Magyar Polgár, 1884. július-szeptember (18. évfolyam, 150-225. szám)
1884-09-11 / 209. szám
á vozó képviselő hiányát némileg pótolják. Lám, a mérsékelt és szélső ellenzékek egész mohósággal lesték az alkalmat s már föl is léptették jelöltjeiket. Vigyázzon a szabadelvipárt, mert ellenfeleink igen sok helyen csak taktikával tudtak győzelmeket kivívni, miben a szabadelvűipárt elbizakodottsága és nehézkes eljárása nagy segítségükre volt. A közbizalom a dr. Kemény János nevét hozta forgalomba. Tömörüljön körülötte a szabadelvűpárt. A képviselőház volt alelnöke, az erdélyi részek e régi harcosa nem maradhat ki a képviselőházból. És elismerést arat bármely kerület, különösen ha erdélyrészi, midőn őt az országházba viszi. Igen különösnek tűnik fel előttünk tudósítónk azon értesítése, hogy épen a tisztviselők egy része, merő local-patriotismusból, a mérsékelt ellenzék bukott jelöltjének nevét hozta forgalomba. Hát Tisza Lajos gróf megyei volt-e? Nem hisszük, hogy e mozgalomnak komoly alapja volna s nemcsak reméljük, hanem el is várjuk a dicső szt.-mártoni szabadesvűpárttól, hogy kerületét ne játsza el, hanem szerezzen benne újabb diadalt a párt zászlójának. Csak igy érhetik el azt, hogy köztük és gr. Tisza Lajos között a szónoklatokban hangoztatott kapcsok továbbra is fennmaradjanak. Válaszszák meg dr. Kemény Jánost s ez országrész üdvözlettel fogadja cselekedetüket. A belügyi államtitkárság. A belügyminiszteri államtitkárság betöltésére vonatkozólag közölt hírekre nézve a Nemzet úgy értesül, hogy azok még koraiak s e részben a határozott megállapodás mindez ideig meg nem történt. Előkészület a Hora Kloska ünnepre. A „Gazeta Transilvaniei“ legutóbbi számában a Hora- és Kloska-ünnepély rendező bizottsága felhívást tesz közzé, mely mindazon írókat, akik ez ünnep alkalmából készülő album szerkeztéséél közreműködni ólljtanak, felszólíja, hogy kézirataikat szept. 25 ik napjáig küldjék be. Indítványozza egyúttal azt is, hogy a vidéken albizottságok alakuljanak a száz éves jubileum előkészítésére és egyúttal gyűjtőire ,et küld szét a Horn-alap javára. Végre azt mondják felhívásukban: „Valamennyi román közreműködésére számítunk azon teher elviselésére nézve, a m patt magunkra vállaltunk. Szem elől nem-------szük azt, hogy az idegenek látnak minket.!“ A romániai komoly irányú pártlapok nem foglalkoznak ily „democraticus” felhívásokkal, csakis a zuglapokát néztük, egész indignatióval kiáltott volt felh ezek az istentől elvetemedett angol ! Nincs előttük semmi szent, semmi kétes. Mindent összetűznek-huznak, ami cutjokba kerül! . . . Az ebből nyiló inkább kamara, mint sziba, volt a Schiller dolgozó szobája, nincs is benne egyéb bútor, mint egy szén és Schillernek saját terve szerint készült Íróasztala, mely egy csavarás segítségével ép úgy igazítható, mint ahogy a rajta Írónak a legkényelmesebb. A falakon levő képek Shakspere Machbetjéből ábrázolnak egyes jeleneteket. Továb menve a Schillerstrasse hosszában, utunkba esik a színház, mely előtt Goethe és Schiller ismeretes szobra áll, amint egy koszorún osztoznak. A színház maga külsőleg nagyon hasonlít a kolozsvárihoz s a német színművészet történelmében épp oly fontos szerep jutott ennek is, mint amannak. Midőn ugyanis Goethe és Schiller állottak az élén, innen indult meg a reform, mely Lessing kezdeményezése alapján, újból az igazi művészet templomaivá avatá ez intézeteket. Innen csak néhány lépésnyire van a Goetheplaza , ezen Goethe egykori háza. Szép, régi ház, gyönyörű kerttel s máig is Weimar legkényelmesebb lakásai közé tartozik. Jelen- is a család utolsó sarja, a magánosan élő hí Goethe birtokában van; az emelet egyik ez-- íja igen érdekes gyűjteményt tartalmaz Goethe-reliquiákból. (Vég kör.) MAGYAR POLGÁR (209. sz.) csapnak lármát ezen „ünnepélylyel" Pedig e lapok olvasóinak legnagyobb része talán most hallotta legelőször ezen szomorú emlékű neveket s igy szabadsághősöket látnak a volt parasztlázadókban. A mi román lapjaink tanulhatnának bukaresti collegáiktól legalább azt, hogy nem alkalmas minden történeti név arra, hogy védszentül felavassák. Gr. Tisza Lajos Dicső Szt Mártonban. Tegnap hoztunk rövid tudósítást gr. Tisza Lajos dicső szt.-mártoni látogatásáról. Erről most, szept. 7-ki kelettel, a következő részleteket jelentik Vlcsó-Szt.-Mártonból: Tisza Lajos gróf, kerületünk orsz. képviselője, ma délelőtt 10 órakor érkezett ide. A Botorka hegytetőn felállított díszkapunál a Szentmártonból és vidékéről összegyűlt intelligentia, a megyei tisztikar, élén Szilágyi alispánnal, lelkes éljenzéssel fogadta a Balassatelkéről érkező Tisza Lajos grófot, ki Bethlen Gábor gr. főispán, Haller Jenő gr., Horvát Gyula és többek kíséretében négyes fogaton érkezett. Szilágyi alispán folytonos éljenzés közt üdvözölvén Tiszát, megjegyzé, hogy mint mindig, úgy most is örömünnepnek mondaná a mai napot, ha nem zavarná meg örömét azon elterjedt hir, hogy Tisza Lajos gr. ezúttal búcsúzik a kerülettől. A kerület választói — úgymond — meg vannak győződve, hogy Tisza mindig a haza érdekében cselekszik; azért, fájó érzéssel bár, meg kell nyugodniok szeretett képviselőjük elhatározásában. Bizton hiszik és remélik, hogy habár a szorosabb kapocs Tisza és a megye s a választókerület közt megszakad, az ország érdekeivel össze nem ütköző megyei érdekeket, úgy, mint eddig, ezentúl is szivén viseli. Tisza Lajos gróf megköszönvén a díszes fogadtatást, kijelenti, hogy a megye érdekében, mint nem képviselője, is működni fog és a szoros barátság kötelékét ezutánra is fenntartani kívánja. Erre szűnni nem akaró éljenzés közt megindult a hosszú fényes fogatsor a fellobogózott városba. A megyeházánál felállított díszkapunál összegyűlt választóközönség harsogó éljennel kísérte Tiszát a díszterembe, hol Pekry Sándor, Gál Domokos, Végh Albert és Gerenday István küldöttségi tagok élén, Kinizsy Mihály választási elnök üdvözölvén az ötödikben egyhangúlag megválasztott képviselőt,kihez a kerület tántoríthatatlanul ragaszkodik, felkéri, hogy a szállongó elszomorító hírek ellenében nyugtassa meg a kerület választóit, minden esetben pedig élteti a haza javáért Tiszát. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Ezután feszült figyelem közt a következő beszédet mondotta. Tisza Lajos gróf: Tisztelt választópolgárok ! Kedves barátaim! Fogadják először is köszünetemet, hogy a baráti összejövetelre ily szép számmal megjelenni szívesek voltak. Tizenkét évig volt szerencsém e kerületet, — megszakítás nélkül — képviselni az országgyűlésen s önök most már ötöd ízben ismét megtiszteltek osztatlan bizalmukkal. Nem is vagyok képes szavakat találni, hogy kellőképen kifejezést adhassak ezen hosszú évek során tanúsított tántorítlatlan bizalmuk folytán önök irányában érzett hálámnak. (Éljenzés.) Mert a bizalom olyan, mint a küküllőmenti béretek nemes termése: becse évrőlévre emelkedik. Ha hajlandó vagyok is a megtisztelő bizalomnyilvánulást részben a köztünk kifejlett baráti viszonynak tulajdonítani, s nem tévesztem szem elől, hogy ennek egyik fő tényezője az, hogy tántoríthatlan híve vagyok azon politikának, melyet e kerület választói magukénak vallanak. Azon politikának, mely biztos lépéssel viszi előre a magyar államot a nemzeti tömörülés, a közművelődés, az anyagi fejlődés, a felvilágosodás útján. (Úgy van !) Jól tudom, hogy nem várnak önök tőlem ezúttal sem beszámolót, sem választási programmot; az események által túlhaladt s annálfogva czéltalan is volna mind a kettő. Szabad legyen azonban felhasználnom ezen baráti összejövetelt — melyre, fájdalom, a viszonyoknál fogva, oly ritkán van alkalom, — hogy egyik-másik közérdekű dologról e fesztelen körben, mintegy társalgás közben, nyilatkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Az állam nemzetközi viszonyairól nincs mit sokat szólanom — s ez monarchiánkat illetőleg így van jól, a nemzetközi viszonyra is az áll, ami az asszony hírnevére, legtöbb esetben akkor legjobb, ha nincs róla mit beszélni. Csak futólag kívánok megemlékezni a minket délkeleten övező országok irányadó köreivel és kormányaival való most általuk keresett s folyton erősbülő jó viszonyról (Halljuk!) melynek jó irányú hatása, ha rögtön nem mindenben észlelhető is, nem fog elmaradni a hazánk területén lakó idegen ajkú nemzetiségek között elkövetett indokolatlan izgatásokkal szemben sem. Ezen jó viszony pedig egyenes eredménye a monarchiánk által a hetvenes évek elején inaugurált külügyi politikának s a berlini congressuson elfoglalt állásnak, melyet volt szerencsém önök előtt már régebben kifejteni. Ma már az események gyors egymásutánja között alig emlékezünk vissza azon izgatásra és izgalomra, amely e miatt a 70-es évek folyamán az országot felkorbácsolta. Pedig emlékezhetnek önök, hogy abban az időben a politikai bátorságnak bizonyos foka kivántatott ahhoz, hogy az ember azt a politikát nyilvánosan helyeselni merje. (úgy van! ügy van!) Újabb bizonyítéka az ásnak, hogy az államaférfiunak, ki a közügyek élén áll, azonosítani kell magát, igenis, a nemzet érdekeivel, de nem a tömegnek időleges rokon- vagy ellenszenvével, szenvedélyeivel. Ez különbözteti meg az államférfiut a kortesvezértől, mely utóbbi épen a szenvedélyek legyezgetése és kizsákmányolása által igyekezik olcsó diadalt aratni. (ügy van!) A most lezajlott választások is bőven illustrálják ezt. Az ultramontanismust, az antisemitismust, habár leplezett formában is, — sőt bizonyos mértékig a soczialismust és a túlhajtott nemzetiségi aspiratiók támogatására való kecsegtetést mind egy párt konyháján főzték, s azután a párt vezérkorteseknek szegődött férfiai, a különböző kerületek vélt szájize szerint találtak a babérokból. (Derültség.) Az ékesszólás adományával pedig tagadhatatlanul meg vannak áldva, s nem egy kitűnő szakférfiú van közöttük. Csakhogy a valódi politika bölcseségből áll, és nem ékesszólásból, vagy egy más szakban való kitűnőségből. Ezen tulajdonságok a nyilvános pályán szereplőknek emelik tekintélyét, de még egymaagukban nem képesítenek az állam valódi szükségleteinek felismerésére és az államügyet tapintatos intézésére. (Úgy van!) Hol találunk fényesebb ékesszólást, mint éppen az úgynevezett mérsékelt ellenzék egyes vezéregyéniségeinél és mit értek el vele eddig, azt, hogy saját pártjukat évről-évra mindig kissebbre és kisebbre szónokolták. Mások megint kizsákmányolni akarván a nagy emlékeket, melyek Kossuth nevéhez fűződnek, az ő vége alatt árulták portékájukat; tapasztalván azonban, hogy a magyar nép bármennyire szívesen elhallgatja is kecsegtetéseiket, mindazonáltal dynasztikus hajlamai folytán határozottan ragaszkodik az alkotmányos magyar királyhoz (Éljenzés) és épen nem hajlandó véres forradalomban kockáztatni jelenben élvezett szabadságát, vagyonát és életét, (Úgy van! Úgy van!) a szükséghez képest váltig demonstrálgatják lojalitásukat és nem átalják elhitetni akarni, hogy ha az ő tanaikat, — melyeket a Kossuthéival azonosoknak állítanak — hirdetők jutnának többségre, a jelen dynastia alatt kormányképesek is volnának. Kossuth röviden megadta erre a választ a nagyváradiakhoz intézek táviratában. Tanulhatnak belőle a félrevezetettek. Az ő tanai egyenesen a forradalomra vezetnének, pedig kevés ember van ez oszágban, tartozzék bármely párthoz, ki ne érezné, hogy a legnagyobb veszedelem, mi az országot érhetné, ha forradalom volna. (Élénk helyeslés.) Mikor aztán megvan a baj, sokan, akik öntudatlanul is hozzájárultak annak előidézéséhez, és egészen el vannak csodálkozva, rémülve, hogy oly pontig jutottak, hova menni semmi kedvök sem volt. Azok, kik eleve megjósolták ezen eredményt, csak szánakozhatnak rajtuk, de nem segíthetnek. De hát az még senkit sem vigasztalt meg, hogy szánakoznék felette és egy nemzetet sem állított talpra.Úgy van! Úgy van! Sajnos, hogy a pártviszonyok ilyenek, tisztelt barátaim, mert parlamentáris kormányforma mellett örök időkig egy párt uralma sem tarthat, — axióma, hogy a Parlamentarismus csak ott egészséges, hol két tömör öntudatos párt határozott elvek és irányzatok körül csoportosulva váltakozhatik a kormányon. (ügy van!) Márpedig, ha azt kérdeznék önök tőlem, mit gondolok, mikor jöhet el annak ideje, hogy az ellenzéki pártok bármelyike jelen alakulásában, mint párt alkotmányos uralomra juthasson, nem tudnék reá határozott választ adni, hanem az eszmetársulás alapján elmondanám, hogy mit felelt volt a debreczeni városi tanács, — amint valahol nem rég olvastam, — midőn a Bach korszakban felsőbb helyről kérdés intéztetett hozzá: „Mit gondol, mikor lehetend a debreczeni tanintézetekbe a német nyelvet tannyelvül behozni ?“ — A felelet így hangzott: „Bizonytalan a századok lefolyásában azon időpont elérkezése, midőn ugyanis arról lehetne tanácskozni, hogy mikor leszen czélirányos a német nyelv behozatalának lehetőségéről való gondolkozás.“■ (Élénk derültség.) A legközelebb jövőt illetőleg mindenesetre megnyugtatólag nyilatkozott az ország; fényes igazságot szolgáltatott pártunknak, pedig — úgy vélem — önök sem hiszik, hogy az ellenzéki kortesek kímélték volna akár az izgatást, akár a megfélemlítést, akár a pénzt, sőt már az elmúlt országgyűlés utolsó ülésszakának tárgyalásai közben, az ellenzéki pártok a küszöbön levő választások felé fordítva tekinteteket, gyakran a tárgyilagosság félretételével ugyancsak megkezdték az actiót. Illustratióképen csak pár példát: ott van a keresztények és zsidók közt kötendő házasságokról szóló törvényjavaslat tárgyalásának lefolyása. A képviselőházban az ellenzék minden árnyalatának szónokai — a fejüket már ekkor felütögető egyes antisemiták kivételével — azon indokból támadták meg a tényjavaslatot, hogy nem eléggé szabadelvű s túl kívántak rajta menni. Mikor azután a főrendiházban összeverődött ellenzék, az idegen ajkú indigenek segítségével, kivívta a képviselőháznak majdnem egyhangú határozatával szemben a pirrhusi győzelmet: tapssal és éljenzéssel fogadták az eredményt, sőt annak kivívásához segédkezet nyújtottak.(Úgy van!) Ott van továbbá az állandó országház építésére vonatkozó törvényjavaslattal szemben követett eljárásuk. Itt már csakugyan jogosult volt a feltevés, hogy pártkülönbség nélkül minden magyar ember üdvözölni fogja e törvényjavaslatot s örülni fog, hogy a nemzetnek rég táplált óhajtása, hogy államiságának monumentális külső kifejezése is valahára testté váljék, teljesedésbe mehet. A világért sem; azt jó fegyvernek vélték az illetők, hogy a particularizmust felizgassák , készítsék vele a talajt a bekövetkezendő választásokra. Minden alapot nélkülöző számításokkal, megkétszerezve a benyújtott költségelőirányzat tételeit, az állampolgárokra háramló milliók magasságával ijesztgettek, nem mulasztván el arra mutogatni, hogy íme, ismét csak egy Budapesten emelendő palotára, fog a vidék contributio alá vonatni. Akadt szónok, ki nem restelte azt mondani, hogy elég jó lesz a magyar nemzetnek egy 5—600,000 frtos ideiglenes épület országháznak, sőt — habár úgy politikai múltja, mint tar feje arra jogosított fel, hogy ízlésesebb argumentatiót várjunk tőle, — ki nem átallotta a jól ebédelők és nem ebédidők közé vetni az üszköt. Azzal, hogy ő magát melyik csoportba számítja, igaz, adós maradt. (Derültség.) — Részemről erre vonatkozólag csak ismételhetem azt, mit annak idején a képviselőházban mondottam. Az országgyűlésnek a legkomolyabb, leglelkiismeretesebb tagjai, kezet fogva az ország első szaktekintélyeivel, állapították meg beható munka után a tervet és költségvetést, annak tehát alaposságát csak úgy ötletszerűen kétségbe lehet ugyan vonni, de az nem meggyőző. A dolog lényegét illetőleg pedig én nem hiszem, hogy akadjon Szent István birodalmában jóravaló magyar ember, ki komolyan sajnálja az a 11 a 1 a különben is fizetett adójából évenként ezen czélra fordított krajczárokat. Sokkal fenköltebb a magyar jellem, semhogy felfogni ne bírná annak horderejét, hogy lesz tehát valahára az országnak hozzá méltó háza. (Élénk helyeslés.) Különben ez utóbbi általános vá- 1884 szept. 11