Kolozsvár, 1887. július-december (1. évfolyam, 152-305. szám)

1887-07-01 / 152. szám

l-ső évfolyam. 1887. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, péntek, július 1. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre.............................16 frt. Fél évre....................................8 frt. Negyedévre...............................4 frt. Egy hóra...............................1 frt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy C1 centiméternyi tér Ára 4 kr. Gyá­rosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. GOMOLYGÁS. Kolozsvár, julius 1. (M.) Máskor, nyár szakának köze­ledtével, az ország fülledt levegőjébe ful­lad a politika; —most, mintha az idő­járás szokásainak megváltozásaival ez az áramlat is irányt változtatott volna. Nyarunk derekát ketté vágták a válasz­tási mozgalmak és küzdelmek, s a hul­lámok máig verdesik a partokat, — min­denféle nyilatkozatok, vádak és czáfola­­tok, recriminatiók és mentegetőzések tarkitván a belpolitika felszínét, mig a külpolitika mezején épen szokatlan te­vékenység tartja a kedélyeket izgalom­ban, mintha idegerősitő fürdők már nem is léteznének, s a diplomaták a lan­­kasztó hőségben sem tudnának kifá­radni. A Balkán-félsziget függőben levő kérdései közül a legfőbb ugyan még min­dig alussza látszó álmát, s Szófia felől nem igen szárnyal valami újabb hír, ha­nem mindegyre csak a régi dallam újul föl, a fejedelem-jelöltség ügyében. Egyfe­lől Dadian, másfelől Koburg, meg Bat­tenberg, a török közbenjárás és az orosz merev visszautasítás, a jóakaró taná­csok, s csititó békitések: ime a váltako­zó napok állandó beszédtárgyai, a­nél­kül, hogy a dolog maga az elmélet körét túllépné, úgy, hogy már-már a fejedelem­­nélküli fejedelemség fa­vaskarikája is a lehetőségek színében kezd föltűnni. Egy kis változatosság kedvéért az­tán Szerbia vette át Bulgária szerepét, s ha nem is épen állami csín­­nyel, de le­galább egy kis csöndes palota-forrada­lommal lepve meg a világot, Natália és Milán homályos történetével egyfelől s a Risztics tisztálkodásával másfelől, re­­buszokat adogat föl Európának, melyeknek nagyon is gyönge kulcsaként tekinthető a királynő küszöbön álló hazautazása, a Milán bécsi tisztelgése s a szerb minisz­terelnök magyarázó jegyzéke, melyet a szentpétervári szerb követ visszahívó le­velének bemutatása, elég sajátságos szín­ben tüntet föl. Mindezen mozgalmak csak halvány buborékozásnak tetszenek azonban ahoz az egész komolynak látszó zajongáshoz és háborgáshoz képest, a melyet a rég­óta képzelődő s az imént már befejezett­nek hirdetett egyezmény támasztott az egyptomi kérdés ügyében , a­melyet a hivatalos angol nyilatkozatok szerint már tegnapelőtt alá kell vala a török részről épen úgy írni, mint az angol kormány már előzetesen sanctionálta vala. Francziaország azonban nagy hirtelen csak állást foglalt a kiegyezés ellen és saját érdekeltségének ürügye alatt, ál­lítólag a leghatározottabb óvást emelte az egyoldalú intézkedés ellenében s hogy­­ az ügy még bonyolodottabbá váljék, s Oroszországnak is egyszerre csak eszébe­­ jutott, hogy ázsiai birtokainak török te­­­­rületből foglalt részei iránt oly biztosí­tékokat követeljen, a­melyeknek éle egyenesen Anglia ellen van fordítva. An­glia ugyan szigorú hang(*­ figyelmezteti a fényes portát, hogy egy magaszerű nagyhatalmasság már elfogadott szerző­dését nem lehet és nem szabad csak amúgy kurtán s furcsán nem lettnek tekinteni, de azért a török aláírás még mindig késlekedik s mint mondatik: az ünnepek leteltéig el is halasztatott, mig viszont a franczia lapok nagy büszkén hirdetik, hogy Francziaország mindama következményekért felelősséget vállal, a­melyek Törökországot az egyezmény alá nem írásából érhetik. Alig csitult le, tehát, az a fenyege­tő izgalom, a­melyet Francziaországban a lipcsei felségsértési pörök lefolyása idézett elő; alig kezdett a német-fran­­czia, már annyiszor ismétlődő feszültség a higgadtabb fölfogásnak helyet enged­ni s máris újabb conflictus készül, sőt ijesztget a nyughatatlan Gallia és a con­­servativ­ párt uralma idején rendesen erő­szakoskodó Albion között, tetézve még az angol-orosz ellentét ismét előtérbe lépésével is. Úgy látszik, ehez képest, hogy a dip­­lomatiai szélcsönd ez idén, a saison mor­te mellett is, arcticus zivataroknak ké­szül helyét átengedni, ha, ugyan, a há­rom császár mind gyakrabban emlege­tett találkozása valósággá nem válik s a bajszövő nemzetek verekedésre hajló kedvét egy kis jótékony zuhan­nyal, a fürdő­idény természetéhez képest, lehűte­ni nem fogja. Holnapután már letelik a török részről kitűzött újabb terminus sakkot, aztán, megválik, ha a porta aláírja-e az egyptomi szerződést s ha ehez képest, kell-e az angol-franczia-orosz gomolygás­­ból zivatar kitörését várnunk? (Kolozsvár, júl. 1.) Persze, az más! A töb­i kerületben pótválasztás lesz. Mérsékelt ellenzéki és függetlenségi jelöltek állanak egy­­mással szemben, tehát a szabadelvű párt nincs érdekelve a küzdelemnél, a­mely — úgy lát­szik — nem minden koczódás nélkül foly. Az „Egyetértés“ czímű függetlenségi lap indíttat­va érzi magát megereszteni egy szabadelvű­­pártiakkal szemben szokásos frázist és így ir: „Hallatlan erőszakoskodást követ el a megyei tisztikar a mérsékelt ellenzéki Goda Béla ér­dekében, Hentaller Lajos függetlenségi jelölttel és pártjával szemben.“ Nosza, felzúdul erre a mérsékelt ellenzé­ki „Pesti Napló“ és a következőket írja: „Mi hitelt érdemlő helyről a felől értesülünk, hogy a töb­i kerületben nem a mérsékelt ellenzéki jelölt érdekében történnek bizonyos intézkedé­sek, hanem a társadalmi rend érde­kében, mely az ott folyó ige­n erős szocziá­­lis izgatás következtében fenyegetet­tnek látszik.“ 152. szám. Persze, hogy a Naplónak kétségkívül iga­za is van. Csakhogy ép ennyire őszintének kellene lennie az úgynevezett­ „hallatlan erő­szakoskodás“ megmagyarázásában olyankor is, mikor — szabadelvűpárti jelöltről van szó. De hát, az más ! (Kolozsvár, júl. 1.) A külföldről. A bol­gár szobranye összehívásának sokat emle­getett kérdése folyvást előtérben van. Az érde­kelt hatalmak részéről, a bolgár ügyben jó idő óta semmiféle nyilatkozat nem történt, de a szó­fiai kormány annál élénkebben buzgólkodik ab­ban, hogy a válságot m­egc­dá­­ra segítse. A köz • hangulat és — úgy látszik — maga a kormány is a mellett van, hogy a szobranye a fejedelem­választás kérdésével is foglalkozzék. Megint em­legetik Koburg Ferdinánd nevét, miután a volt fejedelem megválasztása úgy sem volna egyéb czéltalan és esetleg káros demonstrácziónál, mert Sándor herczegnek változhatlan elhatározása, hogy a bolgár trónra többé nem reflektál. Bulgária vál­sága a szobranye összehívása által mindenesetre napirendre kerül ismét és talán most — az ál­talánosan békésebb hangulatban — sikerülni fog azt egyelőre el is nyugtatni. A f­ra­nczi­a-n­é­me­t viszonyokban újabb feszültség állott be. A német sajtó meglehetős in­gerült hangon foglalkozik a francziaországi ese­ményekkel és a csekélyebb jelentőségű német­elle­nes tüntetéseket is fenyegető, nyugtalanító színek­ben állítja saját közönsége elé. Az újabb keve­­rüség egyik fő oka az, hogy Francziaország az egyptomi kér­désben a német tendenciák ellen járt el, midőn — Oroszországgal kezet fogva — meghiúsítani igyekezett az angol-török szerződés ratifikálását. E szerződés ügyében a lapok most közlik azon erélyes hangú em­lékirato­t, melyet a konstantinápolyi franczia nagykövet intézett a szultánhoz. Ebben a követ kijelenti, hogy a szerződés ratifikálása esetén a franczia kormány kénytelen volna szigorúbb figyelmet fordítani ér­dekeinek megóvására, „minthogy ezek a közép­tengeren fennálló egyensúly megzavarása által ve­szélyeztetve volnának. „Ellenben, ha a conventio meg nem erősíttetnék, Francziaország minden for­mának megfelelő kategorikus biztosítást nyújt a szultánnak az iránt, hogy az ebből eredhető kö­vetkezményekkel szemben a portának védelmére fog állani. Páriából azt jelentik, hogy a nagykö­vet a franczia kormány tudt. akkal járt el, mi­dőn ez emlékiratot intézte a kormányhoz , a­mi — hir szerint— félhivatalosan az angol kormán­­nyal is közöltetett. A franczia kormány és a párt­viszonyok. A­mióta sikerült Mac-Mahont az elnöki székből lemondásra kényszeríteni s a határo­zott monarchista színezetű kormányokat ép oly határozott köztársasági államférfiak kormányai­val helyettesíteni: Francziaországban egy mi­nisztérium sem volt képes nyolcz hónapnál hosszasabb ideig a kormányrudnál megmaradni s az államügyeket egy bizonyos állandó és ha­tározott irányban tovább vezetni. — Rövidebb ideig kormányzott akárhány, de hosszasabban nyolcz hónál, kivéve talán az egy Ferry-mi­­nisztériumot, a­mely mégis t­i­ze­n­e­gy hóna­pig maga körül olyan, a­milyen többséget egyesített, egy sem. Nyolcz hó az idő, a­mely a franczia kormányoknak adva van, és mint a kérésznek az ő egy napos élete, hogy azalatt megkösse a franczia-orosz szövetséget, meg­alázza Németországot, ellenállhatatlanná tegye a franczia hadsereget, megszilárdítsa a köztár­sasági intézményeket és elenyésztesse az ál­lamháztartásban mutatkozó 250—300 millió frank krónikus deficitet. Mert ez idő leteltével megbukik. Megbukik, ha e nagy feladatok tel­jesítésére képesnek mutatkozik, még ha telje­sen képtelennek bizonyult, még ha hibát kö­vetett,­­ meg, ha mindenkinek megelégedésére kormányzott. Hogy leszavaztatása miért követ­kezett be, sokszor maguk a francziák sem tud­ják, a külföld pedig egészen el van ámulva felette. Gumbert­a kormánya bukott, mert a lajstrom szerinti szavazást óhajtotta keresztül­vinni, s ez elég volt arra, hogy ugyanazon franczia kamara, a­mely pár hónap múlva e szavazási módot törvényerőre emelte, a „lehet­­ségek minisztériumát“ roppant többéggel le­szavazza. Ferry kormányának buknia kellett, mert Tonkingból egy megijedt alezredes vé­letlenül csatavesztésről táviratozott, holott csak egy kisebb csetepatéban vezettek vissza a fran­czia csapatok. Freycinetnek be kellett nyújta­nia lemondását, mert sikerült ugyan keresztül­vinnie az uralkodó családok fejeinek száműze­tését, de leszavaztatott egy harmadrangú pénz­ügyi kérdésben. A példákat a végletekig lehetne folytat­ni, de elég itt még a legutolsót, a Goblet-kor­­mány bukását felemlítenünk. Ápril hó elején felvetvén Gob.­^c a kamara előtt a bizalmi kérdést, oly óriási többség nyilatkozott mel­lette, a­mely majdnem páratlan a köztársasági kormányok történetében. Győzelmét fel akarván használni, keresz­tülviszi a pénzügyi bizottság választását és si­kerül e mindenható bizottságot csaknem kizá­rólag a minisztérium személyes barátaiból egy­­beállítania, a monarchista töredékek teljes ki­zárásával. S mi történik? Alig egy hó telt el,­­ ugyanez a pénzügyi bizottság leszavaztatja a Goblet-minisztériumot, utódja, Rouvier, pe­dig csak a perhorrescált király-párti szavaza­tok segélyével képes magát ideig-óráig fenn­tartani. Sokáig semmi esetre sem, mert hiszen köztársasági kormány, melyet monarchista többség támogat, oly képtelenség, a­mely másutt sem ígérne hosszú életet,annál kevésbbé Fran­­cziaországban, hol az emberek szeretnek ma­guknak hízelegni azzal, hogy államéletükben minden elvi következetlenséget megsemmisíte­nek, ha mással nem, hát petróleummal, vagy a guillotineual. Igen természetesen, a franczia képviselő urak e kormány­ buktató mániájának, a­melyet a mi hazai ellenzékünk valószínűleg titkos irigységgel szemlél, meg vannak a maga hasz­nos következményei. Jelesen abban, hogy a kormányok elébe szabott nagy feladatok még mindig betöltésre várnak, így például a hőn óhajtott franczia orosz szövetség még mindig csak jámbor óhajtás, mert hiszen mikor egy külügyminiszternek sikerült maga és a fran­czia kormány iránt a c­ári udvarnál némi bi­zalmat ébresztenie — egy virradó reggelre szépen leszavazták, s az orosz udvar soha sem lehet biztonságban a felett, hogy a következő nap szövetséges társa külügyeit nem e Floquet fogja vezetni, ki orosz-ellenes érzelmeiről oly ecclatans bizonyítékot adott, avagy nem ke­­rülnek-e kormányra Rochefort úr és társai, a petroleum szomorú emlékű hősei, a párisi ér­sek és társainak véreskezű gyilkosai, a­kik­kel szövetkezni kissé mégis degoutant dolog a Romanoffok utódainak. A köztársasági in­tézmények megszilárdítása pedig oly annyira sikerült, hogy az utóbbi általános szavazásnál hét millió franczia polgár közül három millió­nál több nyilatkozott a monarchikus eszmék képviselői mellett. A hadsereg papíron óriási számokat tün­tet fel, de a valóságban alig lehet Európában katonaságot látni, a­mely kevesebb katonai jel­leggel, s fegyelmezetlenebb lenne. Az évi de­­fic­it 150 millió frankról közel 300 millióra szökkent, s Németország annyira nincs meg­alázva, hogy a legutóbbi hetekben még oly vad chauvinisták is, mint Rochefort, az Intransi­­geantban hálálkodva ismerték el, hogy a né­met háború veszélyét egyedül Oroszország há­rította el róluk, s e nélkül az 1870—1871-iki események újabb kiadásban ismétlődtek volna. Az ország beligazgatása pedig senyved e foly­tonos kormányválságok alatt; a kamarák évek során át alig képesek a már-már nélkülözhe­tetlen reformtörvényekkel foglalkozni. Törvénykezés, közigazgatás terén nagy­részben a császárság, sőt részben az 1820— 1830-ban hozott törvények rendelkezései men­­nyire nem felelnek meg a megváltozott viszo­nyoknak és egy köztársasági állam érdekeinek, alig igényel bizonyítást. E gyönyörűséges eredményeknek pedig egyszerűen az az oka, hogy Francziaországban, a­mióta a kamarákban köztársasági többség ül, voltaképen nincs többség. Minden létező kormány tulajdonképen kisebbségi kormány, mert nincs mögötte párt, a­melyre bizton szá­míthatna. Fennáll, s mig a különböző pártte­­dékek mindenikének úgy tetszik. Létezése e töredékek nagyravágyó vezéreinek kegyelmétől függ, s egyetlen­egynek sértse meg ambíczió­­ját — bukása meg van pecsételve. A képviselők többsége köztársasági. De közös néven kívül mi sem csatolja egymáshoz. Sőt még a köztársasági államformát is eltérő­­leg értelmezik. Tényleg a mérsékelt köztársa­ságiak „polgár-köztársasága“ közelebb áll a monarchisták állameszméjéhez, mint Clemen­­ceau és társai communisticns irányú köztársa­sága. Névleg azonban körülbelül 320—340 köz­­társasági képviselő áll szemben 180 monarchiá­­tával. E háromszázhúsz képviselő három,­­ il­letve négy töredékre oszlik. Legtekintélyesebb köztük az „Union republicaine“ 110 taggal. E pártot régebben Gambetta vezérelte, újabban titokban Jules Ferry, nyíltan Spalier, Ribot és a mostani kormányelnök Rouvier. Egyesíti ma­­­gában Francziaország legmérsékeltebb és leg­befolyásosabb köztársasági államférfiait. Ez épen mérsékelt iránya miatt a tömeg előtt népsze­rűtlen, s vidéki irányadó férfiat jogosan, vagy A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Az elhagyatott úrilak. — Emlék a múltból. — Dr. LÁZÁR GYULÁ - tól. (6) (Folytatás.) Egy könnyű, de erős és kényelmes utazó kocsi, megrakva minden szükségesekkel, készen állott az erdélyi útra, mely országról mi közön­séges emberek csak annyit tudtunk, hogy ren­geteg hegyei hemzsegnek a medvéktől s a ma­gyarokat sehogy sem szívelő vad oláhoktól; kik mihozzánk is elvetődnek néha mint czigányok ás medvetánczolatók. S midőn ismerőseim hal­lották, hogy én vagyok az uraságtól kiszemel­tés a kocsit a veszélyes nagy uton vezetni, mindnyájan megsajnáltak , s nem egy lány meg­­siratott, mintha már meghaltam volna. Mert általánosan az volt a vélemény, a magamféle emberek körében, hogy a kalandos útról élve nem fogok többé visszatérni. Elutazásunk napja végre megérkezett , búcsút vettünk csendes kis falunktól. Fiatal Dram, ki akkoron ezt a tágas hajlékot egyedül lakta, mert szülei már nem voltak életben, a búcsúval nem foglalkozott annyit, mint én, ki testvéreket s egyéb rokonokat hagytam el. A pompás négy sárga, mely a kocsi elé volt fog­va, türelmetlenül kapálódzott; utolsó készülő­déseink nyilván sokáig tartottak a tüzes pá­ráknak. Végre, miután uram elfoglalta helyét s az öreg, könnyekig meghatott kulcsárnénak s a szinte megjelent ispánnak a házat és gaz­daságot még egyszer gondozásukba ajánlotta — kirobogtunk a tágas kapun a göröngyös ország­útra, mely akkor még sokkal rosszabb volt, mint jelenleg. Nemsokára messze túl valánk G* . . . határán s még mielőtt delet harangoz­tak, V* .. -ben állapodtunk meg, megyénk köz­pontjában. L­ unk szerencsés volt, másnap Bu­dára érkeztünk, hol két napig pihentünk. Azután a Tiszán és Nagyváradon keresztül nyolczad­­napra eljutottunk Kolozsvárra. Még két nap s­e* . . .-ban voltunk, uram rokonánál, ki ben­nünket igaz magyar vendégszeretettel fogadott. A napok itt nagyon gyorsan múltak, mindegyi­ke ünnep volt, mely seregedtől hozta a vendé­geket a környékből. Hol itt, hol ott mulattak, én nem voltam mindig árammal, mert sárgáin­kat kímélni kellett, ámbár a hosszú utat tulaj­donképen fel sem vették. Mindenekből, mit lát­tam és hallottam, azt kelle következtetnem, hogy uramnak itt mód nélkül tetszett. Hanem azért legszívesebben időzött B*-ben, hol az a szép kisasszony lakott, kiről már otthon oly sokat hallottam beszélni. Uram látogatásai B*-ben az utolsó idő­ben különösen gyakran ismétlődtek; alig múlt el egy nap anélkül, hogy oda e rindult vol­na ; nemsokára nyílt titok volt köztünk szol­gák közt is, hogy fiatal uram megkóvette a W* bárókisasszony kezét, így hívták a sokat magasztalt szépséget, s hogy az esküvő a leg­közelebbi farsang alatt fog megtörténni. Nem tudom, mi történt velem akkor, de én nem voltam megelégedve ezzel a hírrel. De hát hogy is lehettem volna ? Azt hallottam, hogy jövendő úrnőm nem is magyar, hanem szász, s hogy nem is beszél magyarul. Mi is bírhatta rá uramat, egy idegent venni nőül ? hát nem volt erre méltó otthon, azok közül a sok szép magyar leányok közül egyik sem?... No, de hát az uraknak néha furcsa kívánságaik van­nak, gondolom, melyeket mi közönséges embe­rek nem értünk, s ámbár sehogysem tudtam magamat ebbe a választásba beletalálni,lassan­­kint mégis megnyugodtam. Végre, már deczember elején volt, hanem Erdélyben úgy nézett ki, mintha már újév kö­rül lett volna az idő, s hazafelé készültünk. Ifjú uram szótlan és búsnak látszik, mintha valami nagy beteg lett volna, talán az is volt, s miután búcsút vett rokonaitól és barátaiból, intett, hogy nógassam gyors ügetésre a sárgá­kat. Ez azonban épen nem volt szükséges, mert a kipihent párok úgy indultak meg mint a sárkányok, alig győztem őket fékezni, mikor a ködös, de jó karban lévő országútra ki­értünk. Zavaros őszi nap volt, a fák kopár ágait behintette a fagyos harmat. 11/013 napon vi­dám embereknek nem is kellene útra menniök, nehogy elveszítsék jó kedvüket. Az országút kihalt és elhagyatott volt, s ha itt-ott egy ma­gányos hajlék vagy major mellett elhalad­tunk vagy egy piszkos oláh falun vé­gig döczögtünk, mindannyiszor ránk röffent egy kiéhezett dozzantos ebhad, melyekről sokáig azt hittem, hogy igazi valóságos farkasok. Az emberek, kikkel elvétve találkozánk, ép oly barátságtalanok voltak, mint az idő és a kör­nyezet. A fákon, melyek darabonkint az or­szágutat szegélyezték s néhol még sárgás fon­­­nyadt lombozatot mutattak, helylyel közzel sa­játságos dolgok voltak láthatók. Az, mi róluk lomhán súlyosan lógott alá, bizonyára nem ott termett. Útonálló rablók voltak, kiket az ak­kori igazságszolgáltatás elrettentő példaképen azon helyen függeszte fel, hol a gonosztevőket kézrekerítenie sikerült. Többnyire oláhok vol­tak, ruházatuk után ítélve, ezek a szeren­csétlenek. Így haladtunk tovább hosszabb tartózko­dás nélkül s tizenkét napi megerőltető utazás után szerencsésen haza érkeztünk a csendes kis G-be, a­nélkül, hogy legkisebb bajunk tör­tént volna. Uram az egész után szószegény és lát­szólag bu8komor volt. Hasztalan akartam egy­szer másszor egy kis beszélgetésre rávenni, a mint ehez meg voltam szokva s mit eddig so­hasem vett tőlem rész néven; alig kaptam egy egy rövid vagy nem ritkán elutasító vá­laszt ; megtörtént néha az is, hogy egészen szó nélkül hagyta megjegyzésemet. Végre hoz­­zá törődtem uram különös modorához. As fájt leginkább bolondos szivemnek, hogy látszó­lag elvesztettem uram bizalmát, a mit megint bizonyosan annak az idegen, nem magyar hölgy­nek köszönhettem, ki most uram minden gon­dolkozását és érzését egyedül vette igénybe. S mig igy tűnődtem és töprenkedtem, hogy mi­ként is lehetséges az, hogy egy magyar nemes egy idegen, magyarul sem tudó hölgyet vesz nőül, — komolyan nehezteltem hölgyre, s el­neveztem őt boszorkánynak, csalfának s a jó Isten tudja, minek; de hát miért is bűvölte meg annyira fiatal uramat.... Alig érkeztünk haza G*re, midőn V*ből egyszerre egész serege a kézmiveseknek költö­zött hozzánk,kik az arilakot mindnen zugában felforgatták, kárpitoztak, mázoltak, gyalultak stb. szóval a régi egyszerű de kényelmes lak­ból pompás termeket csináltak, melyekben íté­lésem szerint a császár is meglakhatott volna. Semmi sem maradt a régi helyén, minden uj, pompás, díszes volt s arra látszott mutatni, hogy valami rendkívüli dolog van készülőben, így is volt. Fiatal uram legénységénk napjai meg voltak számlálva, a régóta majdnem üre­sen álló tágas urilaknak kívülről és belülről meg kelle változnia, hogy méltóan fogadja be a vendéget, ki ott nemsokára felüti az irigyelt háziasszony tanyáját, hogy azontúl mint jóté­kony szellem boldoggá legyen és boldoggá tegyen. (Folyt, köv.l

Next