Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)
1885-01-01 / 1. szám
után értesült, hogy az érdemes báró egészsége helyreállván, de főleg családjára való tekintetből, a telet a fővárosban szándékozik tölteni, s hogy nem idegenkednék oly méltóság elfogadásától, amely lehetővé tenné számára, hogy nemes ambitiójának s hazafiul tiszta szándékainak megfelelően lépjen ismét a közügyek szolgálatába, a nélkül, hogy a sok szenvedélylyel és mozgalommal járó pártharczokba kellene elegyednie. A miniszterelnök, menten önző érdekektől, birt azzal az államférfiuleszélylyel, hogy visszaszerezze ezt a kiváló erőt a közügynek s birt azzal a politikai éleslátással, hogy Sennyey Pál bárónak ott adjon működési tért, ahol egy messze kiható törvényhozási alkotás leginkább igényli azt a tekintélyt és imponáló erőt, amelylyel épen Sennyey Pál b. rendelkezik. Hogy ezzel egyúttal az ellenzéktől egy félelmes ellent vont el, s hogy közvetve a jelen ellenzéken ejtett csorbát a közvélemény szemei előtt, az mindenesetre mesteri taktikai ügyességére vall. A főrendiházi reformjavaslat, a kilátásban levő nagy harczok daczára, törvénynyé fog válni; ismét egyik diadalaként azon férfiú politikájának, a ki jelenleg Magyarország sorsát intézi s egyúttal jelképe gyanánt előtörő egy ország életfunctiójának, mely institutióit a kor igényei szerint átidomtani s a nyugat miveit nemzeteivel mind abban lépést tartani igyekszik Halász Sándor Programm-beszéd. ,Ifj. Zeyk Károly, a kolozsi kerület képviselőjelöltjének programm-beszéde. Elmondotta Kolozsvárit, 1884. decz. 29-én.) Ezen általam meg nem érdemelt kitüntetésre, én, a szabadelvű párt egyik szerény tagja, egyebet felelni nem tudok, mint hogy a vett parancsnak hódolva, a jelöltséget elfogadom,de mielőtt ezt tenném, talán helyes volna, ha én most, a jelölés születésének perczében fejteném ki azon irányelveket, melyek engem a politikában vezetnek, oly czélból, hogy ha ezen elvek az önök intenzióinak meg nem felelnének, alkalmuk legyen azonnal, még ez értekezleten más jelöltről gondoskodni. Természetes, én önök türelmét hoszszasan próbára tenni nem óhajtván, azt tőlem telhető rövidséggel és egyszerű szavakban tenném. Legelőször is kijelentem, hogy a szabadelvű párt híve vagyok, s ezen kijelentésemmel úgyszólva programmot mondtam , hiszen azon párt iránya iránt, mely 10 éven át kormányon volt, alig lehet valaki kétségben, azon 10 év alatt hozott számos törvények s a párt kebeléből kifolyódormány által 10 év alatt kiadott számos rendeletek, minden szép beszédnél tisztábban jelölik azon irányt, melyet e párt követ, mindazonáltal indokolni kívánom azt, hogy miért tartozom én e párthoz, de mielőtt ezt tenném, szíves engedelmükkel pár szót szólani fogok arról, hogy miért nem tartozom hazánk többi politikai pártjai valamelyikéhez. A függetlenségi párt, mint már neve is mutatja, azon véleményben van, hogy hazánk függő állapotban van, kell lenni tehát valamely oly hatalomnak, mely Magyarországra döntő befolyást gyakorol, szóval azt függő állapotban tartja. Én a felső hatalmat nem ismerem. Igaz ugyan, hogy kiegyezési törvényünk értelmében bizonyos ügyeket Ausztriával közösen intézünk el, azonban ezek elintézése körül teljesen ki van vive a paritás elve, olyannyira, hogy ha mi függünk Ausztriától, és úgy függ Ausztria mitőlünk. Olyan tanácskozásoknál, uraim, hol minden egyes tagnak egyenlő jogai vannak, csak a magasabb szellemi tehetség és nagyobb szakértelem dominál, a szellemi felsőség ellen azonban, hála az égnek, nincs paragrafus, a nagy szakértelem, a magas szellemi tehetség hódít, magával ragad mindeneket. Tagadom azonban azt, hogy az osztrák kiküldöttek ilyen domináló felsőséget tudnának kiküldötteink felett gyakorolni, sőt hiszem azt, hogy delegátusaink az osztrák delegátusokkal mindenben kiállják a versenyt— s ezen hitemet 18 év története igazolja. Második irányelve e pártnak, melyben vele az egyesült ellenzék is egyetért, a külön vámterület s ezt azért óhajtja, hogy védvámokkal az ipart mozdítsa elé, ugy de, ha mi az osztrák iparczikkekre vámot vetünk, félek, Ausztria retorsiókkal fog élni és nyers terményeinkre vet vámot s ez által az az osztály, mely nálunk domináló, a földmivelő osztály, lesz újólag nagy tervvel terhelve, hiszen két irányban érné a veszély az iparczikkeket: a határvám miatt drágábban volna kénytelen megfizetni s másfelől nyerstermékeit, ugyancsak a határvámok miatt, olcsóbban volna kénytelen adni, — a gabonaárak okvetlen még lejjebb sülyednének s az amerikai és indiai gabnatúltermelés miatt előállott igen nehéz helyzet, véleményem szerint, rendkívül komolylyá válna. S én, uraim, mostani helyzetünkben nem tudok pártolni olyan intézkedést, mely földbirtokos osztályunk kárára van, kárára azon osztálynak, melyet ha még tovább terhelünk, félek, végromlását idézzük elő, olyannyira, hogy végre földbirtokától lenne kénytelen megválni, pedig nagyon helyesen mondja azon angol, ki úgy nyilatkozott, hogy akié a föld, azé az ország. Én, uraim, nem helyeslem se az ipar, se az agrárpolitikát; az ipar, kereskedés, mezőgazdaság, nem állnak egymással ellentétben, de sőt egymást egészítik ki, ha jól megy dolga a mezőgazdának, bőven vásárolja az iparczikkeket, s ezáltal az iparos jut több jövedelemhez, minek természetes következése az, hogy ő is bővebben fogyasztja a mezőgazda által termelt nyers terményeket, s így kölcsönösen részeltetik egymást azon haszonból, mily részükbe jut. Nem külön ipar, vagy agrárpolitika, hanem helyes nemzetgazdasági politika kell nekünk. Azzal azonban, hogy a közös vámterület mellett nyilatkozom, nem értem én azt, hogy azon jogunkról, hogy a külön vámterületet felállíthatjuk, le akarok mondani, igenis, ezen jog véleményem szerint is fenntartandó, sőt a külön vámterület felállításának szüksége fellép azon napon, melyen Ausztria a méltányosság teréről lelép. A másik, elismerem, kitűnő egyedekből álló párt, az egyesült ellenzék, melynek kitűnő szónokai által naponta tartott beszédeiket, úgy hiszem, mindnyájan élvezettel olvassuk, sőt programmja egyes részeit helyesnek is tartom, s csak egy aggodalmam van irányokban: félek attól, hogy e párt, amilyen erős a kritikában, éppen olyan gyönge lesz az alkotásban, s ezen aggodalmamat arra alapítom, hogy e párt tagjai között azon erős elvi kapcsot, mely nélkül üdvös alkotást tenni alig lehet, nem bírom feltatalálni ; félek, hogy azon erősen kifejlett Individualismus, mely e párt legfőbb jellemvonása, káros befolyást fog gyakorolni azon napon, mely e pártra az alkotás napja kell hogy legyen. Hogy hazánk választóközönsége is így gondolkozik, bizonyítja az, hogy e párt kitűnő vezérének oly gyakran hangoztatott, Magyarországon talán páratlan, ragyogó szónoki tehetsége daczára, e párt a választásokból megfogyott erővel bontakozott ki. Mondtam előbb, hogy a szabadelvű párt hive vagyok, annálfogva szabadelvű elveket vallok. Nincs azonban szó, melylyel oly sok visszaélés követtetett volna el, mint e kifejezéssel. Miután a szabaelvűség ellenségei látták azt, hogy a szónak varázsereje van, hóditni bír, annak álarcza alatt léptek a kizdhomokra. Én szabadelvű vagyok, uraim, azért, mert erős hitem, hogy egy ilyen sok nemzetiségű és vallású polyglott országban csakis a minden vallás és nemzetiség egyenlőségét, szabadságát teljesen biztosító institutiók bírhatnak azon erővel, hogy a különböző vallás- és nemzetiségeket e haza hű polgáraivá avassa fel. Szabadelvű vagyok továbbá azért is, hogy a folytonos előhaladást óhajtom, de hitem szerint az előhaladás csak akkor igazán reális, ha mentői többen hazánk polgárai közül annak érdekkörébe vonatnak be, hanem azért munkálunk az előhaladáson, mert talán úgy divat, hanem azért, mert mindnyájan átlátjuk azt, hogy az raindnyásunk hasznára van. Másfelől azonban csak azon lépést óhajtom az előhaladásban megtartani, mely lépést hazánk népessége miveltségi elhaladásában tart. Valamint a természeti életben, úgy a politikában is ugrásokkal haladni előre nem lehet, mindazon institutió, mely hazánk intellektuális niveáján akár hátramarad, akár azt messzi megelőzi, egyenlően káros, egyenlően romboló hatással bír. E miatt bírnak rendesen káros hatással az idegen államokból átültetett institutiók, ami például Belgiumban igen hasznos, az nálunk igen káros hatást gyakorolhat. Ennek bizonyítására bátor vagyok egy esetet felhozni. Szabadelvű eszme volt kétségtelen az uzsoratörvény eltörlése, szabadságot adott az, uraim, a tőkének s életbe léptette a pénz terén is a szabadságot; miután azonban a talaj hitelviszonyaink rendezése által kellőleg előkészítve nem volt, azon káros eredmény állott elő, hogy hazánk kevesebb műveltséggel bíró lakói lelkiismeretlen uzsorások kezeibe kerültek olyanynyira, hogy képviselőházunk kénytelen volt újólag uzsoratörvényt alkotni. Szabadelvű vagyok tehát azon tekintetben, hogy a szabadelvűség parancsolta irányban óhajtok haladni; haladni akarok azonban azon gyorsasággal, melyben hazánk lakossága a műveltségben előrehalad. Szabadfelvűpárti vagyok másfelől azért is, mert e párt a 67. évi kiegyezés alapján áll. Nem bírok, uraim, azon bátorsággal, hogy önöket egy, a kiegyezési törvény helyessége feletti disertatióval untassam. Sokszor és oly sokféle szempontból hallották e kérdést tárgyalni, hogy mindnyájunknak e téren határozott véleménye kell legyen. Csak egyet vagyok bátor megjegyezni, azt, hogy e kiegyezés szabad kezet adott nekünk a belügyekben, a külügyekre nézve azon áron, hogy a kül- és hadügyet Ausztriával közösen a paritás alapján intézzük el. Ausztriában egy biztos szövetségest nyertünk, mely épen most, midőn elmondhatjuk, hogy a század viselői, nagy események vetik előre árnyékukat — kellőleg nem méltányolható, én részemről az érte fizetett árt drágának épen nem tartom. Mint esetleg megválasztott képviselő, a kormányt támogatni, mert véleményem szerint e kormány tíz évi kormányzata alatt minden irányban előhaladás mutatkozik. Minden ékesen szólásnál ékesebben szólnak a tények, lássuk azokat: Pénzügyünk akkori állását legjobban jellemzi 153 milliós adósságunk, melyért annak daczára, hogy lebegő adósság volt, hogy összes államjószágaink le voltak számára kötve, mégis 8 és fél perczentet kellett kamatban fizettnünk, tehát az állam akkor már csak uzsorára kapott pénzt. Ezen adósságra mondta, uraim, az ellenzék egyik vezértagja 1875 ben, hogy az lehetőleg konvertálandó, és a kamat leszállítandó volna, s mi történt uraim azóta: ezen adósság kétszer lett konvertálva, s jelenleg a mellett, hogy államjószágaink felszakadhattak, az ország konszolidáltatott, a kamat mégis 8 és fél perczentről 4 perczentre lett leszállítva, s hogy az állam hitele mily módon változott meg, mutatja azon körülmény, hogy a 4 perczentes járadékpapírokat Európa tízszeresen írta alá. A deficit akkor, midőn e kormány a korraáttyt átvette, 45 millió volt, a jövő évi költségelőirányzat pedig csak 9 millió deficitet mutat ki, s ez is elvesztette mérgét akkor, midőn csak a rendkívüli kiadásokban léptek fel, a rendes rovat pedig 5 millió felesleget mutat, úgy, hogy véleményem szerint azon legfőbb czél, melyet e kormány megalakulásakor zászlajára írt, s melyet akkor igen sokan mint kivihetetlent lemosolyogtak, háztartásunk rendezése a megvalósulás stádiumába lépett. Vasútainkról ugyanazon elévaló ellenzéki politikus úgy nyilatkozott, hogy miután roncsolt pénzügyi viszonyaink az államosítást nem engedik meg, azokat csoportosítani kellene. S mi történt uraim, vasútaink nem csoportosítva, hanem nagy részben államosítva lettek. Hiszen Pesttől Predealig az ország hosszán végig, Pesttől egyetlen tengeri kikötőnk Fiuméig, északi határainkig, szóval minden irányban utazhatunk államvasúton. Sok uraim még e téren a teendő, még ez irányban tovább is kell haladni, látok azonban egy mértéket, mely elhaladásunknak határt szab, — nagy összegekbe kerülnek uraim ezen államosítások, azért jövőre is, mint eddig, csak azon mértékben menjünk e téren előre, nehogy ezáltal azon jó viszony, melyet e kormány államháztartásunk rendezésében előhozott, megrendíttessék. Hogy az államosítás egyesek nagy hasznára van, az a dolog természetéből folyik , hanem a vasúttársulatok mindig csak a haszonra tekintve, pénzügyi politikát, az állam pedig, már állásánál fogva, forgalmi politikát van hivatva követni. De nemcsak a pénzügy és a vasutak államosítása terén, de minden téren üdvös tevékenységet fejt ki e kormány. Szegedet romjaiból, — örömmel ismerem el — a társadalom erélyes közreműködése mellett, ujjáalkotta. Vasút-, kőút- és vízi úthálózatunkat mindinkább fejti ki. E téren azonban, uraim, még sok teendő van; főképen a másodrendű vasutak felállítása lép előtérbe; szerény véleményem szerint a másodrendű vasutaknak nagy jövője van, mint a kis patakok a nagy folyókba szállítják a vizet, úgy szállítják ezek a nagy vasutaknak az árut — ezekkel lehet azon félreeső vidékekét, melyek elsőrendű vasutak költségeit meg nem bírják, a világpiaczokkal összekötni. Hogy ezek felállíthatásához mily hatékonyan járul a kormány, e választókerület területén a megvalósulás stádiumába lépett vasút bizonyítja. Másfelől hajózható vizeinknek, a hajózás szempontjából, további szabályozását óhajtom. Ezek, mint legolcsóbb szállítási eszközök, roppant befolyással vannak arra, hogy terményeink a világpiacokra versenyképes állapotban jelenjenek meg. Hogy ez irányban tovább óhajt haladót a kormány, mutatja a jövő évi költségvetésbe a Duna szabályozására felvett tekintélyes összeg. Az alföldi rakonczátlan vizek szabályozása által több százezer hold lett a földmivelésnek megmentve. Tovább kell menni e téren is szabályozni kisebb vizeinket, hogy a mellettük lakó földmivelő megnyerje azon biztonságot, mely nélkül a föld ereje alig kihasználható. Fővárosunk s egyetlen tengeri kikötőnk, Fiume, óriás lépésekkel halad előre. A kormány erélyes támogatása mellett tengeri hajózási társulat alakult, mely a mellett, hogy a legtávolabbi vidékekre szállítja terményeinket, egyszersmind oly vidékeken ismerteti meg hazánkat, hol annak talán létezéséről sem bírtak fogalommal. Igazságügyünk, új codexek alkotása által, előbbre haladt. Honvédségünk igen örvendetesen rejlik naponta, hasonlítsuk csak össze a mostani állapotot azzal, midőn Andrássy gróf, mint első honvédelmi miniszter, hadsereg nélküli tábornoknak csúfoltatott, s váljak meg, olyan formán is állott a dolog, örökös érdeme Andrássy grófnak az, hogy a kezdet óriás nehézségeitől vissza nem riadva, csírázásba indította a gyenge magot, de ne tagadjuk meg azoktól se az érdemet, kik a fát folytonos munkásság és tappintat által oda növelték, hogy a legutóbbi nagy hadgyakorlatokon honvédségünk — szakértők véleménye szerint — teljesen harczképesnek bizonyult. Nevelésügyünk ily rövid idő alatt páratlan előhaladást tett, e város falai közt egyetem állíttatott fel, népiskoláink nagy számban szaporíttattak, szakoktatásunk a felállított ipar, mezőgazdasági stb. iskolák által örvendetes előhaladást tett. Pedig, uraim, a szakértelem az, mely erőt ad, az amerikai indiánoknak több és jobb földje volt, mint Angliának, mégis az angol intelligentia hatalma által visszaszoríttattak. S ha mi, mint egy, a nyugatot kelettel összekötő láncszem, fennállani akarunk, okvetlen szükséges az, hogy keleti szomszédainknál a műveltségben egy lépéssel mindig előbb legyünk. Hogy mindez sok pénz- és időbe került, igaz, Róma se egy nap alatt, s nem ingyen épült, nagy áldozatokat kellett mindnyájunknak hozni, de miután az áldozattal megfelelőleg, a haladást is látom, a kormányt támogatandónak tartom Támogatni szükségesnek tartom a kormányt a legutóbbi éles megtámadások miatt, annyival inkább, mert e támadások modora legjobb arra, hogy törvényhozó testületünk tereintélye decomponáltassék, s jaj lesz nekünk uram ha képviselőházunk elveszti azon pietást, melylyel minden törvényhozó testületnek birni kell ha kétség támad az iránt, hogy képviselőházunk a hozzákötött követelménynek megfelelni nem tud, mert azon perezben, midőn ez beáll, megbukott nálunk, nem a kormány, hanem megbukott az alkotmányosság, s ez nagyobb hatás lesz, uraim, mint érne minket a legrosszabb szerződés esetén, mert az önbizalom magunkban megrendülvén, önmagunkban hordanak azon hitet, hogy nálunk az alkotmányosság lehetetlen, s uraim, mindenféle bukásból van feltámadás, csak az erkölcsi bukásból nincs soha. Ezek azon irányelvek, melyeket egyszerű, valómhoz mért egyszerű szavakban elmondani jónak láttam. Ha ezek alapján jónak látják, uraim engem képviselőjelöltjüknek felléptetni, r meghajlók a vett parancs előtt; ha azonban más irányú képviselőt óhajtanak, akkor csak egyet kérok önöktől : ne vonják meg továbbra is tőlén szíves jóindulatjukat, s tartsanak meg szíves barátságukban. Eéyedtem volna, hogy én, a legrégibb nemzedékek leánya s a legtávolabbi nemességek anyja, hátára szoruljak egy papírrágó, egy semmitmondó előtt, ki velem feszélyezve érzi magát, ha esetleg egy éjjeli kóbor kollegája igy meglátja ! Oly igazi nagyurias hangon tört ki, hogy Trim nem mert a szemébe nézni. És a nő, látva, hogy kísérője hallgat, ismét szólni kezdett, de már nem a magas hangon, mely engedelmességet parancsol, hanem — ami még jobb — igazi grisette módjára, ki meghallgatásra számít: — Ah, ah, Trim ur! S minthogy Trim ur még mindig hallgatott, a vén asszony folytatá: — Ah, ah, Trim ur, tehát annyira megváltoztam! Ah, ah, Trim barátom, hol van szerelmünk boldog kora, mikor fiatal, vidor és pezsgő voltam, mikor karcsú derekam tíz szerelmes ujjával átkarolta, legédesebb dalait énekelte s térdre borult előttem! Én pedig elmondhattam mindenkinek: Trim az én barátom, az én prófétám, ki ünnepélyek alkalmával boldog, ha gyémántokra és gyöngyökkel teli uszályomat viheti! Oh, arany idők, dicső napok, röpke órák, midőn Trim rabszolgám volt, én meg az ő kedvese voltam, boldogan, imádva, mint valódi úrnője. Emlékezete, édes Jósefem, — mert akkor Jósefnek neveztelek, nem Trimnek — emlékezel-e? Bölcsömnél láttalak meg először, a mint újan hegyezett tollad legtisztább tömjénét árasztod reám. Legkisebb vágyam parancs, legléhább szeszélyem esemény volt előtted. Fejem egy intésére végig szaladtál az egész városon, barna szemöldöm egyetlen ránczára magadon kívül omlottál elém; bárhol voltam, mindenüvé követtél; bárhova vártak, mindenütt megelőztél; és egyetlen mosolyom egy hétre boldoggá tett . . . Óh boldog, hálátlan rabszolga, megromlott teremtés, mennyire szerettél és ünnepeltél! Önfeledten csókolod lépteim nyomát, sóváran nyelted legkisebb szavam, ismétled mindazt, amit mondtam, s utánam énekelted dalaimat! Ha aludtam, őrködtél küszöbömön, vagy bezárt ablakom alatt elégiákat énekeltél, miket görög és költőkből vettél. Oh hűtlen, gyáva udvarló, szent szerelmek megszentségtelenítője, hogy lehetsz közönyös valaki iránt, kit annyira szerettől! Trimur, legalább adja vissza szerelmem zálogait, aztán e hideg, nedves, csendes és nyomorult éjszakán hagyja el a szerencsétlent, kit megcsalt, eladott s kit félreismer most, mikor már csak egy árnyék! így beszélt az egykor szép asszony, s majdnem kimerült. Szava elhalt, szemei könynybe lábbadtak, s kicsibe múlt, hogy végsőt nem lehelt a szerencsétlen Trim karjai között, ki, az igazat megvallva, meglehetős kiváncsi lett. Hasztalan találgatta a szerencsétlen teremtés nevét; mindhiába tusakodott, hogy vájjon ki lehet; mentől inkább gondolkozott, annál kevesebb eredményre jutott! Azon is szörnyen csodálkozott, hogy Ő valaha akkora szerelmet, tanúsított volna Éva bármely leánya iránt. Ő, egy Trim, egy komoly, zárkózott és bölcs férfiú ugyan hogy is ment volna annyira, hogy elhervadt virágokat, apró szerelmi zálogokat tekintsen kincseinek s oly hosszasan és oly kevésért térdeljen ! Ez lehetetlen! — Asszonyom, felelte, kegyed csalódik. . . Bizonyosan tévedés van a dologban. Nézze csak, milyen vagyok és kihez beszél. . . Szerelmesnek, ábrándozónak nézek én ki, ki szerelmes leveleket hordoz, gitároz és kötélhágcsókat készít? Köpenyem is világos szürke s nem hasonlít a falakhoz. Tőlem bizony busz nyitott ajtó lehetne ez utczában, egyiken se lépnék be! Bocsánat asszonyom, ismétlem, csalódik. S minthogy — amint látom — elég fürge még arra, hogy haza találjon, jó éjt, engedje, hogy folytassam utamat. — Én pedig ismétlem Trim úr, hogy te voltál legfigyelmesebb udvarlóim egyike! ötvenkétszer jártuk el együtt a szerelmi tánczot. Bárki szóllott fel, neked mindig elsőséget adtam. A politikus megállt előttem s nyugtalanul tekintett reám; a szónok elégedetlen volt, ha nem érinthette ruhám; a szobrász és festő versenyeztek múló szépségem hű visszaadásában ; a zeneirók legszebb darabjaikat egyedül nekem ajánlják és én elfogadtam minden áldozatokat, de csak hogy annál teltebb marokkal kereshessem föl az én Trim barátomat. Milyen életem volt! Akár egy istennőnek! Mennyi tömjén égett el oltáraimon, mennyi rom lesz síromon! Mert látsd, e ruhának, mely most hideget, telet és halált áraszt, egyetlen ránczában számtalan összetört hatalmi jelvényt és nagyságot viszek magammal, hogy végvonaglásomban legyen mivel játszani. Viszek magammal koronákat, mik már igen a fejekre nehezedtek s gyakran magammal viszem magukat a fejeket is. S mikor e ruhát utoljára szétnyitom, a szépség, dicsőség és nagyság egész tömege hull abból örvendő síromba. Ifjúságot, dicsőséget, erényt, bűnt, zajt, tömeget ünnepelt férfiút s.raás hasonló hiába való port és hamut mind magammal viszek, hogy hideg hamuból annál jobb ágyat, vessek. Az én szemfedő,nagyok vastag köpenyéből, fiatal szüzek kivarrott gyönge fátylából, hősök vértjéből s papok miseruháiból áll. Nos, rám ismersz-e? Tudod-e már ki vagyok? Emlékezel-e szerelmedre és érted e, hogy miért foglak karon, hogy ne halljak meg e magános utcza szélén ? Köszüntsen engem a földig Trimur, én az ó év vagyok, ki nemsokára meghalok, ki éltem egy érát az örökkévalóságból! Az a rettenetes valami vagyok, miből a férfiúnak, a mindenségben elenyésző eme porszemnek kora áll. Zajos csengettyű hangja, mely a kürtök rekedt kiáltására elenyészik a légben ; egy kiáltás az örökkévalóságban. Még tegnap fiatal, szép, boldog és irigyelt voltam; kezeim telve voltak költészettel, dicsőséggel, reménynyel, miket szeszélyem, vagy szellemem szerint szórtam a világba. Maguk a királyok és népeik üdvözöltek, mint a mindenség ünnepelt királynőjét, ki előtt semmi se volt igen szép és igen nagy. És most vagyok bukott árny, elhomályosult sugár, elhervadt világ, vérző tövisekből alkotott korona, szemfedő, semmi, s ami még rosszabb, százéves öregasszony, szegény, gyermek nélkül való teremtés, ki boldognak érezhetem magam, hogy véletlenül találkoztam Trim arral, ki most jó kurtakocsmai vacsorájáról s kompromittálva érzi magát, midőn a szánalom alamizsnájában részesít egy legyőzött felséget, kinek alázatos kísérője volt ! — Ah, mond Trim, hidegvérét kissé viszszanyerve, ön tehát az ó esztendő! Szinte tudhattam volna rongyairól, kiaszolt tagjairól. A tegnapi év, s még haldokolva is szebb napjairól mer beszélni! Csak lassabban a dicsekvéssel s nem kell úgy megvetni az öregség mankóját! Kérdem: ugyan mivel töltötted tavaszod és nyarad ? mit használt teled ? Virágokat hintettél, de hiányzott a gyümölcs, bevetetted a mezőket, de a barázdák meddők maradtak! Kalászodból hiányzott a mag, szőlődön több a levél a gerezdnél. Hűtlen voltál, mint a hab, hazug, mint egy szerető, meddő, mint a porond. És mi mégis szerettünk, szolgáltunk, mert bővölködtél mosolyban és ígéretekben. De hol vannak jótéteményeid, remekműveid? Mivé lettek nagy fárfiaid? Tavaszod felhő, nyarad égés volt, őszöd üresen hagyta hambárainkat s teled első napjait egy nagy vízözön hirdeté. Hála istennek, hogy ma már nem vagy több egy név s egy emléknél s ez emlék is nemsokára elvész az általános hozsannában, melylyel a pirkadó újévet üdvözöljük, mely dicsőségesen, ifjan és jótékonyan kelt ki a mostani szomorú égből! íme, mi voltál te ó év, ki nem vagy többé! Aztán előszámlálta a kora halálokat, igazságtalan temetéseket, elvált barátokat, atyjukkal meghasonlott gyermekeket, a városokat, melyek elveszték jótevőjüket, a szegényeket, kiket megfosztott pártfogójuktól. S igy beszélve, egyszerre csak azon veszi észre hogy egy csoport álarcos közé jutott. Vidám, zajos csoport, melyben mindenkit megrészegített a tegnapi év szerelme s a holnapi nap szenvedélye. S e fiatal bolondok és bolondnők, a mint Trimet a vén asszonynyal meglátták, felkiáltottak : — Hej, hej, Trim barátunk, jőjön velünk a bálba s hozza magával azt a szép epodőt is, ki úgy néz ki, mintha egy virágában levő narancsfa lehullt levele volna. Jőjön, majd kiabálunk, tánczolunk, énekelünk ! Ünnepeljük a távozó évet , a következő századokat. A vén hölgy hirtelen el is hagyja Trimet s egy dobardelnek öltözött fiatalember karjaiba kapaszkodik. — Vigyázz magadra, debardeur, kiálták a többiek, mert az öreg megfogott ! Trim pedig lecsüggesztett karokkal magára maradt , azon tanakodott, ha nem álom-e el az egész, midőn észrevette, hogy a vén asszony magával vitte feje egy részéről minden haját, magával még kedvese arczképét is, melyet bánatból készített dobozban rejtegetett, mit már csak nagy ritkán nyitogatott föl, mikor harmademeleti szomszédnője reá lesegetett függönyt szárnya mögül! És a mi több, óh Trim, szegény Trim, ez a részó esztendő magával vitte még utolsó szivarját is!... Erre aztán Trim is meggyorsitá lépteit s haragosan utánok kiáltott: — Megáldjatok, megadjatok! És az álarczosok megállották, minek az ifjú debardeur örült legjobban, mert fél karját alig érezte már a vén nő szorongatásai miatt. — Ez a szegény Trim bizonyosan visszaköveteli asszonyát, — szólt — s én bizony nagyon sajnálnám megfosztani tőle. Trim pedig lihegve szól: — Fiatal ember, vigyázz magadra! Egy vén asszonyt tartasz karodon, kinek egy év óta apja lehetnél, s ki mégis nagyanyád nagyanyja lehetne. Szaladj, menekülj, hagyd el e haldoklót ! Szavaira az álarczosok kara felelt vissza, a mit ily álarczosok éjfél után egy óra tájt felelhetnek, s az öreg megint magára maradt Trimmel, a Hirlapióval. — Szivaromat, arczképemet és hajamat! — kiáltó Trim. Visszakapta szivarját: hamuban; kedvest arczképét, romokban; és egy marok haját — megderesedve! — Összetörlek saját kezeimmel — mond Trim elkeseredetten. Meg kell halnod, hogy a világ megszabaduljon tőled ! Előre, előre, semmi se marad el, meg kell halnod! — Nem, nem — szól a nő — megkezdett én bevégzendő műveidre kérlek, kímélj meg Rejts el valami szent helyen s engedj ott meghalnom ! » t II I I A székelyek kitelepítéséről.* A „Magyar Polgár“ hasábjain nagyon érdekes: „Az erdélyi részek népességi, közmivelődési, politikai és közgazdasági szempontból“ czimű czikksorozat folyik. De bármennyire érdekesnek tartom is különben ezen czikksorozatot, nem tehetem, hogy annak egyik fontos elvi tételét szó nélkül hagyjam, miután ez a magyarság egyik létkérdését foglalja magában. Ezen fontos elvi tétel pedig a székely-ség kitelepítésének kérdése. Azt mondja ugyanis ezen czikk (285. szám): „Maros-Torda , Háromszék-, Udvarhely- és Csikmegyék mindenikében a magyarság absolut többségben van és összesen 367,189 számmal szerepel.“ „A nevezett négy megyéből 120—150 ezer székely magyar kiköltözése vagy kiköltöztetése más erdélyrészi megyékbe, amazoknak é lemezeknek is nagy hasznára válnék. Amazokban a hátraraaradandó székely magyarság léte nemcsak nem volna veszélyeztetve, de könnyebben jobban meg tudna élni, anyagilag gyarapodnék mert a művelhető földet, ami kevés van, nem kellene oly mesés módon elaprózni. . . . Emezen megyékben pedig a csekély számú magyarság megbecsülhetetlen politikai és nemzeti támaszt nyerne a beköltöző székelységben, s ezáltal nem egy megyében jutna a magyarság a más két fajjal szemben egyensúlyba, sőt néhol számbeli túlsúlyra is.“ Így szól a jeles czikkező. De épen ezen kardinális tételei azok, amelyek véleményem szerint veszélyesek lennének — következményeikben — másfelől. Nézzük magának a czikkezőnek adatait. Az ő adatai szerint is a fenn jelzett 4 megyének 500,736 lakossa van, amelyből magyar 406 166 és nem magyar 94,570 lélek. Telepítsünk ki ebből czikkező szerint csak 120,000- et. Mi lesz eredmény ? Az, hogy legalább is kerek számban 95,000 nem magyar fog 286,000 magyarral szemben állani. Vagyis a lakosság ú/ja idegen nemzetiségű leend Tehát a Székelyföld is megszűnik tiszta magyar terület lenni. S amint ez megszűnnék lenni, nemcsak az erdélyrészi, de még maga a székelyföldi magyarság létezése is problematikussá válnék. De még nem is ily egyszerű a dolog. A háttérben egy még sokkal veszélyesebb ellen leselkedik : a kitelepített 120,000 székely helyét legfönnebb 15 év alatt legalább is 120,000 oláh fogná elfoglalni, ami által a magyar és nem magyar elem közt az arány csaknem egyenlővé válnék. * E közleményre való reflektálást az említett czikksorozat érdemes írójának tartjuk fenn. Szívesen tért adunk ily tárgyban a discussiónak, s örvendenénk, ha minél többen hozzászólanának ama czikksorozatban fölvetett kérdésekhez. Ez érdeklődés arra mutatna, hogy az erdélyi részekben már nem vagyunk közönyösek fontos közérdekek iránt, melyeket eddigelé meglehetősen elhanyagoltunk. Szerk.