Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)

1885-10-14 / 236. szám

236 szám. Tizenkilenczedik évfolyam. Kolozsvár, 1885. szerda, október 14. Előfizetési dijak: egisz évre....................................16 frí. Félévre......................................8 frí. Negyedévre......................................4 frí. Egy hóra.......................................1 frí 60 hr Mindennapi elárusításra helyben, az eláru­sítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive: Egy szám ára 5 kr Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Há­ttér sora 35 krajczer. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ■.MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Megjelenik mindennap, vasár- és Ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. Belközéputcza 4. sz. KOLOZSVÁR OKTÓBER 13. Gr. Károlyi István indítványa, most már Szathmármegye határozata fölött mondá el tegnap e helyen nézeteit egyik érdemes írónk és publiczistánk. Lapunk társadalmi kérdésekben nyitva áll min­den irányú vélemény előtt s igy szívesen tért engedtünk a jelzett közleménynek. De másfelől kötelességünk nyomban utá­na őszintén elmondani azt is, hogy nem az a mi véleményünk. Ha a czikk tisz­telt írója reméli gr. Károlyitól, hogy a szabad szót nem veszi rész néven, úgy mi is táplálhatjuk vele szemben e re­ményt. Mikor gr. Károlyi, ismert indítvá­nyát a Széchenyi-társulatban megtette , az egész magyar sajtó egyhangúlag üd­vözölte és helyeselte. Lapunk is külön czikkben méltatta e föllépést. Most te­hát, midőn az eszme egy lépéssel tovább haladt, még inkább magunkévá kell azt tennünk s ha épen ellenvéleményt köz­lünk, mit a közjó érdekében mindenütt szükségesnek tartunk, óvakodnunk kell a következetlenség látszatától is. Agricola azt mondja, hogy mindjárt kezdetben szólni akart az indítványról, de azt hitte: „hallgatásban marad“­s el­hagyta. Kár, hogy elhagyta. Mikor egy oly egyesület, mint a Széchenyi-társulat, valamit egyhangúlag és tapsok közt el­fogad, csak nem tehető fel róla, hogy az az elfogadott valami — különösen, ha egy Károlyi gróf indítványából szárma­zott s oly fontos érdekekre vonatkozik —a „hallgatásban marad.“ Annyival ke­vésbé, hogy — mint mondók — az egész magyar sajtó helyeslőleg szólalt fel mel­lette s mikor már nem volt szorosan vett napirenden, akkor is vissza-vissza tért reá, így pl. egyik helybeli lap hetek múl­va is foglalkozott vele, érvényesíteni akar­ván az eszmét különösen a székelyföldön. De azt mondok : kár, hogy elhagy­ta. Nehogy félre­értessünk, magyaráza­tát adjuk. Minden ember azt hiszi, hogy az ő véleménye a helyes. Különben a nyilvánosság terén nem jöhet komoly szám­ba, így czikkünk l. írója már csak azért is elő kellett volna hogy álljon vélemé­nyével, hogy az ügy további fejlődését — a­mi szerinte „örvénybe sodor“, lehetőleg — megakadályozza. Szerencse, hogy csakugyan nem ör­vény az, a­mi felé megyünk, mert ez esetben — hallgatása miatt — a hazafiasabb elem egy része, a lelkes Szathmár megye, már az örvény fene­kén volna. Holott így épen a hazafias elisme­rés magaslatán áll, s példát mutat az ország többi törvényhatóságának. Agri­cola kissé ideálisan fogja fel e kérdést, midőn az önkéntesség eszméjén elme­reng, s az eszme zománczát félti. E kér­désben pedig ugyancsak reális szempon­tokból kell kiindulnunk, mert azok, kik ellen védekeznünk kell, így cselekesznek. Látjuk, hogy a román egyesületek mily nagy tőkével, bankszerű pénzmű­veletekkel működnek, a szászokat tá­mogató Schulverein hasonlag milliókkal rendelkezik. Míg mi az „önkéntesség“ alapján, az „eszme zománcra“ alatt alig tudunk egy pár ezerig haladni. Az er­­délyrészi kulturegylet, mely pedig még legszélesebb körben tudott érdeklődést kelteni, 70.000 forintnál áll, s jó, ha az ajánlatok összeszámításával eléri az egy­­százezeret. De mi ez? Egy csepp a ten­gerben. A­mit mi akarunk, az nemcsak a magyarságnak, hanem az egész ország összes polgárságának érdeke. Mi nem magyarosítani, hanem művelni akarunk. Mert jól tudjuk, hogy ha a nép egyszer művelt, akkor egyszersmind hazafias is lesz, bármely nemzetiséghez tartozzék, s a­nélkül, hogy nemzetisé­gét levetkőzné. A kultúra terjesztése a mi czélunk,­­ ez pedig közérdek. Közérdekben pedig szabad mindenkinek erszényéhez folya­modni, még kényszer útján is, ha kell. Nálunk — fájdalom — kell. Ily eljárás­ban nincs semmi igazságtalanság, nincs még törvénytelenség se. Hiszen a törvényhozás, midőn az indítvány alapját képező törvényt meg­hozta, bizonyára nem járt el meggondo­latlanul. S ha egyszer a törvény meg­van, miért ne alkalmazzuk? Hát alkal­­mazhatnánk-e törvényt szentebb czélért, mint ezt hazánk második megalapításá­ért a kultúra által? De czikkírónak még mindig vannak aggályai. „Ki hajtja végre?“ kérdi. Hát az állam, mely az egész adóügyet admi­nisztrálja. Ez az egy százalék is egyéb rendes közadóval szedetik be. S bizony, ezt a keveset nem érzi meg senki. A gaz­dag nem, mert gazdag, a szegény nem, mert rá nagyon kevés esik. Minő veszélyt lát ebben a t. czikk­­b­e? Talán a nemzetiségeket érti?Szath­már megye közgyűlésén felszólalt egy oláh pap s azért ellenezte az indítványt, mert — mint mondá — a pénzt magyarosí­tásra fordítjuk. Ez a pap a nemzetiségi izgatók véleményét tolmácsolta. Ha mi jelenleg elhagynék a kényszer útját s maradnánk az önkéntesség mellett, úgy tűnnénk fel előttük, mint a­kik igazán magyarosítani akarnak. S vájjon nem több veszély volna-e abban, ha az er­­délyrészi és más kulturegyletek ily fel­fogás mellett folytatják működésüket, mint abban, hogy e tévhitet minden me­gye rendre megdönteni igyekezik s köz­adózás útján bejövendő pénzével külső kifejezést is ad annak, hogy csakugyan távol áll a magyarosítási czéloktól? Hiszen nagyobb veszélyben már úgy se lehetünk, mint a minőben vagyunk. Nemzetiségeink tele erszénynyel ássák alá alattunk a talajt s terjesztik a ha­­zafiatlanságot, mi pedig­ üres kezekkel állunk velük szemben. És ily körülmé­nyek közt szorítkozzunk az önkéntesség­re? Hiszen ezt maga czikkíró is elitélte, csakhogy nem vetette össze a szavait. Azt mondja, hogy az önkéntesség alap­ján alakult magántársulatoknál is alkal­maznak kényszert... A tagsági díjak be is folynak, de a tagok kilépnek. Lássa, így lenne ez sok esetben az önkéntesség alapján álló kultúregyletekkel is.Márpe­dig czikkíró is elismeri, hogy ezek ke­zébe nem kevesebb, mint „ a nemzet jövője“ van letéve. Szabad-e a nemzet jövőjét esélyeknek kitenni? Sikertelen­ség esetén miként tudnánk megfelelni a jövő ítélőszéke előtt? Nem, ne ábrándozzunk, hanem oly dolgokban, melyek a való élettel vannak direkt összeköttetésben, számoljunk a való élet viszonyaival. E viszonyok pedig ma azt bizonyítják, hogy önkéntesség útján a kultúrmozgalmakban vajmi ke­vésre megyünk, vegyük igénybe tehát a czélt inkább biztosító törvényes eszkö­zöket. Sokkal szebb zománcz lesz emlé­künkön majd a jövő elismerése, hogy kötelességünket teljesítettük, mint kár­­hoztatása, hogy az „eszme zománczá­­nak“ megóvásáért a „nemzet jövőjét“ el­­játattuk, vagy bár csak koc­káztattuk is. Kölcsey hazája kitűzte a zászlót, mely azt hirdeti, hogy a társadalmi uton megindított hazafias kulturmozgalom egy fejlettebb és biztosabb stádiumba jutott. Kövessék a törvényhatóságok! Eddig a siker egyesektől függött s igy a koc­­­kázat is nagyobb volt; most a törvény­­hatóságok kezében van az s ezért né­zünk több bizalommal az ügy fejlődé­se elé. Hazai törvényhatóságaink épen jó alkalmat nyernek annak igazolására, hogy a megváltozott viszonyok közt is van létjogosultságuk, mert valamint haj­dan védbástyái voltak az alkotmánynak, úgy ma védbástyái tudnak lenni a ha­zafias szellemnek, vezetői az ily irány­ban megindult társadalmi mozgalomnak. 1. ____TÁRCZA. Mikor már késő volt írta: Kövér Ilma. A József­város egy félreeső utczácskájában szegénység, nyomor, nélkülözés közepett, büz­­hödt levegőjű penészes pinczelákásban lakott szüleivel a szegény Arthur. Atyja kőműves volt, a legnyomorultabbak egyike ; anyja már évek óta ágyban fekvő beteg. Ő maga szobrász, — művész! Atyja eleinte kőfaragó inasnak adta be Arthurt, pedig társai rá akarták venni, hogy vigye inkább magával s fogja mesterségére. De az öreg erről hallani sem akart. — Arthur napszámos?! Oh nem! Ilyen név, melyet nem csekély büszkeséggel ejtett ki — nem illenék a meszesteknőhöz. Arthur­­nak urnak kell lennie. Ez a név csak egy igazi urat illet meg. Nagy áron jutott e szép névhez — meg kell becsülnie. Egy gazdag urat el akartak ra­gadni lovai, a kőműves, ki épen munkájáról tért haza — megmentette, s midőn az meg akarta jutalmazni, a szegény ember mit sem fogadott el, csak azt kérte, hogy­­ épen az­nap született kis­fiának legyen keresztapja. A nagyúri keresztapa azt hitte, elég bő­kezűen viselte magát, midőn oda adta kereszt­nevét megmentője fiának és soha többé nem törődött vele. Ezek pedig igen szerény embe­rek lévén, nem is alkalmatlankodtak neki. így lett Vermes János fia Arthur, és mi­vel Arthur, azért szenvedett oly végtelen sokat, ügyes gyermek volt, nem egy mesterem­ber akarta bevenni inasnak. Napszámot is ajánl­­tak az akkor erős, izmos, csinos fiúnak, mi­kor apját meglátogatta munkájánál, de az apa ezt határozott sértésnek vette. Akkor még kü­lönben sem volt oly szegény az öreg; felesége is dolgozott: kötött, varrt pénzért, míg végre a sok nélkülözés ágyba dönté a különben is gyönge asszonyt. Tíz tizenegy évig elég jól ment dolguk. Arthur négy osztályt végzett, aztán beütvén a szegénység, kőfaragó inas lett­, hol nagy ügyes­séget fejtett ki. Egy napon apja elment mesteréhez, fia után tudakozódni. — Ah, igen ügyes — szólt a mester ■— ebből a fiúból lehetne csinálni valamit, ha módjában lenne. Nem csak kőfaragó, — szob­rász is lenne belőle. Vermes Jánossal egyet fordult a világ, olyan nagyot, hogy eszét is kifordította járá­sából. — — — — — — — — — Kilencz éve ennek, Arthur szobrász lett. Művész ! Testi nyomorúsághoz megtanulta a lel­ki fájdalmat is. Sokan dicsérik, sőt azt is állítják, hogy nem mindennapi tehetség. De nincs pártfogója, nem bírja a világ elé vinni műveit. Kitartó szorgalommal párosul benne a művészi ambíció. Tanulmányai minden pénzecskéjöket fel­emésztették. A szükség beütött s uralmának teljes tudatában zsarnokoskodott felettük. Fok­­ról-fokra sülyedtek abban a sátányi örvénybe, melynek neve: nyomor, mely annyi nagynak, szépnek és nemesnek lett sírja. Földszinti lakásukról egy büzdödő pin­­czelakásba jutottak. Bútorukat lefoglalta előb­bi háziurok. A mi csekély ingó értékük volt, az mind abba az ismeretes házba került. A hajdan piros, életteljes fiú alig ismer­hető fel a beesett arcra bágyadt tekintetű, alig húsz éves ifjúban. Mindazáltal érdekes vo­násai rögtön elárulták, hogy nem mindennapi szellem lakik az elsanyargatott testben. S ha a remény — ez a kétszínű démonja a szeren­csétleneknek — felcsillant szemében, olyan végtelen széppé tette arczát. — Eh végre is, kiált fel olykor, aki nem szenvedett, az soha sem lehet nagy! A szelle­mi nagyságnak a test romjain kell épülnie. Szegény fiú! így biztatják magukat a sors által elnyomottak százai. Pedig néha e romok a szellemet is maguk alá temetik. Az ifjú művész azért serényen dolgozik. De hát ehhez pénz is kell! Ez az öreg Ver­mes gondja, ő élete árán vásárol minden da­rab követ, melyből Arthur új életet teremt számára. A beteg anya elfojtott nyöszörgése vegyül a fiatal szobrász vésőjének hangjaiba, s a­meny­nyit az halad előre, hogy a kőből embert —élő lényhez hasonló embert — teremtsen, addig az élő lényekhez hasonló nyomorultakról éppen annyit farag le az enyészet vésője. Már az egész kis szoba, konyha tele van Arthur szebbnél szebb műveivel. Ez képezi jó­formán a két ágy, egy asztal, s pár szék ki­vételével — a szoba összes bútorzatát. S ha akad, a­ki megnézi a fiatal művész remekeit, úgy megakad tekintete a fogyatékos bútorza­ton, hogy szemébe se ötlik: mennyivel szebb a legpompásabb garniture-nél a fönséges orosz­lán, prédáját tartva karmai közt, vagy az a kis haldokló pásztorfiú, ki még utolsó perczeiben is félve néz nyája után, hogy nem hiányzik-e vagy egy ? De hát hiába, a­milyen büszkén emlegeti egy felkapott művész nevét mindenki, még azt is erényül hozva fel önmagának, hogy „ezzel és ezzel a művészszel beszéltem“, vagy „egy házban lakom vele!“ sőt „ezelőtt 20 évvelbe­széltem az édes­anyjával!“ — épen olyan ne­héz dolog egy fel nem kapott tehetségnek csak találni is valakit, ki ne szégyelje, hogy még meg is nézte műveit! Hát még ha a művek nem valami fantastikusan fölczsezomázott pom­pás atelierben állitják ki. — Csak egyszer hallanám már nevedet a művészeké közt említve! — mondá némelykor az öreg napszámos. Mert hát Vermes János végzett egy pár iskolát. De az eredendő nyo­mor alól a végzet őt sem menthette fel. Azért akarta a sorsot kijátszani fia által , de a sors furfangosabb édes mindnyájunknál. — Majd csak eljön az édes atyám ! — válaszolt Arthur, a szokottnál derültebb hangon. A fiatal művész már egy idő óta észre­vehető módon megváltozott; hangulata nem volt nyomott; a búskomorság, mely néha erőt vett rajta, azóta nem mutatkozott. Vidám, elé­gült volt. A remény, ez a világ ura, kinek udvari bolondjai a művészek, most kétszeresen kizsák­mányolta hatalmát a szegény szobrász felett: szerelmes lett. Szentgyörgyi Imre államtitkár a 1.­kani­­zsai kerület szabadelvűpárti jelöltje, szomba­ton kerületébe érkezvén, Szőreg és Oroszlámos községek vasúti állomásán a községek nagy számban egybegyűlt választói által lelkesen üd­­vözöltetett. Az államtitkár az estét Csókán Sváb Károly főrendiházi tag házában tölte, a­hol tiszteletére összegyűlt választók szívélyes ováziókban részesítették. Szentgyörgyi vasárnap Csókán, T.­Kanizsán és Ó-Becsén tartotta pro­­grammbeszédjét, melyben vázolta a kormány politikáját és fejtegette az igazságügy reform­jára vonatkozó saját nézeteit. Az államtitkár egyénisége a választók minden rétegében őszin­te rokonszenvvel találkozott, beszéde általános tetszésben részesült. A jelölt e hó 12-én és 13 án a kerület többi községeit látogatja meg. Az október 19 iki választás alkalmával Szent­györgyi jelentékeny többségre számíthat. Amnesztia az okkupáti területen. A bos­nyák tartományi kormány egy nyílt rendeletet bocsátott ki, melyben elő van adva, hogy ő felsége a bosnyák-herczegovinai küldöttségek szlavóniai fogadtatása alkalmával szept. 28-iki elhatározásával amnesztiát bocsátott ki mind­azok számára, a­kik a bosnyák-herczegovinai törvényszék által felségsértés, vagy az uralko­dó család megsértése miatt elítéltettek. Robilant gr. elutazása. Gróf Robilantnak, ki vasárnap este utazott el Bécsből, az ottani diplomácziai és arisztokrata körök fényes ová­­cziót rendeztek. A vasúti indóházban sokan voltak jelen, számos bokrétát nyújtottak át, a grófnő egészen elárasztatott virággal. Gr. Kál­­noky és Kállay miniszterek is jelen voltak. Gr. Robilant kényes szemmel köszönte meg az ová­­cziókat ; azt mondá, soha sem fogja elfelejteni Bécset, a­hol sok rokonszenvben és barátság­ban részesült.­­ Szombaton délben ő Felsége megjelent a Robilant-palotában, s a grófot az elutazás előtt még egyszer biztositá a legf­­el­ismerésről. A házban hol laktak, az első emeleten egy angyal bilincselte le szivét, ki nem egyszer figyelmesen nézte, midőn felhozta műveit szá­radni a pincze vizes, penészes levegőjéből. A szép angyal ilyenkor soká elnézegette, s az ifjú azt vélte, hogy e tekintet felér az égi szik­rával, melyet Prometheus lopott az Olympus­­ról, s hogy az ő művei is megelevenednek. És valóban, lelket lehelt bele. Az a bizonyos ki nem tanulmányozható, el nem leshető valami, a­mi eddig hiányzott munkájából, s a­minek hiányát oly fájdalmasan érezte — most, mint egy varázsütésre, fölgyújtja szivét. Oh, de soha sem volt oly boldog, mint éppen e napon, midőn a földöntúli lény meg­szólította, megdicsérte, s kérte, hogy látogassa meg másnap. A túlboldog ifjú egész éjjel nem aludt. Ezerféle tervet kovácsolt fejében, oly képtelen­ségeket, melyekre csak egy művész képes. Fel­tárult lelke előtt az a végtelen birodalom, mely csak az ő sajátjuk: a phantázia. Ábrándozott egy új életről, szerelemről boldogságról! Teljes jogot is érzett rá, ha nem is a rang, de a szel­lemi egyenlősége által. Mig az ifjú lelkében e nagyon is foszlé­­kony ködképek vonultak el, addig az öreg apa szivét erős félelem gyötörte fia miatt, ki szem­látomást gyöngült, s szorgalmával, túlfeszített iparával alig­ha ki­állja a versenyt egészsége! Esős, borús nap volt. Az a párnapi Őszi nedves­ség még lakhatatlanabbá tette a kis pe­nészes fészket, hol már két beteg vívódott a halállal. Arthur is ágyban fekvő beteg tegnap óta. Az öreg Vermes virraszt a két beteg felett. Az ifjút erős láz gyötri, félre beszél. — Szép szobor, nemde anyám? Szépen fog illeni Béla szobájába. Milyen pompás ez a kis Amor! És a vőlegénye nagyon fog örülni! Eladtam neki a szép Ámort! Eladtam tíz fo­rintért. Nagyon szép volt. Sok kincsért nem adtam volna — de a nyomor!... — Már megszűnt fiam, csitita a láz­álom­ban vergődőt a remegő apa — a szép kiaszony oda fenn azt mondta, hogy vőlegénye majd­­­­ogva. — Sok szerencsét öreg, mondá moso­lyogva az érkezett, fia nem mindennapi tehet­­­ség. Láttam egy művét s igazán meglepett. Hol­­ értekezhetem vele? Az öreg némán mutatott a sötét szoba egyik sarkába, hol egy egyszerű fakoporsó volt felállítva. — Meghalt? Milyen kár! szólt m megha­­­­tottan az idegen.­­ — Kár, térdelő az atya, mintegy vissz­­­hangként. Az élőhalott anya könnyeivel folytak ösz­­sze az apa könnyei, s az idegen megilletődve , távozott.­­ A fiatal művészt, kinek testét a nyomor, szivét, lelkét a szerelem ölte meg, eltemették csendes egyszerűségben.­­ Ráhullt a göröngy, az utolsó kapa föld, ebből az irigy világ porából, hogy bedugja fü­lét, nehogy meghallja, mi volt ő halála után! Tehetségét felismerték, sok bámulója akadt és oly sok szánó hang szólalt fel „a korán elhunyt nagy tehetség“ felett, a­ki éle­tében annyit szenvedett. Most szájról-szájra adták nevét — mikor már késő volt! Csodálatos dolog ez! A sors is olyan, mint az emberek. Talán nem is oly konok,­­ hogy művét el ne ismerje, csak annyi érdemet­­ tegyen, hogy ő maga, a­ki alkotta, ne éljen ! E szerint nem a műre vagyunk mi iri­gyek, csak magára a művészre. Hisz ha nincs­­ többé, fennen zengjük dicsét­­— talán azért, mert vigasztal a tudat, hogy „legalább nem­­ hallja!“ | _________ Országos honvédgyű­lés. Budapest, okt. XI. Az ez év márczius havában tartott or­szágos honvédgyű­lés tudvalevőleg a szőnyegre került zsörgeyügy miatt az elnökség és a köz­ponti választmány tisztikarának lemondásával ért véget. Ebből kifolyólag a belügyminisztérium megbízta Tisza Lászlót, a volt elnököt, egy tisztújító gyűlés egybehívásával, melynek határ­idejéül a mai nap tűzetett ki. A meghívottak igen nagy számban jöttek föl Budapestre az ország minden vidékéről, úgy, hogy tegnap délutáni előtanácskozmányukon egészen megtöltötték a megyeháza nagytermét. Tegnap délelőtt a szabolcsmegyei honvédegylet meghívására a honvédgyűlés tagjai közül szá­mosan a Szikszay éttermében gyűltek össze elő­­értekezletre, melyen elég hevesen megbeszélték a mai gyűlés napirendjét. Első­sorban Krúdy Gyula, a szabolcsmegyei honvédegylet képvise­lője terjesztette elő Tisza Lászlóval folytatott beszélgetésének eredményét, mely szerint ez haj­landó újra elvállalni az elnökséget, de csak azzal a feltétellel, hogy a honvédgyűlés ezen­túl lemond minden személyes kérdésnek tárgya­lásáról, ugyanez okból az elnök egyszersmind a becsü­letbíróság intézményét is kihagyni óhajtja az újonnan átvizsgálandó alapsza­bályokból. Felszólaltak ezután majdnem az összes jelen voltak mindnyájan, azzal a kijelentéssel, hogy ők csak a tisztújítás végrehajtásával van­nak megbízva és egyéb tárgyalásokba egyál­talában nem fognak bocsátkozni. Különösen féltékenyen emlegették a felszólalók a márcz. - én Görgeyre vonatkozólag hozott enuncziá­­czió épségben maradását. A délutáni tanácskozmányon Tisza Lász­ló elnökölt ideiglenesen, felszólítva bajtársait, hogy okulva a múlt gyűlés sajnos eredményein, melyek miatt sok agg honvéd most is nélkü­­lözi a segélyezést, őrizzék meg a kellő higgadt­ságot. Felolvastatta egyúttal a belügyminisz­ternek föntemlített rendeletét. Előterjesztette továbbá a mai napirend tárgyait, melyek közül a tisztújítást minden ellenvetés nélkül elfogadták. Nagyobb ellenzés mutatkozott az alapszabályok módosításával szemben. Előtérbe került ismét az a kérdés, nem szándékozik-e az elnökség vagy a volt választmány­­i vita tárgyává tenni a márczius 9-iki kényes t­émát. Egyik szónok meginterpellálta Tisza Lász­lót, nem érkeztek-e „becses elnöki kezeihez“ erre c­élzó indítványok, mire Tisza egyszerűen kijelentette, hogy becses elnöki kezek nem is léteznek, mert a központi választmány és el­nökség jelenleg egyáltalában nem létezik. E kérdésben nem is jött létre megállapodás. Deg­­ré Alajos figyelmeztető szavai után a többség elfogadta az alapszabályok kérdésének napi­rendre tűzését is. Elnök előadja, hogy a múlt országos hon­­védgyűlés után a feloszlatott egylet jegyző­könyvei nála tétettek le, s szóló ezeket a bel­ügyminiszterhez terjesztette föl, a­ki utasítot­ta az elnökséget, hogy hívjon össze gyűlést a­z ajánlani fog egy gazdag, hatalmas urnak, ki­­ sokat tehet érted. Körülbelől egy hét telt el e kínos jelen­ net után.­­ Halk kopogás vegyült az elfojtott zoko­­­gásba, mely a kis nyomor fészkét betölté. Az­­ ajtó felnyílt, s egy elegáns külsejű úr lé­­­­pett be.­­ — Kérem, itt lakik a szobrász ? Talán , éppen édes­atyja? szólt az öreg felé fordulva.­­ — Igen uram, tördelé a megszólított zo­

Next