Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-01-01 / 1. szám

után értesült, hogy az érdemes báró egész­sége helyreállván, de főleg családjára való tekintetből, a telet a fővárosban szándé­kozik tölteni, s hogy nem idegenkednék oly méltóság elfogadásától, a­mely lehető­vé tenné számára, hogy nemes ambitiójá­­nak s hazafiul tiszta szándékainak meg­felelően lépjen ismét a közügyek szolgá­latába, a nélkül, hogy a sok szenvedély­­lyel és mozgalommal járó pártharczokba kellene elegyednie. A miniszterelnök, menten önző érde­kektől, birt azzal az államférfiul­eszély­­lyel, hogy visszaszerezze ezt a kiváló erőt a közügynek s birt azzal a politikai éles­látással, hogy Sennyey Pál bárónak ott adjon működési tért, a­hol egy messze kiható törvényhozási alkotás leginkább igényli azt a tekintélyt és imponáló erőt, a­melylyel épen Sennyey Pál b. rendel­kezik. Hogy ezzel egyúttal az ellenzéktől egy félelmes ellent vont el, s hogy közvetve a jelen ellenzéken ejtett csorbát a közvé­lemény szemei előtt, az mindenesetre mes­teri taktikai ügyességére vall. A főrendi­házi reformjavaslat, a kilátásban levő nagy harczok daczára, törvénynyé fog vál­ni; ismét egyik diadalaként azon férfiú poli­tikájának, a ki jelenleg Magyarország sor­sát intézi s egyúttal jelképe gyanánt elő­törő egy ország életfunctiójának, mely institutióit a kor igényei szerint átidomt­­ani s a nyugat miveit nemzeteivel mind abban lépést tartani igyekszik Halász Sándor Programm-beszéd. ,Ifj. Zeyk Károly, a kolozsi kerület képviselőjelöltjé­nek programm-beszéde. Elmondotta Kolozsvárit, 1884. decz. 29-én.) Ezen általam meg nem érdemelt kitünte­tésre, én, a szabadelvű párt egyik szerény tagja, egyebet felelni nem tudok, mint hogy a vett pa­rancsnak hódolva, a jelöltséget elfogadom,de mi­előtt ezt tenném, talán helyes volna, ha én most, a jelölés születésének perczében fejteném ki azon irányelveket, melyek engem a politikában vezet­nek, oly czélból, hogy ha ezen elvek az önök intenzióinak meg nem felelnének, alkalmuk le­gyen azonnal, még ez értekezleten más jelöltről gondoskodni. Természetes, én önök türelmét h­osz­­szasan próbára tenni nem óhajtván, azt tőlem telhető rövidséggel és egyszerű szavakban tenném. Legelőször is kijelentem, hogy a szabadel­vű párt híve vagyok, s ezen kijelentésemmel úgy­­szólva programmot mondtam , hiszen azon párt iránya iránt, mely 10 éven át kormányon volt, alig lehet valaki kétségben, azon 10 év alatt ho­zott számos törvények s a párt kebeléből kifo­­lyó­d­ormány által 10 év alatt kiadott számos rendeletek, minden szép beszédnél tisztábban je­lölik azon irányt, melyet e párt követ, mind­azonáltal indokolni kívánom azt, hogy miért tar­tozom én e párthoz, de mielőtt ezt tenném, szí­ves engedelmükkel pár szót szólani fogok arról, hogy miért nem tartozom hazánk többi politi­kai pártjai valamelyikéhez. A függetlenségi párt, mint már neve is mutatja, azon véleményben van, hogy hazánk függő állapotban van, kell lenni tehát valamely oly hatalomnak, mely Magyarországra döntő be­folyást gyakorol, szóval azt függő állapotban tart­ja. Én a felső hatalmat nem ismerem. Igaz ugyan, hogy kiegyezési törvényünk értelmében bizonyos ügyeket Ausztriával közösen intézünk el, azon­ban ezek elintézése körül teljesen ki van vive a paritás elve, olyannyira, hogy ha mi függünk Ausztriától, és úgy függ Ausztria mitőlünk. Olyan tanácskozásoknál, uraim, hol minden egyes tag­nak egyenlő jogai vannak, csak a magasabb szel­lemi tehetség és nagyobb szakértelem dominál, a szellemi felsőség ellen azonban, hála az égnek, nincs paragrafus, a nagy szakértelem, a magas szellemi tehetség hódít, magával ragad mindene­ket. Tagadom azonban azt, hogy az osztrák ki­küldöttek ilyen domináló felsőséget tudnának ki­küldötteink felett gyakorolni, sőt hiszem azt, hogy delegátusaink az osztrák delegátusokkal minden­ben kiállják a versenyt— s ezen hitemet 18 év története igazolja. Második irányelve e pártnak, melyben ve­le az egyesült ellenzék is egyetért, a külön vám­terület s ezt azért óhajtja, hogy védvámokkal az ipart mozdítsa elé, ugy de, ha mi az osztrák ipar­­czikkekre vámot vetünk, félek, Ausztria retor­­siókkal fog élni és nyers terményeinkre vet vá­mot s ez által az az osztály, mely nálunk do­mináló, a földmivelő osztály, lesz újólag nagy te­rvvel terhelve, hiszen két irányban érné a ve­szély az iparczikkeket: a határvám miatt drá­gábban volna kénytelen megfizetni s másfelől nyerstermékeit, ugyancsak a határvámok miatt, olcsóbban volna kénytelen adni, — a gabona­árak okvetlen még lejjebb sülyednének s az ame­rikai és indiai gabnatúltermelés miatt előállott igen nehéz helyzet, véleményem szerint, rendkí­vül komolylyá válna. S én, uraim, mostani hely­zetünkben nem tudok pártolni olyan intézkedést, mely földbirtokos osztályunk kárára van, kárára azon osztálynak, melyet ha még tovább terhe­lünk, félek, végromlását idézzük elő, olyannyira, hogy végre földbirtokától lenne kénytelen meg­válni, pedig nagyon helyesen mondja azon an­gol, ki úgy nyilatkozott, hogy a­kié a föld, azé az ország. Én, uraim, nem helyeslem se az ipar, se az agrár­politikát; az ipar, kereskedés, mezőgazda­ság, nem állnak egymással ellentétben, de sőt egymást egészítik ki, ha jól megy dolga a me­zőgazdának, bőven vásárolja az iparczikkeket, s ez­által az iparos jut több jövedelemhez, minek természetes következése az, hogy ő is bővebben fogyasztja a mezőgazda által termelt nyers ter­ményeket, s így kölcsönösen részeltetik egymást azon haszonból, mily részükbe jut. Nem külön ipar, vagy agrár­politika, ha­nem helyes nemzetgazdasági politika kell nekünk. Azzal azonban, hogy a közös vámterület mellett nyilatkozom, nem értem én azt, hogy azon jogunkról, hogy a külön vámterületet fel­állíthatjuk, le akarok mondani, igenis, ezen jog véleményem szerint is fenntartandó, sőt a külön vámterület felállításának szüksége fellép azon napon, melyen Ausztria a méltányosság teréről lelép. A másik, elismerem, kitűnő egyedekből ál­ló párt, az egyesült ellenzék, melynek kitűnő szónokai által naponta tartott beszédeiket, úgy hiszem, mindnyájan élvezettel olvassuk, sőt pro­­grammja egyes részeit helyesnek is tartom, s csak egy aggodalmam van irányokban: félek at­tól, hogy e párt, a­milyen erős a kritikában, ép­pen olyan gyönge lesz az alkotásban, s ezen ag­godalmamat arra alapítom, hogy e párt tagjai között azon erős elvi kapcsot, mely nélkül üd­vös alkotást tenni alig lehet, nem bírom felta­­találni ; félek, hogy azon erősen kifejlett Indivi­dualismus, mely e párt legfőbb jellemvonása, ká­ros befolyást fog gyakorolni azon napon, mely e pártra az alkotás napja kell hogy legyen. Hogy hazánk választó­közönsége is így gondol­kozik, bizonyítja az, hogy e párt kitűnő vezé­rének oly gyakran hangoztatott, Magyarorszá­gon talán páratlan, ragyogó szónoki tehetsége daczára, e párt a választásokból megfogyott erő­vel bontakozott ki. Mondtam előbb, hogy a szabadelvű párt hi­ve vagyok, annálfogva szabadelvű elveket val­lok. Nincs azonban szó, melylyel oly sok vissza­élés követtetett volna el, mint e kifejezéssel. Miután a szabaelvűség ellenségei látták azt, hogy a szónak varázsereje van, hóditni bír, an­nak álarcza alatt léptek a ki­zdhomokra. Én szabadelvű vagyok, uraim, azért, mert erős hi­tem, hogy egy ilyen sok nemzetiségű és vallású polyglott országban csakis a minden vallás és nemzetiség egyenlőségét, szabadságát teljesen biztosító institutiók bírhatnak azon erővel, hogy a különböző vallás- és nemzetiségeket e haza hű polgáraivá avassa fel. Szabadelvű vagyok továbbá azért is, hogy a folytonos előhaladást óhajtom, de hitem sze­rint az előhaladás csak akkor igazán reális, ha mentői többen hazánk polgárai közül annak ér­dekkörébe vonatnak be, hanem azért munká­lunk az előhaladáson, mert talán úgy divat, ha­nem azért, mert mindnyájan átlátjuk azt, hogy az raindnyásunk hasznára van. Másfelől azonban csak azon lépést óhajtom az előhaladásban meg­tartani, mely lépést hazánk népessége miveltségi elhaladásában tart. Valamint a természeti élet­ben, úgy a politikában is ugrásokkal haladni előre nem lehet, mindazon institutió, mely ha­zánk intellektuális niveáján akár hátramarad, akár azt messzi megelőzi, egyenlően káros, egyen­lően romboló hatással bír. E miatt bírnak ren­desen káros hatással az idegen államokból át­ültetett institutiók, a­m­i például Belgiumban igen hasznos, az nálunk igen káros hatást gya­korolhat. Ennek bizonyítására bátor vagyok egy ese­tet felhozni. Szabadelvű eszme volt kétségtelen az uzsoratörvény eltörlése, szabadságot adott az, uraim, a tőkének s életbe léptette a pénz terén is a szabadságot; miután azonban a talaj hitel­­viszonyaink rendezése által kellőleg előkészítve nem volt, azon káros eredmény állott elő, hogy hazánk kevesebb műveltséggel bíró lakói lelki­­ismeretlen uzsorások kezeibe kerültek olyany­­nyira, hogy képviselőházunk kénytelen volt újó­lag uzsoratörvényt alkotni. Szabadelvű vagyok tehát azon tekintetben, hogy a szabadelvűség parancsolta irányban óhaj­tok haladni; haladni akarok azonban azon gyor­sasággal, melyben hazánk lakossága a művelt­­ségben előrehalad. Szabadfelvűpár­ti vagyok másfelől azért is, mert e párt a 67. évi kiegyezés alapján áll. Nem bírok, uraim, azon bátorsággal, hogy önöket egy, a kiegyezési törvény helyessége fe­letti disertatióval untassam. Sokszor és oly sok­féle szempontból hallották e kérdést tárgyalni, hogy mindnyájunknak e téren határozott véle­ménye kell legyen. Csak egyet vagyok bátor megjegyezni, azt, hogy e kiegyezés szabad ke­zet adott nekünk a belügyekben, a külügyekre nézve azon áron, hogy a kül- és hadügyet Ausz­triával közösen a paritás alapján intézzük el. Ausztriában egy biztos szövetségest nyertünk, mely épen most, midőn elmondhatjuk, hogy a század viselői, nagy események vetik előre ár­nyékukat — kellőleg nem méltányolható, én ré­szemről az érte fizetett árt drágának épen nem tartom. Mint esetleg megválasztott képviselő, a kor­mányt támogatni, mert véleményem szerint e kormány tíz évi kormányzata alatt minden irány­ban előhaladás mutatkozik. Minden ékesen szó­lásnál ékesebben szólnak a tények, lássuk azokat: Pénzügyünk akkori állását legjobban jel­lemzi 153 milliós adósságunk, melyért annak daczára, hogy lebegő adósság volt, hogy összes államjószágaink le voltak számára kötve, mégis 8 és fél perczentet kellett kamatban fizettnünk, tehát az állam akkor már csak uzsorára kapott pénzt. Ezen adósságra mondta, uraim, az ellen­zék egyik vezértagja 1875 ben, hogy az lehető­leg konvertálandó, és a kamat leszállítandó vol­na, s mi történt uraim azóta: ezen adósság két­szer lett konvertálva, s jelenleg a mellett, hogy államjószágaink felszakadhattak, az ország kons­zolidáltatott, a kamat mégis 8 és fél perczent­­ről 4 perczent­re lett leszállítva, s hogy az ál­lam hitele mily módon változott meg, mutatja azon körülmény, hogy a 4 perczentes járadék­­papírokat Európa tízszeresen írta alá. A defic­it akkor, midőn e kormány a kor­­raáttyt átvette, 45 millió volt, a jövő évi költ­ségelőirányzat pedig csak 9 millió defic­itet mu­tat ki, s ez is elvesztette mérgét akkor, midőn csak a rendkívüli kiadásokban léptek fel, a ren­des rovat pedig 5 millió felesleget mutat, úgy, hogy véleményem szerint azon legfőbb czél, me­lyet e kormány megalakulásakor zászlajára írt, s melyet akkor igen sokan mint kivihetetlent le­mosolyogtak, háztartásunk rendezése a megva­lósulás stádiumába lépett. Vasútainkról ugyanazon elévaló ellenzéki politikus úgy nyilatkozott, hogy miután roncsolt pénzügyi viszonyaink az államosítást nem en­gedik meg, azokat csoportosítani kellene. S mi történt uraim, vasútaink nem csoportosítva, ha­nem nagy részben államosítva lettek. Hiszen Pesttől Predealig az ország hosszán végig, Pest­től egyetlen tengeri kikötőnk Fiuméig, északi határainkig, szóval minden irányban utazhatunk államvasúton. Sok uraim még e téren a teen­dő, még ez irányban tovább is kell haladni, lá­tok azonban egy mértéket, mely elhaladásunk­nak határt szab, — nagy összegekbe kerülnek uraim ezen államosítások, azért jövőre is, mint eddig, csak azon mértékben menjünk e téren előre, nehogy ez­által azon jó viszony, melyet e kormány államháztartásunk rendezésében előho­zott, megrendíttessék. Hogy az államosítás egyesek nagy hasz­nára van, az a dolog természetéből folyik , ha­nem a vasúttársulatok mindig csak a haszonra tekintve, pénzügyi politikát, az állam pedig, már állásánál fogva, forgalmi politikát van hi­vatva követni. De nemcsak a pénzügy és a vasutak álla­mosít­ása terén, de minden téren üdvös tevékeny­séget fejt ki e kormány. Szegedet romjaiból, — örömmel ismerem el — a társadalom erélyes közreműködése mellett, ujjáal­kotta. Vasút-, kőút- és vízi úthálózatunkat mind­inkább fejti ki. E téren azonban, uraim, még sok teendő van; főképen a másodrendű vasutak felállítása lép előtérbe; szerény véleményem sze­rint a másodrendű vasutaknak nagy jövője van, mint a kis patakok a nagy folyókba szállítják a vizet, úgy szállítják ezek a nagy vasutaknak az árut — ezekkel lehet azon félreeső vidéke­két, melyek elsőrendű vasutak költségeit meg nem bírják, a világpiaczokkal összekötni. Hogy ezek felállíthatásához mily hatékonyan járul a kormány, e választó­kerület területén a megvaló­sulás stádiumába lépett vasút bizonyítja. Másfe­lől hajózható vizeinknek, a hajózás szempontjá­ból, további szabályozását óhajtom.­­ Ezek, mint legolcsóbb szállítási eszközök, roppant befolyás­sal vannak arra, hogy terményeink a világpia­­c­okra versenyképes állapotban jelenjenek meg. Hogy ez irányban tovább óhajt haladót a kor­mány, mutatja a jövő évi költségvetésbe a Duna szabályozására felvett tekintélyes összeg. Az alföldi rakonczátlan vizek szabályozása által több százezer hold lett a földmivelésnek megmentve. Tovább kell menni e téren is­ sza­bályozni kisebb vizeinket, h­ogy a mellettük lakó földmivelő megnyerje azon biztonságot, mely nélkül a föld ereje alig kihasználható. Fővárosunk s egyetlen tengeri kikötőnk, Fiume, óriás lépésekkel halad előre. A kormány erélyes támogatása mellett tengeri hajózási tár­sulat alakult, mely a mellett, hogy a legtávo­labbi vidékekre szállítja terményeinket, egyszer­smind oly vidékeken ismerteti meg hazánkat, hol annak talán létezéséről sem bírtak foga­lommal. Igazságügyünk, új codexek alkotása által, előbbre haladt. Honvédségünk igen örvendetesen rejlik na­ponta, hasonlítsuk csak össze a mostani állapo­tot azzal, midőn Andrássy gróf, mint első hon­védelmi miniszter, hadsereg nélküli tábornoknak csúfoltatott, s váljak meg, olyan formán is ál­lott a dolog, örökös érdeme Andrássy grófnak az, hogy a kezdet óriás nehézségeitől vissza nem riadva, csírázásba indította a gyenge magot, de ne tagadjuk meg azoktól se az érdemet­, kik a fát folytonos munkásság és tappintat által oda növelték, hogy a legutóbbi nagy hadgyakorlato­kon honvédségünk — szakértők véleménye sze­rint — teljesen harczképesnek bizonyult. Nevelésügyünk ily rövid idő alatt páratlan előhaladást tett, e város falai közt egyetem ál­líttatott fel, népiskoláink nagy számban szapo­­ríttattak, szakoktatásunk a felállított ipar, me­zőgazdasági stb. iskolák által örvendetes előha­ladást tett. Pedig, uraim, a szakértelem az, mely erőt ad, az amerikai indiánoknak több és jobb földje volt, mint Angliának, mégis az angol in­telligentia hatalma által visszaszoríttattak. S ha mi, mint egy, a nyugatot kelettel összekötő lánc­szem, fennállani akarunk, okvetlen szüksé­ges az, hogy keleti szomszédainknál a művelt­­ségben egy lépéssel mindig előbb legyünk. Hogy mindez sok pénz- és időbe került, igaz, Róma se egy nap alatt, s nem ingyen épült, nagy áldozatokat kellett mindnyájunknak hozni, de miután az áldozattal megfelelőleg, a haladást is látom, a kormányt támogatandónak tartom Támogatni szükségesnek tartom a kor­mányt a legutóbbi éles megtámadások miatt, annyival inkább, mert e támadások modora leg­jobb arra, hogy törvényhozó testületünk terein­­télye decomponáltassék, s jaj lesz nekünk uram­ ha képviselőházunk elveszti azon pietást, mely­­lyel minden törvényhozó testületnek birni kell ha kétség támad az iránt, hogy képviselőházunk a hozzákötött követelménynek megfelelni nem tud, mert azon perezben, midőn ez beáll, meg­­bukott nálunk, nem a kormány, hanem megbu­kott az alkotmányosság, s ez nagyobb hatás lesz, uraim, mint érne minket a legrosszabb szer­­ződés esetén, mert az önbizalom magunkban meg­rendülvén, önmagunkban hordanak azon hi­tet, hogy nálunk az alkotmányosság lehetet­len, s uraim, mindenféle bukásból van feltáma­dás, csak az erkölcsi bukásból nincs soha. Ezek azon irányelvek, melyeket egyszerű, valómhoz mért egyszerű szavakban elmondani jónak láttam. Ha ezek alapján jónak látják, uraim engem képviselőjelöltjüknek felléptetni, r meghaj­­lók a vett parancs előtt; ha azonban más irá­nyú képviselőt óhajtanak, akkor csak egyet ké­rok önöktől : ne vonják meg továbbra is tőlén szíves jóindulatjukat, s tartsanak meg szíves ba­rátságukban. E­éyedtem volna, hogy én, a legrégibb nemzedé­kek leánya s a legtávolabbi nemességek anyja, hátára szoruljak egy papírrágó, egy semmitmon­dó előtt, ki velem feszélyezve érzi magát, ha esetleg egy éjjeli kóbor kollegája igy meglátja ! Oly igazi nagyurias hangon tört ki, hogy Trim nem mert a szemébe nézni. És a nő, látva, hogy kísérője hallgat, is­mét szólni kezdett, de már nem a magas han­gon, mely engedelmességet parancsol, hanem — a­mi még jobb — igazi grisette módjára, ki meg­hallgatásra számít: — Ah, ah, Trim ur! S minthogy Trim ur még mindig hallga­tott, a vén asszony folytatá: — Ah, ah, Trim ur, tehát annyira meg­változtam! Ah, ah, Trim barátom, hol van sze­relmünk boldog kora, mikor fiatal, vidor és pezsgő voltam, mikor karcsú derekam tíz szerelmes ujjával átkarolta, legédesebb dalait énekelte s térdre bo­rult előttem! Én pedig elmondhattam minden­kinek: Trim az én barátom, az én prófétám, ki ünnepélyek alkalmával boldog, ha gyémántok­ra­ és gyöngyökkel teli uszályomat viheti! Oh, arany idők, dicső napok, röpke órák, midőn Trim rabszolgám volt, én meg az ő kedvese voltam, boldogan, imádva, mint valódi úrnője. Emlékezet­e, édes Jósefem, — mert akkor Jósefnek neveztelek, nem Trimnek — emléke­zel-e? Bölcsömnél láttalak meg először, a mint újan hegyezett tollad legtisztább tömjénét árasz­­tod reám. Legkisebb vágyam parancs, legléhább szeszélyem esemény volt előtted. Fejem egy in­tésére végig szaladtál az egész városon, barna szemöldöm egyetlen ránczára magadon kívül om­lottál elém; bárhol voltam, mindenüvé követ­tél; bárhova vártak, mindenütt megelőztél; és egyetlen mosolyom egy hétre boldoggá tett . . . Óh boldog, hálátlan rabszolga, megromlott teremtés, mennyire szerettél és ünnepeltél! Ön­feledten csókolod lépteim nyomát, sóváran nyel­ted legkisebb szavam, ismétled mindazt, a­mit mondtam, s utánam énekelted dalaimat! Ha aludtam, őrködtél küszöbömön, vagy bezárt ab­­­lakom alatt elégiákat énekeltél, miket görög és­­ költőkből vettél. Oh hűtlen, gyáva udvarló, szent szerelmek megszentségtelenítője, hogy lehetsz közönyös va­laki iránt, kit annyira szerettől! Trim­ur, leg­alább adja vissza szerelmem zálogait, aztán e hideg, nedves, csendes és nyomorult éjszakán hagyja el a szerencsétlent, kit megcsalt, eladott s kit félreismer most, mikor már csak egy árnyék! így beszélt az egykor szép asszony, s majd­nem kimerült. Szava elhalt, szemei könynybe lábbadtak, s kicsibe múlt, hogy végsőt nem le­­hel­t a szerencsétlen Trim karjai között, ki, az igazat megvallva, meglehetős kiváncsi lett. Hasztalan találgatta a szerencsétlen terem­tés nevét; mindhiába tusakodott, hogy vájjon ki lehet; mentől inkább gondolkozott, annál keve­sebb eredményre jutott! Azon is szörnyen cso­dálkozott, hogy Ő valaha akkora szerelmet, tanú­­sított volna Éva bármely leánya iránt. Ő, egy Trim, egy komoly, zárkózott és bölcs férfiú ugyan hogy is ment volna annyira, hogy elhervadt vi­rágokat, apró szerelmi zálogokat tekintsen kin­cseinek s oly hosszasan és oly kevésért térdel­jen ! Ez lehetetlen! — Asszonyom, felelte, kegyed csalódik. . . Bizonyosan tévedés van a dologban. Nézze csak, milyen vagyok és kihez beszél. . . Szerelmesnek, ábrándozónak nézek én ki, ki szerelmes levele­ket hordoz, gitároz és kötélhágcsókat készít? Köpenyem is világos szürke s nem hasonlít a falakhoz. Tőlem bizony busz nyitott ajtó lehet­ne ez utczában, egyiken se lépnék be! Bocsánat asszonyom, ismétlem, csalódik. S minthogy — a­mint látom — elég fürge még arra, hogy ha­za találjon, jó éjt, engedje, hogy folytassam utamat. — Én pedig ismétlem Trim úr, hogy te voltál legfigyelmesebb udvarlóim egyike! ötven­­kétszer jártuk el együtt a szerelmi tánczot. Bár­ki szó­llott fel, neked mindig elsőséget adtam. A politikus megállt előttem s nyugtalanul tekin­tett reám; a szónok elégedetlen volt, ha nem érinthette ruhám; a szobrász és festő versenyez­tek múló szépségem hű visszaadásában ; a zene­­irók legszebb darabjaikat egyedül nekem ajánlják és én elfogadtam minden áldozatokat, de csak hogy annál teltebb marokkal kereshessem föl az én Trim barátomat. Milyen életem volt! Akár egy istennőnek! Mennyi tömjén égett el oltárai­mon, mennyi rom lesz síromon! Mert látsd, e ruhának, mely most hideget, telet és halált áraszt, egyetlen ránczában számtalan összetört hatalmi jelvényt és nagyságot viszek magammal, hogy végvonaglásomban legyen mivel játszani. Viszek magammal koronákat, mik már igen a fejekre nehezedtek s gyakran magammal vi­szem magukat a fejeket is. S mikor e ruhát utoljára szétnyitom, a szépség, dicsőség és nagy­ság egész tömege hull abból örvendő síromba. Ifjúságot, dicsőséget, erényt, bűnt, zajt, tömeget ünnepelt férfiút s.raás hasonló hiába való port és hamut mind magammal viszek, hogy hideg hamuból annál jobb ágyat, vessek. Az én szem­­fedő,n­agyok vastag köpenyéből, fiatal szüzek ki­­varrott gyönge fátylából, hősök vértjéből s papok miseruháiból áll. Nos, rám ismersz-e? Tudod-e már ki va­gyok? Emlékezel-e szerelmedre és érted e, hogy miért foglak karon, hogy ne halljak meg e ma­gános utcza szélén ? Köszüntsen engem a földig Trim­ur, é­n az ó év vagyok, ki nemsokára meghalok, ki éltem egy érát az örökkévalóságból! Az a ret­tenetes valami vagyok, miből a férfiúnak, a min­denségben elenyésző eme porszemnek kora áll. Zajos csengettyű hangja, mely a kürtök rekedt kiáltására elenyészik a légben ; egy kiáltás az örökkévalóságban. Még tegnap fiatal, szép, bol­dog és irigyelt voltam; kezeim telve voltak köl­tészettel, dicsőséggel, reménynyel, miket szeszé­lyem, vagy szellemem szerint szórtam a világba. Maguk a királyok és népeik üdvözöltek, mint a mindenség ünnepelt királynőjét, ki előtt semmi se volt igen szép és igen nagy. És most vagyok bukott árny, elhomályosult sugár, elher­vadt világ, vérző tövisekből alkotott korona, szemfedő, semmi, s a­mi még rosszabb, százéves öreg­asszony, szegény, gyermek nélkül való te­remtés, ki boldognak érezhetem magam, hogy vé­letlenül találkoztam Trim arral, ki most jó kur­­takocsm­ai vacsorájáról s kompromittálva érzi ma­gát, midőn a szánalom alamizsnájában részesít egy legyőzött felséget, kinek alázatos kísérője volt ! — Ah, mond Trim, hidegvérét kissé visz­szanyerve, ön tehát az ó esztendő! Szinte tudhattam volna rongyairól, kiaszolt tagjairól. A tegnapi év, s még haldokolva is szebb napjairól mer beszélni! Csak lassabban a dicsekvéssel s nem kell úgy megvetni az öregség mankóját! Kérdem: ugyan mivel töltötted tavaszod és nya­rad ? mit­ használt teled ? Virágokat hintettél, de hiányzott a gyümölcs, bevetetted a mezőket, de a barázdák meddők maradtak! Kalászodból hiány­zott a mag, szőlődön több a levél a gerezdnél. Hűtlen voltál, mint a hab, hazug, mint egy sze­rető, meddő, mint a porond. És mi mégis sze­rettünk, szolgáltunk, mert bővölködtél mosoly­ban és ígéretekben. De hol vannak jótétemé­nyeid, remekműveid? Mivé lettek nagy fárfiaid? Tavaszod felhő, nyarad égés volt, őszöd üresen hagyta hambárainkat s teled első napjait egy nagy vízözön hirdeté. Hála istennek, hogy ma már nem vagy több egy név s egy emléknél s ez emlék is nemsokára elvész az általános ho­zsannában, melylyel a pirkadó újévet üdvözöljük, mely dicsőségesen, ifjan és jótékonyan kelt ki a mostani szomorú égből! íme, mi voltál te ó év, ki nem vagy többé! Aztán előszámlálta a kora halálokat, igaz­ságtalan temetéseket, elvált barátokat, atyjuk­kal meghasonlott gyermekeket, a városokat, me­lyek elveszték jótevőjüket, a szegényeket, kiket megfosztott pártfogójuktól. S igy beszélve, egyszerre csak azon veszi észre hogy egy csoport álarc­os közé jutott. Vi­dám, zajos csoport, melyben mindenkit megré­­szegített a tegnapi év szerelme s a holnapi nap szenvedélye. S e fiatal bolondok és bolondnők, a mint Trimet a vén asszonynyal meglátták, fel­kiáltottak : — Hej, hej, Trim barátunk, jőjön velünk a bálba s hozza magával azt a szép epodőt is, ki úgy néz ki, mintha egy virágában levő na­rancsfa lehullt levele volna. Jőjön, majd kiabá­lunk, tánczolunk, énekelünk ! Ünnepeljük a tá­vozó évet , a következő századokat. A vén hölgy hirtelen el is hagyja Trimet s egy dobardelnek öltözött fiatalember karjaiba kapaszkodik. — Vigyázz magadra, debardeur, kiálták a többiek, mert az öreg megfogott ! Trim pedig lecsüggesztett karokkal magára maradt , azon tanakodott, ha nem álom-e el az egész, midőn észrevette, hogy a vén asszony magával vitte feje egy részéről minden haját, magával még kedvese arczképét is, melyet bá­natból készített dobozban rejtegetett, mit már csak nagy ritkán nyitogatott föl, mikor harmad­emeleti szomszédnője reá lesegetett függönyt szárnya mögül! És a mi több, óh Trim, sze­gény Trim, ez a rész­ó­ esztendő magával vitte még utolsó szivarját is!... Erre aztán Trim is meggyorsitá lépteit s haragosan utánok kiáltott: — Megáldjatok, megadjatok! És az álarczosok megállották, minek az ifjú debardeur örült legjobban, mert fél karját alig érezte már a vén nő szorongatásai miatt. — Ez a szegény Trim bizonyosan vissza­követeli asszonyát, — szólt — s én bizony na­gyon sajnálnám megfosztani tőle. Trim pedig lihegve szól: — Fiatal ember, vigyázz magadra! Egy vén asszonyt tartasz karodon, kinek egy év óta apja lehetnél, s ki mégis nagyanyád nagyanyja lehetne. Szaladj, menekülj, hagyd el e hal­doklót ! Szavaira az álarczosok kara felelt vissza, a mit ily álarczosok éjfél után egy ór­a tájt fe­lelhetnek, s az öreg megint magára maradt Trimmel, a Hirlapi­óval. — Szivaromat, arczképemet és hajamat! — kiáltó Trim. Visszakapta szivarját: hamuban; kedvest arczképét, romokban; és egy marok haját — megderesedve! — Összetörlek saját kezeimmel — mond Trim elkeseredetten. Meg kell halnod, hogy a világ megszabaduljon tőled ! Előre, előre, semmi se marad el, meg kell halnod! — Nem, nem­ — szól a nő — megkez­dett én bevégzendő műveidre kérlek, kímélj meg Rejts el valami szent helyen s engedj ott meg­halnom ! » t II I I­­ A székelyek kitelepítéséről.* A „Magyar Polgár“ hasábjain nagyon ér­dekes: „Az erdélyi részek népességi, közmi­velődési, politikai és közgaz­dasági szempontból“ czimű czikksorozat folyik. De bármennyire érdekesnek tartom is kü­lönben ezen czikksorozatot, nem tehetem, hogy annak egyik fontos elvi tételét szó nélkül hagy­jam, miután ez a magyarság egyik létkérdését foglalja magában. Ezen fontos elvi tétel pedig a székely-­ség kitelepítésének kérdése. Azt mondja ugyanis ezen czikk (285. szám): „Maros-Torda , Háromszék-, Udvarhely- és Csikmegyék mindenikében a magyarsá­g abso­lut többségben van és összesen 367,189 szám­mal szerepel.“ „A nevezett négy megyéből 120—150 ezer székely magyar kiköltözése vagy kiköltöztetése más erdélyrészi megyékbe, amazoknak é l­eme­zeknek is nagy hasznára válnék. Amazokban a hátraraaradandó székely magyarság léte nem­csak nem volna veszélyeztetve, de könnyebben jobban meg tudna élni, anyagilag gyarapodnék mert a művelhető földet, a­mi kevés van, nem kellene oly mesés módon elaprózni. . . . Emezen megyékben pedig a csekély számú magyarság megbecsülhetetlen politikai és nemzeti támaszt nyerne a beköltöző székelységben, s ez­által nem egy megyében jutna a magyarság a más két faj­jal szemben egyensúlyba, sőt néhol számbeli túl­súlyra is.“ Így szól a jeles czikkező. De épen ezen kardinális tételei azok, a­melyek véleményem szerint veszélyesek lennének — következményeik­­ben — másfelől. Nézzük magának a czikkezőnek adatait. Az ő adatai szerint is a fenn jelzett 4 me­gyének 500,736 lakossa van, a­melyből ma­g­y­ar 406 166 és nem magyar 94,570 lélek. Tele­pítsünk ki ebből czikkező szerint csak 120,000- et. Mi lesz eredmény ? Az, hogy legalább is ke­rek számban 95,000 nem magyar fog 286,000 magyarral szemben állani. Vagyis a lakosság ú/j­a idegen nemzetiségű leend Tehát a Székelyföld is megszűnik tiszta magyar terület lenni. S a­mint ez megszűnnék lenni, nemcsak az erdélyrészi, de még maga a székelyföldi ma­gyarság létezése is problematikussá válnék. De még nem is ily egyszerű a dolog. A háttérben egy még sokkal veszélyesebb ellen le­selkedik : a kitelepített 120,000 székely helyét legfönnebb 15 év alatt leg­alább is 120,000 oláh fogná elfoglal­ni, a­mi által a magyar és nem magyar elem közt az arány csaknem egyenlővé válnék. * E közleményre való reflektálást az említett czikk­sorozat érdemes írójának tartjuk fenn. Szívesen tért adunk ily tárgyban a discussiónak, s örvendenénk, ha minél többen hozzászólanának ama czikksorozatban föl­vetett kérdésekhez. Ez érdeklődés arra mutatna, hogy az erdélyi részekben már nem vagyunk közönyösek fon­tos közérdekek iránt, melyeket eddigelé meglehetősen el­hanyagoltunk. Szerk.

Next