Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)

1883-04-01 / 74. szám

o (Vége köv.) nem volt rá eset soha, soha, hogy én valaki­nek, lett légyen az politikai ellenfelem is, a becsületében gázoltam volna. Mindig undorod­tam az ilyen fegyverektől. Mi lehet az oka annak, hogy Herman Ottó úr úgy nekem rontott? Megmondom. 1877-ben, mikor a mozgalom a hunyadmegyei eloláhosodott magyarság érdekében javában folyt s megindultak az adakozások. Herman úr a „Vasárnapi ujság“-ban egy czikkben előadta, hogy a Mez­ős­égen is hasonló ál­lapotok vannak, mint Hunyadban (melyeknek feltüntetésénél azonban, legalább tudtomra, hall­gatott, mígnem én az említett mozgalmat meg­­indítom) s egyúttal gáncsoskodott a már fo­lyamatban levő mozgalmat illetőleg. Én erre czikkben is, szóval is azt mondom, hogy nem helyes, a különben is nagy bajjal megindí­tott mozgalmat gáncsolni s a közfigyelmet megoszlatni, vagy épen a közönségben bizal­matlanságot gerjeszteni. Dolgozzunk most együt­tes erővel a hunyadmegyei magyarság érdeké­ben s ha aztán itt egy bizonyos eredményt elértünk, forduljunk másfelé s irányozzuk más veszélyeztetett pontra a közfigyelmet. A „Magyar Polgáriban ugyanakkor azt a megjegyzést is koc­káztattam, hogy Herman Otto úr csak gáncsoskodni tud, de a­hol ten­ni kellene, ott nem áll helyt. Ezt ő erő­sen rész néven vette tőlem, szóval is kijelen­tette nekem. Innen kezdve a differencziák mind élesebbekké lettek köztünk, szóváltásunk is volt, melyek következtében azóta a legutób­bi napokig nem is szóltunk egymáshoz éve­ken keresztül. Nem tudta nekem megbocsáta­ni és elfeledni, hogy páratlanul nagy hiúságát és önhittségét megsértem, és hogy az övétől eltérő nézetben mertem lenni. Hogy pedig Her­man úr, ki úgy gerálja magát, mint a véle­­mmény- és szólásszabadság bajnoka, mennyire nem képes tűrni az ellenvéleményt, mutatja egyebek közt az a spectaculum, melyet saját párthíve, Szalay Imre ellen csaholt, mivel ez egy ízben Herman úr ellenében merészkedett egy miniszter véleményét osztani. Kitagadta Szalayt még a pártközösségből is. Önhittségét pedig semmi sem illusztrálja jobban, mint amaz olympusi jelenet, midőn Herman úr a phylloxera-javaslat tárgyalásakor a képviselőházban kijelente, hogy mivel azt tapasztalja, miszerint a többség elhatározta, el nem fogadni un o­­­mig ai­t, hat ő ezennel nem vesz részt tovább a javaslat tár­gyalásában — és utánozhatja a grandezzával csakugyan kilépett a teremből, ott hagyta, „megvetlek Rózsi“ — módra, faképnél a kép­viselőházat, — okozva ez által sokaknak élénk derültséget. Azt hitte, tönkre megy a magyar parlament, ha nem érvényesülhetnek az ő csalhatatlan és világrengető módosítványai. Hát hogy egy ilyen véralkatu és termé­szetű ember reám, a mondott okból halálo­san megharagudott s ellenem boszut forralt, az igen természetes. Ki is tölte rajtam ma­gán bosszúját az „Ellenzékiben igen nemes módon és eszközökkel. Miután elolvastam el­lenem intézett támadását, kérdem tőle a ház­ban, „ugyan hogy lehet ily igazságtalan és alaptalan módon megtámadni valakit?“ — „Mert gyűlöllek!“ volt a válasz, mely engem épenséggel nem lepett meg; jól tud­tam ezt, tudtam a forrását és tudtam azt is, hogy épen összeférhetlen, dictatori és prae­­potens természeténél fogva, saját pár­t­­j­a tagjainak egy jó részével is halálos gyű­lölködésben él. De Herman ur úr szemrehányásokkal és vádakkal lép fel ellenem a viszonválaszban. Ezt mondja: „Szathmáry György úr nem ta­gadhatja, hogy a gyűjtött pénzzel neve alatt tett alapítványt Déván, mindenkor kiadván a miniszter levelét“. Hát igen — és nem. Igen, a sajtó útján nevezetesen a „Hon“-hoz be­gyűlt összegeket alapítvány-levelek kíséreté­ben küldtem le a dévai reáliskolai segélyző egylethez. Ez nekem erkölcsi szent kötelessé­gem volt. Megmondom miért. Az adakozások, az én felhívásom, agitatióim alapján és kö­vetkeztében a hunyadmegyei eloláhoso­dott magyarság vissza­magyaros­í­tá­­sának elősegítése czéljára folytak be, úgy de a segélyző­ egylet segélyez, ha van mi­ből, minden tanulót, a­ki arra érdemes és rá van szorulva. Már most nekem az alapít­vány-levelekben kellett gondoskodnom arról, hogy az adományok az említett czélra, „a­d mentem fundatorum“ kezeltessenek, il­letőleg hasznosíttassanak. E tekintetben köteles­ségszerüleg m meg akar­­tam kötni s meg is kötöttem a segélyző-egy­let kezét a jelenre és minden jövendő időre. Mint hunyadmegyei ember, ismervén a helyi viszonyokat, az alapítvány-levelekben gondos­kodtam a szükséges cantélákról; pl. kikötöt­tem, hogy ezen alapítványokból olyan tanulók részesittessenek, — ha különben arra érdeme­­­sek, a kik azon községekből valók, melyek­ben az eloláhosodott magyarság lakik (név sze­rint megemlítvén az illető falvakat és vidéket) és kötöttem ki még más feltételeket is, me­lyeket itt nem sorolhatok föl. Hasonló értelmű és szövegű alapítvány­­levelet állítottunk ki a „Hunyadi album“ tiszta jövedelmének átszolgáltatása mellett én és Sza­bó Endre (az „Üstökös“ mostani szerkesztője és akkor az albumnál szerkesztő­társam.) Meg­jegyzem még, hogy minden alapítvány­ levél­ben meg van mondva, hogy az illető öszszeg minő adakozásokból, minő forrásból került ki Már most kérdek minden tisztességes gondolkozást! embert: érhet-e engem ezen el­járásomért gáncs, s nem-e inkább talán elis­merést érdemelnék? És viszont, mit érdemel az az ember, ki engem ezért vádol, gyanúsít és gáncsol ? Van-e az ilyen emberben — hogy egyebet ne­­mondjak — csak szikrája is a lelkiismeretnek? A­mi azt a konfusus mondást illeti, hogy „mindenkor kiadván a miniszter leve­lét“, bajos tisztán megérteni. Micsoda minisz­ternek és micsoda levelét? Hihetőleg úgy kell e zagyva fogalmazást érteni, hogy a közokta­tási miniszternek néhányszor nyilvánított elis­merését k­­iadtam.“ — Hát az utolsó kávé­házi hírlapolvasó is tudja, hogy a miniszter mindenkinek, a­ki a tanügy és közmű­velődésnek kisebb-nagyobb szolgálatokat tesz, mihelyt azokról a miniszter az illető közegek útján értesül, köszönetet, elismerést szokott nyilvánítni a hivatalos lapban. A többi lapok aztán, pártkülönbség nélkül, ezt egyszerűen kiollózzák a hivata­los lapból és közlik az újdonsági rovatban. Ezt tudhatná Herman úr, ki szintén műkö­dött a hirlap-irodalom terén, pl. a „Függet­lenség“ nevű lapnál, melytől dictatori és iz­gága természete folytán vált meg. Én soha sem vezetvén a „Honnál“ az ujdonsági rova­tot, soha sem­­adtam ki a miniszter levelét.“ Efféle nyomorúságos apró-cseprő hiúság soha sem zavarta álmaimat. A­mit tettem, az ügy iránt való tiszta lelkesedésből és buzgalomból tettem. Szathmáry György,­ án megnyílt „foire aux pains d’épices“-nek, a mézeskalács-vásárnak is! Ez is olyan sokada­­lom, mint a fönnebb említett Csakhogy míg amannak a „ménagére“-ek, a gazdasszonyok képezik főleg közönségét, emennek szabadal­mazott közönsége rendesen az apró világ. A mézeskalács-vásár aló gyermekek húsvéti örö­me és a­­ nagyok mulatsága. Mert a nagyok is megtalálják ott a maguk szórakozását: bű-­­­vészek szemfényvesztő mutatványait, vásári színházakat, látványosságot és az elmaradha­tatlan „buvette“-et, a korcsmát. Nagy élénk­ség uralkodott tegnap is, tegnapelőtt is e tar­ka vásáron; az óriási térségen hemzsegett a tarka tömeg s a „gyermekek öröme“ mások­nak is vigságot szerzett. Van az efféle soka­­dalmakban bizonyos népies poézis, melyért kár volna, ha az illető szokásokkal együtt ki­veszne! .... A „fők­e“-ról visszatérve, sétámat a szín­házak felé folytattam. Az utóbbi két hétre négy újdonság esik, teljes sikert azonban csak egy aratott közülök. És ez az egy — el fogják-e hinni? — történeti tragédia, még pedig versekben írt történeti tragédia. Valóban nagy szerencsémnek tartom, hogy e nagy sikeren (az Odéon­ban) jelen lehettem, mert mindenek felett a komoly, a valódi mű­vészetnek vagyok barátja s szeretem, ha a színpadon is többet láthatok ephemer értékű routinenál, s jól esik látnom, ha egy színmű költészetének erejével hat. Ez a nagy sikert aratott tragédia, (mely­nek fordítási jogát egy angol im­pressárió 50,000 frankért vette meg!) Vacquerie „Formosa“ czímű négy fölvonásos tragédiája; classikai egyszerűségű, néhány szóval elmond­ható cselekvénynyel biró, de költészettel irt darab. Mikor „Formosa“ premierején Vacque­rie szép verseire, mint vihar hangzott fül a közönség tapsa, mily eklatáns czáfolata volt ez annak a sokat hangoztatott hazugságnak, hogy a közönségnek nem kell a tragédia. De-­­ hogy nem! — csak adjatok neki jót és jól! Vacquerie nagy sikert aratott darabja Angliában játszik, abban az időben, midőn Anglia sorsát Warwick, a „Király-csináló“, tartja kezében; ő választja meg s ő mozdítja el a királyokat, ezért kapta az említett mel­léknevet — „Faiseur de rois.“ Ennek a ha­talmas embernek azonban sebhető része van: sze­relmes, szereti lady Formosát, Essex gróf leá­nyát, ki János herczeget szereti. A nagyravá­gyó herczeg azonban megtudja, hogy War­wick, kitől sorsa függ, ki őt királylyá te­heti, vagy száműzheti — kiolthatatlan szen­vedélyt táplál Formosa iránt: elhatározza hát, hogy a koronáért lemond Formosáról. A nagy­­ravágyás kiűzi szivéből a szerelmet, melynél amaz erősebb s megkéri Warwick unokahu­­gának kezét. A „Faiseur de rois“ örömmel egyezik bele, mert igy Formosa az övé lehet. Csakhogy János herczeg Formosa nélkül csi­nálta meg az „alkut“ s Formosa nem ama nők közé tartozik, a­kik kétszer is tudnak szeretni. Mikor a herczeg árulását megtudja, haragja mértékét nem ismer s remélve, hogy féltékenységgel — e hatalmas fegyverrel! — tán még visszahódíthatja a hűtelent, Warwick­­nak találkozást ad. A találkozón János her­czeg is megjelenik s egy függöny mögé rejtő­zik. Formosa tudja, hogy a herczeg minden szavát hallja s ezért minden szava arra van szánva, hogy féltékenynyé tegye őt. De a her­czeg a függöny mögött csak nem mozdul, mig végre Formosa, látva, hogy minden igyekeze­te hasztalan, kétségbeesve rohan a függgöny­­höz s félrerántja, kiáltva: „Gyáva,jelenj meg!“ Ezután a valódi drámai jelenet után az egész terem egy szívvel s egy lélekkel tapsolt a­z* költőnek, kinek ez az egyetlen jelenete fül­ér a „szinmű“-gyártók összes „társadalmi“ fér­­ezelményeivel! . . . Formosa látva, hogy a hű­telent vissza nem hódíthatja, mérget vesz s mikor holtan rogy Warwick karjai közé, a nép kivülről élteti „II. János király“-t. War­wick az ablakhoz lép s kiszól: „Kiáltsátok , éljen VI. Henrik!“ így végződik ez az egyszerű, de nagy köl­tészeti tulajdonságánál fogva rendkívüli sikert aratott tragédia, mely bárcsak előhirdetője vol­na a drámai költészet visszatérésének. Némileg pendantjául szolgált e nagy si­kernek az a hideg fogadtatás, melyben a Nou­­veautés színházban J o n a­s-nak egy új ope­­retteje részesült. Hiába! — már az operette is haldokol s bárcsak végkép le is tűnnék a színpadról, helyet adva a víg operának! Ver­gődésében azonban mintha még vakmerőbbé válnék, mint a­milyen virágzásában volt. A Nouveautés újdonsága például (a „Premier Kaiser“, az „első csók“) már oly ledér szöveg­gel lép föl, hogy bizony fölmentve érezhetem magamat e sikamlós mese elmondása alól. A­mi a zenét illeti, az itt-ott csinos (s leginkább az együttesekben), de egészben véve eredetiség díjával van. Nem rész, de nem is jó. Hosszú élete bizony ez új operette-nek sem lesz, de nem is érdemelné meg. Négy újdonságot mondtam, — még ket­tőről kellene hát megemlékeznem. Röviden te­hetem. Mind a két darabot (egy drámát s egy bohózatot) egy és ugyanazon fiatal író írta: Decourcelle, a „Figaro“ munkatársa. A drámát („L’as de trette“, „Makk­ász“)az Ambi­­guban, a bohózatot („Le fond du sac“, a zacs­kó feneke“) a Palais Royalban játszák. Mind a kettő az illető színházak traditiója szerint van írva: amaz gyilkossággal, ártatlan ember gya­núsításával, hamis kártyásokkal s az igazság fényes kiderítésével ható népies melodráma, l­emez egy eltévedt dolog után folytatott haj­sza „qui pro quo“-iból származó farce. De­courcelle nem eredeti tehetség, de a járt ös­vényen elég biztonsággal halad s mindkét da­rabjának szép sikere volt . . . Májusi sétámban lesz módom a „Salon“­­ról (a képzőművészeti kiállításról) írni. De — Ízelítőül — röviden már most is meg akarok emlékezni itt élő magyar művészeink Salon­­képeiről. Folyó hó 15-én volt a beküldés utol­só napja s eddig itt, Párisban élő, magyar fes­tő küldte be művét. Mészöly Géza, a balatoni tájképek hi­res s a mi több: hivatott festője, egy nagy „Balatoni tájképet“ állít ki, mely ha jó hely­re jut, nagy sikert fog aratni. Ritka módon sikerült kép ez, hátterében a tihanyi bérczek­­kel, előterében egy kiöntéssel. Mészöly való­ban jól volt inspirálva, mikor e szép képet festette! Másik festménye egy baromfi-udvart ábrázol s ez finom kidolgozásával fog hatni. Ebner egy nagy képet küld a Salon­­ba. E minden vonásában magyaros kép azt a korcsmái jelenetet ábrázolja, midőn a katoná­nak besorozott legények muzsikaszó s egy­­vagy több „pint“ bor mellett nagyot mu­latnak. Brukk Lajos két képet állít ki: a si­kerültebbek a „Libatolvaj“, a másik egy vas­úti jelenet, valamely magyarországi pályaudvar­ban, a harmadik csöngetés előtt. Tölgyesi alföldi tájképet küldött a Salonba, Karlovszky a saját arczképét. Ennyit a Salon megnyitása előtt, an­nak idejében természetesen bővebben fogok írni hazánkfiai e szép festményeiről . . . A jövő hét nagy eseménye az a színi előadás és bál lesz, melyet az annektáltakért, az elsassi árvízkárosultakért rendez az itteni sajtó egy része. Az ünnepély nagyszerűnek ígérkezik; a jegyek már mind elkeltek, a jö­vedelem hát nagy lesz. Erről azonban jövő sé­támban. Jean de la Rue. MAGYAR POLGÁR. (74. sz.) A bukaresti „Telegraphul“ a román kor­mány félhivatalos lapja márczius 27-én ki­adott számában közzéteszi a nagy­szebeni if­júság nyilatkozatát a következő corumentár kíséretében: „Szemeink előtt lévén a nagy­szebeni ifjúság nyilatkozata, akarva nem akarva, fel­tesszük a kérdést: vájjon mit tesz a mi ifjú­ságunk, miben fejti ki tevékenységét és éle­tünk legszebb korának aspiratióival és illu­­zióival mit tesz? És miféle előkészületeket tesz ezen ifjúság, hogy egy magasztos napon érdemessé tegye magát azon magasztos mis­sióra, a­melyet a jövő számára megőrzött? Íme egy pár kérdés, a­melyek szívünket seb­zik­­, a­melyeket napirendre hozott a nagy­szebeni ifjúság nyilatkozata. A mostani romá­niai ifjúság bűne az indifferentismus és apa­­thia. Ezen bűnt csak az erély gyógyíthatja ki, mert az ember szelleme ki nem fárad lilában való erőlködésekben sem, midőn szeme előtt egy magasztos c­él feltárul, a melyért magát felál­dozza. Fiatalságunknak példányképéül szolgálhat azon férfiak nemzedéke, a mely megalkotta a mostani Romániát és a nagyszebeni ifjúság. Nagy momentumok közelednek, a midőn azon ügy, a mely miatt fellángol a küzdelem a nem­ 1883. ápril 1. hetek között, dicsőségünkre fog szolgálni és mi­dőn a vén Európa minden zugában kibontják majd azon zászlót, a melyre fel lesz jegyezve: „a nemzetek felszabadítása.“ Jégből való azon kebel, a mely meg nem rendül a leggenerosu­­sabb dobbanásokra, várva a legfőbb momen­tumot, a midőn az ő holttestéből is elkészül azon hősök gúlája, a kiknek vére összeforrasz­­tandja az egész világban levő románoknak egy és ugyanazon hazájának megrendíthetetlen alap­ját. Figyelmeztetjük ifjúságunkat arra, hogy a mi kárpátontúli testvéreink a legirtózatosabb rabigában nyögnek.“ A csángó-telepítés. E kor legnemzetiebb eszméje, vajha ön­tudatosan, gyakorlati érzékkel valósíttatnék, gyarapittatván rég távol élő fiaival az anyá­kon s nagyobb jóllétre jutván véreik között az ott­honi hosszasan szükölködöttek. Ez eszme nem egyesé, aki felelős an­nak átgondoltságáról, de egyesek felszólalásá­ra vált a közönség kedvenezévé. Ily esetben, ha hézagai, nehézségei, akadályai vannak az ily jónak, a közönség, sajtó és társadalom kö­teles érdeklődése s hozzászólása által javíta­ni rajta. Ezért én az érdeklődést s a nézetek nyilvánításának folytonosságát már eleve a si­ker kedvező jelének tekintem. Ne szűnjenek meg nemzetünk barátai gondolkozni, írni, ten­ni és áldozni ez ügyért. Akkor kivívja magát. Az elhallgatás közöny előjele s a közöny a derék kezdemény sírja lenne. Meg kell fontolnunk, hogy e kérdés fa­junk természetes után fokozott gyarapodásá­nak kérdése. 1863-ban az éhség, 1874-ben a cholera, nem rég a diphteritis százezereket ra­gadott ki sorainkból. A betelepítés pótolni fogja egy részét. Rá kell gondolnunk hazánk földének itt­­ott gyér lakosságára. A betelepítés sűrűbbé te­szi s a munkáskezeket üdvös irányban szapo­rítja. Mindenki munkaszeretőnek mondja a csángókat. A nemzetiségek ellenszenve országunk szélein gyakran föl-fültünedez. Határaink nin­csenek mindenütt megbízható honpolgárok ke­zében. A betelepítésnek lehet ez anomális állapotot megszüntető irányt adni. Az idegen földön lét, a benlakó és ál­lamalkotó nemzet szeretetlen bánása nyomottá, súlyossá tette ezen véreink életét. Fel-feljajdult bennük a szív s vágytak valahára eredeti hó­nukba visszatérhetni. Ideje, hogy megvigasz­talódjanak.­­ Az ország nem miveltetheti apró-cseprő állatabirtokait. Eladja őket annak, a ki meg­venni kész. Vájjon nem nemzetiebb, nem

Next