Magyar Polgár, 1886. július-december (20. évfolyam, 146-294. szám)

1886-12-09 / 282. szám

lenzéki tagoknak más, mint jobb jövő reményé­re appellálva, a házban tenni meg azokat. Ezek után átment a bizottság a tárcza budgetjének részletes tárgyalására. Bolgár események. Belgrádból írják: A bolgár küldöttség tagjai hétfőn fogadták a londoni Daily News levelezőjét. Stoilovs­ki vezére a küldöttségnek, hosszas beszélgetés közben kifejtette küldetésük czélját: A nagy szobranje, a nép és e kormány nevében megyünk — mondá — az európai hatalmakhoz. Megállapított programmunk nin­csen, s főleg azt iparkodunk kitudni, hogy mint gondolkoznak az európai hatalmak a bolgár ügyre vonatkozólag, s hogy milyen úton volna a kérdés véglegesen megoldható. Végül a bolgár ügyben szárnyra kelt tévedések iránt is fel akarjuk világosítani a hatalmakat. Termé­szetes, hogy a jelöltség kérdését is fel fogjuk vetni, hogy Bulgária végre fejedelmet kapjon. Szeretett Sándor fejedelmünket, ha nehéz szív­vel is, de külpolitikai okokból elhagytuk tá­vozni. — Ugyanily okokból megválasztottuk Waldemár herczeget, kinek érdekében már négy év óta akartak folyton hangulatot kelteni. De mindez eredménytelen volt. Mást szántak a mi országunknak, az anarchiát akarták úrrá tenni fölötte. Ki fogjuk jelenteni a hatalmak előtt, hogy a mingréliai herczeg a Vogorides Emmánuel je­löltsége lehetetlen, s hogy csak oly fejedelmet fogadhatunk el, a­kiben Bulgária függetlensé­gének biztosítékát látjuk. Különben egész el­járásunkat attól tesszük függővé, hogy milyen fogadtatásban részesülünk ott. Oda fordulunk először, mert Ausztria-Magyarország politikája, továbbá Kálnoky gróf és Tisza Kálmán nyilat­kozatai nagy bizalmat keltettek az országban. Jövetelünket az összes európai nagyhatalmak­nak bejelentettük, a pétervári kabinetnek is. A mi Belgrádban való tartózkodásunkat illeti, ha­tározottan kijelenthetem, hogy minden politi­kai háttér nélkül való. Udvariasságból és hálá­ból Szerbia előzékenységéért mentünk Milán királyhoz, kinek országával ezentúl hihetőleg folytonos érintkezésben fogunk maradni. Stoilov ezután kiemelte Gladstonenak Bulgária körül szerzett érdemeit, s örömét fe­jezte ki ama rokonszenv fölött, melylyel a mostani miniszter, Salisbury is viseltetik irán­tunk. Kaulbarsról nagyon tartózkodólag nyilat­kozott. S egészben véve is igen rezerváltan be­szélt. Legyen meggyőződve, —■ jegyzé meg — hogy mi a magunk részéről mindent el fogunk követni, hogy Bulgária függetlenségét megóv­juk ; bízunk azonban a hatalmak belátásában, hogy a mostani helyzet rendeztessék. Dicsérő­­leg emlékezett meg az európai sajtó maga­tartásáról is, mely a legnehezebb pillanatok­ban bátorságot öntött a bolgárok lelkébe.­­ (P. K.) A szultán egyenes parancsára a porta tervezetet dolgozott ki a bolgár kérdés szabályozására, úgy, hogy e mellett folytonos érintkezésben állott az orosz nagykövetséggel. A tervezetet a szultán nem helyeselte és vis­s szaküldte a portának. Hogy mi a tervezet tar­talma, erősen titkolják. Schlauch püspök beszédéből. Schlauch Lőrincz szathmári r. kath. püs­pök a Szent László társulat jubilaris közgyű­lésén rendkívül értékes beszédet mondott, mely kétségkívül országszerte általános feltűnést fog kelteni. A nagy jelentőségű beszédből adjuk a következőket: Igen, a katholikus elemet ott terjeszteni, annak befolyását hatványozni, ápolni, megerősíteni azt, ami vonzerejénél fog­va egykor e vidéket közvetlenül hozzánk kö­tötte és tán ma a nyugati civilizációhoz ismét közelebb hozhatná; — amit százados viszon­tagságok és mulasztások vétettek, a nemzeti lelkesedés és áldozatkészség által pótolni oly tevékenységgel, mint szellemi és erkölcsi ha­talmával a nyugati kultúrának határjelzőit mindinkább kelet felé tolván, ott számunk­ra oly érdekkört teremtsen, melyre támaszkod­ván, állami fennállásunk legalább erkölcsi biz­tosítékait szaporíthassuk; — mindez oly tö­rekvés, mely a katholikus kötelességérzetnek, a magyar büszkeségnek és hazaszeretetnek leg­szebb feladatát képezhetné. Társulatunk közvetlen czélja honosaink és fajunk vallását és nemzetiségét a hon ha­tárain túl is fenntartani. E czél alatt egy nagy nemzeti eszme rejlik, melynek valósítására előbb utóbb a nemzetnek vállalkozni kell, mert a kultúra útja nyugatról k­e­l­e­t f­el­é i­rá­­nyul és a magyar nemzet, kell, hogy ennek előharczosa legyen, mert ez reá nézve élet­kérdés. A püspök ezután kijelenti, hogy csak néhány általános eszmét akar fölvetni, amelyek különösen az emberiség középkori művelődésére vonatkoznak. E részben a közép­kort mentegetve a „sötétség“ vádja alól, így folytatja : A középkorban a mélyebben kutató szel­lem a nyugati keresztény világnak egy olyne­­mű egyszerű mozgalmát észleli, mely nem pusz­tán a vallási térre volt korlátozva, hanem a szó teljes értelmében általános és mélyen járó hatásában a modern kultúrának elő­készítő mozgató ereje lett. Mert akár az evolúció elméletét alkalmazzuk a művelődési történelem ezen korszakára, úgy amint azt az újabb tudomány az emberi lét minden ágára teszi, akár az emberiség nevelésében egy ma­gasabb kéz, az isteni gondviselés vezetését fo­gadjuk el; — mindkét esetben a középkor, különösen a XII. századtól kezdve az emberi szellem csodálatos vergődését, szívós kitartását és a nyers erő elleni küzdelmét és győzelmét legérdekesebb és hozzáteszem, a legfényesebb világításban tünteti elő. És ezt állítani lehet még akkor is, ha csak száraz adatokban cso­portosítanék az egyes kimagasló tényeket, vagy szellemi vívmányokat, melyek a középkort oly­annyira emelik. Árnyoldalai mellett, — me­lyektől a XIX. század sem ment — oly fény­pontjai vannak, melyek intenzív hatásukkal a mai műveltebb korra is átvilágítanak. Minden korszak az elvek magasztosságá­tól és az eszmék nemességétől nyeri jellegét és becsét, és az emberi ész és az emberi szív annál nagyobbaknak tűnnek fel előttünk, men­nél nagyobb szorgalommal és erőfeszítéssel igyekszik a tudományt előbbre vinni, vagy a kedélyeket nemesíteni. Ennek­ a kornak becsét még az, ha az elvek és eszmék oly magasz­tosak, hogy valósításuk a jövő száza­­dokban is a törekvésnek legszebb feladatát képezi. Kitér ezután a főpap a középkor kezde­teire, a katholiczismus és a pápa szi­lárd uralmára, a hűbéri rendszer fénykorára, s ezután a feudális földbirtokra. E részben a következő eredményekre jut: Egyes családok hatalmának fen tartása és innen kihatólag sok nemze­tek fennállásának záloga épen a birtok os­z­t­h­a­tl­a­n­s­ág­á­b­a­n feküdt, ennek el­lenkezője az egész nemzet gyengeségét vonhatta volna maga után. A földbirtok ma is a konzer­vatív­i­z­m­u­s f­ő t­á­m­a­s­z­a és én nem hiszem, hogy az ennek ellenében előszeretettel vallott szabadel­vű felfogás a mai szocziális viszo­nyoknak nagyobb szilárdságot kölcsönözne. — Vájjon, a mi a közép­korban a harczi, folytonosan megújuló zava­rok közt bizonyos megbízható hátvédet képe­zett, vájjon az ma a műveltségnek azon magas­latán, a melyen állunk és a melyen a végle­tekre való hajlandóságot alig tagadhatjuk, nem szolgálna-e mentő deszka gyanánt, ha a fel­­oszlató szoczialis eleme­k ttülsúlyra ver­gődnének ? A hűbéri viszonyokhoz az egyház jóté­kony befolyásánál fogva még más nemesebb, az ember egyéni jellemére vonatkozó eszmék lettek csatolva: a hűség, az áldozat­­készség, az élet azon kellem­e, mely a vár urát védnökévé, sokszor aty­jává tette jobbágyainak: — mindezek oly, a kedélyéletre mélyen beható viszonyokat teremtettek, melyeket a mai, az önzésre törő nemzetgazdászati irány nem ismer. A főpap befejezvén a feudalismus fölötti elmélkedését a „két kard történelmére tér át, s az állam és egyház között fennálló vi­szonyt igy ítéli meg: Az egyensúly a két hatalom közt — ez volt felfogása a pápáknak és ha az megzavar­tatott, nehéz harczok követték. A két hatalom­nak egyensúlya a középkorban az újabb köz­jogi felfogásnak nyitotta meg útját, mely abban talált és ma is talál kifejezést, hogy az egyház önkörében épen oly függet­­len, mint az állam, hogy mindkettő nem harcira, hanem az emberiség érdekében összhangzatra és bé­kére vannak utalva. Az újabb államjogi elméletek sem mond­hatnak mást, mint: a vallás nem sértheti az állam jogait, az állam nem intézkedik a vallás és lelkiismeret dolgaiban. A dualizmus ezen eszméje a középkor legnagyobb és hozzá tehetői, legegyháziabb szellemű férfiak nézeté­vel találkozott. Ezután az egyéniség fölszabadítását fejtegeti, s ezzel együtt az egyház és is­kola kérdéséhez jut. íme: Az egyéni felelősség, az egyéni szabad­akarat, a lelkiismeret, a kötelesség. íme ez volt a felfogás már a középkorban is az ember tár­sadalmi állásáról, és ez a felfogása az egyház­nak is az emberi szabad tevékenységről. Sza­badság, kötelesség, tiszta lelkiismeret, mindhá­rom leszármaztatva istentől. Ezen eszmék te­hát nem az újabb kor szüleményei. Olyan ré­giek, mint az egyház, mely azt evangéliumával a világban terjesztette, ápolta és ama „sötét“ korban érvényre juttatni igyekezett. Az egyház által czélba vett oly neve­lése az egyénnek, hogy az lelkébe, mely a természet ölén dajkáltatott, fölvegye a termé­szetfölöttit is, és azt önmagában, magán és társadalmi életében át meg­ítélvén, gyakorolja ez egy hatalmas lökés volt arra, hogy az egyéni szabadság előtérbe lépvén, elő­készítse azon általános szabadságot, mely a polgári elemet már a középkor második felében oly hatalmassá­ tette. A tudós püspök ezen tétel történelmét, hoszszasabban is kifejti s azután az egyház­művészet történelmi hatására, majd még a társadalmi bölcseletre tért át s e részben ered­ményei a következők . Az igaz, hogy míg az újabb gondo­zási mód mindent alulról felfelé épít, kezd­vén az állati ösztöntől a műveltségnek legma­gasabb fokáig, amilyen minden szépítgetése da­czára az eredetnek tisztán anyagi sajátságai mégis mindig felismerhetők és a legműveltebb embert is csak az állati­ fokozat legma­gasabb lépcsőjén állónak tünteti föl, addig a középkor és vele Aquioni Tamás, egy maga­sabb világrend fogalmából indul ki és azonosítva magát a keresztény germán jog el­vével, az embert fölülről lefelé kon­s­­truálván, a természetes és pozitív jogok őréül nem az államhatalmak vagy az emberek, a polgárok köz­akaratát, hanem magát az Istent teszi, kitől ered minden hatalom, minden jog kitől származik minden, kihez visszatér minden. Hogy mely felfogás nemesebb és az em­berhez méltóbb, az iránt senki sem lehet két­ségben. A jog nem szabály pusztán, melyet az emberek önmaguknak alkotnak, hanem az Is­ten akaratából alkotott rend, úgy, mint az er­kölcsi rend Istenben birja eredetét. A termé­szeti jog Isten joga, mert ő adta teremtményei­nek. A jogegyenlőség nem abban van hogy mindnyájan egyenlő jogokkal bírnak, hanem abban, hogy minden­ki a maga hivatáskörében az ahhoz szüks­éges j­o­gokkal védve legyen;­­ nem abban, hogy mindenki azt tehesse, a­mire egy másik jogosítva van, hanem abban, hogy senkinek ne legyen megtiltva, senki se legyen akadályozva azt megtenni, mit neki az erkölcsi törvény, mint kötellességet parancsol. — Teljes odaadás és a hűség képezte a középkorban a becsület alapját. A főpap ezen eszmekor bő kifejtései után átmegy a család kérdésére s e részben a kereszténység óriásit haladását fejtegeti. Beszédé­nek befejezése a következő: „Magyarország a nyugati czivilizá­­czió kötelékébe lépett már Szent István alatt. Magyarország utolsó állomása volt az európai kultúrának, mert míg itt a művészetnek ma­radványai az építészetben, a szobrászatban, az eötvös-művekben és az ipar és egyéb ágaiban még feltalálhatók, addig kelet felé haladva és Magyarország határain átlépve, ilyenek alig tá­lalhatók.Ee­tett okunk a középkort oly sö­tétnek gondolni, mint azt az elfogultság, az ér­dek, vagy a felületesség rajzolja, de legkevésbé van okunk nekünk magyaroknak ezt olyan Nemzeti életünk bölcsője a középkorban állott és mi teljes önérzettel tekinthetünk e korra melyben alkotmányos szabadságunk gyö­kerei­ vannak, melyben az arany-bulla, nemze­tünk ezen magna chartája keletkezett,melyben nemzeti függetlenségünk és dicsőségünk annyi emlékeit jegyezte föl a történelem. Legnagyobb alakjaink akkor fénylettek és fényük átsugár­zik hozzánk. Sz. István államférfim nagy alkotó ereje, mely országunkat és alkotmányunkat oly alapra fektette, melyen nyolcz század után ma is állunk. — Sz. László eredeti magyar jelle­me és lovagiassága, ki nemzetét teljesen kibé­kítette a kereszténységgel, ki tiszteletet szer­zett a magyar névnek Európában, ki elött az európai fejedelmek meghajoltak, ki nemzetét szerette és viszonzásul a nemzet által három éven át gyászoltatott, — Bölcs Kálmán, ki mi jön szilárdan a katholikus egyház mellett ál­lott, első volt Európában a fejedelmek közt, ki a boszorkány hitet lerombolni törekedett; — Nagy Lajos, ki országának határait oly mesz­­szire terjesztette ki, mint addig senki és mely tán ezután sem fog odáig terjesztetni; — Zsig­­mond, ki a magyar királyok főkegyúri jogait oly erőteljesen védte a konstanci zsinaton, mely jog tudvalevőleg Magyarországban az állam és egyház közti öszhangzatnak oly drága bizonyí­tékát képezi. — Hunyadi Mátyás, az európai műveltségnek ezen nagy védnöke és terjesztője, kinek nevéhez fűződik nemcsak barezi dicsősé­günk, hanem nemzeti kultúránknak egyik leg­szebb emléke: — melyik magyar nem emeli büszkén föl fejét, midőn ezek nevei említ­­tetnek ?! Nem kívánja senki — így végzi beszédét, — a középkori állapotot visszaidézni, a­mi egyébiránt lehetetlen is és nagy tévedés, hogy ne mondjam, igazságtalanság van abban, ha ezen szándékkal a katholikus egyház gyanúsít­­tatik. Igen, ha lehetne valamit visszahozni, az azon mély vallásosság volna, mely a kö­zépkort átszellemítette, az azon eszményi felfo­gása az életnek volna, mely sajnosan, ma a ri­deg materializmusnak kénytelen helyet adni, azon isteni erő volna, mely áthatván családja­inkat, nemesítvén a közerkölcsiséget, adjon a nemzetnek a középkori nagy férfiakhoz hasonló fennkölt szellemeket, kik nemzetünk géniuszát magukban felölelvén, teremtsék azon magasröp­tű idealizmust, mely nélkül a leggazdagabb nem­zetek sülyedésnek indulnak. Ezt kívánnók mindnyájan visszahozni, a­kik az emberiséget szeretjük, mert hisszük, hogy ez csak a kultúrának nemesítésére szolgálna. És ezen eszmének szenteli a Sz.­László­ Társu­­lat is egész tevékenységét, mert ezzel nemze­tünknek vél szolgálatot tehetni. Isten áldása legyen ezután is a társulat ezen tevékenységén. Mái egy lábig a padon hevertek. Az ifjú Chi­­kara volt a legelső mindenütt. Mint bőszült fiatal tigris, veté magát egész csordákra, s ka­szabolta az emberfejeket, mint a mythosok hősei. Kuranosuke ellenben tartózkodó modor­ban harczolt, s csak azt ölte meg, a ki hoz­zá vágott pallosával. Nem gyilkolni jött s nem akarta, hogy más keze által essék el, így ju­tottak Kotsuke szobáihoz. De nem volt azok­ban senki. A roninok fölkutattak minden zeg­­zugot, s üvöltöztek dühökben.­­Azt hitték, ál­dozatuk valamely egér után menekült. Már két­ségbeesve, fel akarták hasitni gyomrukat, mi­dőn észrevették, hogy a herczeg ágya még meleg. Itt kell lennie a közelben! Újra kereséséhez fogtak. Egyikük egy falszekrény ajtaját rúgta be, és egy aggas­tyánt láttak abban üldögélni. Fehér selyem le­pel volt rajta. Oly tisztes alak volt s oly szá­­nandólag nézett ki mégis, hogy a roninok elein­te megütközve álltak meg előtte. Homlokán sebforradás volt, mit Takumi kardja hagyott rajta. Erről ismertek Kotsukéra benne. Kuranosuke hozzá lépett és térdre eresz­kedett előtte. Oly nemes és derék volt e­ro­­nin, ki megadja ily nagy urnak a korát és rangját illető tiszteletet, bár ez undok, nyo­morult és vétkes. Azután így szólt Kuranosuke: „Uram! mi Takumi-no-Kami emberei va­gyunk. A múlt évben Magasságodnak viszálya volt vele. Neki meg kellett halnia, és családja nyomorba jutott. Mint jó és hű jobbágyai, el­jöttünk ma éjjel, hogy bosszút álljunk értte. El kell ismerned vállalkozásunk igazságos voltát. S most ó, uram, esdünk, végezd el magadon a harakirit! Az én szerencsém lesz ebben segít­ségedre lehetni s a fejedet, tartozó tisztelettel vinni el Takumi úr sírjára.“ De a Kossuke nem volt ily beszédre méltó. Ah, e vén ember nagyon félt a haláltól. Csu­dálatos ez! Hát oly édes ez élet, hogy soha­sem lehet elég belőle? Reszketett és sokkal gyávább volt, semhogy a nemes ember halálá­val meg tudott volna halni. De a roninok ideje drága volt. Kuranosu­ke tehát lecsapta fejét ugyanazon késsel, mely­lyel Takumi gyomrát felmetsző és miután min­den lángot gondosan eloltottak, hogy tűz ne támadjon a palotában, a fejet egy kosárba tet­ték és eltávoztak. Reggel már mindenki tudta a történteket. A nép hangosan dicsérte a negyvenhetet, s üdvöt kiállott nekik, mikor véresen, szakga­­tott ruhában, hosszú néma sorban a Sengakuji templomba vonultak, elfogatásukat bevárandók. De Takumi barátai s rokonai összegyűjtött, sa­­murájaikkal készek voltak megvédeni őket, kik igy megbosszulák az árokon ejtett sérelmet. Midőn pedig Sandái herczeg vaskhéja előtt elmentek, ennek udvarmestere felkérte őket, hogy lépjenek be a palotába s itt borral és ris­­sel megvendégelék. Mikor Takumi sírjához ér­tek, győzelmük véres jelét, Kotsuke fejét meg- s mosták egy közeli kutban, aztán letették uruk sírjára. Kurano­uke összes pénzét átadta a tem­plomban a papnak s megmondd, hogy magukon harakirit követnek el. A boncz szemei könybe lábadtak. Végre a főtanács elé idéztettek s kimond­ták halálitéletüket, mert a kormány és város iránti tiszteletet megsértették. De el voltak készülve a halálra! Minde­­nik zsebében hordta azt az igazoló­ iratot, mi nélkül egy japán sem fog valamely fontosabb vállalatba, hogy halála esetén tudomására jus­son a szándéka, így szólnak ebben: „Mi a te kenyeredet ettük.“ „Ne élj ugyanazon ég alatt, se ne lépj azon földre, melyen atyád, vagy urad ellensé­ge él!“* „Miképen mondhattuk volna el ezt pirulás nélkül ?“ Meghaltak, nemes emberhez illően, hara­kiri által. Midőn az utolsó ronin is kimúlt — s ez az ifjú Chikara volt — egy kis házikó lob­bant fel Kiyotoban. Az emberek összeszaladtak s oltották a tüzet, de hiában. Leromboltak né­hány szomszéd kis épületet, hogy a többit meg­mentsék, de a kigyuladt skunyhó tövig égett. Chikara lakott volt abban. A szép Sh­ira sietett a férje után a le­begő szikrák közt, melyek az örök kék égbe szálltak . . . * Konfucius mondata. Levelezés. K -Vásárhely, decz. 5. Igen szép tanujelét adta Háromszékme­­gye törvényhatósága, kir. törvényszéke, járás­bírósága igaz tiszteletének és méltó elismeré­sének azon férfiú iránt, ki valódi hazafias buz­galommal csaknem félszázad óta szolgál az igazságszolgáltatás terén. Id. Donáth József tervszéki elnök ér­demeit úgy hivatalos állásában, mint a köz­ügyek terén, eléggé elismerni, méltányolni alig lehet. Szeplőtlen jelleme, alapos miveltsége által mintakép volt mindnyájunk előtt. Ő a tudományát nem arra használta fel, hogy a létező békés helyzetet politikai vagy társadal­mi téren felforgassa, hanem arra, hogy a nép­ben és hivatalnok társaiban a kormány és köz­­igazgatás iránt a bizalmat felkeltse s öreg­bítse. Szónoklata, mély belátása és tapintata nem egyszer gyakorolt döntő befolyást úgy a politikai, mint az egyházi élet mezején, s épen a legválságosabb pillanatban oldotta meg a gordiusi csomót. Mint ember, gazdagsága, előkelő állása mellett is, mindig a szerény, a mindenkit be­csülő ember volt. Ő nem nézte azt, hogy az ember iparos, kereskedő, vagy kisebb állású hivatalnok, hanem kit kit a megérdemelt be­csülésben részesített. Bár ilyen lenne hivatali utódja is, mert Kézdi Vásárhely polgárai a gőg előtt soha, de a humánus ember előtt mindig meghajolnak. E városnak pedig a haladásra nagyon is nagy szüksége van, s a kinevezendő elnök vezére lehet. A közebéd, mely a városi tanácsház dísz­termében, ma d. u. 1 órakor rendeztetek, a kedves emlékű elnök tiszteletére fényesen si­került. Az első nagy asztalnál Potsa József főispán ur ő méltósága és Szacsvay Sándor ur, mint helyettes tr.-széki elnök között foglalt helyet — a már megjelenésével is tiszteletet pa­rancsoló érdemekben megőszült id. Donáth József. A más négy nagy asztalnál a megye te­rületén levő ügyvédek, tr. bírák s más hivatal­nokok, a városi tanács, szolgabíróság, orvosi honvédtiszti-, tanítói­ kar, kereskedők, iparosok stb. stb. foglaltak helyet. A második fogás után Szacsvay Sán­dor helyettes elnök a tőle megszokott, eszmék­ben gazdag, hivatalos előde érdemeit kellően méltányló emelkedett szellemű pohár köszöntőt mondott Ezután Potsa József főispán úr emelt poharat, kiemelve az ünnepelt férfiúnak érdemeit a közigazgatás stb. terén. Pnf0*Kr?Vásári-lstván k -vásárhelyi járásbiró Pozsa József főispánt éltette általános lelke­­sültség között. Majd Szőcs József polgármes­ter mint a város igaz barátjáért, jóakarójáért emelte poharát, kérvén a távozó elnököt, hogy szeretetében, párfogásában elhagyott városun­kat ezután is tartsa meg. vei ál tahin n ^ J?D°8 ^ pap SZ(5noki hév' ve általános figyelem és tetszés között, az köszönté^feT^'10^’ teré" szerzett érdemeiért köszönte fel a búcsúzó elnököt. Szilágyi Ferencz az ügyvédi kar nevében tartjá a fias szónoklatot. “ ha*&­Mindezekre a közönség viharos éji perczekig tartott. Az éljenzések csillapulás­a tisztes ősz alak, az ünnepelt férfi állott , s az összes szónoklatok essentiáját összev oly eleqaentiával, oly megragadó szép­zettel reducalta azt valódi értékükre, oly ***' leg szavakkal vett búcsút tiszttársai’tól tattól, ismerőseitől, hogy az mindnyájon,!^ meghatott. * JUQlsat Az ily kedélyesen folyt búcsu-ebéd ecé estig tartott, a midőn a város polgársága feg*­lyás-zenével tisztelte meg a közszeretet álló távozó elnököt. A polgárság érzelmeit is* Do­bay János városi tanácsos tolmácsolt melyre a legbensőbb meghatottsággal válaszol­­ta ünnepeltünk, hogy városunkat ezután is sze­­retni, polgárait érdemük szerint becsülni fogj' Adjon isten szegény magyar hazánknak sok ily buzgó hazafit, mint id. Dováth József a éltesse őt még soká, hogy munkálhasson a haza jóllétén, boldogságán. Veritás. NAPI HÍREK. * Báthory István lengyel király és er­délyi fejedelem elhunyténak 300 ik évfordulója alkalmából e hó 11-ik napján délelőtt 10 óra­kor a főtéri róm. kath. anyatemplomban ün­nepélyes isteni tisztelet fog tartatni . A kolozsvári róm. kath Szent József finevelő intézet (Seminárium) egye­temi ifjúsága f. évi decz. hó 12 én, vasárnap d. e. 11 órakor az intézet helyiségében dicsőült alapítója Somlyai Báthory István halálának 300 éves évfordulója alkalmából rendezendő emlék­­ünnepély műsora következő: Az ünnepélyt meg­nyitja az intézet igazgatója Dr. Szalzbauer János. 1. Lengyel hymnus; énekli az intézet egyetemi ifjúsága. 2. Alkalmi felolvasás; tartja Drotleff Béla, joghallgató. 3.Traum der Sen­nerin, (Duett) Jungmanntól; előadják: Fekete István és Schopf Endre joghallgatók. 3 Szava­lat Ver­tán Endre joghalgató által. 5. Népdal­csoport; előadja az intézet, zenekara 6. Szava­lat Kovács Gerő joghallgató által. 7. Szózat: énekli az intézet egyetemi ifjúsága. * Reform közegészségügyi admi­nisztrácziónkban A városi képviselet és hatóság körében többször képezte komoly meg­fontolás tárgyát az az eszme, hogy a közegész­ségügyi adminisztráczió decentralizáltassék, az­az: a város minden közigazgatási kerületébe egy egy orvos tétessék, kinek kötelessége volna kerületében lakni és minden egészségügyi hi­vatalos teendőt végezni. Ezzel azonban sohase mentek túl a tanácskozásokon, azon egyszerű okból, mert a város nem alkalmazott öt, ha­nem csak három hatósági orvost. Most azon­ban, dr. Bart­ha János főorvos javaslatára oly határozatot hozott a tanács, mely ama ré­gi eszmét meglehetősen megközelíti. Kimonda­tott ugyanis, hogy a város közegészség­­ügyi szempontból három kerületre o­s­z­t­a­t­i­k, mégpedig — a főorvos tervezete szerint — a következőleg:­lső kerület: a külmonostor és külszén kerület, a belvárosból a következő részekkel: egész főtér, óvár, bel­­monostor, belszén, kis-és nagybuza, fogoly, kis­mester, kötő és rózsa­ utczák. II ik kerület: külmagyar-külközép kerület, a belvárosból pe­dig : belfarkas, belkirály, belközép, beltorda, Bethlen, csillag, minorita, szentegyház, tivoli­­utczák. Ill­i­k kerület: hidelve és kétvízköz, s a belvárosból: hid, könyök, rejtek, szép ut­­czák és az öt szappan­-utcza. Az első kerületbe esik 879­4, másodikba 8539, harmadikba 11094 lakos. Az első kerület orvosa : Mihály László; másodiké: Dr. Nappendruck Kálmán; har­madiké : Dr. Veress Lajos. E beosztás jö­vő január 1-én lép életbe s erről a kö­zönség hirdetményileg fog értesittetni; ez időn túl mindenik orvos saját kerületében fog lakni (az I. és III. kerületben már tényleg elég van téve a kívánalomnak), s az oda tartozó hivata­los dolgokat: ojtást, halottkémlést, vagyona a­­nők ápolását, piaczvizsgálatot stb. fogja végez. Csak a prostitutált ellenőrzését végzik jövőre is rendre, az eddigi rendszer szerint. A köz­ponttal s a főorvossal az eddigi naponkénti ?g]­órai inspectiók utján biztosittatik az összeköt­tetés. Mi e reformot mindenesetre a közösség­­ a közegészségügy érdekében levőnek találja , s elösmeréssel vagyunk keresztülviteléért n?.T a tanács, mint a kezdeményező főorvos *181) * Báthory István erdélyi fejedelem *3 lengyel király halálának háromszázados éve­dulója alkalmiból a székely-udvarhelyi r-■* ' főgymnasium által 1886. deczember 12 én 5 órakor a megyeház nagytermében fennezten­dő ünnepély programmja: 1. Dallam Dj'?L Lochdorftól. Előadja az ifjúság zenekara­­■ rályhymnusz, Machik Józseftől. Énekli az 1 !­ság férfikara. 3. Bithory István történelmi é replése, Soó Gáspár tanártól. 4 Lengyel a ^ I hymnusz, Heim Ignácztól. Énekli az A*J­­ vegyes kara, kisérve az ifjúság zenekera • Két ország ölelkezése, Petőfi Sándortól- g­a valja Szilágyi Ferencz VIII. oszt. ta°° Három hallgató magyar. Vonó-négyes Liv­e| tól. Előadja az ifjúság zenekara. 7. A fogoly, Csengeri G. tól. Szavalja Gencai­­ VI. oszt tanuló. 8. Népdal-egyveleg, A­l­j Kornéltól. Énekli az ifjúság 'Tegyeskara 'a­jig dúló „Fidelio“ dalműből, Bethoventől­­az ifjúság zenekara. jj. * Szilágy-Somlyó város nagy 8L lettének: Somlyai Báthory István . fejedelem, lengyel király halálának három ^ dós évfordulója alkalmából 1886. decz. ^ ünnepélyt rendez. Az ünnepély s­írt. gyást paint lapunknak írják — a következő^ • I isteni tisztelet és emlékbeszéd a r. k.te­­­j­ban. 2. A templomból ünnepélyes nev0.a nepé­­városházához. 3. A képviselő testület u gyj. lyes gyűlésének megnyitása. 4- HymnU8, el®' adja a helybeli dalárda. 5. Báthory 8 .jel­­­lék. Oda, P. Szathmáry Károly­tól- Hymnus 7. Báthory István életrajza. - ^­­ Ez alkalommal a Báthory vár, mely a család tulajdona, s melyben Báthory

Next