Magyar Polgár, 1883. január-március (17. évfolyam, 1-73. szám)
1883-02-18 / 40. szám
Tizenhetedik évfolyam. 40. szám. Kolozsvár, 1883. vasárnap, február 18. Előfizetési dij : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 60 kr. HIRDETÉSI DU: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték : minden hirdetés után 30 kr.— Nyilttér: sora 26 kr. {szerkesztőség és ,Kiadóhivatal, Magyar Polgári könyvnyomdája (Belközép-Utcza 2. sz.) Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Használhatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 17. A regálék commassatiója. Andrássy Manó gróf régóta hires arról, hogy az összes magyarországi főurak közt a legnagyobb üzleti érzékkel bir. A gróf urnak kissé különöz modora van ugyan nézetei előadásában, de üzleti ismereteiből és jártasságából ez mit sem von le. Üzleti ismereteit ő inkább tettekkel, mint szóval és írásban szokta dokumentálni. Annál nagyobb feltűnést kelt aztán, ha egy-egy eszmével a nyilvánosság elé lép. Nem is teszi ezt akadémikus szempontból, hanem mindig, mint praktikus üzletember, hogy valamely kézzel fogható eredményt érhessen el. Mondják, a gróf úr képviselőnek is csak azért választatta meg magát, mivel a jelen országgyűlésen oly kérdések kerülnek szőnyegre, amelyek, mint mondani szokták, az emberek zsebét érdeklik, s a gróf úr nem szeretné, hogy e kérdésekben olyas valamit határozzon az országgyűlés, amit ő — mint az angolok mondani szokták — „bilinder“-nek tart. E kérdések egyike a regale rendezése, vagy mint sokan kicsinált dolognak tekintik, annak megváltása. Andrássy gróf nem barátja annak az eszmének, hogy e jogot az állam vagy a község megváltsa, ő az ily műveletet több tekintetben hátrányosnak tartja; hátrányosnak különösen pénzügyi szempontból, mert ha még a község váltaná is meg a regalét, az államnak saját hitelét kellene megterhelnie, hogy a regale-váltsági papíroknak értéket szerezzen, márpedig az államnak minden újabb tehervállalástól őrizkednie kell, hogy hitelét annál könnyebben megszilárdíthassa. És károsnak tartja a megváltást magukra a regale-tulajdonosokra nézve is. Mert practice felvéve a dolgot, a tulajdonosok, igaz, egyszerre szép kis summa kapitálishoz jutnának, de azt csakhamar el is költenék úgy, hogy nem volna semmi látszatja, mint nem volt az úrbéri váltságnak. Márpedig a regale a magyar földesurakra nézve egy igen nevezetes jövedelmi forrás; nevezetes nemcsak azért, mivel szépen pénzelnek abból, hanem főkép azért, mivel ez a jövedelem nem szokott elapadni oly években sem, amikor akár a fagy, akár az aszály, akár a rozsda vagy más elemi csapás tönkre teszi a gazda egész aratását és jövedelmét. Hozzávetőleges számítás szerint a regálék évenként mintegy 10 millió forintot jövedelmeznek. Az annak megfelelő tőke tehát kétszázmilló forint értéknek felel meg. S a kérdés úgy áll: okos dolog lesz-e ezt a tőkét egyszerre kezébe adni a regale-birtokosoknak, hogy mint nem várt bevételt hamarosan elkölthessék? Andrássy grófnak az a nézete, hogy az ilyen gazdasági politika a legrosszabb. Földesuraink a nélkül is szeretnek többet költeni, mint a mennyit okszerűen költeniük szabad volna, és bizony abból a kétszáz millióból, ha pénzügyi művelettel készpénzzé tétetnék, a regale-birtokosok száz milliót se látnának, s azt egy-két év alatt úgy elütnék, mintha nem is lett volna. Andrássy grófnak hát az az eszméje, hogy a regálét nem kell megváltani, hanem kommaszszálni; és ezt szépen ki is fejté egy emlékiratban, amelyet a gazdakör február 14-iki ülésén felolvasott és kézirat gyanánt kinyomatva, több lapnak is megküldött. E kommaszáczió alatt azt érti Andrássy Manó gr., hogy összesíteni kell minden községben a korcsmáltatási jogokat s azokat procentualiter megbecsülni, aztán tabula rasát csinálni, és e jogokat úgy újjáalakítani és kezeltetni az állam, a község s a földesuraság együttes felügyelete és fenhatósága alatt, hogy azok a közgazdasági és közerkölcsösségi kívánalmaknak megfeleljenek, de egyúttal a lehető legnagyobb jövedelmet is hajtsák, amely aztán procentualitel oszlanék meg az állam, a község és a földesuraság közt. Sok helyen egyesíteni lehetne a dohányárulást és az indirect adók bérletét is a regáléval s igy annak jövedelmezőségét fokozni. Ezen jövedelemből Andrássy gróf számítása szerint 20 százalék jutna az államra, 20 százalék a községre, mint 3 hónapon át korcsmáltatási jog gyakorlására jogosítottra és 60 százalék a közbirtokosságra. E felek mindenike állandóan több pénzt látna hát a regáléból, mint amennyit az most jövedelmez. Az állam nevezetesen egy vagy két millió forinttal is többet kapna évenként, mint kap most a regalejövedelem 10 százalékos adójából. Tehát a pénzügyi szempont a leghatározottabban a mellett van, hogy ezen regalokommaszáczió keresztül vitessék. De a mellett bizonyítanak más szempontok is, nevezetesen az, hogy a korcsmáltatási jogot szabaddá tenni több oknál fogva nem tanácsos, s hogy ha a község váltja magához e jog feletti rendelkezést, intézkedéseiben az sok helyen, kivált az alföldi kisebb községekben, még helytelenebből fog eljárni, mint eljár most a közbirtokosság, a melyben nagyobb intelligentia van együtt, mint egy-egy falusi kupak-tanácsban, s mely morális tekintetben is nyújt annyi garancziát, mint a községi elöljáróság. Andrássy gróf eszméje tehát egy igen gyakorlatias életrevaló eszme, mely a kérdést nem a holt betűkből merített tudákos bölcselkedéssel, sem holmi nagyhangzású divatos szólamok útmutatása szerint, hanem az életismeretek és tapasztalatok figyelembe vételével, úgy ajánlja megoldani, amint az legelőnyösebbnek kínálkozik minden érdekelt félre nézve. De azért nem mondjuk mi azt, hogy szricte csakis ezen megoldási módot kell választani A társadalmi és regale-viszonyok is oly különbözők az országban, hogy egy kaptára nem volna tanácsos ütni ennek az egész kérdésnek a rendezését. Nyitva kell hagyni a szabad egyezkedés útját is, s a község számára azon jogot, hogy ahol ez kívánatosnak látszik, regale-jogot magához válthasson, törvény által jó volna biztosítani. Képzelhető még többféle útja ez ügy rendezésének. Ilyen lehet például a regale-rendezésnek a megyékre ruházása; ilyen a községi autonómiának e kérdésre kiterjesztése; ilyen országos normativ szabályoknak alkotása Tárcza. A pénz. — Paul de Saint Victor. — A népköltészet gyakran megénekelte egyszerű allegóriákban a szőlőnek, sajtnak, és rozsnak szenvedését, melyeket valami elemi csapás tönkretett, vagy a sajtó agyonnyomott, ▼agy a tűz összeégetett, mielőtt az emberi szükségleteket kielégíthették volna. Ha a politikai nemzetgazdaságtannak is volnának költői, ezek is megénekelhetnék mindazt a vértanuságot, melyen a pénz keresztül ment, míg a világ uralmára jutott. A középkor az üldözött, megvetett zsidóban személyesítette, ki nevetséges öltözetében a Ghettóba van zárva Nem különböztették meg a bankot az uzsorától. A gyűlölett, melyet e kor a pénz embere iránt érzett, nagyon természetesen van feltüntetve azokon a képeken, melyeket a még mindig uralkodó hagyomány után, a Hamand festők állítottak elő a 15-ik században. Rendesen egy mogorva aggot látunk magunk előtt, kinek ruháját börővezoritja derekához, bojhos sipkája szemű ideig leér. Arczát gyanakvó redők tarkítják; kimeredt szemeinek fénye, és merevsége az éjjeli madarak tekintetére emlékeztet. Kuszáll, bozontos szakáll fejezi be a torz arczát. Ott ül a pénzzel megrakott asztal előtt; reszkető ujjai kimerednek a kincs felett; mintha a kandalló rácsozatánál melegítené kezeit. Mögötte neje tekint a vállán át. Vájjon csakugyan nő-e ez? A fösvénység minden női kellemet letörölt e barázdált arcáról. Szürke kis szemeiben az érer csillogásának visszfénye ég, s az embernek szinte jó, hogy Össszeszorított keskeny szájába egy tallért dugjon, annyira hasonlít egy betaszított fiókhoz. A visszataszító pár annyira hasonlít egymáshoz, hogy csaknem összevetjük arczaikat, így hasonlít két különböző pénzdarabon is az emberfej, mikor e pénzek a hosszas forgalomban már megkoptak. Ez istentelen arcaokat megtaláljuk képeken, mesékben, történelemben, elbeszélésekben, mindenütt abban a korban. A középkor terméketlenségre kárhoztatta a pénzt; mihelyst gyümölcsözni akart, üldözte és megtagadta. Az ügyleteket gyanús szemmel nézte, mert nem értette, bűvészetet látott a bank kezdetleges pénzműveleteiben. Az önmagától növő tőke rejtelmei nyugtalaníták, mint a veszélyes alchimia jelenségei. E vas korban egyedül a zsidó értette az arany titkát. Feltalálta a hitelt, a gazdagságnak ez algebráját. Kelet titokzatos bazárjainak kulcsa a kezében volt. A főváros közepében emelkedő Ghetto hasonlított az Ez aregy éjszaka delejes hegyéhez, mely a tengeren szétsiórva levő vasat hajókat magához vonzotta. A város aranya és ezüstje láthatatlan csatornákon mind oda folyt. Előbb, vagy később, a büszke főúrnak, ki megmosatta volna vadásziakat, ha egy zsidó hozzá belép, szüksége volt pénzre, hogy egy esedékes részletet kifizessen, vagy egy foglalást föloldjon. Ilyenkor bizony keresztül kellett menni egy-egy pénzes zsidó caudinumi ajtaján. Rendesen olyankor ment, mikor már beesteledett, kopogtatott az Izaák, vagy Náthán ajtaján, kikről azt tartották, hogy minden Nagypénteken egy-egy kis gyermeket feszítenek keresztre. Öreg ember ment eléje lámpással és ajtót nyitott, miután kinézett előbb a figyelő nyíláson, mely úgy állt ott az ajtó fájában, mint egy meredt szem. Ez ember nem volt az a piszkos paris, ki nappal lesütött szemekkel, futó pillantásokkal sietett végig az utczákon, hosszú kabátjával seperve a házak alját; a pátriárchák turbánja övezte kopasz fejét, s repülő keleti öltözetében papnak, vagy bírónak nézett ki. Háza ragyogott Ázsia edényei és szőnyegeitől, s termeiben illat áradt, mit a kamatokkal terhelt hajók szállítottak távol Indiákról. Gazdag függöny mögül szűzi fej tűnt elő, hajlott orral, gyémánt szemekkel: a ház fiatal leánya volt, ki kíváncsian leskelődött az idegenre. A zsidó és keresztény egymás mellé ültek, s megbeszélték a kölcsönt. Hét ága gyertyatartó lángja világított nekik, hasonló a biblia gyertyatartójához. S a nagyúri gőg legelőkkel, falukkal, terméketlen oldalakkal és ingoványos mocsárokkal együtt oda vándorolt lassanként a zsidó ládájába, honnan ez a kölcsönt húzta elő zsacskókban. Semmi sem növelte a zsidók iránt való gyűlölséget annyira, mint a meggazdagodásnak e tudománya, melyet csak ők ismertek. Európa némely államában a megszorult uralkodók, mikor már minden segélyforrásból kimerültek, s valamely adósság kifizetésének vagy háború kitörésének veszélye előtt állottak, csak egy zsidót hittak meg pénzügyminiszternek, mint a halálos beteg, kit már minden orvos elhagyott, végtére kuruzslót szólít ágyához. És a zsidó pénzügyminiszter csodákat műveit, tallérokká változtatta a réz pénzt, ő a koldus néptől pénzt szedett fel. De mily átkok és harag között! Halljátok csak a spanyol költő dühös jajkiáltását castillcai don Pedro kormánya ellen, ki a gazdag Lévi Sámuelt tette volt pénzügyminiszterré: „Oda mennek a zsidók, kik készek,hogy az elnyomott nép vérét kiszívják. Felmutatták kötött szerződéseiket s drága ajándékokat, ékszereket ígérnek . . . Aztán igy szólnak a királyhoz: „A zsidók mindnyájan Felséged szolgálatában vannak; s ha kegyeidben részesíted őket, akár a falak tetejéig emelik jövedelmedet ; hallgasd meg őket Felség s nagyon jó jövedelmed lesz. Felség, folytatják tovább, mi készek vagyunk a legnagyobb szolgálatokra: háromszáz perczenttel fölemeljük a múlt évit, azon feltételek alatt, melyeket íme, itt hozunk írásban. A király felel: — Kegyesen fogadom káreseteket. Mert ez évben tetemesen emeltétek jövedelmemet. — Ée nem látja a gyáva, hogy mindez a vér saját oldalából foly ki. „Aztán érkezik don Abraham, vagy Samuel e mézhez hasonló édes sievakkel akkora adóemelést ajánlanak, hogy a kulcs az egész királyságban száz és fél perczenttel emelkedik. Ily viszonyok között küzd az elkényszeredett nép, siratva nyomorát ... Ahol eddig ezer ember lakott, alig van háromszáz. A váltók sűrűbben hullanak rájuk a jégesőnél; gazdag és szegény elkeseredetten menekül. A királynak igen ügyes zsidói vannak arra nézve, hogy újabb adókat csikarjanak ki.“ Hanem a zsidóknak is akadtak tanítványai. A 15-ik században egy írnok Szent-Jakab tornyától, kit Fiumei Miklósnak neveztek, a zsidók kiűzése után, ezeknek potom áron eredett házaival üzérkedett , temérdek vagyonra tett szert. A népnek inkább tetszett, ha gazdagságát boszorkányságnak tulajdoníthatta. A párisiak harminc éven keresztül tátott tájakkal bámulták az egyszerű lakásból feltörő füstöt, meg lévén győződve, hogy a házigazda éjjel-nappal aranyat olvaszt. Később Coeur Jakab, egy nagy ember fedezte fel az üzleti világ jövőjét és oly ösztönszerűleg, mint Columbus Amerikát. Üzleti tehetségét párosi-