Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)
1885-10-14 / 236. szám
236 szám. Tizenkilenczedik évfolyam. Kolozsvár, 1885. szerda, október 14. Előfizetési dijak: egisz évre....................................16 frí. Félévre......................................8 frí. Negyedévre......................................4 frí. Egy hóra.......................................1 frí 60 hr Mindennapi elárusításra helyben, az elárusítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive: Egy szám ára 5 kr Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Háttér sora 35 krajczer. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ■.MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Megjelenik mindennap, vasár- és Ünnepnapok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Belközéputcza 4. sz. KOLOZSVÁR OKTÓBER 13. Gr. Károlyi István indítványa, most már Szathmármegye határozata fölött mondá el tegnap e helyen nézeteit egyik érdemes írónk és publiczistánk. Lapunk társadalmi kérdésekben nyitva áll minden irányú vélemény előtt s igy szívesen tért engedtünk a jelzett közleménynek. De másfelől kötelességünk nyomban utána őszintén elmondani azt is, hogy nem az a mi véleményünk. Ha a czikk tisztelt írója reméli gr. Károlyitól, hogy a szabad szót nem veszi rész néven, úgy mi is táplálhatjuk vele szemben e reményt. Mikor gr. Károlyi, ismert indítványát a Széchenyi-társulatban megtette , az egész magyar sajtó egyhangúlag üdvözölte és helyeselte. Lapunk is külön czikkben méltatta e föllépést. Most tehát, midőn az eszme egy lépéssel tovább haladt, még inkább magunkévá kell azt tennünk s ha épen ellenvéleményt közlünk, mit a közjó érdekében mindenütt szükségesnek tartunk, óvakodnunk kell a következetlenség látszatától is. Agricola azt mondja, hogy mindjárt kezdetben szólni akart az indítványról, de azt hitte: „hallgatásban marad“s elhagyta. Kár, hogy elhagyta. Mikor egy oly egyesület, mint a Széchenyi-társulat, valamit egyhangúlag és tapsok közt elfogad, csak nem tehető fel róla, hogy az az elfogadott valami — különösen, ha egy Károlyi gróf indítványából származott s oly fontos érdekekre vonatkozik —a „hallgatásban marad.“ Annyival kevésbé, hogy — mint mondók — az egész magyar sajtó helyeslőleg szólalt fel mellette s mikor már nem volt szorosan vett napirenden, akkor is vissza-vissza tért reá, így pl. egyik helybeli lap hetek múlva is foglalkozott vele, érvényesíteni akarván az eszmét különösen a székelyföldön. De azt mondok : kár, hogy elhagyta. Nehogy félreértessünk, magyarázatát adjuk. Minden ember azt hiszi, hogy az ő véleménye a helyes. Különben a nyilvánosság terén nem jöhet komoly számba, így czikkünk l. írója már csak azért is elő kellett volna hogy álljon véleményével, hogy az ügy további fejlődését — ami szerinte „örvénybe sodor“, lehetőleg — megakadályozza. Szerencse, hogy csakugyan nem örvény az, ami felé megyünk, mert ez esetben — hallgatása miatt — a hazafiasabb elem egy része, a lelkes Szathmár megye, már az örvény fenekén volna. Holott így épen a hazafias elismerés magaslatán áll, s példát mutat az ország többi törvényhatóságának. Agricola kissé ideálisan fogja fel e kérdést, midőn az önkéntesség eszméjén elmereng, s az eszme zománczát félti. E kérdésben pedig ugyancsak reális szempontokból kell kiindulnunk, mert azok, kik ellen védekeznünk kell, így cselekesznek. Látjuk, hogy a román egyesületek mily nagy tőkével, bankszerű pénzműveletekkel működnek, a szászokat támogató Schulverein hasonlag milliókkal rendelkezik. Míg mi az „önkéntesség“ alapján, az „eszme zománcra“ alatt alig tudunk egy pár ezerig haladni. Az erdélyrészi kulturegylet, mely pedig még legszélesebb körben tudott érdeklődést kelteni, 70.000 forintnál áll, s jó, ha az ajánlatok összeszámításával eléri az egyszázezeret. De mi ez? Egy csepp a tengerben. Amit mi akarunk, az nemcsak a magyarságnak, hanem az egész ország összes polgárságának érdeke. Mi nem magyarosítani, hanem művelni akarunk. Mert jól tudjuk, hogy ha a nép egyszer művelt, akkor egyszersmind hazafias is lesz, bármely nemzetiséghez tartozzék, s anélkül, hogy nemzetiségét levetkőzné. A kultúra terjesztése a mi czélunk, ez pedig közérdek. Közérdekben pedig szabad mindenkinek erszényéhez folyamodni, még kényszer útján is, ha kell. Nálunk — fájdalom — kell. Ily eljárásban nincs semmi igazságtalanság, nincs még törvénytelenség se. Hiszen a törvényhozás, midőn az indítvány alapját képező törvényt meghozta, bizonyára nem járt el meggondolatlanul. S ha egyszer a törvény megvan, miért ne alkalmazzuk? Hát alkalmazhatnánk-e törvényt szentebb czélért, mint ezt hazánk második megalapításáért a kultúra által? De czikkírónak még mindig vannak aggályai. „Ki hajtja végre?“ kérdi. Hát az állam, mely az egész adóügyet adminisztrálja. Ez az egy százalék is egyéb rendes közadóval szedetik be. S bizony, ezt a keveset nem érzi meg senki. A gazdag nem, mert gazdag, a szegény nem, mert rá nagyon kevés esik. Minő veszélyt lát ebben a t. czikkbe? Talán a nemzetiségeket érti?Szathmár megye közgyűlésén felszólalt egy oláh pap s azért ellenezte az indítványt, mert — mint mondá — a pénzt magyarosításra fordítjuk. Ez a pap a nemzetiségi izgatók véleményét tolmácsolta. Ha mi jelenleg elhagynék a kényszer útját s maradnánk az önkéntesség mellett, úgy tűnnénk fel előttük, mint akik igazán magyarosítani akarnak. S vájjon nem több veszély volna-e abban, ha az erdélyrészi és más kulturegyletek ily felfogás mellett folytatják működésüket, mint abban, hogy e tévhitet minden megye rendre megdönteni igyekezik s közadózás útján bejövendő pénzével külső kifejezést is ad annak, hogy csakugyan távol áll a magyarosítási czéloktól? Hiszen nagyobb veszélyben már úgy se lehetünk, mint a minőben vagyunk. Nemzetiségeink tele erszénynyel ássák alá alattunk a talajt s terjesztik a hazafiatlanságot, mi pedig üres kezekkel állunk velük szemben. És ily körülmények közt szorítkozzunk az önkéntességre? Hiszen ezt maga czikkíró is elitélte, csakhogy nem vetette össze a szavait. Azt mondja, hogy az önkéntesség alapján alakult magántársulatoknál is alkalmaznak kényszert... A tagsági díjak be is folynak, de a tagok kilépnek. Lássa, így lenne ez sok esetben az önkéntesség alapján álló kultúregyletekkel is.Márpedig czikkíró is elismeri, hogy ezek kezébe nem kevesebb, mint „ a nemzet jövője“ van letéve. Szabad-e a nemzet jövőjét esélyeknek kitenni? Sikertelenség esetén miként tudnánk megfelelni a jövő ítélőszéke előtt? Nem, ne ábrándozzunk, hanem oly dolgokban, melyek a való élettel vannak direkt összeköttetésben, számoljunk a való élet viszonyaival. E viszonyok pedig ma azt bizonyítják, hogy önkéntesség útján a kultúrmozgalmakban vajmi kevésre megyünk, vegyük igénybe tehát a czélt inkább biztosító törvényes eszközöket. Sokkal szebb zománcz lesz emlékünkön majd a jövő elismerése, hogy kötelességünket teljesítettük, mint kárhoztatása, hogy az „eszme zománczának“ megóvásáért a „nemzet jövőjét“ eljátattuk, vagy bár csak kockáztattuk is. Kölcsey hazája kitűzte a zászlót, mely azt hirdeti, hogy a társadalmi uton megindított hazafias kulturmozgalom egy fejlettebb és biztosabb stádiumba jutott. Kövessék a törvényhatóságok! Eddig a siker egyesektől függött s igy a kockázat is nagyobb volt; most a törvényhatóságok kezében van az s ezért nézünk több bizalommal az ügy fejlődése elé. Hazai törvényhatóságaink épen jó alkalmat nyernek annak igazolására, hogy a megváltozott viszonyok közt is van létjogosultságuk, mert valamint hajdan védbástyái voltak az alkotmánynak, úgy ma védbástyái tudnak lenni a hazafias szellemnek, vezetői az ily irányban megindult társadalmi mozgalomnak. 1. ____TÁRCZA. Mikor már késő volt írta: Kövér Ilma. A Józsefváros egy félreeső utczácskájában szegénység, nyomor, nélkülözés közepett, büzhödt levegőjű penészes pinczelákásban lakott szüleivel a szegény Arthur. Atyja kőműves volt, a legnyomorultabbak egyike ; anyja már évek óta ágyban fekvő beteg. Ő maga szobrász, — művész! Atyja eleinte kőfaragó inasnak adta be Arthurt, pedig társai rá akarták venni, hogy vigye inkább magával s fogja mesterségére. De az öreg erről hallani sem akart. — Arthur napszámos?! Oh nem! Ilyen név, melyet nem csekély büszkeséggel ejtett ki — nem illenék a meszesteknőhöz. Arthurnak urnak kell lennie. Ez a név csak egy igazi urat illet meg. Nagy áron jutott e szép névhez — meg kell becsülnie. Egy gazdag urat el akartak ragadni lovai, a kőműves, ki épen munkájáról tért haza — megmentette, s midőn az meg akarta jutalmazni, a szegény ember mit sem fogadott el, csak azt kérte, hogy épen aznap született kisfiának legyen keresztapja. A nagyúri keresztapa azt hitte, elég bőkezűen viselte magát, midőn oda adta keresztnevét megmentője fiának és soha többé nem törődött vele. Ezek pedig igen szerény emberek lévén, nem is alkalmatlankodtak neki. így lett Vermes János fia Arthur, és mivel Arthur, azért szenvedett oly végtelen sokat, ügyes gyermek volt, nem egy mesterember akarta bevenni inasnak. Napszámot is ajánltak az akkor erős, izmos, csinos fiúnak, mikor apját meglátogatta munkájánál, de az apa ezt határozott sértésnek vette. Akkor még különben sem volt oly szegény az öreg; felesége is dolgozott: kötött, varrt pénzért, míg végre a sok nélkülözés ágyba dönté a különben is gyönge asszonyt. Tíz tizenegy évig elég jól ment dolguk. Arthur négy osztályt végzett, aztán beütvén a szegénység, kőfaragó inas lett, hol nagy ügyességet fejtett ki. Egy napon apja elment mesteréhez, fia után tudakozódni. — Ah, igen ügyes — szólt a mester ■— ebből a fiúból lehetne csinálni valamit, ha módjában lenne. Nem csak kőfaragó, — szobrász is lenne belőle. Vermes Jánossal egyet fordult a világ, olyan nagyot, hogy eszét is kifordította járásából. — — — — — — — — — Kilencz éve ennek, Arthur szobrász lett. Művész ! Testi nyomorúsághoz megtanulta a lelki fájdalmat is. Sokan dicsérik, sőt azt is állítják, hogy nem mindennapi tehetség. De nincs pártfogója, nem bírja a világ elé vinni műveit. Kitartó szorgalommal párosul benne a művészi ambíció. Tanulmányai minden pénzecskéjöket felemésztették. A szükség beütött s uralmának teljes tudatában zsarnokoskodott felettük. Fokról-fokra sülyedtek abban a sátányi örvénybe, melynek neve: nyomor, mely annyi nagynak, szépnek és nemesnek lett sírja. Földszinti lakásukról egy büzdödő pinczelakásba jutottak. Bútorukat lefoglalta előbbi háziurok. A mi csekély ingó értékük volt, az mind abba az ismeretes házba került. A hajdan piros, életteljes fiú alig ismerhető fel a beesett arcra bágyadt tekintetű, alig húsz éves ifjúban. Mindazáltal érdekes vonásai rögtön elárulták, hogy nem mindennapi szellem lakik az elsanyargatott testben. S ha a remény — ez a kétszínű démonja a szerencsétleneknek — felcsillant szemében, olyan végtelen széppé tette arczát. — Eh végre is, kiált fel olykor, aki nem szenvedett, az soha sem lehet nagy! A szellemi nagyságnak a test romjain kell épülnie. Szegény fiú! így biztatják magukat a sors által elnyomottak százai. Pedig néha e romok a szellemet is maguk alá temetik. Az ifjú művész azért serényen dolgozik. De hát ehhez pénz is kell! Ez az öreg Vermes gondja, ő élete árán vásárol minden darab követ, melyből Arthur új életet teremt számára. A beteg anya elfojtott nyöszörgése vegyül a fiatal szobrász vésőjének hangjaiba, s amenynyit az halad előre, hogy a kőből embert —élő lényhez hasonló embert — teremtsen, addig az élő lényekhez hasonló nyomorultakról éppen annyit farag le az enyészet vésője. Már az egész kis szoba, konyha tele van Arthur szebbnél szebb műveivel. Ez képezi jóformán a két ágy, egy asztal, s pár szék kivételével — a szoba összes bútorzatát. S ha akad, aki megnézi a fiatal művész remekeit, úgy megakad tekintete a fogyatékos bútorzaton, hogy szemébe se ötlik: mennyivel szebb a legpompásabb garniture-nél a fönséges oroszlán, prédáját tartva karmai közt, vagy az a kis haldokló pásztorfiú, ki még utolsó perczeiben is félve néz nyája után, hogy nem hiányzik-e vagy egy ? De hát hiába, amilyen büszkén emlegeti egy felkapott művész nevét mindenki, még azt is erényül hozva fel önmagának, hogy „ezzel és ezzel a művészszel beszéltem“, vagy „egy házban lakom vele!“ sőt „ezelőtt 20 évvelbeszéltem az édesanyjával!“ — épen olyan nehéz dolog egy fel nem kapott tehetségnek csak találni is valakit, ki ne szégyelje, hogy még meg is nézte műveit! Hát még ha a művek nem valami fantastikusan fölczsezomázott pompás atelierben állitják ki. — Csak egyszer hallanám már nevedet a művészeké közt említve! — mondá némelykor az öreg napszámos. Mert hát Vermes János végzett egy pár iskolát. De az eredendő nyomor alól a végzet őt sem menthette fel. Azért akarta a sorsot kijátszani fia által , de a sors furfangosabb édes mindnyájunknál. — Majd csak eljön az édes atyám ! — válaszolt Arthur, a szokottnál derültebb hangon. A fiatal művész már egy idő óta észrevehető módon megváltozott; hangulata nem volt nyomott; a búskomorság, mely néha erőt vett rajta, azóta nem mutatkozott. Vidám, elégült volt. A remény, ez a világ ura, kinek udvari bolondjai a művészek, most kétszeresen kizsákmányolta hatalmát a szegény szobrász felett: szerelmes lett. Szentgyörgyi Imre államtitkár a 1.kanizsai kerület szabadelvűpárti jelöltje, szombaton kerületébe érkezvén, Szőreg és Oroszlámos községek vasúti állomásán a községek nagy számban egybegyűlt választói által lelkesen üdvözöltetett. Az államtitkár az estét Csókán Sváb Károly főrendiházi tag házában tölte, ahol tiszteletére összegyűlt választók szívélyes ováziókban részesítették. Szentgyörgyi vasárnap Csókán, T.Kanizsán és Ó-Becsén tartotta programmbeszédjét, melyben vázolta a kormány politikáját és fejtegette az igazságügy reformjára vonatkozó saját nézeteit. Az államtitkár egyénisége a választók minden rétegében őszinte rokonszenvvel találkozott, beszéde általános tetszésben részesült. A jelölt e hó 12-én és 13 án a kerület többi községeit látogatja meg. Az október 19 iki választás alkalmával Szentgyörgyi jelentékeny többségre számíthat. Amnesztia az okkupáti területen. A bosnyák tartományi kormány egy nyílt rendeletet bocsátott ki, melyben elő van adva, hogy ő felsége a bosnyák-herczegovinai küldöttségek szlavóniai fogadtatása alkalmával szept. 28-iki elhatározásával amnesztiát bocsátott ki mindazok számára, akik a bosnyák-herczegovinai törvényszék által felségsértés, vagy az uralkodó család megsértése miatt elítéltettek. Robilant gr. elutazása. Gróf Robilantnak, ki vasárnap este utazott el Bécsből, az ottani diplomácziai és arisztokrata körök fényes ovácziót rendeztek. A vasúti indóházban sokan voltak jelen, számos bokrétát nyújtottak át, a grófnő egészen elárasztatott virággal. Gr. Kálnoky és Kállay miniszterek is jelen voltak. Gr. Robilant kényes szemmel köszönte meg az ovácziókat ; azt mondá, soha sem fogja elfelejteni Bécset, ahol sok rokonszenvben és barátságban részesült. Szombaton délben ő Felsége megjelent a Robilant-palotában, s a grófot az elutazás előtt még egyszer biztositá a legfelismerésről. A házban hol laktak, az első emeleten egy angyal bilincselte le szivét, ki nem egyszer figyelmesen nézte, midőn felhozta műveit száradni a pincze vizes, penészes levegőjéből. A szép angyal ilyenkor soká elnézegette, s az ifjú azt vélte, hogy e tekintet felér az égi szikrával, melyet Prometheus lopott az Olympusról, s hogy az ő művei is megelevenednek. És valóban, lelket lehelt bele. Az a bizonyos ki nem tanulmányozható, el nem leshető valami, ami eddig hiányzott munkájából, s aminek hiányát oly fájdalmasan érezte — most, mint egy varázsütésre, fölgyújtja szivét. Oh, de soha sem volt oly boldog, mint éppen e napon, midőn a földöntúli lény megszólította, megdicsérte, s kérte, hogy látogassa meg másnap. A túlboldog ifjú egész éjjel nem aludt. Ezerféle tervet kovácsolt fejében, oly képtelenségeket, melyekre csak egy művész képes. Feltárult lelke előtt az a végtelen birodalom, mely csak az ő sajátjuk: a phantázia. Ábrándozott egy új életről, szerelemről boldogságról! Teljes jogot is érzett rá, ha nem is a rang, de a szellemi egyenlősége által. Mig az ifjú lelkében e nagyon is foszlékony ködképek vonultak el, addig az öreg apa szivét erős félelem gyötörte fia miatt, ki szemlátomást gyöngült, s szorgalmával, túlfeszített iparával aligha kiállja a versenyt egészsége! Esős, borús nap volt. Az a párnapi Őszi nedvesség még lakhatatlanabbá tette a kis penészes fészket, hol már két beteg vívódott a halállal. Arthur is ágyban fekvő beteg tegnap óta. Az öreg Vermes virraszt a két beteg felett. Az ifjút erős láz gyötri, félre beszél. — Szép szobor, nemde anyám? Szépen fog illeni Béla szobájába. Milyen pompás ez a kis Amor! És a vőlegénye nagyon fog örülni! Eladtam neki a szép Ámort! Eladtam tíz forintért. Nagyon szép volt. Sok kincsért nem adtam volna — de a nyomor!... — Már megszűnt fiam, csitita a lázálomban vergődőt a remegő apa — a szép kiaszony oda fenn azt mondta, hogy vőlegénye majdogva. — Sok szerencsét öreg, mondá mosolyogva az érkezett, fia nem mindennapi tehetség. Láttam egy művét s igazán meglepett. Hol értekezhetem vele? Az öreg némán mutatott a sötét szoba egyik sarkába, hol egy egyszerű fakoporsó volt felállítva. — Meghalt? Milyen kár! szólt m meghatottan az idegen. — Kár, térdelő az atya, mintegy visszhangként. Az élőhalott anya könnyeivel folytak öszsze az apa könnyei, s az idegen megilletődve , távozott. A fiatal művészt, kinek testét a nyomor, szivét, lelkét a szerelem ölte meg, eltemették csendes egyszerűségben. Ráhullt a göröngy, az utolsó kapa föld, ebből az irigy világ porából, hogy bedugja fülét, nehogy meghallja, mi volt ő halála után! Tehetségét felismerték, sok bámulója akadt és oly sok szánó hang szólalt fel „a korán elhunyt nagy tehetség“ felett, aki életében annyit szenvedett. Most szájról-szájra adták nevét — mikor már késő volt! Csodálatos dolog ez! A sors is olyan, mint az emberek. Talán nem is oly konok, hogy művét el ne ismerje, csak annyi érdemet tegyen, hogy ő maga, aki alkotta, ne éljen ! E szerint nem a műre vagyunk mi irigyek, csak magára a művészre. Hisz ha nincs többé, fennen zengjük dicsét— talán azért, mert vigasztal a tudat, hogy „legalább nem hallja!“ | _________ Országos honvédgyűlés. Budapest, okt. XI. Az ez év márczius havában tartott országos honvédgyűlés tudvalevőleg a szőnyegre került zsörgeyügy miatt az elnökség és a központi választmány tisztikarának lemondásával ért véget. Ebből kifolyólag a belügyminisztérium megbízta Tisza Lászlót, a volt elnököt, egy tisztújító gyűlés egybehívásával, melynek határidejéül a mai nap tűzetett ki. A meghívottak igen nagy számban jöttek föl Budapestre az ország minden vidékéről, úgy, hogy tegnap délutáni előtanácskozmányukon egészen megtöltötték a megyeháza nagytermét. Tegnap délelőtt a szabolcsmegyei honvédegylet meghívására a honvédgyűlés tagjai közül számosan a Szikszay éttermében gyűltek össze előértekezletre, melyen elég hevesen megbeszélték a mai gyűlés napirendjét. Elsősorban Krúdy Gyula, a szabolcsmegyei honvédegylet képviselője terjesztette elő Tisza Lászlóval folytatott beszélgetésének eredményét, mely szerint ez hajlandó újra elvállalni az elnökséget, de csak azzal a feltétellel, hogy a honvédgyűlés ezentúl lemond minden személyes kérdésnek tárgyalásáról, ugyanez okból az elnök egyszersmind a becsületbíróság intézményét is kihagyni óhajtja az újonnan átvizsgálandó alapszabályokból. Felszólaltak ezután majdnem az összes jelen voltak mindnyájan, azzal a kijelentéssel, hogy ők csak a tisztújítás végrehajtásával vannak megbízva és egyéb tárgyalásokba egyáltalában nem fognak bocsátkozni. Különösen féltékenyen emlegették a felszólalók a márcz. - én Görgeyre vonatkozólag hozott enuncziáczió épségben maradását. A délutáni tanácskozmányon Tisza László elnökölt ideiglenesen, felszólítva bajtársait, hogy okulva a múlt gyűlés sajnos eredményein, melyek miatt sok agg honvéd most is nélkülözi a segélyezést, őrizzék meg a kellő higgadtságot. Felolvastatta egyúttal a belügyminiszternek föntemlített rendeletét. Előterjesztette továbbá a mai napirend tárgyait, melyek közül a tisztújítást minden ellenvetés nélkül elfogadták. Nagyobb ellenzés mutatkozott az alapszabályok módosításával szemben. Előtérbe került ismét az a kérdés, nem szándékozik-e az elnökség vagy a volt választmányi vita tárgyává tenni a márczius 9-iki kényes témát. Egyik szónok meginterpellálta Tisza Lászlót, nem érkeztek-e „becses elnöki kezeihez“ erre célzó indítványok, mire Tisza egyszerűen kijelentette, hogy becses elnöki kezek nem is léteznek, mert a központi választmány és elnökség jelenleg egyáltalában nem létezik. E kérdésben nem is jött létre megállapodás. Degré Alajos figyelmeztető szavai után a többség elfogadta az alapszabályok kérdésének napirendre tűzését is. Elnök előadja, hogy a múlt országos honvédgyűlés után a feloszlatott egylet jegyzőkönyvei nála tétettek le, s szóló ezeket a belügyminiszterhez terjesztette föl, aki utasította az elnökséget, hogy hívjon össze gyűlést az ajánlani fog egy gazdag, hatalmas urnak, ki sokat tehet érted. Körülbelől egy hét telt el e kínos jelen net után. Halk kopogás vegyült az elfojtott zokogásba, mely a kis nyomor fészkét betölté. Az ajtó felnyílt, s egy elegáns külsejű úr lépett be. — Kérem, itt lakik a szobrász ? Talán , éppen édesatyja? szólt az öreg felé fordulva. — Igen uram, tördelé a megszólított zo