Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-01-03 / 1. szám
Előfizetési dij: Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DIJ: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 10 kr.— Nyilt tér: sora 25 kr. Szerkesztőség és ^Kiadóhivatal: Magyar Polgári könyvnyomdája (Belközép-utczó 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Előfizetési felhívás. Előfizetést nyitunk a „Magyar Polgár“ tizenhetedik évfolyamára. Az előfizetési felhívás alkalmat szolgál arra is, hogy a hírlap nyilatkozzék terveiről, munkaprogrammjáról a közönség előtt. Beváltottuk azt, amit eddig ígértünk. És most csak azt tesszük hozzá, hogy megmaradva az eddigi munkaprogramm mellett, tovább fejlesztjük lapunkat abban az irányban, melyet t. olvasóink ismernek és — pártolásukból következtetve — helyesnek ítélnek A mellett, hogy az u. n. „nagy politikáival is foglalkozunk annyit, amennyi bő tájékozásul és a dolgok megvilágítására szükséges, — főtörekvésünk odairányul, hogy minél kielégítőbben teljesítsük egy vidéki és kiváltkép erdélyrészi hírlap feladatait. Kiváló gondot fordítottunk olyan kérdések gyakori megbeszélésére, melyek hivatalnok, gazda, iparos és üzletember érdekeivel foglalkozva, praktikus és hasznos útmutatóul szolgálhatnak. Általánosságok mellett, fő feladatunknak azt tekintettük,hogy — megmaradva a köznapi élet küzdelmeinél — híven szolgáljuk mindazon tényezők apróbb, de együttvéve nagyfontosságú érdekeit, melyek prosperálása a közjólléttel szorosan összefügg. Megértettük és teljesítjük a kötelességet, melyet állami és nemzeti érdek egy erdélyrészi magyar hírlapnak a nemzetiségi kérdésben kijelöl. Gyors, pontos tudósításokat hozunk a bel- és külföld minden jelentősebb politikai, ipar és gazdasági, társadalmi, úgyszintén irodalmi s művészeti eseményéről. Lapunk terjedelme lehetővé teszi, hogy — egyéb feladatokon kívül — a nap történetéről teljes és hű képet adhassunk. Vidéki és budapesti összeköttetéseink eléggé ismeretesek. Egyedül Budapesten hét rendes munkatársunk gondoskodik arról, hogy a,,Magyar Polgár“ olvasóközönsége a központi s egyéb országos érdekű eseményekről gyorsan és kimerítően tájékozva legyen. Párisban, Bécsben rendes levelezőink vannak. És — amit legelől kellett volna említenünk — a vidék minden jelentékenyebb pontján nagyszámú külmunkatárs tartja a „Magyar Polgár“-t folytonos érintkezésben azzal az egész körrel, mely lapunkat fentartja és melynek ez szolgálni akar. Összekötjük a hasznost a mulattatóval ,,Tárcza“-rovatunk, „Irodalmi“- és „Szinházi-tárczá“-nk kisebb közleményei mellett a „Csarnokiban regényeket és nagyobb elbszéléseket közlünk. Ez utóbbi rovat számára jelenleg három érdekes külföldi regény áll rendelkezésünkre, s a most folyó elbeszélés befejeztével egy hírneves regényíró legújabb művét közöljük, hírlapirodalmunk egyik jelesebb munkájának fordításában. * Egyszóval: megteszünk mindent, hogy a „Magyar Polgár“ méltóan betölthesse programmját. És abban a reményben, hogy jó munkát jól végzünk, és abban a tudatban, hogy eddig is beváltott ígéreteket jövőben is ép úgy beválthatunk, kibocsátjuk az előfizetési felhívást a „Magyar Polgár“ tizenhetedik évfolyamára. A „Magyar Polgár“ külső kiállítása érdekében is megtettük a lehetőt. Külcsín és beosztás tekintetében igyekeztünk megfelelni a követelőbb igényeknek. A „MAGYAR POLGÁR“ előfizetési ára: Egy évre — — — — — — — —16 frt. Félévre (jan.—jun) — — — —■ — 8 frt. Negyedévre (jan- márcz.) — — — 4 frt. Egy hóra -- — — — — — — — 1 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek lapunk kiadóhivatalához ( Magyar Polgári könyvnyomdája, Kolozsvártt, belközép-utcza 2. sz.) intézendők. Kolozsvártt, 1882. decz. 16 A szerkesztőség és kiadóhivatal. Tárcza. Sámi László arczképe előtt. — Vastagh Györgynek üdvözlet. — Teleki Sándortól. Ködös, nyirkos, borult idő van, locs-pocs az utczán, a fellegek szürkék s vastag fátyolként boritják az eget, a levegő eürü és egészségtelen, vékony, csípős, hideg szél fujdogál s magával ragadja a kémények füstjét, mely még szürkébbé teszi a keskeny láthatárt. Az utcza puszta, ki járna ilyen időben? De jó dolga van a kuvasz kutyának a szalma-kazal alatt meleg vaczkában. Jól befűtött szobában fel s alá sétálok, kinézek az ablakon s gondolkodom; az utcza szögleten, falhoz vetett háttal egy koldus-aszszony guggol, kezei közt tart egy cserép edényt, melyet hamvas parázs melegít, s ő e mellett melegíti gyomrát e kék-vöröses kezeit, a nyomor kandallója mellett. Lábain félre nyomott sarkú rongyos csizmák, melyek csakis arra valók, hogy menetelében gátolják, rongyos ruháin folt-foltot ér s a szürke vastag ezérna férczelée, mint térképen a vizek, futnak rajta végig, fejét szinehagyott tarka kendőbe takaró s az alól kandikál le ölében sárga pokrócz-darabban polyázott csecsemőjére. Édes jó istenem, de keserves a nyomor párosával. * Elmerengve gondolkodom. A köd a mélabús gondolatoknak gyöngyháza, melyben egyegy édes visszaemlékezés gyöngy gyanánt rejtőzik. Ilyen jutott nekem is eszembe. Most, nemsokára lesz 16 esztendeje, hogy hosszas száműzetésemből haza jöttem. Itthon, édes jó anyám szeretete mellett egy óra alatt elfeledem, mit tizennyolcz esztendő alatt szenvedtem, s olyan kimondhatlan boldog voltam: minden, a mi környezett, amit láttam, amit érintettem, minden, de minden olyan jó volt. Anyámnak forró szeretete, barátaim, pajtásaim meleg barátsága, közrészvét, általános szeretet, öröm, megelégedés környezett, ha ez mindig tarthatott volna! Nem volt senki, ki ismert, hogy örömmel ne nyújtotta volna kezét , mindenki őszinte, meleg részvéttel mondta: csakhogy már egyszer itthon vagy! Álarczos bál volt a Redoutban. Felmentem én is. Amint ott járkálok, egy urhölgy megszólít: — Ugye bár, nem ismer? — Nagysád akkor nagyon kicsi lehetett, mikor utoljára volt szerencsém tisztelni. — Nem annyira, én Sámi Lászlóné vagyok. Bevallom, e mondására még kevésbbé ismertem, mint azelőtt. Elkezdtem gondolkozni s feleleveníteni emlékemben a gyermeket, ki mint asszony, olyan szívesen üdvözöl. — Ne gondolkodjék. Én vagyok Janka, a Könyves Tóth Mihály leánya. Egy egész kedves múltnak emléke tárult fel előttem, Debreczenben Könyves Tóth Mihálynál Petőfivel, Jókaival, Vörösmartyval, Irányival, Nyáry Pállal s mindazokkal, kik becsülésemben, szeretetemben magasan álltak, sokszor találkozom. Janka mindig köztünk volt, sokszor feszélyezte társalgásunkat, mindjárt mindjárt mondanunk kellett: Zsendely van a háznál, de azért mindnyájan nagyon szerettük, szép, eleven, eszes, bátor, végtelen jó gyermek volt s ma Arnica név alatt szereti az olvasóközönség. — De már most mondja meg nekem, édes Janka, hogy ki az a Sámi László. — Hát nem ismeri? — Nem emlékezem. — Zilahról, Zsibóról, Pozsonyból? — Látja, milyen az ember feje, meg az a 18 esztendő! Hiszen az az én kedves czigányom. Hol van ? Bementünk az étterembe. Sátni vacsoráit, melléje ültünk, másnap hozzájuk mentem, s a legjobb barátok levénk. * * * A földön a legszebb hivatás másokat tanítani. Nevelni embert, emberbe oltani tudományt, képezni szivet, alkotni jellemet, terjeszteni a világosságot, s példaként járni elől a jóban, az erkölcsben, a morálban, visszahúzódva szerényen, önzetlenül, egy magas tiszta ideálban élni, jónak tartani a világot, s a világban az emberiséget, érte küzdeni, fáradni, s ha kell szenvedni, rajongással szeretni a hazát, pártember lenni szenvedély és sáp nélkül, imádni a természetet s megközelíteni az istent. Sárait írtam le, tanítványai ráismernek. Hol van az az uralkodó, az az Ertzherczog, az a hatalmas miniszter, az a kétszínű diplomata, — hadd nézzek szeme közé! Látok nagy urat, s nem látok benne mintaembert. * * * Ez az ember titkolta nagyságát, rejtegette jóságát, tudományával szerénykedett. Ha néha valamit mondtam neki, mi ismeretlen volt előtte, úgy örvendett, hogy más is tud. Miért nem írsz többet? Oktatott, tanított, megdorgált; ha baj ért, titkoltam előtte, mert jobban fájt neki, mint nekem. Soha senkiről rosszat nem mondott, s nagyon ritkán ítélt el valakit , akkor is az enyhítő körülményeket kereste. Bámulatos volt az a szeretet, melylyel tanítványai iránt viseltetett. Hegedűs Sándort, Pistát, Végh Arthurt, Tussai Gábort saját gyermekeiként tekintette. K. Papp Miklós, Hermann Ottó, idősbe ifjabb Bedőházy Jánost s engem nagyon szeretett, mi voltunk az ő privát tanítványai. Iskolája zászló volt, s azt nem hagyta el véglehejletéig. Megkínálták egyetemi tanársággal, s szerényen azt felelte: a Collegiuniót nem hagyom el. A borászat volt szenvedélye, minden kiállításon aranyérmet nyertek borai. Mikor a bécsi kiállításról a dicsérő okmány megér * KOLOZSVÁR. JANUÁR . Gambetta. Francziaországnak nagy halottja van. Ha a franczia nemzet akkora tényező az embervilágban, hogy minden kiváló eseménye általános jelentőséggel s kir. Gambetta meghalt. A nagy államférfiu, kinek nevével , Francziaország újabb története szorosan összeforrt, nincs többé. Tegnap éjjel halt meg. A harang, mely éjfélkor az 1883. év beköszöntét jelenté, ezúttal gyászharanggá vált. Nagy csapás ez a franczia köztársaságra, mely egyik oszlopát, egyik támaszát vesztette el az elhunytban. Rajtyogó jellem, önzetlen hazafiság, nagy lelki erő és lángész szállt vele a sírba. Gambetta a nép gyermeke volt, s a néphez való szeretetét nem semmisítette meg semmi. Jó és balsorsában egyaránt hű maradt a nemzethez, melynek büszkén vallotta magát fiának, s melynek évkönyveiben neve bizonyára kitörölhetetlenül ragyogni fog. Mint egyszerű ügyvéd a törvényszék előtt tartott védbeszédeivel, mint tintás képviselő szónoki képességével tűnt fel. Hévvel, lelkesedéssel beszélt. Magasztos eszméinek, örökbecsű gondolatainak olyan keretet készített, melyet megbámultak még ellenségei is. Mindig a szélső baloldalhoz tartozott, s egyike volt azoknak, kik semmiből csodákat tudnak teremteni. Az 1870—71. harczot elitélte, de mikor már a nemzet beleugrott,igyekezett megmenteni a franczia név becsületét, hogy imádott hazája szerencsésen juthasson ki a hínárból. Pénz nélkül hadseregeket teremtett, s nem az ő hibája, hogy a seregek nem tudták kivívni a diadalt. Thiers kortársa volt. Az befejezte pályáját, ennek nem volt rá ideje, férfikora virágjában tarolta le a halál. Gambetta többször volt kormányon s mindannyiszor a legnagyobb bizalmatlansággal nézték Németországban működését. Azt hitték, hogy ő a revanchei párt feje. Lehet, hogy igazolt a németek ujjongása, hogy Gambetta halálával a köztársaság alapjaiban van megingatva , sőt az is lehetséges, hogy a franczia nemzet nagy halottja feletti gyászában jó időre meg fog feledkezni a kudarcz megtorlásáról, de azért Gambetta neve élni fog. Tettei századokig lelkesíteni fogják a franczia nemzetet, mely nagy fia dicsőségét büszkén hirdeti a magáénak és jellemét például állítja a maradéknak. Gambetta Leon, a hírnév* * franczia államférfin, született 1838. ápril 20-án Cahorsban. Gall és olasz vér vegyült az ifjú ereiben, mert atyja olasz származású volt. Gambetta középiskolai tanulmányainak befejezése után a jogi tanfolyamot hallgatta és 1859-ben letette az ügyvédi vizsgálatot. A republikánus baloldal által megindított választási propagandában tűnt fel először. Az ő buzgósága által sikerült a kormánynak Ollivier ellen felállított képviselőjelöltjét megbuktatni. Ritka erélyes bátorsága nemsokára szép nevet biztosítottak neki párthívei közt. Gambettát nemsokára Favre, J’elletan, Crétaieux nevei mellett kezdték emlegetni. Nagy szónoki adománynyal volt ,náldva s így csakhamar Favre vetélytársa von a politikai perekben. Különösen mint védő aratott óriási tetszést. Egy ízben egy hírlapot védelmezett, melyet 1809-ben a Baudin-ügy miatt a bíróság elkobozott. Ez a védbeszéd volt alapja további sikereinek. A kormányt és az államcsínyt erélyesen megtámadta. Ez akkor igen népszerű dolog volt s igy Gambetta, mint a radikális oppoziczió jelöltje mind Pariéban, mind Marseilleben a képviselő testület tagjává választatott. A törvényhozásban ő volt a szélső baloldal vezére. Nem sokat beszélt, de minden szava sújtott. Egyes beszédei a szónoklat valóságos remekei. Különösen ragyogó beszédet tartott 1870. ápril 5-én a plebiszczitum ellen és erélyesen megtámadta Ollivier minisztert, mint aki „köpenyeget fordított.“ 1870. július 15-én kikelt a könnyelmű hadizenés ellen, mindamellett azonban megszavazta a kért hitelt. Szept. 4-én a törvényhozó testület tér