Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)
1883-04-01 / 74. szám
o (Vége köv.) nem volt rá eset soha, soha, hogy én valakinek, lett légyen az politikai ellenfelem is, a becsületében gázoltam volna. Mindig undorodtam az ilyen fegyverektől. Mi lehet az oka annak, hogy Herman Ottó úr úgy nekem rontott? Megmondom. 1877-ben, mikor a mozgalom a hunyadmegyei eloláhosodott magyarság érdekében javában folyt s megindultak az adakozások. Herman úr a „Vasárnapi ujság“-ban egy czikkben előadta, hogy a Mezőségen is hasonló állapotok vannak, mint Hunyadban (melyeknek feltüntetésénél azonban, legalább tudtomra, hallgatott, mígnem én az említett mozgalmat megindítom) s egyúttal gáncsoskodott a már folyamatban levő mozgalmat illetőleg. Én erre czikkben is, szóval is azt mondom, hogy nem helyes, a különben is nagy bajjal megindított mozgalmat gáncsolni s a közfigyelmet megoszlatni, vagy épen a közönségben bizalmatlanságot gerjeszteni. Dolgozzunk most együttes erővel a hunyadmegyei magyarság érdekében s ha aztán itt egy bizonyos eredményt elértünk, forduljunk másfelé s irányozzuk más veszélyeztetett pontra a közfigyelmet. A „Magyar Polgáriban ugyanakkor azt a megjegyzést is kockáztattam, hogy Herman Otto úr csak gáncsoskodni tud, de ahol tenni kellene, ott nem áll helyt. Ezt ő erősen rész néven vette tőlem, szóval is kijelentette nekem. Innen kezdve a differencziák mind élesebbekké lettek köztünk, szóváltásunk is volt, melyek következtében azóta a legutóbbi napokig nem is szóltunk egymáshoz éveken keresztül. Nem tudta nekem megbocsátani és elfeledni, hogy páratlanul nagy hiúságát és önhittségét megsértem, és hogy az övétől eltérő nézetben mertem lenni. Hogy pedig Herman úr, ki úgy gerálja magát, mint a vélemmény- és szólásszabadság bajnoka, mennyire nem képes tűrni az ellenvéleményt, mutatja egyebek közt az a spectaculum, melyet saját párthíve, Szalay Imre ellen csaholt, mivel ez egy ízben Herman úr ellenében merészkedett egy miniszter véleményét osztani. Kitagadta Szalayt még a pártközösségből is. Önhittségét pedig semmi sem illusztrálja jobban, mint amaz olympusi jelenet, midőn Herman úr a phylloxera-javaslat tárgyalásakor a képviselőházban kijelente, hogy mivel azt tapasztalja, miszerint a többség elhatározta, el nem fogadni un omig ait, hat ő ezennel nem vesz részt tovább a javaslat tárgyalásában — és utánozhatja a grandezzával csakugyan kilépett a teremből, ott hagyta, „megvetlek Rózsi“ — módra, faképnél a képviselőházat, — okozva ez által sokaknak élénk derültséget. Azt hitte, tönkre megy a magyar parlament, ha nem érvényesülhetnek az ő csalhatatlan és világrengető módosítványai. Hát hogy egy ilyen véralkatu és természetű ember reám, a mondott okból halálosan megharagudott s ellenem boszut forralt, az igen természetes. Ki is tölte rajtam magán bosszúját az „Ellenzékiben igen nemes módon és eszközökkel. Miután elolvastam ellenem intézett támadását, kérdem tőle a házban, „ugyan hogy lehet ily igazságtalan és alaptalan módon megtámadni valakit?“ — „Mert gyűlöllek!“ volt a válasz, mely engem épenséggel nem lepett meg; jól tudtam ezt, tudtam a forrását és tudtam azt is, hogy épen összeférhetlen, dictatori és praepotens természeténél fogva, saját pártja tagjainak egy jó részével is halálos gyűlölködésben él. De Herman ur úr szemrehányásokkal és vádakkal lép fel ellenem a viszonválaszban. Ezt mondja: „Szathmáry György úr nem tagadhatja, hogy a gyűjtött pénzzel neve alatt tett alapítványt Déván, mindenkor kiadván a miniszter levelét“. Hát igen — és nem. Igen, a sajtó útján nevezetesen a „Hon“-hoz begyűlt összegeket alapítvány-levelek kíséretében küldtem le a dévai reáliskolai segélyző egylethez. Ez nekem erkölcsi szent kötelességem volt. Megmondom miért. Az adakozások, az én felhívásom, agitatióim alapján és következtében a hunyadmegyei eloláhosodott magyarság visszamagyarosításának elősegítése czéljára folytak be, úgy de a segélyző egylet segélyez, ha van miből, minden tanulót, aki arra érdemes és rá van szorulva. Már most nekem az alapítvány-levelekben kellett gondoskodnom arról, hogy az adományok az említett czélra, „ad mentem fundatorum“ kezeltessenek, illetőleg hasznosíttassanak. E tekintetben kötelességszerüleg m meg akartam kötni s meg is kötöttem a segélyző-egylet kezét a jelenre és minden jövendő időre. Mint hunyadmegyei ember, ismervén a helyi viszonyokat, az alapítvány-levelekben gondoskodtam a szükséges cantélákról; pl. kikötöttem, hogy ezen alapítványokból olyan tanulók részesittessenek, — ha különben arra érdemesek, a kik azon községekből valók, melyekben az eloláhosodott magyarság lakik (név szerint megemlítvén az illető falvakat és vidéket) és kötöttem ki még más feltételeket is, melyeket itt nem sorolhatok föl. Hasonló értelmű és szövegű alapítványlevelet állítottunk ki a „Hunyadi album“ tiszta jövedelmének átszolgáltatása mellett én és Szabó Endre (az „Üstökös“ mostani szerkesztője és akkor az albumnál szerkesztőtársam.) Megjegyzem még, hogy minden alapítvány levélben meg van mondva, hogy az illető öszszeg minő adakozásokból, minő forrásból került ki Már most kérdek minden tisztességes gondolkozást! embert: érhet-e engem ezen eljárásomért gáncs, s nem-e inkább talán elismerést érdemelnék? És viszont, mit érdemel az az ember, ki engem ezért vádol, gyanúsít és gáncsol ? Van-e az ilyen emberben — hogy egyebet nemondjak — csak szikrája is a lelkiismeretnek? Ami azt a konfusus mondást illeti, hogy „mindenkor kiadván a miniszter levelét“, bajos tisztán megérteni. Micsoda miniszternek és micsoda levelét? Hihetőleg úgy kell e zagyva fogalmazást érteni, hogy a közoktatási miniszternek néhányszor nyilvánított elismerését kiadtam.“ — Hát az utolsó kávéházi hírlapolvasó is tudja, hogy a miniszter mindenkinek, aki a tanügy és közművelődésnek kisebb-nagyobb szolgálatokat tesz, mihelyt azokról a miniszter az illető közegek útján értesül, köszönetet, elismerést szokott nyilvánítni a hivatalos lapban. A többi lapok aztán, pártkülönbség nélkül, ezt egyszerűen kiollózzák a hivatalos lapból és közlik az újdonsági rovatban. Ezt tudhatná Herman úr, ki szintén működött a hirlap-irodalom terén, pl. a „Függetlenség“ nevű lapnál, melytől dictatori és izgága természete folytán vált meg. Én soha sem vezetvén a „Honnál“ az ujdonsági rovatot, soha semadtam ki a miniszter levelét.“ Efféle nyomorúságos apró-cseprő hiúság soha sem zavarta álmaimat. Amit tettem, az ügy iránt való tiszta lelkesedésből és buzgalomból tettem. Szathmáry György, án megnyílt „foire aux pains d’épices“-nek, a mézeskalács-vásárnak is! Ez is olyan sokadalom, mint a fönnebb említett Csakhogy míg amannak a „ménagére“-ek, a gazdasszonyok képezik főleg közönségét, emennek szabadalmazott közönsége rendesen az apró világ. A mézeskalács-vásár aló gyermekek húsvéti öröme és a nagyok mulatsága. Mert a nagyok is megtalálják ott a maguk szórakozását: bű-vészek szemfényvesztő mutatványait, vásári színházakat, látványosságot és az elmaradhatatlan „buvette“-et, a korcsmát. Nagy élénkség uralkodott tegnap is, tegnapelőtt is e tarka vásáron; az óriási térségen hemzsegett a tarka tömeg s a „gyermekek öröme“ másoknak is vigságot szerzett. Van az efféle sokadalmakban bizonyos népies poézis, melyért kár volna, ha az illető szokásokkal együtt kiveszne! .... A „főke“-ról visszatérve, sétámat a színházak felé folytattam. Az utóbbi két hétre négy újdonság esik, teljes sikert azonban csak egy aratott közülök. És ez az egy — el fogják-e hinni? — történeti tragédia, még pedig versekben írt történeti tragédia. Valóban nagy szerencsémnek tartom, hogy e nagy sikeren (az Odéonban) jelen lehettem, mert mindenek felett a komoly, a valódi művészetnek vagyok barátja s szeretem, ha a színpadon is többet láthatok ephemer értékű routinenál, s jól esik látnom, ha egy színmű költészetének erejével hat. Ez a nagy sikert aratott tragédia, (melynek fordítási jogát egy angol impressárió 50,000 frankért vette meg!) Vacquerie „Formosa“ czímű négy fölvonásos tragédiája; classikai egyszerűségű, néhány szóval elmondható cselekvénynyel biró, de költészettel irt darab. Mikor „Formosa“ premierején Vacquerie szép verseire, mint vihar hangzott fül a közönség tapsa, mily eklatáns czáfolata volt ez annak a sokat hangoztatott hazugságnak, hogy a közönségnek nem kell a tragédia. De- hogy nem! — csak adjatok neki jót és jól! Vacquerie nagy sikert aratott darabja Angliában játszik, abban az időben, midőn Anglia sorsát Warwick, a „Király-csináló“, tartja kezében; ő választja meg s ő mozdítja el a királyokat, ezért kapta az említett melléknevet — „Faiseur de rois.“ Ennek a hatalmas embernek azonban sebhető része van: szerelmes, szereti lady Formosát, Essex gróf leányát, ki János herczeget szereti. A nagyravágyó herczeg azonban megtudja, hogy Warwick, kitől sorsa függ, ki őt királylyá teheti, vagy száműzheti — kiolthatatlan szenvedélyt táplál Formosa iránt: elhatározza hát, hogy a koronáért lemond Formosáról. A nagyravágyás kiűzi szivéből a szerelmet, melynél amaz erősebb s megkéri Warwick unokahugának kezét. A „Faiseur de rois“ örömmel egyezik bele, mert igy Formosa az övé lehet. Csakhogy János herczeg Formosa nélkül csinálta meg az „alkut“ s Formosa nem ama nők közé tartozik, akik kétszer is tudnak szeretni. Mikor a herczeg árulását megtudja, haragja mértékét nem ismer s remélve, hogy féltékenységgel — e hatalmas fegyverrel! — tán még visszahódíthatja a hűtelent, Warwicknak találkozást ad. A találkozón János herczeg is megjelenik s egy függöny mögé rejtőzik. Formosa tudja, hogy a herczeg minden szavát hallja s ezért minden szava arra van szánva, hogy féltékenynyé tegye őt. De a herczeg a függöny mögött csak nem mozdul, mig végre Formosa, látva, hogy minden igyekezete hasztalan, kétségbeesve rohan a függgönyhöz s félrerántja, kiáltva: „Gyáva,jelenj meg!“ Ezután a valódi drámai jelenet után az egész terem egy szívvel s egy lélekkel tapsolt az* költőnek, kinek ez az egyetlen jelenete fülér a „szinmű“-gyártók összes „társadalmi“ férezelményeivel! . . . Formosa látva, hogy a hűtelent vissza nem hódíthatja, mérget vesz s mikor holtan rogy Warwick karjai közé, a nép kivülről élteti „II. János király“-t. Warwick az ablakhoz lép s kiszól: „Kiáltsátok , éljen VI. Henrik!“ így végződik ez az egyszerű, de nagy költészeti tulajdonságánál fogva rendkívüli sikert aratott tragédia, mely bárcsak előhirdetője volna a drámai költészet visszatérésének. Némileg pendantjául szolgált e nagy sikernek az a hideg fogadtatás, melyben a Nouveautés színházban J o n as-nak egy új operetteje részesült. Hiába! — már az operette is haldokol s bárcsak végkép le is tűnnék a színpadról, helyet adva a víg operának! Vergődésében azonban mintha még vakmerőbbé válnék, mint amilyen virágzásában volt. A Nouveautés újdonsága például (a „Premier Kaiser“, az „első csók“) már oly ledér szöveggel lép föl, hogy bizony fölmentve érezhetem magamat e sikamlós mese elmondása alól. Ami a zenét illeti, az itt-ott csinos (s leginkább az együttesekben), de egészben véve eredetiség díjával van. Nem rész, de nem is jó. Hosszú élete bizony ez új operette-nek sem lesz, de nem is érdemelné meg. Négy újdonságot mondtam, — még kettőről kellene hát megemlékeznem. Röviden tehetem. Mind a két darabot (egy drámát s egy bohózatot) egy és ugyanazon fiatal író írta: Decourcelle, a „Figaro“ munkatársa. A drámát („L’as de trette“, „Makkász“)az Ambiguban, a bohózatot („Le fond du sac“, a zacskó feneke“) a Palais Royalban játszák. Mind a kettő az illető színházak traditiója szerint van írva: amaz gyilkossággal, ártatlan ember gyanúsításával, hamis kártyásokkal s az igazság fényes kiderítésével ható népies melodráma, lemez egy eltévedt dolog után folytatott hajsza „qui pro quo“-iból származó farce. Decourcelle nem eredeti tehetség, de a járt ösvényen elég biztonsággal halad s mindkét darabjának szép sikere volt . . . Májusi sétámban lesz módom a „Salon“ról (a képzőművészeti kiállításról) írni. De — Ízelítőül — röviden már most is meg akarok emlékezni itt élő magyar művészeink Salonképeiről. Folyó hó 15-én volt a beküldés utolsó napja s eddig itt, Párisban élő, magyar festő küldte be művét. Mészöly Géza, a balatoni tájképek hires s a mi több: hivatott festője, egy nagy „Balatoni tájképet“ állít ki, mely ha jó helyre jut, nagy sikert fog aratni. Ritka módon sikerült kép ez, hátterében a tihanyi bérczekkel, előterében egy kiöntéssel. Mészöly valóban jól volt inspirálva, mikor e szép képet festette! Másik festménye egy baromfi-udvart ábrázol s ez finom kidolgozásával fog hatni. Ebner egy nagy képet küld a Salonba. E minden vonásában magyaros kép azt a korcsmái jelenetet ábrázolja, midőn a katonának besorozott legények muzsikaszó s egyvagy több „pint“ bor mellett nagyot mulatnak. Brukk Lajos két képet állít ki: a sikerültebbek a „Libatolvaj“, a másik egy vasúti jelenet, valamely magyarországi pályaudvarban, a harmadik csöngetés előtt. Tölgyesi alföldi tájképet küldött a Salonba, Karlovszky a saját arczképét. Ennyit a Salon megnyitása előtt, annak idejében természetesen bővebben fogok írni hazánkfiai e szép festményeiről . . . A jövő hét nagy eseménye az a színi előadás és bál lesz, melyet az annektáltakért, az elsassi árvízkárosultakért rendez az itteni sajtó egy része. Az ünnepély nagyszerűnek ígérkezik; a jegyek már mind elkeltek, a jövedelem hát nagy lesz. Erről azonban jövő sétámban. Jean de la Rue. MAGYAR POLGÁR. (74. sz.) A bukaresti „Telegraphul“ a román kormány félhivatalos lapja márczius 27-én kiadott számában közzéteszi a nagyszebeni ifjúság nyilatkozatát a következő corumentár kíséretében: „Szemeink előtt lévén a nagyszebeni ifjúság nyilatkozata, akarva nem akarva, feltesszük a kérdést: vájjon mit tesz a mi ifjúságunk, miben fejti ki tevékenységét és életünk legszebb korának aspiratióival és illuzióival mit tesz? És miféle előkészületeket tesz ezen ifjúság, hogy egy magasztos napon érdemessé tegye magát azon magasztos missióra, amelyet a jövő számára megőrzött? Íme egy pár kérdés, amelyek szívünket sebzik, amelyeket napirendre hozott a nagyszebeni ifjúság nyilatkozata. A mostani romániai ifjúság bűne az indifferentismus és apathia. Ezen bűnt csak az erély gyógyíthatja ki, mert az ember szelleme ki nem fárad lilában való erőlködésekben sem, midőn szeme előtt egy magasztos cél feltárul, a melyért magát feláldozza. Fiatalságunknak példányképéül szolgálhat azon férfiak nemzedéke, a mely megalkotta a mostani Romániát és a nagyszebeni ifjúság. Nagy momentumok közelednek, a midőn azon ügy, a mely miatt fellángol a küzdelem a nem 1883. ápril 1. hetek között, dicsőségünkre fog szolgálni és midőn a vén Európa minden zugában kibontják majd azon zászlót, a melyre fel lesz jegyezve: „a nemzetek felszabadítása.“ Jégből való azon kebel, a mely meg nem rendül a leggenerosusabb dobbanásokra, várva a legfőbb momentumot, a midőn az ő holttestéből is elkészül azon hősök gúlája, a kiknek vére összeforrasztandja az egész világban levő románoknak egy és ugyanazon hazájának megrendíthetetlen alapját. Figyelmeztetjük ifjúságunkat arra, hogy a mi kárpátontúli testvéreink a legirtózatosabb rabigában nyögnek.“ A csángó-telepítés. E kor legnemzetiebb eszméje, vajha öntudatosan, gyakorlati érzékkel valósíttatnék, gyarapittatván rég távol élő fiaival az anyákon s nagyobb jóllétre jutván véreik között az otthoni hosszasan szükölködöttek. Ez eszme nem egyesé, aki felelős annak átgondoltságáról, de egyesek felszólalására vált a közönség kedvenezévé. Ily esetben, ha hézagai, nehézségei, akadályai vannak az ily jónak, a közönség, sajtó és társadalom köteles érdeklődése s hozzászólása által javítani rajta. Ezért én az érdeklődést s a nézetek nyilvánításának folytonosságát már eleve a siker kedvező jelének tekintem. Ne szűnjenek meg nemzetünk barátai gondolkozni, írni, tenni és áldozni ez ügyért. Akkor kivívja magát. Az elhallgatás közöny előjele s a közöny a derék kezdemény sírja lenne. Meg kell fontolnunk, hogy e kérdés fajunk természetes után fokozott gyarapodásának kérdése. 1863-ban az éhség, 1874-ben a cholera, nem rég a diphteritis százezereket ragadott ki sorainkból. A betelepítés pótolni fogja egy részét. Rá kell gondolnunk hazánk földének ittott gyér lakosságára. A betelepítés sűrűbbé teszi s a munkáskezeket üdvös irányban szaporítja. Mindenki munkaszeretőnek mondja a csángókat. A nemzetiségek ellenszenve országunk szélein gyakran föl-fültünedez. Határaink nincsenek mindenütt megbízható honpolgárok kezében. A betelepítésnek lehet ez anomális állapotot megszüntető irányt adni. Az idegen földön lét, a benlakó és államalkotó nemzet szeretetlen bánása nyomottá, súlyossá tette ezen véreink életét. Fel-feljajdult bennük a szív s vágytak valahára eredeti hónukba visszatérhetni. Ideje, hogy megvigasztalódjanak. Az ország nem miveltetheti apró-cseprő állatabirtokait. Eladja őket annak, a ki megvenni kész. Vájjon nem nemzetiebb, nem