Magyar Polgár, 1882. január-június (16. évfolyam, 1-126. szám)

1882-01-01 / 1. szám

XVI. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: sOltobda-utcza, nyomd­a ép­ület. Névtel*,nfll hekftliflt* közlemények nem köröltetnek. ;alapAlbitl*D kéziratok nem adatnak vizzzz. Oaak bérmenten levelek fogadtatnak el. 1-ső szám. Kolozsvárt, 1882. vasárnap, január 1. KIADÓHIVATAL: KÜLTORDA-UTCZA, nyomdaépület egész évre félévre . • ELŐFIZETÉSI DÍIJ . . . 18 frt. , évnegyedre . . . 8 . 1 egy héra . . t írt - l­ 1 . 60 . Hirdetési díj: petit apra 6 kr.—Bélyegilleték: minden hirda­tés u­tán 80 kr. — Nyíl­t tér: apra 86 kr. Alaptalan vádak. Budapest, decz. 30. A politika fegyvereit a népszám­lálásból gyakran szokta meríteni, így elvártak volna a magyar ellenzéktől is, hogy a Tisza-kormány sokat emle­getett magyarellenes politikáját, illető­leg annak hatását egyeztesse össze az­zal a körülménynyel, hogy a magyar elem leginkább erősbödött az utóbbi tíz évben e hazában, és hogy épen a városokban, a kultúra központjaiban erősbödött az. Van valami tehát e po­litikában, mi előmozdítja a fejlődés ezen irányát, pedig azt hiszem, hogy ebben rejlik a legnehezebb feladat, mert sem az erőszakot, sem a tisztán anyagi hatalmi tényezők ezen nem ■egitnek semmit, hanem az egész po­litika közvetett hatásának kell abban nyilvánulnia­. És csakugyan a dolog úgy is áll. A szélsőségeket ez a poli­tika ki nem elégítheti, mert a magyar chauvinisták­­mindennek tűzzel-vassal mennének; az ultranationalisták pedig még az állami követelményeket, vagy a természetes kulturális haladást is erőszakoskodásnak adják ki, pedig épen a chauvinisták vádaskodása bizonyítja, hogy ehez a kormány nem folyamodik. És jól teszi, mert akkor nem azt az eredményt mutatná fel, melyről a nép­­számlálás tanúskodik, hanem épen an­nak ellenkezőjét. Ugyanezt még nagyobb mérték­ben tudják kimutatni a forgalmi sta­­tistika terén. Mert az kétségtelen, hogy az ember soha egyebet az ellenzéktől nem hall, minthogy a kormány politi­kája az országot „koldus­botra“ jut­tatja, és mégis a forgalmi statistika csak a forgalom emelkedéséről és re­ánk nézve kevező alakulásáról tesz fényes tanúbizonyságot; azt kellene az ellenzéki vádak igaz voltának bebizo­nyítására kimutatni, hogy a forgalom emelkedése a szegénységnek biztos je­le; hogy a kivitel fokozódása és a bevitellel szemben való emelkedése csak azért történik, mert az ország pusztul. Ezt azonban ilyen egyszerűen és minden frázis nélkül összeállítv­a, ma­guk az ellenzéki nagy férfiak is olyan absurdumnak tartják, hogy így egy­más mellé állítani állításukat és az adatok eredményét nem merik, hanem egyszerűen okoskodnak a vezérczik­­kekben és országgyűlési beszédekben ország ,,pusztulásáról“ és a kor­mány magyarellenes politikájáról; más helyen felsorolják a statisztikai ada­tokat, melyek minden állításukat meg­­czáfolják. Arra számítnak, hogy az ol­vasó­közönség elfeledi, a­mit az első lapon olvasott, mire a második lap ol­vasásához fog. Pedig hát lesz ez alig­ha megtörténik. Még nagyobb veszedelem fenye­geti a statisztikai adatok alapján az el­lenzék azon állítását, hogy Ausztria minket kiszivattyúz, mert ennek bizo­nyítékaira azt kellene felhozni és ada­tokkal kimutatni, hogy Ausztriát nem vagyunk képesek áruval kifizetni, tehát irányában eladósodunk. Ez volt az általános hit. Most megjelentek az önálló forgalmi adatok és merőben el­lenkező tűnik azokból ki, mert a félévi tapasztalatok alapján, mint ál­landó irányt (épen a rész nyári hó­napokban is) bizonyíthatjuk azt, hogy Ausztriával szemben évi mérlegünk legalább is 20—30 milliónyi plusz fog felmutatni; ha pedig a posta­utalvá­nyok forgalmát is tekintetbe vesszük , még kedvezőbb lesz ez. Minthogy pe­dig ez történik azon évtizedes vagy évszázados „kiszivattyúzás“ után, mely­ről annyit tudnak beszélni: a kérdés az, hány évi „kiszivattyúzás“ mellett lehet Magyarországot tönkretenni? Mert a külföldi gazdag és művelt államokra nézve az a theória áll, hogy ha ked­vezőtlen közgazdasági viszonyok, ne­vezetesen oly viszonyok vannak, me­lyek az országot tőkéjének elfogyasz­tására kényszerítik, ez legfeljebb egy fél évtizedig tart; így, hogy csak a Tisza-kormány 6 évi kormányzási ide­je is bőségesen elég lett volna arra, h­ogy az országban ne csak hogy ne emelkedjék a forgalom, de tökéletesen megsemmisüljön az. Minthogy pedig nemcsak az áru­forgalom emelkedése és reánk nézve kedvező mérlege bizonyítja az ellenke­zőt , de a posta-, a távirdaforgalom te­temes emelkedése ; a dohány, só és más fogyasztási czikkek fokozatos kelendő­sége ; a kulturális intézmények szapo­rodása is; igen természetes a követ­keztetés, hogy még­sem lehet igaz az a sok ellenzéki sírás, jajgatás, m­ely­­lyel a nemzet önbizalmát, munkaked­vét kiölni akarják , mert különben egy kiszivattyúzott, egy megölt országban csak nincs forgalmi emelkedés. De hát ez, a tényekre fektetett c­áfolat még nem jelenti azt, hogy min­den jól van, hogy közgazdasági ba­jaink, nemzeti küzdelmeink ne lenné­nek, sőt tagadhatatlan, hogy egyesekre nézve ép úgy, mint a nemzetre nézve az élet és fejlődés mindig nagyobb küz­delembe kerül. De ez a kor és a ha­ladás követelménye ; a nemzetközi ver­seny eredménye, melyet egy kormány sem háríthat el; ehez hozzá edződni és ebben kitartani kell; most a verej­tékkel megszerzett eredmény, kétségte­lenül mutatkozik és jövőben még job­ban fog mutatkozni; a szélsőbal egy töredéke republikánusnak vallja magát a házban és a sajtóban, mig­­ten a másik rész királypártiságával tüntet és lojalitásának és mérsékletének kimu­tatásával igyekszik azt bebizonyítani. —­l­oyalizmus és republikánizmus egy pár­ton, hallott valaha ember ilyet? KIK HORDJÁK SZÍVÜKÖN A VÁROS ÉRDEKÉT? Arról volt szó a vár­osi bizottság leg­utóbbi közgyűlésén, hogy a borkorcsm­ár­­lási díj beszedése házilag kezeltessék — vagy pedig bérbe adassék. Az előbbi kezelés mellett a—hiteles adatok szerint — bevehet a város évenként tizenháromezer forintot, bérbeadás esetén pedig bevehet esetleg húszezerét a különbözet tehát évi hétezer forint. A közgyűlés szótöbbséggel azt mon­dotta ki, hogy a városnak nincs semmi szüksége erre az évi hétezer forint bevé­teli többletre. Az ember azt hinné, hogy ez a mi városunk vagy valami nagy örökséghez ju­tott, vagy valami haupttreffert csinált, a ennek következtében rá sem hederít évi hétezer forint jövedelem-többletre. Utána jártunk, s megnyugtathatjuk a világot, hogy Kolozsvár városa sem örök­séghez nem jutott, sem haupttreffert nem csinált, s most tényleg szegényebb, mint valaha volt, s hogy még­is olyan könnyű szerrel dob el magától évi hétezer forint jövedelemtöbbletet — annak épen semmi más oka nincs, mint az, hogy a képvise­lő bizottságnak ama »kizárólag a város polgárságának érdekeit szívükön hordó­ tagjai, a­kik szavazataikkal a várost évi hétezer forint jövedelemtöbblettől — el­ütötték, teljesen elfeledkeznek a köz­érdek követelményeiről, s e jelentékeny kérdést az önérdek szempontjából igye­keztek eldönteni. Hogy a városra nézve évi kétezer forint jövedelem­többlet épen nem közö­nyös dolog, szükségtelen hosszasabban bi­zonyítani, elégségesnek tartjuk pusztán arra hivatkozni, hogy Baja város átiratára vonatkozólag kizárólag azért nem szavaz­hatott meg a közgyűlés Tóth Kálmán em­lékszobrára leglább bármily csekély össze­get, mert a város házi pénztára még a szükséges kiadások fedezetéről sem rendelkezik. Tény az, hogy folyton defic­ittel dol­gozunk, tény az, hogy hazafias vagy jóté­kony czélokra alig áldozhatunk csak fillé­reket is, s ennek daczára akadnak bizott­sági tagok, s­­zám szerint harmincvan, a­kik merőben feleslegesnek tart­ják a város jövedelmeinek szaporítását, mert igen sokan előbbvaló a magán­érdek, s mert ők nem engedhetik, hogy a­­v­á­r­o­s polgársága minden jogától megfosztassá­k.“ De hát ki beszél itt jogcsorbításról midőn egyszerűen arról van szó, hogy meg­ragadjuk-e az alkalmat a város közjöve­delmeinek szaporítására, vagy pedig hol­mi erőszakosan előrántott tévhit által meg­vesztegetve lemondjunk jövedelmeink sza­porításáról csak azért, mert ez a művelet — mint a tévhitnek gondolják — a pol­gárság jogainak megcsorbításával járna. A kérdés egyszerűen ez volt, kinek fizesse a borraóró a literenként megálla­pított három krajczárnyi korcsmárlási dí­jat, a város e czélra beállított hivatalno­kainak-e, vagy magán­bérlőknek ? Mindkét esetben sem többet, sem kevesebbet nem kell fizetni, mint egy liter után három krajczárt, a különbség csak az, hogy a házi kezelés mellett jobb alkalom kínálkozik a város jogos jövedelmeinek megcsorbításá­ra az­által, hogy az ellenőrzéssel megbí­zott közegek lelkiismeretét könnyebben lehet megpuhítani, mint a­hogy a magán­bérlők közegeit sikerülne félreve­zetni, s ezáltal elérni azt, hogy nem a tényleg elárusított bormennyiség, hanem annak csak egy csekély része után fizesse meg a korcsmáros azt a díjat, melyet a borfogyasztó közönségen busásan megvesz csak azért, hogy a város pénztára helyett a korcsmáros zsebében rekedjen. Ez az, — s valószínűleg — ez az egyedüli ok, a­mely miatt a városi bizott­ság néhány tagja — tisztelet a kivéte­leknek — olyan hazafias hévvel kelt ki az ellen, hogy ennek a díjnak beszedési joga ne adassék át magán vállalkozóknak, hanem maradjon meg a báci kezelés, mely mellett igaz, hogy a városi közjövedelmek apadnak, de a korcsmárosok zsebei tel­nek, s némely emberek előtt ez szentebb czélnak látszik, mint a közérdek előmoz­dítása. A legközelebbi közgyűlésen Szász Béla kérlelhetlen nyíltsággal rántotta le a leplet azokról a törekvésekről, melyeknek nincs más czéljuk, mint ezután is lehető­vé tenni a törvénynek kijátszását, a ma­gánérdeknek a közérdek rovására való elősegítését, s folytatni tovább is azokat az üzelmeket, melyek a ktízjövedelmek kevesbítése árán az egyéni gazdagodás czéljait hivatják elősegíteni. A közgyűlés elfogulatlan része min­denekben a Szász Béla által tett fejtege­téseknek adott igazat, s az, a­ki szándé­kosan nem akarja szépíteni a tényeket , bizonyára be fogja ismerni, hogy sokak­nak a magán­bérlettől való irtózása nem vezethető vissza egyébre, mint önző indo­kokra, egyéni érdekekre, a nagyon cso­dálkozunk azon, hogy a bizottsági tagok egy része, a­mely e törekvéseket a maga hozzájárulásával támogatta — nem ismer­te fel azt, hogy itt nem a város polgár­ságának zaklatások ellen való megvédésé­ről van szó, hanem szó van a város jö­vedelmeinek érzékeny megcsonkításáról, —­s a­mi még elitélendőbb — menthetetlen magán­ézelmekről. Nincs itt szó — is­mételve állítjuk — polgári jogok meg­csorbításáról, nincs itt szó arról, hogy a polgárság elárultatik, mint a­hogy Balla úr állította, hanem arról van szó: miképen rendeztessék a város közjö­­vedelmeinek kezelési ügye. •Szeressék-e továbbra is az, hogy a korcsmárosok a fenn­álló törvények és szabályok ellenére ez­után is megrövidítsék a város közjöve­delmeit, s azért, hogy egyéni czélok elő­­mozduttassanak, megengedtessék a tovább­ra is a közérdek megrövidítése? Arról van szó, hogy mindenki igaz­ságosan szolgáltassa e be a törvényesen megállapított díjat a váró­s pénztárába, vagy hogy eltagadva a valóságot ezután is bün­tetlenül rövidítsék meg a várost a maga jogos jövedelmeiben? Nincs itt szó jogcsonkításról, a pol­gárság elárulásáról, mert ha valaki arra törekszik, hogy mindenki adja oda a vá­rosnak, tehát mint erkölcsi testületnek azt a mi jog szerint megilleti, ha arra törek­szik valaki, hogy minden polgár első­sor­­ban a közérdeket , azután szolgálja a saját érdekét,­­ hogy ne törekedjék senki egy erkölcsi testület érdekeinek rovására a saját egyéni czéljait valósítani meg, ak­kor csak az beszélhet jogellátstásról, a­ki nem tisztel más jogot a magáén kívül, a­ki előtt nincs szent — csak a saját ér­deke, a­ki erényt csinál a közügy megká­rosításából — ha ezzel a saját érdekeinek szolgálhat. A képviselő bizottság tagjai okulja­nak e példából, legyenek régen, nehogy azok az elemek, a­melyek mind­untalan a polgárjogok eljátszásával vádolják azokat, a­kik önzetlenül szolgálják a város érdekeit, túlsúlyra jussanak, mert az a város, a­melynek kormányzatában az ön­zés, a magánérdek, a tudatlanság, a kis­hitűség, a proletárság ragadja magához az intéző szerepét — nem tartható többé vissza az anyagi és erkölcsi süllyedéstől. A függetlenségi pártban levő szaka­dásról és ellentétes elemekről mi már többször felvilágosítottuk a közönséget. Most rátér e teómára a „Pesti Napló“ is abból az alkalomból, hogy Ashbas Leo képviselő, Herman Ottó király gyilkossági theóriája és Németh Albert viselkedése következtében kilépett a függetlenségi kör­ből. A „P. Napló“ ezeket mondja : De a párt, mely magát egységesnek szereti hiresztelni s elveit lobogtatja, sem mint párt nem egységes, sem elveit meg nem határozza, hanem frakc­iókra oszol­va, magával meg van hasonulva, és zsák­ban macskát árul a közönségnek. E viszonyokat abban a pártban nem rég élesen megvilágítá és megbírálta egy röpirat, melynek szerzője a pártnak régi hű tagja s a forradalom harczosa volt. A fátyol fellebbent és a felfedezett arcz ruti­nak találtatott. Illetékesebben maga Kossuth Lajos nyilatkozott legutóbbi leveleiben a szélső balpárt ellen, nem csupán minden elvi kö­zösséget megtagadván vele, hanem pa­naszkodván és protestálván azon vissza­élések felett is, melyeknek személye és neve állítólagos barátainak egynémelyie részéről oly gyakran ki van téve. Legújabban Ashbas Leo képviselő­nek kilépése a függetlenségi körből sze­rez betekintést e párt belügyeibe, melyek ziláltságát többé takargatni nem lehet. Nem lehet, de sőt nem is szabad azért, mert nem csak személyes, de a legfonto­sabb elvi ellentétek fejlődtek ki a szélső­balon, melyeket összeegyeztetni erkölcsi és logikai képtelenség. Ezután utal a „P. N.“ a szélsőbal két vezérlapjának magatartása közti nagy különbségre, mely a szélsőbalt két külön pártnak tünteti föl s azt mondja, hogy „a függetlenségi párt a valóságos habarék.“ — A. „P. N.“ úgy találja, hogy az elvi differenczia a függetlenségi pártban ma­gára a közjogi kérdésre is kiterjed s az­ért a következő kérdéseket intézi a szél­sőbalhoz­­ ,a pers­onál uniót követeli a füg­getlenségi párt? — Vagy az elválást kö­veteli Ausztriától? Vagy Kossuthtal egy­ értelemben azt vallja-e, hogy Magyaror­szág függetlensége, inkompatibilis az osz­trák császári koronával, de a párt kész szolgálni a Habsburg dinasztia fejét, mint a különvált Magyarország királyát? — Vagy a külön magyar köztársaságot akar­ja-e ? — Miért kérdezzük ezeket ? Mert V­­­ TARCZA. Ó év estéjén. A nap lehullt a fényes égről, Elhallgatott kivül a zaj, Csak itt-amott tévelyg az éjben Egy-egy remény, egy egy sóhaj. Gyászos palástot von magára A zord sötét — e régi pap —, Imára készen áll a sírnál A néma, gyászos ég alatt. A vén idő megáll a tájon, Hogy eltemesse magzatát — S a földnek, égnek virradóra Egy újszülöttet adjon át. Megásva már a sir, felette Őrként a barna éj figyel, Mint vén idő, a puszta tájon — Redős, mogorva képivel. Az óra, perez kimérve régen : Éjfélkor eljön a halál, S a haldokló sírjába készül, Örökre hol nyugtot talál. Ott ágya mellett éjszakázik, Viraszt a nép, a föld, az ég ... — Az ujszölöttet látni vágyva — A végső perczet várja még. S elkong az éjfél... Utönd a tájon, A halott is csöndes vele — az óra ketytyenése szól csak, Mintha koporsót szegzene . .. És tart a csönd tovább,— tovább még, Zajt ütni most a szél se tud, — Láthatlan árnyak járnak ott künn, S a gyászos éj harangja zúg ..­­Láthatlan árnyak elvonulnak, Megindul majd a bérezi szél, S.Mementor-ját zokogva egyre, A múlandóságról beszél.. ... Ég, föld felébred virradóra, A vén halott elásva már, Felette csak a múltak árnya - bérezi szél danája jár. Györffy József, esztendő. Az idő vén fája megint lehullatá egy levelét. Egy évvel ismét megfogyott jö­vőnk, növekedett múltúnk. A bányán va­gyunk, annyifélét olvasunk arról az alá csörgött levélről. Egyik bánatot, másik örömöt. Egyiknek virágos kerek, másik­nak sivár tarló volt a néhai. Egyikünk könyezve, másikunk mosolyogva néz a tá­vozó után. A halottakról vagy semmit, vagy jót, — mondja a példabeszéd. Meglehetősen megtartjuk felebarátainkkal szemben , de már az éveket nem respektáljuk annyira. El szoktuk bizony mi mondani róla a ro­­szat is, csak úgy, mint a jót. S pedig nemcsak magunk között, a kandalló mel­lett , hanem e világ minden lapjában és nyelvén, hogy még ott is meghallják, hol Iláry János a lábát lelógatá. Uj esztendő elején még az újságíró se él egyébből, mint az eltemetett év jellemzéséből. L epés természetét mi se bizonyítja jobban, minthogy e jellemfestéshez túlnyomóan sötét színeket használ. Jobban esik a lel­kének, ha több roszat mondhat róla, mint jót. Egyetlen mentsége , hogy­­ ez általá­nos emberi természet. Az első hetekben mit se olvas az ember, mint az ó év lva­­lajstromát. Ijesztő hosszúságú hasábokban van rasgirva a szigorú vidlove. Hánya haltak el azok közül, kik világra, országra, vagy csak vidékre szóló tetteikben hagy­tak hátra aere perennius emléket; kiket látogatott meg az árviz, jég, vagy más elemi csapás; hány nyomorultat sulytott a törvény büntető keze; s bányán estek kényelmüségük vagy falcsillagzatuk foly­tán hanyatt­omlok a mélységbe: mindez ott olvasható heteken át lapjaink megfe­lelő rovataiban. A hirlapíróhoz csatlakozik a pap is. A kicsiny embereket, kikkel az első nem tartja érdemesnek foglalkozni, bíbelődik e második. Jeléül annak, hogy a szabadság, testvériség és egyenlőség első hirdetőjé­nek fölkent szolgája előtt nincs semmi rangfokozat. A halál külömben is mindent egyenlősít. 0 esztendő utolsó estéjén, a leszámolások e nagy pillanatában, a lel­kek pásztora adja elő, hogy egy év alatt hányan lettek „csöndes emberek”, kik már csak kedveseik emléke és lelkében élnek. Ezekről nem tud a nagy világ, csak az a kicsiny, melyet egy szerény tűzhely vilá­git és melegít. „Névtelen hősei“ az élet nagy harczának. Minden napnak megvan a maga gyá­sza, s nincs év, melyhez bánat és veszte­ség emléke ne fűződnék. Bizonyára 1881 sem képez kivételt, mert sokan vannak, kik haláláért — a­helyett, hogy gyászol­nák— hálát adnak az istennek. Mint mi­nor az emberiségnek egy-egy ostora hal ki. A temetésénél fölhangzó örömrivalgás az ő keserves bűnhüdése. Azonban legyünk igazságosak. Ha fölhányjuk a hibákat, ne hallgassuk el az érdemeket sem. Jól tudjuk mi, hogy 1881 úgy a közre, mint egyesekre nézve több küdvös dolgot termett. A temetéskor eze­ket se feledjük el. Vannak hisz ott a me­netben gyászos özvegyek, szerencsétlen árvák, természet által sújtott nyomorul­tak, stb. de ott vannak a szerencsések is, kik piros betűvel jegyzik ez évet élet­történetük lapjaira. A sors egyszerre két marokkal osztogat: egyikben jót szoron­gat, másikban roszat. S mikor az egyiket odaadja, ezt teszi a másikkal is. A mes­terség csak abban áll, hogy találjuk el, melyik marok rejtegeti a jót. Valóságos lottó játék. Nos hát, vannak, kik ez év­ben mindig, vagy többnyire nyertek, s viszont, kik vesztettek. Moralisták, sőt hittudósok is azt tart­ják : így van az a maga rendén Mi volna belőlünk, gyarló emberekből, ha életünk mindig verőfényes oldalon folyna le ? Bi­zony, roszul lennénk az édes folytonos élvezetétől, s örökös szerencse közt köny­­nyen romlanánk, ha Damokles-kard gya­nánt nem függne fölöttünk az ellenkező esély intő és zabolázó tudata. Sötét teszi áthatóbbá a fényt, balsors édesebbé és becsesebbé a szerencsét. Szépen Ír­ja Arany : Rendeltetésünk: bú­bánatot eltűrni. Ezen kell a tiszta örömöt átszűrni. E tanban — a lélektani és erkölcsi ala­pon kivül — sok vigasztaló is van. Azokra nézve, kiket a sors olykor súlyo­sabban látogat. Mi tartja fenn ezeket a csapások súlya alatt, s a kétségbeesés ka­vargó örvénye fölött ? — Az a tudat, hogy a Bors igazságszolgáltatása nem lehet egy­oldalú. Közönségesen szólva: a remény. És e pontnál elértük szorosan vett tárgyunkat: az új esztendőt. Ezt a nagy talányt, melyet mindnyájan szeret­nénk megfejteni, holott sokan tán nagyon megbánnék, ha előre megfejthetnők. A re­ménynek csak a jövővel lehet köze, mint az emlékezetnek a múlttal. Meghalt az év, éljen az évi — mond­hatnék a már tárgytalanná vált franczia felkiáltással. Várjon megérdemlik, hogy előre megéljenezzük ? Erre ismét csak annyit felelhetünk, hogy r­e­m­é­l­j­ü­k. Kezdete ugyan egyiknek se nagyon biztató: a mult év leszámolásai sivárrá teszik azt. Előbb meglehetős belépti jegyet kell fizetnünk hogy aztán ez élet olykor vig, sokszor szomorujátékát az új év folyamán végig nézhessük, vagy küzdhessük. E játékok­nál fölváltva, egyszer néző, másszor sze­­replő minden ember, hanem ezért a be­lépti díjat mindannyiszor fizetnünk kell. Alig nyitjuk fel szemünk, már ott a kéményseprő. Rendesen első szokott lenni a gratulálók között. Ez átadja a kilincset a levélhordónak, kit nyomban követ a szinlaposztó, czigánybanda, stb. Ezek még csak hagyján! — kevés apró­pénzzel túl ad rajtuk az ember! A­mi azután követ­kezik, arra úgy sem volna elég az apró­pénz. Bolti­ kontók, patikai rec­eptek, cse­lédek, a jó isten tudja szeret-számát. Igaz, hogy mindezek nagyobb része még a múlt év rovására tartozik, de a lerovás mindig átjő, hogy az új esztendő kezdetét meg­édesítse. Nagyon kedves érzések az első találkozás ömlengő pillanataira! Mikor az­tán ki vagy koppasztva, észreveszed, hogy legjobb szórakoztató barátod, rendes hír­lapod is kimaradt ! Tempora si fuerint nn bila, solus eris! Tehát kiadod legutolsó filléred, hogy elpártolt barátod visszahó­dítsd. S maradsz az új év elején Üres zsebbel egy ismeretlen jövővel szemben! Zsebed üres, de begette teli van a szived — reménynyel! ... Ez sem utolsó kincs, ámbár mindig csak akkor méltá­nyoljuk valódi értéke szerint, ha egyéb kincsünkből kifogytunk. És nem tekintjük a végtelen idő foly­tonosságát, hanem újult erővel, és biza­lommal fogunk a munkához. Felejteni lát­szunk a múlt rombolásait, s az élethez görcsösen kapaszkodó vonzalommal építünk a jelenben a jövőnek. Halandó, gyarló em­ber mindig a jövőnek él. A múltat feledi, a jelent átkínlódja — mind a jövőért. A reménység olyan a mindennapi életben, mint gépezet a színi világ zsinórpadlásán: ha ez nem volna, az egész festett világ halomra omlanék; ha remény nem volna, egész életünk folyása kizökkenne rendes kerékvágásából. Karácsony mellett, mely a hit ün­nepe, új év napját mi a reménység ünnepének tartjuk. Ez, mint ilyen, általánosabb az elsőnél. Ugyanazon hit a hivek bizonyos számára korlátolt; a re­mény egyetemes. A hit többféle, a remény csak egy. Az új év, a mellett, hogy reménye­inknek, s ez által élet, — és munkaked­­vünknek újabb tápot nyújt; egyszersmind balzsamot is ad a múltból származó sebe­inkre. Legjobb orvos az idő, — mondja a példabeszéd, nagy igazán. Sok fájdalomra nézve nemcsak legjobb, hanem egyetlen orvos. Vannak bajok, melyek ellen más orvosság épen nincsen is. Ezekre az egy­másután újuló évektől várunk enyhülést. És rendesen meg is találjuk, mert az idő mindennapi bajaival, lassan kint kitörli a régi emlékeket és fájdalmakat, s végre ér­zéketlenné tesz agyat és szivet egyaránt. A­mit a szó tesz az épületet összetartó

Next