Kolozsvár, 1887. július-december (1. évfolyam, 152-305. szám)
1887-07-01 / 152. szám
l-ső évfolyam. 1887. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, péntek, július 1. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre.............................16 frt. Fél évre....................................8 frt. Negyedévre...............................4 frt. Egy hóra...............................1 frt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy C1 centiméternyi tér Ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. GOMOLYGÁS. Kolozsvár, julius 1. (M.) Máskor, nyár szakának közeledtével, az ország fülledt levegőjébe fullad a politika; —most, mintha az időjárás szokásainak megváltozásaival ez az áramlat is irányt változtatott volna. Nyarunk derekát ketté vágták a választási mozgalmak és küzdelmek, s a hullámok máig verdesik a partokat, — mindenféle nyilatkozatok, vádak és czáfolatok, recriminatiók és mentegetőzések tarkitván a belpolitika felszínét, mig a külpolitika mezején épen szokatlan tevékenység tartja a kedélyeket izgalomban, mintha idegerősitő fürdők már nem is léteznének, s a diplomaták a lankasztó hőségben sem tudnának kifáradni. A Balkán-félsziget függőben levő kérdései közül a legfőbb ugyan még mindig alussza látszó álmát, s Szófia felől nem igen szárnyal valami újabb hír, hanem mindegyre csak a régi dallam újul föl, a fejedelem-jelöltség ügyében. Egyfelől Dadian, másfelől Koburg, meg Battenberg, a török közbenjárás és az orosz merev visszautasítás, a jóakaró tanácsok, s csititó békitések: ime a váltakozó napok állandó beszédtárgyai, anélkül, hogy a dolog maga az elmélet körét túllépné, úgy, hogy már-már a fejedelemnélküli fejedelemség favaskarikája is a lehetőségek színében kezd föltűnni. Egy kis változatosság kedvéért aztán Szerbia vette át Bulgária szerepét, s ha nem is épen állami csínnyel, de legalább egy kis csöndes palota-forradalommal lepve meg a világot, Natália és Milán homályos történetével egyfelől s a Risztics tisztálkodásával másfelől, rebuszokat adogat föl Európának, melyeknek nagyon is gyönge kulcsaként tekinthető a királynő küszöbön álló hazautazása, a Milán bécsi tisztelgése s a szerb miniszterelnök magyarázó jegyzéke, melyet a szentpétervári szerb követ visszahívó levelének bemutatása, elég sajátságos színben tüntet föl. Mindezen mozgalmak csak halvány buborékozásnak tetszenek azonban ahoz az egész komolynak látszó zajongáshoz és háborgáshoz képest, a melyet a régóta képzelődő s az imént már befejezettnek hirdetett egyezmény támasztott az egyptomi kérdés ügyében , amelyet a hivatalos angol nyilatkozatok szerint már tegnapelőtt alá kell vala a török részről épen úgy írni, mint az angol kormány már előzetesen sanctionálta vala. Francziaország azonban nagy hirtelen csak állást foglalt a kiegyezés ellen és saját érdekeltségének ürügye alatt, állítólag a leghatározottabb óvást emelte az egyoldalú intézkedés ellenében s hogy az ügy még bonyolodottabbá váljék, s Oroszországnak is egyszerre csak eszébe jutott, hogy ázsiai birtokainak török területből foglalt részei iránt oly biztosítékokat követeljen, amelyeknek éle egyenesen Anglia ellen van fordítva. Anglia ugyan szigorú hang(* figyelmezteti a fényes portát, hogy egy magaszerű nagyhatalmasság már elfogadott szerződését nem lehet és nem szabad csak amúgy kurtán s furcsán nem lettnek tekinteni, de azért a török aláírás még mindig késlekedik s mint mondatik: az ünnepek leteltéig el is halasztatott, mig viszont a franczia lapok nagy büszkén hirdetik, hogy Francziaország mindama következményekért felelősséget vállal, amelyek Törökországot az egyezmény alá nem írásából érhetik. Alig csitult le, tehát, az a fenyegető izgalom, amelyet Francziaországban a lipcsei felségsértési pörök lefolyása idézett elő; alig kezdett a német-franczia, már annyiszor ismétlődő feszültség a higgadtabb fölfogásnak helyet engedni s máris újabb conflictus készül, sőt ijesztget a nyughatatlan Gallia és a conservativ párt uralma idején rendesen erőszakoskodó Albion között, tetézve még az angol-orosz ellentét ismét előtérbe lépésével is. Úgy látszik, ehez képest, hogy a diplomatiai szélcsönd ez idén, a saison morte mellett is, arcticus zivataroknak készül helyét átengedni, ha, ugyan, a három császár mind gyakrabban emlegetett találkozása valósággá nem válik s a bajszövő nemzetek verekedésre hajló kedvét egy kis jótékony zuhannyal, a fürdőidény természetéhez képest, lehűteni nem fogja. Holnapután már letelik a török részről kitűzött újabb terminus sakkot, aztán, megválik, ha a porta aláírja-e az egyptomi szerződést s ha ehez képest, kell-e az angol-franczia-orosz gomolygásból zivatar kitörését várnunk? (Kolozsvár, júl. 1.) Persze, az más! A töbi kerületben pótválasztás lesz. Mérsékelt ellenzéki és függetlenségi jelöltek állanak egymással szemben, tehát a szabadelvű párt nincs érdekelve a küzdelemnél, amely — úgy látszik — nem minden koczódás nélkül foly. Az „Egyetértés“ czímű függetlenségi lap indíttatva érzi magát megereszteni egy szabadelvűpártiakkal szemben szokásos frázist és így ir: „Hallatlan erőszakoskodást követ el a megyei tisztikar a mérsékelt ellenzéki Goda Béla érdekében, Hentaller Lajos függetlenségi jelölttel és pártjával szemben.“ Nosza, felzúdul erre a mérsékelt ellenzéki „Pesti Napló“ és a következőket írja: „Mi hitelt érdemlő helyről a felől értesülünk, hogy a töbi kerületben nem a mérsékelt ellenzéki jelölt érdekében történnek bizonyos intézkedések, hanem a társadalmi rend érdekében, mely az ott folyó igen erős szocziális izgatás következtében fenyegetettnek látszik.“ 152. szám. Persze, hogy a Naplónak kétségkívül igaza is van. Csakhogy ép ennyire őszintének kellene lennie az úgynevezett „hallatlan erőszakoskodás“ megmagyarázásában olyankor is, mikor — szabadelvűpárti jelöltről van szó. De hát, az más ! (Kolozsvár, júl. 1.) A külföldről. A bolgár szobranye összehívásának sokat emlegetett kérdése folyvást előtérben van. Az érdekelt hatalmak részéről, a bolgár ügyben jó idő óta semmiféle nyilatkozat nem történt, de a szófiai kormány annál élénkebben buzgólkodik abban, hogy a válságot megcdára segítse. A köz • hangulat és — úgy látszik — maga a kormány is a mellett van, hogy a szobranye a fejedelemválasztás kérdésével is foglalkozzék. Megint emlegetik Koburg Ferdinánd nevét, miután a volt fejedelem megválasztása úgy sem volna egyéb czéltalan és esetleg káros demonstrácziónál, mert Sándor herczegnek változhatlan elhatározása, hogy a bolgár trónra többé nem reflektál. Bulgária válsága a szobranye összehívása által mindenesetre napirendre kerül ismét és talán most — az általánosan békésebb hangulatban — sikerülni fog azt egyelőre el is nyugtatni. A franczia-német viszonyokban újabb feszültség állott be. A német sajtó meglehetős ingerült hangon foglalkozik a francziaországi eseményekkel és a csekélyebb jelentőségű németellenes tüntetéseket is fenyegető, nyugtalanító színekben állítja saját közönsége elé. Az újabb keverüség egyik fő oka az, hogy Francziaország az egyptomi kérdésben a német tendenciák ellen járt el, midőn — Oroszországgal kezet fogva — meghiúsítani igyekezett az angol-török szerződés ratifikálását. E szerződés ügyében a lapok most közlik azon erélyes hangú emlékiratot, melyet a konstantinápolyi franczia nagykövet intézett a szultánhoz. Ebben a követ kijelenti, hogy a szerződés ratifikálása esetén a franczia kormány kénytelen volna szigorúbb figyelmet fordítani érdekeinek megóvására, „minthogy ezek a középtengeren fennálló egyensúly megzavarása által veszélyeztetve volnának. „Ellenben, ha a conventio meg nem erősíttetnék, Francziaország minden formának megfelelő kategorikus biztosítást nyújt a szultánnak az iránt, hogy az ebből eredhető következményekkel szemben a portának védelmére fog állani. Páriából azt jelentik, hogy a nagykövet a franczia kormány tudt. akkal járt el, midőn ez emlékiratot intézte a kormányhoz , ami — hir szerint— félhivatalosan az angol kormánnyal is közöltetett. A franczia kormány és a pártviszonyok. Amióta sikerült Mac-Mahont az elnöki székből lemondásra kényszeríteni s a határozott monarchista színezetű kormányokat ép oly határozott köztársasági államférfiak kormányaival helyettesíteni: Francziaországban egy minisztérium sem volt képes nyolcz hónapnál hosszasabb ideig a kormányrudnál megmaradni s az államügyeket egy bizonyos állandó és határozott irányban tovább vezetni. — Rövidebb ideig kormányzott akárhány, de hosszasabban nyolcz hónál, kivéve talán az egy Ferry-minisztériumot, amely mégis tizenegy hónapig maga körül olyan, amilyen többséget egyesített, egy sem. Nyolcz hó az idő, amely a franczia kormányoknak adva van, és mint a kérésznek az ő egy napos élete, hogy azalatt megkösse a franczia-orosz szövetséget, megalázza Németországot, ellenállhatatlanná tegye a franczia hadsereget, megszilárdítsa a köztársasági intézményeket és elenyésztesse az államháztartásban mutatkozó 250—300 millió frank krónikus deficitet. Mert ez idő leteltével megbukik. Megbukik, ha e nagy feladatok teljesítésére képesnek mutatkozik, még ha teljesen képtelennek bizonyult, még ha hibát követett, meg, ha mindenkinek megelégedésére kormányzott. Hogy leszavaztatása miért következett be, sokszor maguk a francziák sem tudják, a külföld pedig egészen el van ámulva felette. Gumberta kormánya bukott, mert a lajstrom szerinti szavazást óhajtotta keresztülvinni, s ez elég volt arra, hogy ugyanazon franczia kamara, amely pár hónap múlva e szavazási módot törvényerőre emelte, a „lehetségek minisztériumát“ roppant többéggel leszavazza. Ferry kormányának buknia kellett, mert Tonkingból egy megijedt alezredes véletlenül csatavesztésről táviratozott, holott csak egy kisebb csetepatéban vezettek vissza a franczia csapatok. Freycinetnek be kellett nyújtania lemondását, mert sikerült ugyan keresztülvinnie az uralkodó családok fejeinek száműzetését, de leszavaztatott egy harmadrangú pénzügyi kérdésben. A példákat a végletekig lehetne folytatni, de elég itt még a legutolsót, a Goblet-kormány bukását felemlítenünk. Ápril hó elején felvetvén Gob.^c a kamara előtt a bizalmi kérdést, oly óriási többség nyilatkozott mellette, amely majdnem páratlan a köztársasági kormányok történetében. Győzelmét fel akarván használni, keresztülviszi a pénzügyi bizottság választását és sikerül e mindenható bizottságot csaknem kizárólag a minisztérium személyes barátaiból egybeállítania, a monarchista töredékek teljes kizárásával. S mi történik? Alig egy hó telt el, ugyanez a pénzügyi bizottság leszavaztatja a Goblet-minisztériumot, utódja, Rouvier, pedig csak a perhorrescált király-párti szavazatok segélyével képes magát ideig-óráig fenntartani. Sokáig semmi esetre sem, mert hiszen köztársasági kormány, melyet monarchista többség támogat, oly képtelenség, amely másutt sem ígérne hosszú életet,annál kevésbbé Francziaországban, hol az emberek szeretnek maguknak hízelegni azzal, hogy államéletükben minden elvi következetlenséget megsemmisítenek, ha mással nem, hát petróleummal, vagy a guillotineual. Igen természetesen, a franczia képviselő urak e kormány buktató mániájának, amelyet a mi hazai ellenzékünk valószínűleg titkos irigységgel szemlél, meg vannak a maga hasznos következményei. Jelesen abban, hogy a kormányok elébe szabott nagy feladatok még mindig betöltésre várnak, így például a hőn óhajtott franczia orosz szövetség még mindig csak jámbor óhajtás, mert hiszen mikor egy külügyminiszternek sikerült maga és a franczia kormány iránt a cári udvarnál némi bizalmat ébresztenie — egy virradó reggelre szépen leszavazták, s az orosz udvar soha sem lehet biztonságban a felett, hogy a következő nap szövetséges társa külügyeit nem e Floquet fogja vezetni, ki orosz-ellenes érzelmeiről oly ecclatans bizonyítékot adott, avagy nem kerülnek-e kormányra Rochefort úr és társai, a petroleum szomorú emlékű hősei, a párisi érsek és társainak véreskezű gyilkosai, akikkel szövetkezni kissé mégis degoutant dolog a Romanoffok utódainak. A köztársasági intézmények megszilárdítása pedig oly annyira sikerült, hogy az utóbbi általános szavazásnál hét millió franczia polgár közül három milliónál több nyilatkozott a monarchikus eszmék képviselői mellett. A hadsereg papíron óriási számokat tüntet fel, de a valóságban alig lehet Európában katonaságot látni, amely kevesebb katonai jelleggel, s fegyelmezetlenebb lenne. Az évi deficit 150 millió frankról közel 300 millióra szökkent, s Németország annyira nincs megalázva, hogy a legutóbbi hetekben még oly vad chauvinisták is, mint Rochefort, az Intransigeantban hálálkodva ismerték el, hogy a német háború veszélyét egyedül Oroszország hárította el róluk, s e nélkül az 1870—1871-iki események újabb kiadásban ismétlődtek volna. Az ország beligazgatása pedig senyved e folytonos kormányválságok alatt; a kamarák évek során át alig képesek a már-már nélkülözhetetlen reformtörvényekkel foglalkozni. Törvénykezés, közigazgatás terén nagyrészben a császárság, sőt részben az 1820— 1830-ban hozott törvények rendelkezései mennyire nem felelnek meg a megváltozott viszonyoknak és egy köztársasági állam érdekeinek, alig igényel bizonyítást. E gyönyörűséges eredményeknek pedig egyszerűen az az oka, hogy Francziaországban, amióta a kamarákban köztársasági többség ül, voltaképen nincs többség. Minden létező kormány tulajdonképen kisebbségi kormány, mert nincs mögötte párt, amelyre bizton számíthatna. Fennáll, s mig a különböző párttedékek mindenikének úgy tetszik. Létezése e töredékek nagyravágyó vezéreinek kegyelmétől függ, s egyetlenegynek sértse meg ambíczióját — bukása meg van pecsételve. A képviselők többsége köztársasági. De közös néven kívül mi sem csatolja egymáshoz. Sőt még a köztársasági államformát is eltérőleg értelmezik. Tényleg a mérsékelt köztársaságiak „polgár-köztársasága“ közelebb áll a monarchisták állameszméjéhez, mint Clemenceau és társai communisticns irányú köztársasága. Névleg azonban körülbelül 320—340 köztársasági képviselő áll szemben 180 monarchiátával. E háromszázhúsz képviselő három, illetve négy töredékre oszlik. Legtekintélyesebb köztük az „Union republicaine“ 110 taggal. E pártot régebben Gambetta vezérelte, újabban titokban Jules Ferry, nyíltan Spalier, Ribot és a mostani kormányelnök Rouvier. Egyesíti magában Francziaország legmérsékeltebb és legbefolyásosabb köztársasági államférfiait. Ez épen mérsékelt iránya miatt a tömeg előtt népszerűtlen, s vidéki irányadó férfiat jogosan, vagy A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Az elhagyatott úrilak. — Emlék a múltból. — Dr. LÁZÁR GYULÁ - tól. (6) (Folytatás.) Egy könnyű, de erős és kényelmes utazó kocsi, megrakva minden szükségesekkel, készen állott az erdélyi útra, mely országról mi közönséges emberek csak annyit tudtunk, hogy rengeteg hegyei hemzsegnek a medvéktől s a magyarokat sehogy sem szívelő vad oláhoktól; kik mihozzánk is elvetődnek néha mint czigányok ás medvetánczolatók. S midőn ismerőseim hallották, hogy én vagyok az uraságtól kiszemeltés a kocsit a veszélyes nagy uton vezetni, mindnyájan megsajnáltak , s nem egy lány megsiratott, mintha már meghaltam volna. Mert általánosan az volt a vélemény, a magamféle emberek körében, hogy a kalandos útról élve nem fogok többé visszatérni. Elutazásunk napja végre megérkezett , búcsút vettünk csendes kis falunktól. Fiatal Dram, ki akkoron ezt a tágas hajlékot egyedül lakta, mert szülei már nem voltak életben, a búcsúval nem foglalkozott annyit, mint én, ki testvéreket s egyéb rokonokat hagytam el. A pompás négy sárga, mely a kocsi elé volt fogva, türelmetlenül kapálódzott; utolsó készülődéseink nyilván sokáig tartottak a tüzes páráknak. Végre, miután uram elfoglalta helyét s az öreg, könnyekig meghatott kulcsárnénak s a szinte megjelent ispánnak a házat és gazdaságot még egyszer gondozásukba ajánlotta — kirobogtunk a tágas kapun a göröngyös országútra, mely akkor még sokkal rosszabb volt, mint jelenleg. Nemsokára messze túl valánk G* . . . határán s még mielőtt delet harangoztak, V* .. -ben állapodtunk meg, megyénk központjában. L unk szerencsés volt, másnap Budára érkeztünk, hol két napig pihentünk. Azután a Tiszán és Nagyváradon keresztül nyolczadnapra eljutottunk Kolozsvárra. Még két nap se* . . .-ban voltunk, uram rokonánál, ki bennünket igaz magyar vendégszeretettel fogadott. A napok itt nagyon gyorsan múltak, mindegyike ünnep volt, mely seregedtől hozta a vendégeket a környékből. Hol itt, hol ott mulattak, én nem voltam mindig árammal, mert sárgáinkat kímélni kellett, ámbár a hosszú utat tulajdonképen fel sem vették. Mindenekből, mit láttam és hallottam, azt kelle következtetnem, hogy uramnak itt mód nélkül tetszett. Hanem azért legszívesebben időzött B*-ben, hol az a szép kisasszony lakott, kiről már otthon oly sokat hallottam beszélni. Uram látogatásai B*-ben az utolsó időben különösen gyakran ismétlődtek; alig múlt el egy nap anélkül, hogy oda e rindult volna ; nemsokára nyílt titok volt köztünk szolgák közt is, hogy fiatal uram megkóvette a W* bárókisasszony kezét, így hívták a sokat magasztalt szépséget, s hogy az esküvő a legközelebbi farsang alatt fog megtörténni. Nem tudom, mi történt velem akkor, de én nem voltam megelégedve ezzel a hírrel. De hát hogy is lehettem volna ? Azt hallottam, hogy jövendő úrnőm nem is magyar, hanem szász, s hogy nem is beszél magyarul. Mi is bírhatta rá uramat, egy idegent venni nőül ? hát nem volt erre méltó otthon, azok közül a sok szép magyar leányok közül egyik sem?... No, de hát az uraknak néha furcsa kívánságaik vannak, gondolom, melyeket mi közönséges emberek nem értünk, s ámbár sehogysem tudtam magamat ebbe a választásba beletalálni,lassankint mégis megnyugodtam. Végre, már deczember elején volt, hanem Erdélyben úgy nézett ki, mintha már újév körül lett volna az idő, s hazafelé készültünk. Ifjú uram szótlan és búsnak látszik, mintha valami nagy beteg lett volna, talán az is volt, s miután búcsút vett rokonaitól és barátaiból, intett, hogy nógassam gyors ügetésre a sárgákat. Ez azonban épen nem volt szükséges, mert a kipihent párok úgy indultak meg mint a sárkányok, alig győztem őket fékezni, mikor a ködös, de jó karban lévő országútra kiértünk. Zavaros őszi nap volt, a fák kopár ágait behintette a fagyos harmat. 11/013 napon vidám embereknek nem is kellene útra menniök, nehogy elveszítsék jó kedvüket. Az országút kihalt és elhagyatott volt, s ha itt-ott egy magányos hajlék vagy major mellett elhaladtunk vagy egy piszkos oláh falun végig döczögtünk, mindannyiszor ránk röffent egy kiéhezett dozzantos ebhad, melyekről sokáig azt hittem, hogy igazi valóságos farkasok. Az emberek, kikkel elvétve találkozánk, ép oly barátságtalanok voltak, mint az idő és a környezet. A fákon, melyek darabonkint az országutat szegélyezték s néhol még sárgás fonnyadt lombozatot mutattak, helylyel közzel sajátságos dolgok voltak láthatók. Az, mi róluk lomhán súlyosan lógott alá, bizonyára nem ott termett. Útonálló rablók voltak, kiket az akkori igazságszolgáltatás elrettentő példaképen azon helyen függeszte fel, hol a gonosztevőket kézrekerítenie sikerült. Többnyire oláhok voltak, ruházatuk után ítélve, ezek a szerencsétlenek. Így haladtunk tovább hosszabb tartózkodás nélkül s tizenkét napi megerőltető utazás után szerencsésen haza érkeztünk a csendes kis G-be, anélkül, hogy legkisebb bajunk történt volna. Uram az egész után szószegény és látszólag bu8komor volt. Hasztalan akartam egyszer másszor egy kis beszélgetésre rávenni, a mint ehez meg voltam szokva s mit eddig sohasem vett tőlem rész néven; alig kaptam egy egy rövid vagy nem ritkán elutasító választ ; megtörtént néha az is, hogy egészen szó nélkül hagyta megjegyzésemet. Végre hozzá törődtem uram különös modorához. As fájt leginkább bolondos szivemnek, hogy látszólag elvesztettem uram bizalmát, a mit megint bizonyosan annak az idegen, nem magyar hölgynek köszönhettem, ki most uram minden gondolkozását és érzését egyedül vette igénybe. S mig igy tűnődtem és töprenkedtem, hogy miként is lehetséges az, hogy egy magyar nemes egy idegen, magyarul sem tudó hölgyet vesz nőül, — komolyan nehezteltem hölgyre, s elneveztem őt boszorkánynak, csalfának s a jó Isten tudja, minek; de hát miért is bűvölte meg annyira fiatal uramat.... Alig érkeztünk haza G*re, midőn V*ből egyszerre egész serege a kézmiveseknek költözött hozzánk,kik az arilakot mindnen zugában felforgatták, kárpitoztak, mázoltak, gyalultak stb. szóval a régi egyszerű de kényelmes lakból pompás termeket csináltak, melyekben ítélésem szerint a császár is meglakhatott volna. Semmi sem maradt a régi helyén, minden uj, pompás, díszes volt s arra látszott mutatni, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben, így is volt. Fiatal uram legénységénk napjai meg voltak számlálva, a régóta majdnem üresen álló tágas urilaknak kívülről és belülről meg kelle változnia, hogy méltóan fogadja be a vendéget, ki ott nemsokára felüti az irigyelt háziasszony tanyáját, hogy azontúl mint jótékony szellem boldoggá legyen és boldoggá tegyen. (Folyt, köv.l