Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)

1883-01-03 / 1. szám

Előfizetési dij: Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 10 kr.— Nyilt tér: sora 25 kr. Szerkesztőség és ^Kiadóhivatal: Magyar Polgári könyvnyomdája (Belközép-utczó 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Előfizetési felhívás. Előfizetést nyitunk a „Magyar Polgár“ tizenhetedik évfolyamára. Az előfizetési felhívás alkalmat szolgál arra is, hogy a hírlap nyilatkozzék terveiről, munka­programmjáról a közönség előtt. Beváltottuk azt, a­mit eddig ígértünk. És most csak azt tesszük hozzá, hogy meg­maradva az eddigi munka­programm mellett, tovább fejlesztjük lapunkat abban az irányban, melyet t. olvasóink ismernek és — pártolásukból következtetve — helyesnek ítélnek A mellett, hogy az u. n. „nagy politikáival is foglalkozunk annyit, a­mennyi bő tájékozásul és a dolgok megvilágítására szükséges, — főtörekvésünk odairányul, hogy mi­nél kielégítőbben teljesítsük egy vidéki és kiváltkép erdélyrészi hírlap feladatait. Kiváló gondot fordítottunk olyan kérdések gyakori megbeszélésére, melyek hivatalnok, gazda, ipa­ros és üzletember érdekeivel foglalkozva, praktikus és hasznos útmutatóul szolgálhatnak. Általánosságok mellett, fő­ feladatunknak azt tekintettük,­hogy — megmaradva a köz­napi élet küzdelmeinél —­ híven szolgáljuk mindazon tényezők apróbb, de együttvéve nagyfontosságú érdekeit, melyek prosperálása a közjólléttel szorosan összefügg. Megértettük és teljesítjük a kötelességet, melyet állami és nemzeti érdek egy er­délyrészi magyar hírlapnak a nemzetiségi kérdésben kijelöl. Gyors, pontos tudósításokat hozunk a bel- és külföld minden jelentősebb po­litikai, ipar és gazdasági, társadalmi, úgyszintén irodalmi s művészeti esemé­nyéről. Lapunk terjedelme lehetővé teszi, hogy — egyéb feladatokon kívül — a nap történetéről teljes és hű képet adhassunk. Vidéki és budapesti összeköttetéseink eléggé ismeretesek. Egyedül Budapes­ten hét rendes munkatársunk gondoskodik arról, hogy a,,Magyar Polgár“ olvasó­­közönsége a központi s egyéb országos érdekű eseményekről gyorsan és kimerítően tájékoz­va legyen. Párisban, Bécsben rendes levelezőink vannak. És — a­mit legelől kellett vol­na említenünk — a vidék minden jelentékenyebb pontján nagyszámú kül­­munkatárs tartja a „Magyar Polgár“-t folytonos érintkezésben azzal az egész körrel, mely lapunkat fentartja és melynek ez szolgálni akar. Összekötjük a hasznost a mulattatóval ,,Tárcza“-rovatunk, „Irodalmi“- és „Szinházi-tárczá“-nk kisebb közleményei mellett a „Csarnokiban regényeket és nagyobb elb­széléseket közlünk. Ez utóbbi rovat számára jelenleg három érdekes külföldi regény áll rendelkezésünkre, s a most folyó elbeszélés befejeztével egy hírne­ves regényíró legújabb művét közöljük, hírlapirodalmunk egyik jelesebb munkájának fordításában. * Egyszóval: megteszünk mindent, hogy a „Magyar Polgár“ méltóan betölthesse programmját. És abban a reményben, hogy jó munkát jól végzünk, és abban a tudatban, hogy eddig is beváltott ígéreteket jövőben is ép úgy beválthatunk, kibocsátjuk az előfize­tési felhívást a „Magyar Polgár“ tizenhetedik évfolyamára. A „Magyar Polgár“ külső kiállítása érdekében is megtettük a lehetőt. Kül­csín és beosztás tekintetében igyekeztünk megfelelni a követelőbb igényeknek. A „MAGYAR POLGÁR“ előfizetési ára: Eg­y évre — — — — — — — —16 frt. Félévre (jan.—jun) — — — —■ — 8 frt. Negyedévre (jan- márcz.) — — — 4 frt. Egy hóra -- — — — — — — — 1 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek lapunk kiadóhivatalához ( Magyar Polgári könyv­nyomdája, Kolozsvártt, belközép-utcza 2. sz.) intézendők. Kolozsvártt, 1882. decz. 16 A szerkesztőség és kiadóhivatal. Tárcza. Sámi László arczképe előtt. — Vastagh Györgynek üdvözlet. — Teleki Sándortól. Ködös, nyirkos, borult idő van, locs-pocs az utczán, a fellegek szürkék s vastag fátyol­ként boritják az eget, a levegő eürü és egész­ségtelen, vékony, csípős, hideg szél fujdogál s magával ragadja a kémények füstjét, mely még szürkébbé teszi a keskeny láthatárt. Az utcza puszta, ki járna ilyen időben? De jó dolga van a kuvasz kutyának a szalma-kazal alatt meleg vaczkában. Jól befűtött szobában fel s alá sétálok, kinézek az ablakon s gondolkodom; az utcza szögleten, falhoz vetett háttal egy koldus-asz­­szony guggol, kezei közt tart egy cserép edényt, melyet hamvas parázs melegít, s ő e mellett melegíti gyomrát e kék-vöröses kezeit, a nyomor kandallója mellett. Lábain félre nyo­mott sarkú rongyos csizmák, melyek csakis arra valók, hogy menetelében gátolják, ron­gyos ruháin folt-foltot ér s a szürke vastag ezérna férczelée, mint térképen a vizek, futnak rajta végig, fejét szinehagyott tarka kendőbe takaró s az alól kandikál le ölében sárga pok­­rócz-darabban polyázott csecsemőjére. Édes jó istenem, de keserves a nyomor párosával. * Elmerengve gondolkodom. A köd a mé­labús gondolatoknak gyöngyháza, melyben egy­­egy édes visszaemlékezés gyöngy gyanánt rej­tőzik. Ilyen jutott nekem is eszembe. Most, nemsokára lesz 16 esztendeje, hogy hosszas száműzetésemből haza jöttem. Itthon, édes jó anyám szeretete mellett egy óra alatt elfeledem, mit tizennyolcz esztendő alatt szen­vedtem, s olyan kimondhatlan boldog voltam: minden, a mi környezett, a­mit láttam, a­mit érintettem, minden, de minden olyan jó volt. Anyámnak forró szeretete, barátaim, paj­tásaim meleg barátsága, közrészvét, általános szeretet, öröm, megelégedés környezett,­­ ha ez mindig tarthatott volna! Nem volt senki, ki ismert, hogy örömmel ne nyújtotta volna kezét , mindenki őszinte, meleg részvéttel mondta: csakhogy már egyszer itthon vagy! Álarczos bál volt a Redoutban. Felmen­tem én is. A­mint ott járkálok, egy urhölgy megszólít: — Ugy­e bár, nem ismer? — Nagysád akkor nagyon kicsi lehetett, mikor utoljára volt szerencsém tisztelni. — Nem annyira, én Sámi Lászlóné vagyok. Bevallom, e mondására még kevésbbé is­mertem, mint azelőtt. Elkezdtem gondolkozni s feleleveníteni emlékemben a gyermeket, ki mint asszony, olyan szívesen üdvözöl. — Ne gondolkodjék. Én vagyok Janka, a Könyves Tóth Mihály leánya. Egy egész kedves múltnak emléke tárult fel előttem, Debreczenben Könyves Tóth Mi­­hálynál Petőfivel, Jókaival, Vörösmartyval, Irá­nyival, Nyáry Pállal s mindazokkal, kik be­csülésemben, szeretetemben magasan álltak, sokszor találkozom. Janka mindig köztünk volt, sokszor feszélyezte társalgásunkat, mind­járt­ mindjárt mondanunk kellett: Zsendely van a háznál, de azért mindnyájan nagyon sze­rettük, szép, eleven, eszes, bátor, végtelen jó gyermek volt s ma Arnica név alatt szereti az olvasó­közönség. — De már most mondja meg nekem, édes Janka, hogy ki az a Sámi László. — Hát nem ismeri? — Nem emlékezem. — Zilahról, Zsibóról, Pozsonyból? — Látja, milyen az ember feje, meg az a 18 esztendő! Hiszen az az én kedves czigá­­nyom. Hol van ? Bementünk az étterembe. Sátni vacsoráit, melléje ültünk, másnap hozzájuk mentem, s a legjobb barátok levénk. * * * A földön a legszebb hivatás másokat ta­nítani. Nevelni embert, emberbe oltani tudo­mányt, képezni szivet, alkotni jellemet, terjesz­teni a világosságot, s példaként járni elől a jóban, az erkölcsben, a morálban, visszahúzód­va szerényen, önzetlenül, egy magas tiszta ideálban élni, jónak tartani a világot, s a világban az emberiséget, érte küzdeni, fárad­ni, s ha kell szenvedni, rajongással szeretni a hazát, pártember lenni szenvedély és sáp nélkül, imádni a természetet s megközelíteni az istent. Sárait írtam le, tanítványai ráismernek. Hol van az az uralkodó, az az Ertzher­­czog, az a hatalmas miniszter, az a kétszínű diplomata, — hadd nézzek szeme közé! Lá­tok nagy urat, s nem látok benne minta­­embert. * * * Ez az ember titkolta nagyságát, rejte­gette jóságát,­­ tudományával szerénykedett. Ha néha valamit mondtam neki, mi ismeret­len volt előtte, úgy örvendett, hogy más is tud. Miért nem írsz többet? Oktatott, tanított, megdorgált; ha baj ért, titkoltam előtte, mert jobban fájt neki, mint nekem. Soha senkiről rosszat nem mondott, s nagyon ritkán ítélt el valakit , akkor is az enyhítő körülményeket kereste. Bámulatos volt az a szeretet, melylyel tanítványai iránt viseltetett. Hegedűs Sándort, Pistát, Végh Arthurt, Tussai Gábort saját gyermekeiként tekintette. K. Papp Miklós, Hermann Ottó, idősb­e ifjabb Bedőházy Jánost s engem nagyon szeretett, mi voltunk az ő p­r­i­v­á­t­ tanítványai. Isko­lája zászló volt, s azt nem hagyta el végle­­hejletéig. Megkínálták egyetemi tanársággal, s szerényen azt felelte: a Collegi­uniót nem hagyom el. A borászat volt szenvedélye, minden kiállításon arany­érmet nyertek borai. Mikor a bécsi kiállításról a dicsérő okmány megér­ * KOLOZSVÁR. JANUÁR . Gambetta. Francziaországnak nagy halottja van. Ha a franczia nemzet akkora té­nyező az ember­világban, hogy minden kiváló eseménye általános jelentőséggel s kir. Gambetta meghalt. A nagy államférfiu, kinek nevével , Francziaország újabb története szorosan­­ összeforrt, nincs többé. Tegnap éjjel halt­­ meg. A harang, mely éjfélkor az 1883. év beköszöntét jelenté, ezúttal gyászha­ranggá vált. Nagy csapás ez a franczia köztár­saságra, mely egyik oszlopát, egyik tá­maszát vesztette el az elhunytban. Ra­­j­tyogó jellem, önzetlen hazafiság, nagy lelki erő és lángész szállt vele a sírba. Gambetta a nép gyermeke volt, s a néphez való szeretetét nem semmi­sítette meg semmi. Jó és balsorsában egyaránt hű maradt a nemzethez, mely­nek büszkén vallotta magát fiának, s melynek évkönyveiben neve bizonyára kitörölhetetlenül ragyogni fog.­­ Mint egyszerű ügyvéd a törvény­szék előtt tartott védbeszédeivel, mint tintás képviselő szónoki képességével tűnt fel. Hévvel, lelkesedéssel beszélt. Ma­gasztos eszméinek, örökbecsű gondola­tainak olyan keretet készített, melyet megbámultak még ellenségei is. Mindig a szélső baloldalhoz tartozott, s egyike volt azoknak, kik semmiből csodákat tudnak teremteni. Az 1870—71. har­­czot elitélte, de mikor már a nemzet beleugrott,igyekezett megmenteni a fran­czia név becsületét, hogy imádott ha­zája szerencsésen juthasson ki a hí­nárból. Pénz nélkül hadseregeket terem­tett, s nem az ő hibája, hogy a seregek nem tudták kivívni a diadalt. Thiers kortársa volt. Az befejezte pályáját, ennek nem volt rá ideje, férfi­kora virágjában tarolta le a halál. Gambetta többször volt kormányon s mindannyiszor a legnagyobb bizalmat­lansággal nézték Németországban mű­ködését. Azt hitték, hogy ő a revanche­­i párt feje. Lehet, hogy igazolt a néme­tek ujjongása, hogy Gambetta halálával a köztársaság alapjaiban van megingat­va , sőt az is lehetséges, hogy a fran­czia nemzet nagy halottja feletti gyá­szában jó időre meg fog feledkezni a­­ kudarcz megtorlásáról, de azért Gam­betta neve élni fog. Tettei századokig lelkesíteni fogják a franczia nemzetet, mely nagy fia dicsőségét büszkén hir­deti a magáénak és jellemét például ál­lítja a maradéknak. Gambetta Leon, a hírnév* * franczia ál­lamférfin, született 1838. ápril 20-án Cahors­­ban. Gall és olasz vér vegyült az ifjú ereiben, mert atyja olasz származású volt. Gambetta középiskolai tanulmányainak befejezése után a jogi tanfolyamot hallgatta és 1859-ben le­tette az ügyvédi vizsgálatot. A republikánus baloldal által megindított választási propa­gandában tűnt fel először. Az ő buzgósága által sikerült a kormánynak Ollivier ellen felállított képviselő­jelöltjét megbuktatni. Rit­ka erélye­s bátorsága nemsokára szép nevet biztosítottak neki párthívei közt. Gambettát nemsokára Favre, J’elletan, Crétaieux nevei mellett kezdték emlegetni. Nagy szónoki ado­mánynyal volt ,n­­áldva s így csakhamar Favre vetélytársa von a politikai perekben. Különösen mint védő aratott óriási tetszést. Egy ízben egy hírlapot védelmezett, melyet 1809-ben a Baudin-ügy miatt a bíróság elko­bozott. Ez a védbeszéd volt alapja további sikereinek. A kormányt és az államcsínyt eré­lyesen megtámadta. Ez akkor igen népszerű dolog volt s igy Gambetta, mint a radikális oppoziczió jelöltje mind Pariéban, mind Mar­­seilleben a képviselő testület tagjává válasz­tatott. A törvényhozásban ő volt a szélső baloldal vezére. Nem sokat beszélt, de minden szava sújtott. Egyes beszédei a szónoklat va­lóságos remekei. Különösen ragyogó beszédet tartott 1870. ápril 5-én a plebiszczitum ellen és erélyesen megtámadta Ollivier minisztert, mint a­ki „köpenyeget fordított.“ 1870. jú­lius 15-én kikelt a könnyelmű hadizenés el­len, mindamellett azonban megszavazta a kért hitelt. Szept. 4-én a törvényhozó testület tér­

Next