Magyar Polgár, 1880. július-december (14. évfolyam, 149-303. szám)

1880-10-14 / 238. szám

fl. évfolyam 238-dik szám. Kolozsvár, csütörtök, 18­. október 14( SZERKESZTŐSÉG: KIADÓHIVATAL: jJlTORDA-DTCZA, NYOMDAÉPÜLET. K^teleodl bekülldött közlemények nem közöltétnek, ^uglibatkto kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. N­APILAP. L . C. NYOMDA ÉPÜLETE (Kastorda-utcz*.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 évnegyedre félévre...................8 . j egy hóra . *::frt - kr 1 . 60 . Uirdetési oly. sok­ 6 kr. — Bélyegilleték: minden hírde­­tét után 80 kr. — Nyilttér: tora 28 kr vagy­­ európai háború. A világhistoriában ritkítja párját a­­ huza­ vona és hercze-hurcza, mé­ret több mint egy év óta ismerünk a ■jlczignói kérdésben. Mennyi tömérdek kintisem ment keresztül, míg a mos­ni stádiumba jutott, az majdnem ki­­esélbetlen! És még mindig nem ér­ti a fordulatok és változatok leg­alsóját. Mi történt? A szultán elhatároz­ni, hogy feltétlenül és azon­­nal átadja Dulczignót Mon­­tenegrón­a­k, s ezt tudatta is a hitalmakkal. úgy hatott a szultán eme­­gujabb és váratlan elhatározása, mint egy bomba a hatalmak közé,­­ épen akkor, midőn hadi tanácsot tartottak, lop­mittevők legyenek Törökország-Rááll tehát a porta ama conces­sion, melyet eddig tőle hiába akartak iiarkarni. Már most kiváncsiak vagyunk :ahol, hogy mi lesz ama nagy értékű ugol javaslatokkal, melyek olyan hor­ribilis dolgokat czéloztak Törökország ellen! Abba az irányba indította volt a bölcs Gladstone az eseményeket, hogy ak­ egy nagy európai háború előes­téjén láttuk magunkat, s csak meg kell olvasni az angol konservatív és a német félhivatalos lapokat, hogy meg­kötődjünk róla, miszerint sokkal ko­molyabb és fenyegetőbb volt — s tán még most is az — a helyzet, mint első tekintetre hitte volna valaki. És két világrészre szóló rettenetes con­­turbió bekövetkezett volna, mind csak egy rongyos fészek, Dulczigne miatt. E ténynél semmi sem illuszrálja jobbr­a a mostani angol liberális kül­ügyi politika elzeveszettségét, melyet még elvi, következetességi indokok sem menthetnek, mert az angol liberális kül­politikának egyik sarkalatos alapját épen az az elv képezi, hogy a Balkán félsziget különböző területei az azokon lakó különböző népfajoké legyen Szó­val, a nemzetiségi eszme képezi Glad­stone és társainak vezérszövetnökét a keleti politikában. Nos, Dulczignót és közvetlen környékét tiszta vérű a­l­­bán nép lakja, mely annyira külön­bözik a montenegrói szláv fajtól, mint m­ég a földtől. Tehát már az említett vezérelv­nél fogva is Dulcignot és környékét nem volna szabad bolygatni, hanem az albánoknak hagyni, s minő óriási el­lenmondás, hogy épen Anglia az, mely első sorban fordirozza tűzzel-vassal an­nak a rongyfészeknek, mely azonban az albánok előtt még is drága, mert anyaföldjük — átszolgáltatását. Már most a szultán váratlan el­határozása által, Dalcigno azonnali ki­szolgáltatását illetőleg, elesett az ok és vágy, egy ép oly őrült és hossza­dalmas háború felidézésére. A szultán átadja Dulcignot, jól van , fogadják el, s az együvé csopor­tosított, az Adriára bolondított hajók takarodjanak haza. Kapva-kapni kell a jó alkalmon, s Anglia úgy, mint a többi hatalmak adjanak hálát a jó sorsnak, hogy igy fordult a dolog, s hogy végre is annak a tehetetlen, ül­dözött töröknek volt több és józanabb esze, mint nekik. S ha mindazáltal az ügy nem találna békés megoldást, a felidézendő véres katastróphákért isten és ember előtt a portát nem fogja terhelni semminő felelősség, hanem ter­helni fogja azokat, kik nem ragadák meg a jó alkalmat jóakaratúlag, ha­nem eszeveszetten, ok nélkül, előretör­ve, bűnös módon koczkára vetendik Európa békéjét, melyre minden nép­nek oly nagy szüksége van. Anglia és Oroszország kétségkívül ezután is ga­libát fognak csinálni, de ha monar­­chiánk, ennek szövetségese, a hatal­mas Németország és Francziaország erélyesen, határozottan latba vetik sza­vukat : meg fognak juhászodni amazok is. — Most nem a porta makacssága fenyegeti Európa békéjét, hanem An­glia kormánya. Ez ellen tessék most holmi “demonstraczio“ félét nyélbe üt­ni. Ennek annyival inkább meg lesz óhajtott sikere, mert az angol közvé­lemény is fölötte kezd már zúgni Glad­­­stone vakmerő politikája miatt! TARCZA. It (Kit történet négy vagy öt fejezetben.) Irta: Id. Dumas Sándor. I. A Montmartrenek egyik ódon tize­dében, a jelenlegi Pária városrészeinek egyik legszegényebbikében, egy tíz tag­ol, az atyából, anyából­­és nyolcz gyer­mekből álló család él. Ismerem e családot , elmondom, hogy mily alkalommal tettem ismeretségükre nett. Egy reggelen, kilencz óra tájban, mia­­no felnyitja hálószobám ajtaját. Én már nm aludtam ugyan, de a szobában még sötétség uralkodott. Gyakran álmodozom reggelenkint, olyankor, midőn az éjjel nem toltam aludni. — Az úr felébredt-e már ? — kérdé — Mit kiván ön? — Egy fiatal leány óhajt az úrral beszélni. — Hogy hívják ? — Kérdezem tőle, de ő azt mondja, ön őt nem ismeri. — Mily idős? — Lehet úgy tizennyolez egész húsz — Kérje, hogy várjon tíz perczig, felkelek, ha csak nem fél egy ifjú hálószobájába belépni. Inakom eltűnt. — A leánynak, szólt visszatérve, na­gyon sürgős dolga van, s kéri az urat, hogy a lehető leghamarább beszélhessen vele. — Nyissa fel az ablakot, s engedje ablakot egészen kinyitá. Egy szép napsugár, egyike azon feb­­ruáriusi napsugaraknak, melyek előre érez­tetik velünk a tavasz közeledtét, hatolt a­ szobámba, mely zöld kárpitjával s el­­barnult szőnyegeivel kissé szomorúan né­zett ki, s azt felvidámitá. Két kiváncsi veréb ablakpárkányom­ra ereszkedett, nézni,­ hogy mit csinálok ágyamban s újból elrepült. Abban a pillanatban lépett be a fia­tal leány az ajtón. Egy másik madár, egé­­szen fekete, kisded és nyúlánk, fátyla alatt a fecske kinézetével bírva. Azon a ponton valók, hogy neki ? Még nem érkezett el az ön áp­rilisi, kedves kis madár, mit keres ön itt a tavasz előtt ? De átláttam, hogy­­ nem tudva mily gondolatok járják be agyamat, kér­désem által nagy zavarba ejtetnék. Meg­elégedtem azzal, hogy őt annyira fölindult­nak és zavartnak látva, mindkét kezemet feléje nyujtom s kérdéra tőle : — Mely jó szél hajtotta önt ide, Közelembe akarám őt vonni, látva, hogy mennyire meg van félemlitve ahogy a felelettel késik; de ő, két térdére csúsz­va, megfogja s szorongatni kezdé oda nyuj­tott kezeimet és sírva fakadt — Ah ! uram, szólt, én önt nem is­merem, de kétség kivül az égnek zugai Pedig, ismétlem, vágyva vágytam va­­­lam­it érte tehetni. -- Hallgasson reám, mondom neki, van nekem a hadügyminisztériumban egy barátom, ötven év óta ismerem. Ha léte­zik a világon ember, ki fivóról megment­oda menni. — S visszatérve, el fogja­ ön nekem mondani, hogy mily fogadtatásban részesült? — Ah !­adja már ! adja! Megírtam a levelet , odaadom neki a nélkül, hogy attól valami nagy sikert reméltem volna. Két óra múlva visszatért. Kérdőleg tekintek arczára, az töké­letes kétségbeesést még nem mutatott. — Nos ? kérdem, mit válaszolt önnek? — Azt, hogy a dolog sok nehézség­gel jár, de hogy ő mindezek daczára igye­kezni fog megmenteni azt, mit ön tőle kiván. Csakhogy én azt hiszem, hogy ha ön maga nem fogja őt sürgetni, el fog ró­lunk felejtkezni. Meglehetősen egy véleményen valók vele; meghivom barátomat a más napot követő napon ebédre s ekkor magam kö­töm szivére a dolgot. — Bizd csak rám az ügyet, majd elvégzem én, válaszolt; nyolcz nap alatt választ fogok kapni. Minthogy különben mi sem sürge­tett, s mert az újonczok szemléje még nem ment végbe, nyolcz napi határidőt engedtem neki. A kilenczedik napon egészen kato­nás pontossággal a következő pár sort ve­vem tőle: „Pártfogoltad a vincennesi tartalék­hoz (depót) van osztva, a katona öltözé­ket fogja ugyan hordani, de elutazni nem fog.“ „Megelégszik-e ezzel elbusult anyja?* Bérkocsit fogadtam és siettem a csa­láddal tudatni a jó újságot. Nagy szükségük volt reá. Az anya, az apa és a nyolc­ gyermek mindannyian sírtak. És pedig azért, mert a kilenczedik gyermek (a­kiről még eddig említés nem volt téve) egy fiatal huszonkét éves asz­­szony, ki alig kilencz hónapja volt férjnél, mellbaj miatt a halálhoz közel volt. Mindazáltal az általam hozott hir né­mileg vigasztaló irt csöpögtetett a közös sebre, s mosolyhoz hasonlító valami je­lentkezett a könyektől áztatott arczokon. — Ha ön oly jó lenne, mondá a fia­tal leány, ki nálam járt, felmenne nővé­remhez, ki a szomszéd házban lakik, s tu­datná vele a jó újságot. Oly boldog lesz, ha még mielőtt meghal, láthatja azt, ki fivérét valószínűleg megakadályozá abban, hogy megölettessék. Eszem ágába se volt, hogy e kegyes óhaj teljesítését megtagadja. Megcsókolta­­tom magamat az egész családdal, még at­tól a szegény kis betegtől is, kit egy szög­letben a hideglelés borzongatott, és a fia­tal leánytól vezettetve, felmásztam a szom­széd ház negyedik emeletébe. A haldokló egyedül volt, egy nagy szalmából lent karosszékben ült, gyermek­ruhákat javított ki, s minden egyes öltés­nél a köhögés miatt meg kellett állania. Oldalánál egy szegényes külsejű bölcsőben oly közel, hogy kezét kinyújtva elérhető, egy kicsiny két hónapos teremtés fekü­­dött, ki úgy nézett ki, mintha csak teg­nap született volna. Idő nap előtt, csak­hogy a hetedik hónapban jött a világra; anyja mellében, mely a láz miatt ki volt úszva, semmi szopni valót nem talált, s időről-időre néhány csöpp tejet ivott egy szivókából. — Jó Ernesztinem, mondá a fiatal leány, ime itt hozom Dumas urat, ki ma­­­ ga akarja tudatni veled a jó hirt. Leo nem fog elutazni, s bár katona szolgálatát Vin­­cennesben vagy Párisban fogja teljesíteni, azaz hogy közelünkben. Gyönge pir borttá el a remegő anyát; ábrándos mosoly jelent meg ajkain. — Oh ! szegény anyám, mondá, an­nál jobb ! Igen sok lett volna szegény fe­jének egyszerre két gyermekét elveszteni, a­nélkül, hogy kis fivéremet ide számíta­nám. Hogy van szegény Gyula? Ez ama gyermek volt, kit a láztól reszketve találtam a szomszád házban. A fiatal leány szomorúan vállat vo­nított, oly módon, mintha azt akarta volna mondani: — Jól tudod, hogy életben maradá­sára többé már nem számítunk. Ez idő alatt a beteg megragadta ke­zeimet és csontos ujjaival halvány ajkaihoz vezett. Gyöngéden elvonom azokat tőle s a gyermek bölcsőjéhez közeledtem. Mindaz a mit láttam, szivemet Ösz-­szefacsará. A fiatal leány átkarolva tartá nővé­rét, mindketten sírtak. Vannak fájdalmak, a melyek vigasztalhatlanok, s a melyek le­- bejött, mondjam: szép gyermekem ? — Mi érte önt, gyermekem? latára, úgy tetszett nekem, hogy ön meg­­mentőm fog lenni. hell, az senki más, csak ő. Először azért, mert jó szive egy jó cselekedet elköveté­sére fogja sarkalni őt, továbbá azért, mert — Fivérem az ujonczállításnál rész biztos vagyok róla, hogy gyermekének számot húzott a anyám meg fog halni bá-­ lógja magát érezni, ha nekem valami szól-Tommaso felvonó a függönyöket saz utaljában, ha neki el kell utaznia, gálatot tehet. Lesz-e bátorsága Önnek van­De ön csak nem azért jó hoz­­í­gát kitenni ? Én adok önnek egy neki rám, hogy tőlem elutazásának megakadá­lyozását kérje, ugy­e? czimzett ajánló levelet, de nem ígérek semmit. — Ez az egyedüli menedék, mely számunkra fennmarad, ugy­e ? — Az egyedüli. — Adja ön ide a levelet, el fogok — Ellenkezőleg, uram, csak is önbe vetem minden reményemet. — Édes gyermekem, ön tőlem a vi­lágon a legmelegebb dolgot kéri, hogy ne mondjam lehetetlen dolgot. Semmi egyéb, hacsak nem egy rész alkotmány,­­ ennek folytán egy reform a közügyek­­ben, mondom, ezen kívül sem­mi más nem képes megakadályozni egy besorozottat abban, hogy ezrede zászlója alá siessen. — Ah! uram, ön sok befolyásos em­bert ismer, s oly sok jót beszélve önről. Kényes záporként kezdtek omolni. Vágyva­ vágytam neki szolgálatot tehetni, de erre semmi utat módot nem láttam. Igaz ugyan, hogy olykor egynek-egynek szabadságot eszközöltem ki, de e katonák már zászlajuk alatt állottak volt; olykor a szolgálat megröviditését nyerem meg, de e katonák már négy, öt évet szolgáltak volt; végtére olykor még néhány fiatal embernek a párisi tartaléknál (depot) való maradhatását vittem ki, de nem oly pil­lanatban, midőn a politikai hévmérő hábo­rút jelzett.­ben 2100 írtról 4000 írtra emeltetik, te­hát 1900 írttal szaporittatik; Pulszky pe­dig a kormány legszószátyárabb s legem­­­agiztabb elleneinek egyike. (Hej, bezzeg másképen ment a dolog „a kormánypárti kortenkedéssel“ Lónyay miniszter korában a­mit a „Napié“ is bizonyára jól tud, bármennyire is látszik sürü fátyolt boritni némely régi történetekre. Pl. Lónyay alatt egy kormányhivatalnokot, kiről megtudták, hogy egy nem épen dicsőítő czikket irt !) Vannak, kik tekinteten kívül hagyva miszerint a kormány teljesen méltányolja azt, hogy Pulszky, mint múzeumi igazgató s mint tudományos szakember egészen megfelel állásának, azt a rosz életet csi­nálták Pulszky­ra, hogy ennek sületlen po­litikai berzenkedése és ellenzékeskedése a „Napló“-ban a kormány ellen, annyira nem ártott, sőt használt a kormány állásának, hogy méltónak találtatott fizetésének föl­emelésére. Hát csak ilyen ez az „erősza­kos“ mostani kormány! A hadmentességi díjról. A keresetre képtelenek vagyontalanságának értelmezé­se tárgyában a pénzügyminiszter körren­deletet bocsátott ki, melyben kijelenti egy felmerült eset alkalmából, hogy a hadmen­tességi díjról szóló XXVII. t. sz. 3. §. 1 pontja világos szavai és a törvény szelleme szerint csakis a díjköteles, vagyis azon egyén vagyontalanságának megállapításáról lehet szó, ki a törvény 1. § ban említett okok bármelyikéből a hadi szolgálat alól előterjeszti a belügyminisztérium költségvetését. E­zirányzat 1881 re­f.617.764 frt. A központi igazgatás és földteher­­mentesitési alap igazgatósága cziménél Helfy kérdi, vájjon szükség van-e az ál­lamtitkár mellett azon miniszteri tanácso­si állomásra, melyet 1876-ben rendszere­sítettek. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy úgy, mint akkor, most is szükség van reá, sőt a belügyminisztériumban két államtit­kárra volna szükség. Egyszersmind kifeje­zi óhajtását, hogy az állandó államtitká­rok rendszerét Anglia példájára be kelle­ne hozni. Kautz és Simonyi Ernő szintén he­lyeslik az államtitkárok állandósítását. Si­­monyi még a két államtitkári rendszert is kívánatosnak tartja, kik közül az egyik állandó és a képviselőséggel incompatibi­­lis, a másik pedig azon ház tagja volna, a­melynek az illető miniszter nem tagja A czirare 318,000 frt átalányt meg­szavaznak. Az „Országos levéltár“ költségét 31.400 írtban állapítják meg. A megyék közigazgatási, árva- és gyámhatósági tárgyalása alkalmával Sim­o­­nyi Ernő kérdést tesz a házi pénztárakra vonatkozólag. Tisza miniszterelnök válaszolta, hogy ez ügygyel sokat foglalkozott, de úgy ta­lálta, hogy oly roppant különbség van a megyék költségei és adói között, hogy azt az eddigi terv szerint keresztülvinni czól­felmentetett, tekintet nélkül arra, vájyon­­­szerűen nem lehet,­­ tanulmányozást tesz az illető családfő , avagy családtag. Fő alapelvül tehát ez esetben mindenkor azon kérdés eldöntése szolgáland, váljon a díj­köteles személy­eir­e önálló vagyonnal, avagy kereset­képtelensége mellett va­gyontalan is, arra nézve, hogy nem lenne-e czélszerű minden megyére nézve az eddigi tapaszta­latokhoz mérve szükséges igazgatási költ­séget megállapítani, azt felvenni a költ­ségvetésbe s ezenfelül engedni meg a pót­lék szedését az indokolt arányban; egyéb­iránt most november hó alatt e tárgyban enquétet tart s azon komoly tanácskozás tárgyát fogja képezni a létező nehézségek kiegyenlítése. Mert pl. most van olyan me­gye, a­hol legszűkebbre szabott közigaz­gatási kiadások elérik a megyei adóösszeg 28 százalékát, míg más megyében alig ha­ladják meg az 5 százalékot. Az előirányzott összeg elfogadását azon reményben ajánlja, hogy az ezen ügy­­­re vonatkozó törvény annak idejében el fog fogadtatni a képviselőház által. Szontagh Pál (gömöri) kérdi a mi­nisztert, hogy nem lehatne-e az eloszlatá­­si arányra vonatkozó iratokat öregszem­­élni, a­melyből meggyőződést meríthetne, hogy az évek óta változatlanul megszava­zott átalány összeg a megyék között mi­­képen osztatnék el. Tisza miniszterelnök megjegyzi, hogy ő az egyes megyék közötti felosztást mi­niszterré létekor úgy találta, mint most a ezt az időközben történt területbeosztást s más apró kis változásokon kívül érintet­lenül hagyta. Azt most is ismétli, hogy aránytalan a részeltetés s ezen akar az előterjesztendő törvény által változtatni. Annyit azonban most is megjegyez, hogy nem az a baj, hogy valamelyik megye so­kat kap, mert mindeniknek elég szűken jut, hanem legfeljebb az, hogy melyiknek dotatióját kell mindenesetre feljebb emel­ni, hogy ne legyen továbbra is oly mos­tohán részesítve. A pénzügyi bizottságból. A képviselőhöz pénzügyi bizottsága hétfői ülésében Rakovszky István előadó Ami a feloszlatásra vonatkozó táblá­­jot illeti, azt bármelyik bizottság megte­kintheti, —­­ akár most rögtön bármely adatot megmondhat — ámbár nem látja indokoltnak és czélszerűnek, hogy a költ­ségvetés tárgyalása alkalmáva­ a megyék budgetjei is vitába bocsáttassanak. Dárday és Lukács indítványozzák, hogy az összeg szétosztására vonatkozó táblázat azért, hogy abból látható legyen mennyi összeg fordíttatik egyes ágakra, a tagok között osztassák ki, de ők is elis­merik, hogyha a házipénztárakra vonat­kozó törvényjavaslat a jövő évben előter­jesztetik, akkor ennek gyakorlati értéke most nem sok lenne. Vargics az adatok mostani közlését, és esetleg képviselőházi vita alapjául vé­telét helyesnek nem tartja, a legc­élsze­­rűbb lesz azt akkor tenni, mikor a házi pénztárakra vonatkozó törvény fog tárgya­lás alá vétetni. Különben a megyék min­dig jól tudják, hogy más megyékhez ké­pest mily arányban részesülnek. Tisza miniszterelnök még csak azt jegyzi meg, hogy ezen jegyzék 1871-ben már egyszer volt a ház elé terjesztve, s az akkori tapasztalat fényesen igazolta, hogy ennek a költségvetéskori tárgyalás alá vétele nem praktikus. Helly is csak azon esetben tartaná ezen részletezésnek a ház elé terjesztését, ha most a tulajdonképpsi törvény tárgyal­tatnék, de most nem, hanem csak a je­lentésben kívánná felvetetni azon határo­zati javaslatot, hogy a t. ház elvárja a mi­niszterelnök által ígért törvényjavaslatnak előterjesztését. A bizottság az előirányzott összeg elfogadása után abban állapodott meg, hogy a részletezést most beterjeszteni nem indítványozza, hanem megvárni java­solja a miniszter által ígért törvényjavas­latot. A főispánok és a budapesti főpol­gármester fizetéseire előirányzott összegek elfogadásra ajánltatnak. Szintúgy az egészségügyi tanács irodai és egyéb dolog szükségleteire , az általános közigazgatási kiadások­ra és bevételekre előirányzott összegek változtatás nélkül elfogadtattak. Ezen pontnál a miniszterelnök egye­bek között felemlíti, hogy a fővárosi rend­őrség szervezésére vonatkozó törvényja­vaslat is az év folyta alatt elő fog ter­jesztetni. Végre a nyugdíjak és átmeneti kiadások és bevételek czö­me alatti előirányzat is érintetlenül ma­radt. A legközelebbi ülés holnap, kedden délelőtt tartatik, melyen a vallás és köz­oktatási minisztérium költségvetése fog tárgyalás alá vétetni. Gróf Forgách Ágost, Esztergom megye főispánjának lemondása alkalmából a jó­hiszeműségéről és igazságszeretetéről is­meretes „Napló“ s utána több más lap közt a mi „Ellenzék“ ünk is azt írja, hogy Forgách főispán azért adta be lemondását (mely még el sem fogadtatott), mert nem Anglia politikájáról, melyet a portá­val szemben követ, a konzervatív „D. Tel.“ a következőkép nyilatkozik : „Kormányunk kalandos politikája a háború felé evez. Lehet hogy még azt hiszi, hogy az ügy szépen és béké­sen intézhető el az által, hogy a király­nő hajóit a szultán európai és ázsiai birtokai között állítá fel, hogy vám­kikö­tőit ostromzároltatja vagy az által, hogy személyét hatalmába ejti. De mi azt mondjuk neki, hogy ez vérmes hiedelem. Messzire kiterjedő, mindennemű zavargást és mészárlást idéz fel, egy nagy, harczias fajt, melynek Singaporetől Dulciguóig van­nak gyermekei és katonái, készt lázadásra , a gyűlölet és vágyak viharát szabadítja fel, melyet ama szerződés nagy ügyesség­gel, de egyszersmind nagy erőfeszítéssel vállalkozott „kormánypárti korteskedésre­“ tartott féken, s mely most a fajgyűlölet Erre a Hon a következő megjegyzéseket! felpiszkálására használtatik. A béke e ha­mis ügyvédei a háború felé eveznek, ho-Már hogy a Tisza-kormány mennyire van tekintettel arra, hogy a kinevezésétől függő egyének tűzön-vizen támogassák a kormány politikáját s mennyire igyekszik megszabadulni oly emberektől, kik ellene dolgoznak, elég legyen illusztráló példa­képen csak arra hivatkoznak, hogy a nem­zeti múzeum igazgatójának, Pulszky Fe­­rencznek (ki egyúttal a „Napló“ czikkíró munkatársa is), évi fizetése a költségvetés­lett az ország nincs elkészülve a háború­ra, legkevésbé a czárral, mint szövetsé­gesünkkel.A követett zászlósértési ügyben Eger város képviselő testületének f. évi július 4 én 3429. sz. a. hozzám intézett felterjesztése folytán a szabályszerű vizsgálat elrende­lése iránt a szükséges lépések általam megtétetvén, a vizsgálat elrendeltetett szabályszerüleg foganatosittatot­t annak befejezéséről f. é. augusztus havában ér­­tesittettem; a vett értesítés után azonban még némely felvilágosításokra lévén szük­ségem, mi ez iratok váltása folytán huza­mosabb időtt vett igénybe, tekintetes, ura- Ságodat a nyert felvilágosítások után a vizs­gálat eredményéről a következőkben érte­sítem.­­ Az 1879. évi október 4-én 5 cs. és ap. kir. felsége legm. névnapján az egri tiszti kertben rendezett ünnepi mulatság alkalmával két magyar nemzetiszinü zász­ló volt kitűzve, melyek az ünnep egész napján át lobogtak, senki által meg nem sértettek, s általában azon ünnepély min­den legkisebb zavaró esemény nélkü­l folyt le. Másnap, tehát akkor, midőn az ő fel­sége legm. névnapja alkalmából rendezett ünnepélynek, már vége volt, megtörtént, hogy Seemann Alajos alezredes, midőn családjával a tiszti kertben megjelent, hol akkor nején, gyermekén, annak kísérőjén és egy katonatiszten kívül más jelen sem volt, az egyik lazán lógó nemzeti zászlót nyolcről levette, de nem azon oknál fog­va, mert az magyar lobogó volt, hanem azért, mert rongyos és piszkos volt. Ez alkalommal használta Seemann Altoos al­ezredes a rongy szót, de azon kifejezés csakis a zászló dísztelen voltára és nem magára a magyar nemzeti zászlóra vonat­kozott Már maga ezen tényállás mutatja, de Seemann alezredesnek a vizsgálat alkal­mával ünnepélyesen adott nyilatkozata is tanúsítja, mely nyilatkozatnak valódiságát megerősíti azon egyének tanúskodása is, kiknek a kérdéses cselekvényről legköze­lebb tudomásuk lehetett, hogy Seemann alezredesnek a szóban levő lobogó eltávo­lításánál a legtávolabbról sem volt szán­­­­dékában i m. nemzeti zászlót becsmérel­ni, avagy megsérteni, s hogy ezen cselek­­vénye csak a valódi tényállásnak elferdí­tése és a történteknek hamis előadása és a túlzás folytán magyaráztatott olyatén­­képen, mintha et a magyar nemzet, s an­nak lobogójelvénye ellenszenv vezérelte, h­a a nemzeti zászlót becsmérelni akarta volna. Minthogy ezek szerint Seeman al­ezredes részéről olyan tett, mely büntetést vagy megtorlást követelne, egyáltalán fenn nem forog, ellene további, akár büntető, akár fegyelmi eljárásnak helye nem lehet. Eltekintve azonban a vizsgálat ered­ményétől a mellett, hogy Seemann alez­redesnek kérdéses tette helyesen csak­ugyan úgy ítélendő meg, mint azt a vizs­gálat kimutatta, azon körülmény is szól, hogy Eger városának polgársága, melyet hagyományosan elismert élén hazafias ér­zülete a nemzet jelvényének valóban meg­sértése esetén bizonyára azonnal és mél­tán felzúdult volna, a kérdéses cselekvény­­nek kezdetben, s hónapokon át semmi je­lentőséget sem tulajdonított, úgy annyira hogy a város közönsége csak 13 három­ne­gyed év múlva tette ezen eseményt fel­­terjesztésének tárgyává. Ezen eset alkal­mából megjegyzendőnek tartom még, hogy Az egri zászlósértés ügye. A magyar zászló ügyében a belügy­miniszter a következő leiratot intézte He­­ves megye alispánjához: „Hevesmegye alispánjának! Seemann Alajos cs. kir. alezredes által állítólag él

Next