségükre nett. Egy reggelen, kilencz óra tájban, miano felnyitja hálószobám ajtaját. Én már nm aludtam ugyan, de a szobában még sötétség uralkodott. Gyakran álmodozom reggelenkint, olyankor, midőn az éjjel nem toltam aludni. — Az úr felébredt-e már ? — kérdé — Mit kiván ön? — Egy fiatal leány óhajt az úrral beszélni. — Hogy hívják ? — Kérdezem tőle, de ő azt mondja, ön őt nem ismeri. — Mily idős? — Lehet úgy tizennyolez egész húsz — Kérje, hogy várjon tíz perczig, felkelek, ha csak nem fél egy ifjú hálószobájába belépni. Inakom eltűnt. — A leánynak, szólt visszatérve, nagyon sürgős dolga van, s kéri az urat, hogy a lehető leghamarább beszélhessen vele. — Nyissa fel az ablakot, s engedje ablakot egészen kinyitá. Egy szép napsugár, egyike azon februáriusi napsugaraknak, melyek előre éreztetik velünk a tavasz közeledtét, hatolt a szobámba, mely zöld kárpitjával s elbarnult szőnyegeivel kissé szomorúan nézett ki, s azt felvidámitá. Két kiváncsi veréb ablakpárkányomra ereszkedett, nézni, hogy mit csinálok ágyamban s újból elrepült. Abban a pillanatban lépett be a fiatal leány az ajtón. Egy másik madár, egészen fekete, kisded és nyúlánk, fátyla alatt a fecske kinézetével bírva. Azon a ponton valók, hogy neki ? Még nem érkezett el az ön áprilisi, kedves kis madár, mit keres ön itt a tavasz előtt ? De átláttam, hogy nem tudva mily gondolatok járják be agyamat, kérdésem által nagy zavarba ejtetnék. Megelégedtem azzal, hogy őt annyira fölindultnak és zavartnak látva, mindkét kezemet feléje nyujtom s kérdéra tőle : — Mely jó szél hajtotta önt ide, Közelembe akarám őt vonni, látva, hogy mennyire meg van félemlitve ahogy a felelettel késik; de ő, két térdére csúszva, megfogja s szorongatni kezdé oda nyujtott kezeimet és sírva fakadt — Ah ! uram, szólt, én önt nem ismerem, de kétség kivül az égnek zugai Pedig, ismétlem, vágyva vágytam valamit érte tehetni. -- Hallgasson reám, mondom neki, van nekem a hadügyminisztériumban egy barátom, ötven év óta ismerem. Ha létezik a világon ember, ki fivóról megmentoda menni. — S visszatérve, el fogja ön nekem mondani, hogy mily fogadtatásban részesült? — Ah !adja már ! adja! Megírtam a levelet , odaadom neki a nélkül, hogy attól valami nagy sikert reméltem volna. Két óra múlva visszatért. Kérdőleg tekintek arczára, az tökéletes kétségbeesést még nem mutatott. — Nos ? kérdem, mit válaszolt önnek? — Azt, hogy a dolog sok nehézséggel jár, de hogy ő mindezek daczára igyekezni fog megmenteni azt, mit ön tőle kiván. Csakhogy én azt hiszem, hogy ha ön maga nem fogja őt sürgetni, el fog rólunk felejtkezni. Meglehetősen egy véleményen valók vele; meghivom barátomat a más napot követő napon ebédre s ekkor magam kötöm szivére a dolgot. — Bizd csak rám az ügyet, majd elvégzem én, válaszolt; nyolcz nap alatt választ fogok kapni. Minthogy különben mi sem sürgetett, s mert az újonczok szemléje még nem ment végbe, nyolcz napi határidőt engedtem neki. A kilenczedik napon egészen katonás pontossággal a következő pár sort vevem tőle: „Pártfogoltad a vincennesi tartalékhoz (depót) van osztva, a katona öltözéket fogja ugyan hordani, de elutazni nem fog.“ „Megelégszik-e ezzel elbusult anyja?* Bérkocsit fogadtam és siettem a családdal tudatni a jó újságot. Nagy szükségük volt reá. Az anya, az apa és a nyolc gyermek mindannyian sírtak. És pedig azért, mert a kilenczedik gyermek (akiről még eddig említés nem volt téve) egy fiatal huszonkét éves aszszony, ki alig kilencz hónapja volt férjnél, mellbaj miatt a halálhoz közel volt. Mindazáltal az általam hozott hir némileg vigasztaló irt csöpögtetett a közös sebre, s mosolyhoz hasonlító valami jelentkezett a könyektől áztatott arczokon. — Ha ön oly jó lenne, mondá a fiatal leány, ki nálam járt, felmenne nővéremhez, ki a szomszéd házban lakik, s tudatná vele a jó újságot. Oly boldog lesz, ha még mielőtt meghal, láthatja azt, ki fivérét valószínűleg megakadályozá abban, hogy megölettessék. Eszem ágába se volt, hogy e kegyes óhaj teljesítését megtagadja. Megcsókoltatom magamat az egész családdal, még attól a szegény kis betegtől is, kit egy szögletben a hideglelés borzongatott, és a fiatal leánytól vezettetve, felmásztam a szomszéd ház negyedik emeletébe. A haldokló egyedül volt, egy nagy szalmából lent karosszékben ült, gyermekruhákat javított ki, s minden egyes öltésnél a köhögés miatt meg kellett állania. Oldalánál egy szegényes külsejű bölcsőben oly közel, hogy kezét kinyújtva elérhető, egy kicsiny két hónapos teremtés feküdött, ki úgy nézett ki, mintha csak tegnap született volna. Idő nap előtt, csakhogy a hetedik hónapban jött a világra; anyja mellében, mely a láz miatt ki volt úszva, semmi szopni valót nem talált, s időről-időre néhány csöpp tejet ivott egy szivókából. — Jó Ernesztinem, mondá a fiatal leány, ime itt hozom Dumas urat, ki ma ga akarja tudatni veled a jó hirt. Leo nem fog elutazni, s bár katona szolgálatát Vincennesben vagy Párisban fogja teljesíteni, azaz hogy közelünkben. Gyönge pir borttá el a remegő anyát; ábrándos mosoly jelent meg ajkain. — Oh ! szegény anyám, mondá, annál jobb ! Igen sok lett volna szegény fejének egyszerre két gyermekét elveszteni, anélkül, hogy kis fivéremet ide számítanám. Hogy van szegény Gyula? Ez ama gyermek volt, kit a láztól reszketve találtam a szomszád házban. A fiatal leány szomorúan vállat vonított, oly módon, mintha azt akarta volna mondani: — Jól tudod, hogy életben maradására többé már nem számítunk. Ez idő alatt a beteg megragadta kezeimet és csontos ujjaival halvány ajkaihoz vezett. Gyöngéden elvonom azokat tőle s a gyermek bölcsőjéhez közeledtem. Mindaz a mit láttam, szivemet Ösz-szefacsará. A fiatal leány átkarolva tartá nővérét, mindketten sírtak. Vannak fájdalmak, a melyek vigasztalhatlanok, s a melyek le- bejött, mondjam: szép gyermekem ? — Mi érte önt, gyermekem? latára, úgy tetszett nekem, hogy ön megmentőm fog lenni. hell, az senki más, csak ő. Először azért, mert jó szive egy jó cselekedet elkövetésére fogja sarkalni őt, továbbá azért, mert — Fivérem az ujonczállításnál rész biztos vagyok róla, hogy gyermekének számot húzott a anyám meg fog halni bá- lógja magát érezni, ha nekem valami szól-Tommaso felvonó a függönyöket saz utaljában, ha neki el kell utaznia, gálatot tehet. Lesz-e bátorsága Önnek vanDe ön csak nem azért jó hozígát kitenni ? Én adok önnek egy neki rám, hogy tőlem elutazásának megakadályozását kérje, ugye? czimzett ajánló levelet, de nem ígérek semmit. — Ez az egyedüli menedék, mely számunkra fennmarad, ugye ? — Az egyedüli. — Adja ön ide a levelet, el fogok — Ellenkezőleg, uram, csak is önbe vetem minden reményemet. — Édes gyermekem, ön tőlem a világon a legmelegebb dolgot kéri, hogy ne mondjam lehetetlen dolgot. Semmi egyéb, hacsak nem egy rész alkotmány, ennek folytán egy reform a közügyekben, mondom, ezen kívül semmi más nem képes megakadályozni egy besorozottat abban, hogy ezrede zászlója alá siessen. — Ah! uram, ön sok befolyásos embert ismer, s oly sok jót beszélve önről. Kényes záporként kezdtek omolni. Vágyva vágytam neki szolgálatot tehetni, de erre semmi utat módot nem láttam. Igaz ugyan, hogy olykor egynek-egynek szabadságot eszközöltem ki, de e katonák már zászlajuk alatt állottak volt; olykor a szolgálat megröviditését nyerem meg, de e katonák már négy, öt évet szolgáltak volt; végtére olykor még néhány fiatal embernek a párisi tartaléknál (depot) való maradhatását vittem ki, de nem oly pillanatban, midőn a politikai hévmérő háborút jelzett.ben 2100 írtról 4000 írtra emeltetik, tehát 1900 írttal szaporittatik; Pulszky pedig a kormány legszószátyárabb s legemagiztabb elleneinek egyike. (Hej, bezzeg másképen ment a dolog „a kormánypárti kortenkedéssel“ Lónyay miniszter korában amit a „Napié“ is bizonyára jól tud, bármennyire is látszik sürü fátyolt boritni némely régi történetekre. Pl. Lónyay alatt egy kormányhivatalnokot, kiről megtudták, hogy egy nem épen dicsőítő czikket irt !) Vannak, kik tekinteten kívül hagyva miszerint a kormány teljesen méltányolja azt, hogy Pulszky, mint múzeumi igazgató s mint tudományos szakember egészen megfelel állásának, azt a rosz életet csinálták Pulszkyra, hogy ennek sületlen politikai berzenkedése és ellenzékeskedése a „Napló“-ban a kormány ellen, annyira nem ártott, sőt használt a kormány állásának, hogy méltónak találtatott fizetésének fölemelésére. Hát csak ilyen ez az „erőszakos“ mostani kormány! A hadmentességi díjról. A keresetre képtelenek vagyontalanságának értelmezése tárgyában a pénzügyminiszter körrendeletet bocsátott ki, melyben kijelenti egy felmerült eset alkalmából, hogy a hadmentességi díjról szóló XXVII. t. sz. 3. §. 1 pontja világos szavai és a törvény szelleme szerint csakis a díjköteles, vagyis azon egyén vagyontalanságának megállapításáról lehet szó, ki a törvény 1. § ban említett okok bármelyikéből a hadi szolgálat alól előterjeszti a belügyminisztérium költségvetését. Ezirányzat 1881 ref.617.764 frt. A központi igazgatás és földtehermentesitési alap igazgatósága cziménél Helfy kérdi, vájjon szükség van-e az államtitkár mellett azon miniszteri tanácsosi állomásra, melyet 1876-ben rendszeresítettek. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy úgy, mint akkor, most is szükség van reá, sőt a belügyminisztériumban két államtitkárra volna szükség. Egyszersmind kifejezi óhajtását, hogy az állandó államtitkárok rendszerét Anglia példájára be kellene hozni. Kautz és Simonyi Ernő szintén helyeslik az államtitkárok állandósítását. Simonyi még a két államtitkári rendszert is kívánatosnak tartja, kik közül az egyik állandó és a képviselőséggel incompatibilis, a másik pedig azon ház tagja volna, amelynek az illető miniszter nem tagja A czirare 318,000 frt átalányt megszavaznak. Az „Országos levéltár“ költségét 31.400 írtban állapítják meg. A megyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági tárgyalása alkalmával Simonyi Ernő kérdést tesz a házi pénztárakra vonatkozólag. Tisza miniszterelnök válaszolta, hogy ez ügygyel sokat foglalkozott, de úgy találta, hogy oly roppant különbség van a megyék költségei és adói között, hogy azt az eddigi terv szerint keresztülvinni czólfelmentetett, tekintet nélkül arra, vájyonszerűen nem lehet, tanulmányozást tesz az illető családfő , avagy családtag. Fő alapelvül tehát ez esetben mindenkor azon kérdés eldöntése szolgáland, váljon a díjköteles személyeire önálló vagyonnal, avagy keresetképtelensége mellett vagyontalan is, arra nézve, hogy nem lenne-e czélszerű minden megyére nézve az eddigi tapasztalatokhoz mérve szükséges igazgatási költséget megállapítani, azt felvenni a költségvetésbe s ezenfelül engedni meg a pótlék szedését az indokolt arányban; egyébiránt most november hó alatt e tárgyban enquétet tart s azon komoly tanácskozás tárgyát fogja képezni a létező nehézségek kiegyenlítése. Mert pl. most van olyan megye, ahol legszűkebbre szabott közigazgatási kiadások elérik a megyei adóösszeg 28 százalékát, míg más megyében alig haladják meg az 5 százalékot. Az előirányzott összeg elfogadását azon reményben ajánlja, hogy az ezen ügyre vonatkozó törvény annak idejében el fog fogadtatni a képviselőház által. Szontagh Pál (gömöri) kérdi a minisztert, hogy nem lehatne-e az eloszlatási arányra vonatkozó iratokat öregszemélni, amelyből meggyőződést meríthetne, hogy az évek óta változatlanul megszavazott átalány összeg a megyék között miképen osztatnék el. Tisza miniszterelnök megjegyzi, hogy ő az egyes megyék közötti felosztást miniszterré létekor úgy találta, mint most a ezt az időközben történt területbeosztást s más apró kis változásokon kívül érintetlenül hagyta. Azt most is ismétli, hogy aránytalan a részeltetés s ezen akar az előterjesztendő törvény által változtatni. Annyit azonban most is megjegyez, hogy nem az a baj, hogy valamelyik megye sokat kap, mert mindeniknek elég szűken jut, hanem legfeljebb az, hogy melyiknek dotatióját kell mindenesetre feljebb emelni, hogy ne legyen továbbra is oly mostohán részesítve. A pénzügyi bizottságból. A képviselőhöz pénzügyi bizottsága hétfői ülésében Rakovszky István előadó Ami a feloszlatásra vonatkozó táblájot illeti, azt bármelyik bizottság megtekintheti, — akár most rögtön bármely adatot megmondhat — ámbár nem látja indokoltnak és czélszerűnek, hogy a költségvetés tárgyalása alkalmáva a megyék budgetjei is vitába bocsáttassanak. Dárday és Lukács indítványozzák, hogy az összeg szétosztására vonatkozó táblázat azért, hogy abból látható legyen mennyi összeg fordíttatik egyes ágakra, a tagok között osztassák ki, de ők is elismerik, hogyha a házipénztárakra vonatkozó törvényjavaslat a jövő évben előterjesztetik, akkor ennek gyakorlati értéke most nem sok lenne. Vargics az adatok mostani közlését, és esetleg képviselőházi vita alapjául vételét helyesnek nem tartja, a legcélszerűbb lesz azt akkor tenni, mikor a házi pénztárakra vonatkozó törvény fog tárgyalás alá vétetni. Különben a megyék mindig jól tudják, hogy más megyékhez képest mily arányban részesülnek. Tisza miniszterelnök még csak azt jegyzi meg, hogy ezen jegyzék 1871-ben már egyszer volt a ház elé terjesztve, s az akkori tapasztalat fényesen igazolta, hogy ennek a költségvetéskori tárgyalás alá vétele nem praktikus. Helly is csak azon esetben tartaná ezen részletezésnek a ház elé terjesztését, ha most a tulajdonképpsi törvény tárgyaltatnék, de most nem, hanem csak a jelentésben kívánná felvetetni azon határozati javaslatot, hogy a t. ház elvárja a miniszterelnök által ígért törvényjavaslatnak előterjesztését. A bizottság az előirányzott összeg elfogadása után abban állapodott meg, hogy a részletezést most beterjeszteni nem indítványozza, hanem megvárni javasolja a miniszter által ígért törvényjavaslatot. A főispánok és a budapesti főpolgármester fizetéseire előirányzott összegek elfogadásra ajánltatnak. Szintúgy az egészségügyi tanács irodai és egyéb dolog szükségleteire , az általános közigazgatási kiadásokra és bevételekre előirányzott összegek változtatás nélkül elfogadtattak. Ezen pontnál a miniszterelnök egyebek között felemlíti, hogy a fővárosi rendőrség szervezésére vonatkozó törvényjavaslat is az év folyta alatt elő fog terjesztetni. Végre a nyugdíjak és átmeneti kiadások és bevételek czöme alatti előirányzat is érintetlenül maradt. A legközelebbi ülés holnap, kedden délelőtt tartatik, melyen a vallás és közoktatási minisztérium költségvetése fog tárgyalás alá vétetni. Gróf Forgách Ágost, Esztergom megye főispánjának lemondása alkalmából a jóhiszeműségéről és igazságszeretetéről ismeretes „Napló“ s utána több más lap közt a mi „Ellenzék“ ünk is azt írja, hogy Forgách főispán azért adta be lemondását (mely még el sem fogadtatott), mert nem Anglia politikájáról, melyet a portával szemben követ, a konzervatív „D. Tel.“ a következőkép nyilatkozik : „Kormányunk kalandos politikája a háború felé evez. Lehet hogy még azt hiszi, hogy az ügy szépen és békésen intézhető el az által, hogy a királynő hajóit a szultán európai és ázsiai birtokai között állítá fel, hogy vámkikötőit ostromzároltatja vagy az által, hogy személyét hatalmába ejti. De mi azt mondjuk neki, hogy ez vérmes hiedelem. Messzire kiterjedő, mindennemű zavargást és mészárlást idéz fel, egy nagy, harczias fajt, melynek Singaporetől Dulciguóig vannak gyermekei és katonái, készt lázadásra , a gyűlölet és vágyak viharát szabadítja fel, melyet ama szerződés nagy ügyességgel, de egyszersmind nagy erőfeszítéssel vállalkozott „kormánypárti korteskedésre“ tartott féken, s mely most a fajgyűlölet Erre a Hon a következő megjegyzéseket! felpiszkálására használtatik. A béke e hamis ügyvédei a háború felé eveznek, ho-Már hogy a Tisza-kormány mennyire van tekintettel arra, hogy a kinevezésétől függő egyének tűzön-vizen támogassák a kormány politikáját s mennyire igyekszik megszabadulni oly emberektől, kik ellene dolgoznak, elég legyen illusztráló példaképen csak arra hivatkoznak, hogy a nemzeti múzeum igazgatójának, Pulszky Ferencznek (ki egyúttal a „Napló“ czikkíró munkatársa is), évi fizetése a költségvetéslett az ország nincs elkészülve a háborúra, legkevésbé a czárral, mint szövetségesünkkel.A követett zászlósértési ügyben Eger város képviselő testületének f. évi július 4 én 3429. sz. a. hozzám intézett felterjesztése folytán a szabályszerű vizsgálat elrendelése iránt a szükséges lépések általam megtétetvén, a vizsgálat elrendeltetett szabályszerüleg foganatosittatott annak befejezéséről f. é. augusztus havában értesittettem; a vett értesítés után azonban még némely felvilágosításokra lévén szükségem, mi ez iratok váltása folytán huzamosabb időtt vett igénybe, tekintetes, ura- Ságodat a nyert felvilágosítások után a vizsgálat eredményéről a következőkben értesítem. Az 1879. évi október 4-én 5 cs. és ap. kir. felsége legm. névnapján az egri tiszti kertben rendezett ünnepi mulatság alkalmával két magyar nemzetiszinü zászló volt kitűzve, melyek az ünnep egész napján át lobogtak, senki által meg nem sértettek, s általában azon ünnepély minden legkisebb zavaró esemény nélkül folyt le. Másnap, tehát akkor, midőn az ő felsége legm. névnapja alkalmából rendezett ünnepélynek, már vége volt, megtörtént, hogy Seemann Alajos alezredes, midőn családjával a tiszti kertben megjelent, hol akkor nején, gyermekén, annak kísérőjén és egy katonatiszten kívül más jelen sem volt, az egyik lazán lógó nemzeti zászlót nyolcről levette, de nem azon oknál fogva, mert az magyar lobogó volt, hanem azért, mert rongyos és piszkos volt. Ez alkalommal használta Seemann Altoos alezredes a rongy szót, de azon kifejezés csakis a zászló dísztelen voltára és nem magára a magyar nemzeti zászlóra vonatkozott Már maga ezen tényállás mutatja, de Seemann alezredesnek a vizsgálat alkalmával ünnepélyesen adott nyilatkozata is tanúsítja, mely nyilatkozatnak valódiságát megerősíti azon egyének tanúskodása is, kiknek a kérdéses cselekvényről legközelebb tudomásuk lehetett, hogy Seemann alezredesnek a szóban levő lobogó eltávolításánál a legtávolabbról sem volt szándékában i m. nemzeti zászlót becsmérelni, avagy megsérteni, s hogy ezen cselekvénye csak a valódi tényállásnak elferdítése és a történteknek hamis előadása és a túlzás folytán magyaráztatott olyaténképen, mintha et a magyar nemzet, s annak lobogójelvénye ellenszenv vezérelte, ha a nemzeti zászlót becsmérelni akarta volna. Minthogy ezek szerint Seeman alezredes részéről olyan tett, mely büntetést vagy megtorlást követelne, egyáltalán fenn nem forog, ellene további, akár büntető, akár fegyelmi eljárásnak helye nem lehet. Eltekintve azonban a vizsgálat eredményétől a mellett, hogy Seemann alezredesnek kérdéses tette helyesen csakugyan úgy ítélendő meg, mint azt a vizsgálat kimutatta, azon körülmény is szól, hogy Eger városának polgársága, melyet hagyományosan elismert élén hazafias érzülete a nemzet jelvényének valóban megsértése esetén bizonyára azonnal és méltán felzúdult volna, a kérdéses cselekvénynek kezdetben, s hónapokon át semmi jelentőséget sem tulajdonított, úgy annyira hogy a város közönsége csak 13 háromnegyed év múlva tette ezen eseményt felterjesztésének tárgyává. Ezen eset alkalmából megjegyzendőnek tartom még, hogy Az egri zászlósértés ügye. A magyar zászló ügyében a belügyminiszter a következő leiratot intézte Heves megye alispánjához: „Hevesmegye alispánjának! Seemann Alajos cs. kir. alezredes által állítólag él