Magyar Polgár, 1882. január-június (16. évfolyam, 1-126. szám)
1882-01-01 / 1. szám
XVI. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: sOltobda-utcza, nyomda épület. Névtel*,nfll hekftliflt* közlemények nem köröltetnek. ;alapAlbitl*D kéziratok nem adatnak vizzzz. Oaak bérmenten levelek fogadtatnak el. 1-ső szám. Kolozsvárt, 1882. vasárnap, január 1. KIADÓHIVATAL: KÜLTORDA-UTCZA, nyomdaépület egész évre félévre . • ELŐFIZETÉSI DÍIJ . . . 18 frt. , évnegyedre . . . 8 . 1 egy héra . . t írt - l 1 . 60 . Hirdetési díj: petit apra 6 kr.—Bélyegilleték: minden hirdatés után 80 kr. — Nyílt tér: apra 86 kr. Alaptalan vádak. Budapest, decz. 30. A politika fegyvereit a népszámlálásból gyakran szokta meríteni, így elvártak volna a magyar ellenzéktől is, hogy a Tisza-kormány sokat emlegetett magyarellenes politikáját, illetőleg annak hatását egyeztesse össze azzal a körülménynyel, hogy a magyar elem leginkább erősbödött az utóbbi tíz évben e hazában, és hogy épen a városokban, a kultúra központjaiban erősbödött az. Van valami tehát e politikában, mi előmozdítja a fejlődés ezen irányát, pedig azt hiszem, hogy ebben rejlik a legnehezebb feladat, mert sem az erőszakot, sem a tisztán anyagi hatalmi tényezők ezen nem ■egitnek semmit, hanem az egész politika közvetett hatásának kell abban nyilvánulnia. És csakugyan a dolog úgy is áll. A szélsőségeket ez a politika ki nem elégítheti, mert a magyar chauvinistákmindennek tűzzel-vassal mennének; az ultranationalisták pedig még az állami követelményeket, vagy a természetes kulturális haladást is erőszakoskodásnak adják ki, pedig épen a chauvinisták vádaskodása bizonyítja, hogy ehez a kormány nem folyamodik. És jól teszi, mert akkor nem azt az eredményt mutatná fel, melyről a népszámlálás tanúskodik, hanem épen annak ellenkezőjét. Ugyanezt még nagyobb mértékben tudják kimutatni a forgalmi statistika terén. Mert az kétségtelen, hogy az ember soha egyebet az ellenzéktől nem hall, minthogy a kormány politikája az országot „koldusbotra“ juttatja, és mégis a forgalmi statistika csak a forgalom emelkedéséről és reánk nézve kevező alakulásáról tesz fényes tanúbizonyságot; azt kellene az ellenzéki vádak igaz voltának bebizonyítására kimutatni, hogy a forgalom emelkedése a szegénységnek biztos jele; hogy a kivitel fokozódása és a bevitellel szemben való emelkedése csak azért történik, mert az ország pusztul. Ezt azonban ilyen egyszerűen és minden frázis nélkül összeállítva, maguk az ellenzéki nagy férfiak is olyan absurdumnak tartják, hogy így egymás mellé állítani állításukat és az adatok eredményét nem merik, hanem egyszerűen okoskodnak a vezérczikkekben és országgyűlési beszédekben ország ,,pusztulásáról“ és a kormány magyarellenes politikájáról; más helyen felsorolják a statisztikai adatokat, melyek minden állításukat megczáfolják. Arra számítnak, hogy az olvasóközönség elfeledi, amit az első lapon olvasott, mire a második lap olvasásához fog. Pedig hát lesz ez aligha megtörténik. Még nagyobb veszedelem fenyegeti a statisztikai adatok alapján az ellenzék azon állítását, hogy Ausztria minket kiszivattyúz, mert ennek bizonyítékaira azt kellene felhozni és adatokkal kimutatni, hogy Ausztriát nem vagyunk képesek áruval kifizetni, tehát irányában eladósodunk. Ez volt az általános hit. Most megjelentek az önálló forgalmi adatok és merőben ellenkező tűnik azokból ki, mert a félévi tapasztalatok alapján, mint állandó irányt (épen a rész nyári hónapokban is) bizonyíthatjuk azt, hogy Ausztriával szemben évi mérlegünk legalább is 20—30 milliónyi plusz fog felmutatni; ha pedig a postautalványok forgalmát is tekintetbe vesszük , még kedvezőbb lesz ez. Minthogy pedig ez történik azon évtizedes vagy évszázados „kiszivattyúzás“ után, melyről annyit tudnak beszélni: a kérdés az, hány évi „kiszivattyúzás“ mellett lehet Magyarországot tönkretenni? Mert a külföldi gazdag és művelt államokra nézve az a theória áll, hogy ha kedvezőtlen közgazdasági viszonyok, nevezetesen oly viszonyok vannak, melyek az országot tőkéjének elfogyasztására kényszerítik, ez legfeljebb egy fél évtizedig tart; így, hogy csak a Tisza-kormány 6 évi kormányzási ideje is bőségesen elég lett volna arra, hogy az országban ne csak hogy ne emelkedjék a forgalom, de tökéletesen megsemmisüljön az. Minthogy pedig nemcsak az áruforgalom emelkedése és reánk nézve kedvező mérlege bizonyítja az ellenkezőt , de a posta-, a távirdaforgalom tetemes emelkedése ; a dohány, só és más fogyasztási czikkek fokozatos kelendősége ; a kulturális intézmények szaporodása is; igen természetes a következtetés, hogy mégsem lehet igaz az a sok ellenzéki sírás, jajgatás, melylyel a nemzet önbizalmát, munkakedvét kiölni akarják , mert különben egy kiszivattyúzott, egy megölt országban csak nincs forgalmi emelkedés. De hát ez, a tényekre fektetett cáfolat még nem jelenti azt, hogy minden jól van, hogy közgazdasági bajaink, nemzeti küzdelmeink ne lennének, sőt tagadhatatlan, hogy egyesekre nézve ép úgy, mint a nemzetre nézve az élet és fejlődés mindig nagyobb küzdelembe kerül. De ez a kor és a haladás követelménye ; a nemzetközi verseny eredménye, melyet egy kormány sem háríthat el; ehez hozzá edződni és ebben kitartani kell; most a verejtékkel megszerzett eredmény, kétségtelenül mutatkozik és jövőben még jobban fog mutatkozni; a szélsőbal egy töredéke republikánusnak vallja magát a házban és a sajtóban, migten a másik rész királypártiságával tüntet és lojalitásának és mérsékletének kimutatásával igyekszik azt bebizonyítani. —loyalizmus és republikánizmus egy párton, hallott valaha ember ilyet? KIK HORDJÁK SZÍVÜKÖN A VÁROS ÉRDEKÉT? Arról volt szó a városi bizottság legutóbbi közgyűlésén, hogy a borkorcsmárlási díj beszedése házilag kezeltessék — vagy pedig bérbe adassék. Az előbbi kezelés mellett a—hiteles adatok szerint — bevehet a város évenként tizenháromezer forintot, bérbeadás esetén pedig bevehet esetleg húszezerét a különbözet tehát évi hétezer forint. A közgyűlés szótöbbséggel azt mondotta ki, hogy a városnak nincs semmi szüksége erre az évi hétezer forint bevételi többletre. Az ember azt hinné, hogy ez a mi városunk vagy valami nagy örökséghez jutott, vagy valami haupttreffert csinált, a ennek következtében rá sem hederít évi hétezer forint jövedelem-többletre. Utána jártunk, s megnyugtathatjuk a világot, hogy Kolozsvár városa sem örökséghez nem jutott, sem haupttreffert nem csinált, s most tényleg szegényebb, mint valaha volt, s hogy mégis olyan könnyű szerrel dob el magától évi hétezer forint jövedelemtöbbletet — annak épen semmi más oka nincs, mint az, hogy a képviselő bizottságnak ama »kizárólag a város polgárságának érdekeit szívükön hordó tagjai, akik szavazataikkal a várost évi hétezer forint jövedelemtöbblettől — elütötték, teljesen elfeledkeznek a közérdek követelményeiről, s e jelentékeny kérdést az önérdek szempontjából igyekeztek eldönteni. Hogy a városra nézve évi kétezer forint jövedelemtöbblet épen nem közönyös dolog, szükségtelen hosszasabban bizonyítani, elégségesnek tartjuk pusztán arra hivatkozni, hogy Baja város átiratára vonatkozólag kizárólag azért nem szavazhatott meg a közgyűlés Tóth Kálmán emlékszobrára leglább bármily csekély összeget, mert a város házi pénztára még a szükséges kiadások fedezetéről sem rendelkezik. Tény az, hogy folyton deficittel dolgozunk, tény az, hogy hazafias vagy jótékony czélokra alig áldozhatunk csak filléreket is, s ennek daczára akadnak bizottsági tagok, szám szerint harmincvan, akik merőben feleslegesnek tartják a város jövedelmeinek szaporítását, mert igen sokan előbbvaló a magánérdek, s mert ők nem engedhetik, hogy aváros polgársága minden jogától megfosztassák.“ De hát ki beszél itt jogcsorbításról midőn egyszerűen arról van szó, hogy megragadjuk-e az alkalmat a város közjövedelmeinek szaporítására, vagy pedig holmi erőszakosan előrántott tévhit által megvesztegetve lemondjunk jövedelmeink szaporításáról csak azért, mert ez a művelet — mint a tévhitnek gondolják — a polgárság jogainak megcsorbításával járna. A kérdés egyszerűen ez volt, kinek fizesse a borraóró a literenként megállapított három krajczárnyi korcsmárlási díjat, a város e czélra beállított hivatalnokainak-e, vagy magánbérlőknek ? Mindkét esetben sem többet, sem kevesebbet nem kell fizetni, mint egy liter után három krajczárt, a különbség csak az, hogy a házi kezelés mellett jobb alkalom kínálkozik a város jogos jövedelmeinek megcsorbítására azáltal, hogy az ellenőrzéssel megbízott közegek lelkiismeretét könnyebben lehet megpuhítani, mint ahogy a magánbérlők közegeit sikerülne félrevezetni, s ezáltal elérni azt, hogy nem a tényleg elárusított bormennyiség, hanem annak csak egy csekély része után fizesse meg a korcsmáros azt a díjat, melyet a borfogyasztó közönségen busásan megvesz csak azért, hogy a város pénztára helyett a korcsmáros zsebében rekedjen. Ez az, — s valószínűleg — ez az egyedüli ok, amely miatt a városi bizottság néhány tagja — tisztelet a kivételeknek — olyan hazafias hévvel kelt ki az ellen, hogy ennek a díjnak beszedési joga ne adassék át magán vállalkozóknak, hanem maradjon meg a báci kezelés, mely mellett igaz, hogy a városi közjövedelmek apadnak, de a korcsmárosok zsebei telnek, s némely emberek előtt ez szentebb czélnak látszik, mint a közérdek előmozdítása. A legközelebbi közgyűlésen Szász Béla kérlelhetlen nyíltsággal rántotta le a leplet azokról a törekvésekről, melyeknek nincs más czéljuk, mint ezután is lehetővé tenni a törvénynek kijátszását, a magánérdeknek a közérdek rovására való elősegítését, s folytatni tovább is azokat az üzelmeket, melyek a ktízjövedelmek kevesbítése árán az egyéni gazdagodás czéljait hivatják elősegíteni. A közgyűlés elfogulatlan része mindenekben a Szász Béla által tett fejtegetéseknek adott igazat, s az, aki szándékosan nem akarja szépíteni a tényeket , bizonyára be fogja ismerni, hogy sokaknak a magánbérlettől való irtózása nem vezethető vissza egyébre, mint önző indokokra, egyéni érdekekre, a nagyon csodálkozunk azon, hogy a bizottsági tagok egy része, amely e törekvéseket a maga hozzájárulásával támogatta — nem ismerte fel azt, hogy itt nem a város polgárságának zaklatások ellen való megvédéséről van szó, hanem szó van a város jövedelmeinek érzékeny megcsonkításáról, —s ami még elitélendőbb — menthetetlen magánézelmekről. Nincs itt szó — ismételve állítjuk — polgári jogok megcsorbításáról, nincs itt szó arról, hogy a polgárság elárultatik, mint ahogy Balla úr állította, hanem arról van szó: miképen rendeztessék a város közjövedelmeinek kezelési ügye. •Szeressék-e továbbra is az, hogy a korcsmárosok a fennálló törvények és szabályok ellenére ezután is megrövidítsék a város közjövedelmeit, s azért, hogy egyéni czélok előmozduttassanak, megengedtessék a továbbra is a közérdek megrövidítése? Arról van szó, hogy mindenki igazságosan szolgáltassa e be a törvényesen megállapított díjat a várós pénztárába, vagy hogy eltagadva a valóságot ezután is büntetlenül rövidítsék meg a várost a maga jogos jövedelmeiben? Nincs itt szó jogcsonkításról, a polgárság elárulásáról, mert ha valaki arra törekszik, hogy mindenki adja oda a városnak, tehát mint erkölcsi testületnek azt a mi jog szerint megilleti, ha arra törekszik valaki, hogy minden polgár elsősorban a közérdeket , azután szolgálja a saját érdekét, hogy ne törekedjék senki egy erkölcsi testület érdekeinek rovására a saját egyéni czéljait valósítani meg, akkor csak az beszélhet jogellátstásról, aki nem tisztel más jogot a magáén kívül, aki előtt nincs szent — csak a saját érdeke, aki erényt csinál a közügy megkárosításából — ha ezzel a saját érdekeinek szolgálhat. A képviselő bizottság tagjai okuljanak e példából, legyenek régen, nehogy azok az elemek, amelyek minduntalan a polgárjogok eljátszásával vádolják azokat, akik önzetlenül szolgálják a város érdekeit, túlsúlyra jussanak, mert az a város, amelynek kormányzatában az önzés, a magánérdek, a tudatlanság, a kishitűség, a proletárság ragadja magához az intéző szerepét — nem tartható többé vissza az anyagi és erkölcsi süllyedéstől. A függetlenségi pártban levő szakadásról és ellentétes elemekről mi már többször felvilágosítottuk a közönséget. Most rátér e teómára a „Pesti Napló“ is abból az alkalomból, hogy Ashbas Leo képviselő, Herman Ottó király gyilkossági theóriája és Németh Albert viselkedése következtében kilépett a függetlenségi körből. A „P. Napló“ ezeket mondja : De a párt, mely magát egységesnek szereti hiresztelni s elveit lobogtatja, sem mint párt nem egységes, sem elveit meg nem határozza, hanem frakciókra oszolva, magával meg van hasonulva, és zsákban macskát árul a közönségnek. E viszonyokat abban a pártban nem rég élesen megvilágítá és megbírálta egy röpirat, melynek szerzője a pártnak régi hű tagja s a forradalom harczosa volt. A fátyol fellebbent és a felfedezett arcz rutinak találtatott. Illetékesebben maga Kossuth Lajos nyilatkozott legutóbbi leveleiben a szélső balpárt ellen, nem csupán minden elvi közösséget megtagadván vele, hanem panaszkodván és protestálván azon visszaélések felett is, melyeknek személye és neve állítólagos barátainak egynémelyie részéről oly gyakran ki van téve. Legújabban Ashbas Leo képviselőnek kilépése a függetlenségi körből szerez betekintést e párt belügyeibe, melyek ziláltságát többé takargatni nem lehet. Nem lehet, de sőt nem is szabad azért, mert nem csak személyes, de a legfontosabb elvi ellentétek fejlődtek ki a szélsőbalon, melyeket összeegyeztetni erkölcsi és logikai képtelenség. Ezután utal a „P. N.“ a szélsőbal két vezérlapjának magatartása közti nagy különbségre, mely a szélsőbalt két külön pártnak tünteti föl s azt mondja, hogy „a függetlenségi párt a valóságos habarék.“ — A. „P. N.“ úgy találja, hogy az elvi differenczia a függetlenségi pártban magára a közjogi kérdésre is kiterjed s azért a következő kérdéseket intézi a szélsőbalhoz ,a personál uniót követeli a függetlenségi párt? — Vagy az elválást követeli Ausztriától? Vagy Kossuthtal egy értelemben azt vallja-e, hogy Magyarország függetlensége, inkompatibilis az osztrák császári koronával, de a párt kész szolgálni a Habsburg dinasztia fejét, mint a különvált Magyarország királyát? — Vagy a külön magyar köztársaságot akarja-e ? — Miért kérdezzük ezeket ? Mert V TARCZA. Ó év estéjén. A nap lehullt a fényes égről, Elhallgatott kivül a zaj, Csak itt-amott tévelyg az éjben Egy-egy remény, egy egy sóhaj. Gyászos palástot von magára A zord sötét — e régi pap —, Imára készen áll a sírnál A néma, gyászos ég alatt. A vén idő megáll a tájon, Hogy eltemesse magzatát — S a földnek, égnek virradóra Egy újszülöttet adjon át. Megásva már a sir, felette Őrként a barna éj figyel, Mint vén idő, a puszta tájon — Redős, mogorva képivel. Az óra, perez kimérve régen : Éjfélkor eljön a halál, S a haldokló sírjába készül, Örökre hol nyugtot talál. Ott ágya mellett éjszakázik, Viraszt a nép, a föld, az ég ... — Az ujszölöttet látni vágyva — A végső perczet várja még. S elkong az éjfél... Utönd a tájon, A halott is csöndes vele — az óra ketytyenése szól csak, Mintha koporsót szegzene . .. És tart a csönd tovább,— tovább még, Zajt ütni most a szél se tud, — Láthatlan árnyak járnak ott künn, S a gyászos éj harangja zúg ..Láthatlan árnyak elvonulnak, Megindul majd a bérezi szél, S.Mementor-ját zokogva egyre, A múlandóságról beszél.. ... Ég, föld felébred virradóra, A vén halott elásva már, Felette csak a múltak árnya - bérezi szél danája jár. Györffy József, esztendő. Az idő vén fája megint lehullatá egy levelét. Egy évvel ismét megfogyott jövőnk, növekedett múltúnk. A bányán vagyunk, annyifélét olvasunk arról az alá csörgött levélről. Egyik bánatot, másik örömöt. Egyiknek virágos kerek, másiknak sivár tarló volt a néhai. Egyikünk könyezve, másikunk mosolyogva néz a távozó után. A halottakról vagy semmit, vagy jót, — mondja a példabeszéd. Meglehetősen megtartjuk felebarátainkkal szemben , de már az éveket nem respektáljuk annyira. El szoktuk bizony mi mondani róla a roszat is, csak úgy, mint a jót. S pedig nemcsak magunk között, a kandalló mellett , hanem e világ minden lapjában és nyelvén, hogy még ott is meghallják, hol Iláry János a lábát lelógatá. Uj esztendő elején még az újságíró se él egyébből, mint az eltemetett év jellemzéséből. L epés természetét mi se bizonyítja jobban, minthogy e jellemfestéshez túlnyomóan sötét színeket használ. Jobban esik a lelkének, ha több roszat mondhat róla, mint jót. Egyetlen mentsége , hogy ez általános emberi természet. Az első hetekben mit se olvas az ember, mint az ó év lvalajstromát. Ijesztő hosszúságú hasábokban van rasgirva a szigorú vidlove. Hánya haltak el azok közül, kik világra, országra, vagy csak vidékre szóló tetteikben hagytak hátra aere perennius emléket; kiket látogatott meg az árviz, jég, vagy más elemi csapás; hány nyomorultat sulytott a törvény büntető keze; s bányán estek kényelmüségük vagy falcsillagzatuk folytán hanyattomlok a mélységbe: mindez ott olvasható heteken át lapjaink megfelelő rovataiban. A hirlapíróhoz csatlakozik a pap is. A kicsiny embereket, kikkel az első nem tartja érdemesnek foglalkozni, bíbelődik e második. Jeléül annak, hogy a szabadság, testvériség és egyenlőség első hirdetőjének fölkent szolgája előtt nincs semmi rangfokozat. A halál külömben is mindent egyenlősít. 0 esztendő utolsó estéjén, a leszámolások e nagy pillanatában, a lelkek pásztora adja elő, hogy egy év alatt hányan lettek „csöndes emberek”, kik már csak kedveseik emléke és lelkében élnek. Ezekről nem tud a nagy világ, csak az a kicsiny, melyet egy szerény tűzhely világit és melegít. „Névtelen hősei“ az élet nagy harczának. Minden napnak megvan a maga gyásza, s nincs év, melyhez bánat és veszteség emléke ne fűződnék. Bizonyára 1881 sem képez kivételt, mert sokan vannak, kik haláláért — ahelyett, hogy gyászolnák— hálát adnak az istennek. Mint minor az emberiségnek egy-egy ostora hal ki. A temetésénél fölhangzó örömrivalgás az ő keserves bűnhüdése. Azonban legyünk igazságosak. Ha fölhányjuk a hibákat, ne hallgassuk el az érdemeket sem. Jól tudjuk mi, hogy 1881 úgy a közre, mint egyesekre nézve több küdvös dolgot termett. A temetéskor ezeket se feledjük el. Vannak hisz ott a menetben gyászos özvegyek, szerencsétlen árvák, természet által sújtott nyomorultak, stb. de ott vannak a szerencsések is, kik piros betűvel jegyzik ez évet élettörténetük lapjaira. A sors egyszerre két marokkal osztogat: egyikben jót szorongat, másikban roszat. S mikor az egyiket odaadja, ezt teszi a másikkal is. A mesterség csak abban áll, hogy találjuk el, melyik marok rejtegeti a jót. Valóságos lottó játék. Nos hát, vannak, kik ez évben mindig, vagy többnyire nyertek, s viszont, kik vesztettek. Moralisták, sőt hittudósok is azt tartják : így van az a maga rendén Mi volna belőlünk, gyarló emberekből, ha életünk mindig verőfényes oldalon folyna le ? Bizony, roszul lennénk az édes folytonos élvezetétől, s örökös szerencse közt könynyen romlanánk, ha Damokles-kard gyanánt nem függne fölöttünk az ellenkező esély intő és zabolázó tudata. Sötét teszi áthatóbbá a fényt, balsors édesebbé és becsesebbé a szerencsét. Szépen Írja Arany : Rendeltetésünk: búbánatot eltűrni. Ezen kell a tiszta örömöt átszűrni. E tanban — a lélektani és erkölcsi alapon kivül — sok vigasztaló is van. Azokra nézve, kiket a sors olykor súlyosabban látogat. Mi tartja fenn ezeket a csapások súlya alatt, s a kétségbeesés kavargó örvénye fölött ? — Az a tudat, hogy a Bors igazságszolgáltatása nem lehet egyoldalú. Közönségesen szólva: a remény. És e pontnál elértük szorosan vett tárgyunkat: az új esztendőt. Ezt a nagy talányt, melyet mindnyájan szeretnénk megfejteni, holott sokan tán nagyon megbánnék, ha előre megfejthetnők. A reménynek csak a jövővel lehet köze, mint az emlékezetnek a múlttal. Meghalt az év, éljen az évi — mondhatnék a már tárgytalanná vált franczia felkiáltással. Várjon megérdemlik, hogy előre megéljenezzük ? Erre ismét csak annyit felelhetünk, hogy reméljük. Kezdete ugyan egyiknek se nagyon biztató: a mult év leszámolásai sivárrá teszik azt. Előbb meglehetős belépti jegyet kell fizetnünk hogy aztán ez élet olykor vig, sokszor szomorujátékát az új év folyamán végig nézhessük, vagy küzdhessük. E játékoknál fölváltva, egyszer néző, másszor szereplő minden ember, hanem ezért a belépti díjat mindannyiszor fizetnünk kell. Alig nyitjuk fel szemünk, már ott a kéményseprő. Rendesen első szokott lenni a gratulálók között. Ez átadja a kilincset a levélhordónak, kit nyomban követ a szinlaposztó, czigánybanda, stb. Ezek még csak hagyján! — kevés aprópénzzel túl ad rajtuk az ember! Ami azután következik, arra úgy sem volna elég az aprópénz. Bolti kontók, patikai receptek, cselédek, a jó isten tudja szeret-számát. Igaz, hogy mindezek nagyobb része még a múlt év rovására tartozik, de a lerovás mindig átjő, hogy az új esztendő kezdetét megédesítse. Nagyon kedves érzések az első találkozás ömlengő pillanataira! Mikor aztán ki vagy koppasztva, észreveszed, hogy legjobb szórakoztató barátod, rendes hírlapod is kimaradt ! Tempora si fuerint nn bila, solus eris! Tehát kiadod legutolsó filléred, hogy elpártolt barátod visszahódítsd. S maradsz az új év elején Üres zsebbel egy ismeretlen jövővel szemben! Zsebed üres, de begette teli van a szived — reménynyel! ... Ez sem utolsó kincs, ámbár mindig csak akkor méltányoljuk valódi értéke szerint, ha egyéb kincsünkből kifogytunk. És nem tekintjük a végtelen idő folytonosságát, hanem újult erővel, és bizalommal fogunk a munkához. Felejteni látszunk a múlt rombolásait, s az élethez görcsösen kapaszkodó vonzalommal építünk a jelenben a jövőnek. Halandó, gyarló ember mindig a jövőnek él. A múltat feledi, a jelent átkínlódja — mind a jövőért. A reménység olyan a mindennapi életben, mint gépezet a színi világ zsinórpadlásán: ha ez nem volna, az egész festett világ halomra omlanék; ha remény nem volna, egész életünk folyása kizökkenne rendes kerékvágásából. Karácsony mellett, mely a hit ünnepe, új év napját mi a reménység ünnepének tartjuk. Ez, mint ilyen, általánosabb az elsőnél. Ugyanazon hit a hivek bizonyos számára korlátolt; a remény egyetemes. A hit többféle, a remény csak egy. Az új év, a mellett, hogy reményeinknek, s ez által élet, — és munkakedvünknek újabb tápot nyújt; egyszersmind balzsamot is ad a múltból származó sebeinkre. Legjobb orvos az idő, — mondja a példabeszéd, nagy igazán. Sok fájdalomra nézve nemcsak legjobb, hanem egyetlen orvos. Vannak bajok, melyek ellen más orvosság épen nincsen is. Ezekre az egymásután újuló évektől várunk enyhülést. És rendesen meg is találjuk, mert az idő mindennapi bajaival, lassan kint kitörli a régi emlékeket és fájdalmakat, s végre érzéketlenné tesz agyat és szivet egyaránt. Amit a szó tesz az épületet összetartó