Kolozsvár, 1892. január-június (6. évfolyam, 1-147. szám)

1892-04-16 / 88. szám

Kolozsvár, 1892. Irgalom nincs : Cseng a három ! Isten hozzád Kolozsvárom ! Az emberrel a sors játszik. — Már a „Hegyes domb“ se látszik. Repit a gőz hallani — sodra, Elmerül a „Felek“ orma. Ez a vas szörny mind mélyebben Vész el az erődségekben. Én magam is azon módon Mind mélyebben bonyolódom Az önök bús kérdésekbe: Pályám ennyit érdemelt e ? E csavargó vándor élet, Ér-e, s ha ér — mikor — véget ?, E. KOVÁCS GYULA M­iserete. Irta: BEDE JOB. Délután öt óra volt. Tavasz is volt, virág is volt. Kinek a mi kelletett napfényragyogás­ból, papnak a prédikáczióba, novellistának a tárczaczikkbe, költőnek a versbe, gazdának a vetésbe, — mindenkinek jutott hála Istennek és maradott is. Ha visszaemlékezem reá úgy gon­dolom, hogy szebb tavasz volt, ezerszerte szebb a mostaninál; képzeletünket nem kellett szét­osztani ; nem kellett vigyázni, hogy túlcsapong­­ván fantáziánkkal az illendőséget sértjük és nem kellett gondolkozni főképen az életről és az emberekről. A­minthogy azonban öt óra volt, több és kevesebb gondunk volt annál, hogy a ta­vasznak örvendjünk, vagy egyátalában eszünkbe jusson, hogy tavasz van. A kollégiumban a privát óra kezdődött és csendnek kellett lenni a bennlakók között. A belső falnak az árnyéka átnyúlott a föld­szintes auditórium fedelére, melyen a tornyos óra szakasztott olyan figurát rajzolt, mint egy operetteprimadonnának az uj divata kalapja. És fecskék járván minduntalan a fedelen, az ember szinte ábrándozhatott volna, ha nem lett volna nagyon sok dolog vizsgák előtt és ha formába tudtam volna önteni ábrándjaim­nak gyorsan szétfoszló könnyű képeit. — Domine — szólt a primarius — mit gondol, élni jobb-e, vagy meghalni? Nem szokatlan kérdés volt, de hogy épen a szobafőnök kérdezte, és én tőlem kérdezte, hát megmondtam őszintén a véleményemet: — Meghalni jobb, domine Lakatos, úgy gondolom, de csak akkor jobb, ha az ember nem tud élni. Egy szó sem volt ezután, ő az ágyon feküdt és a bölcseleti jogtu­domány tételeit olvasta valami fakó ócska jegy­zetből. Csodálatos képen azonban a míg olvasott nem a jegyzetet nézte, hanem a szobának a menyezetét, a mely közönséges volt, fehér, unal­mas és bizonyosan hideg. Én az asztal mellett ültem s a sinus alfa, meg cosinus alfának a változatait róttam egy darab papiroson, miközben távol járt a gondo­­­­latom valahol az érmelléki rónákon, talán a málnás berek miatt, vagy az unokahúgomért, a­ki már tizenhatéves volt és férjhez akart menni. Az ablak párkányán már legyek zümmög­tek , egy-egy pók lassacskán szövegetni kez­dette a hálóját, hosszú vékony fonalai hol itt, hol amott himbálóztak. Senki sem bántotta egyiket is, de különben sem mentünk volna az ablakhoz, annyira megszoktuk évek óta, hogy öt órától hat óráig ne zavarjuk a csendet. Egyszer azonban hallga csak hallgat a külső kúria felől, a park ajtóból éles szoprán hang hallatszott: — Domine Lakatosi És egyre el sem is hallgat, hanem meg­ismételi még hangosabban szólitván: — Domine Lakatosi Domine Lakatos! Azt a gyermeket, a­ki így megszegte a törvényt és belekiabál a privát órába, meg­jegyzi a castor és megkapja érette a példás büntetést, hanem Lakatos úr még inkább fél­­ettől, mint amaz, mert ijedten ugrik fel és szalad le a lépcsőkön, hogy mi a baj ? — A dominót várják odakünn a külső kúrián — szól a gyermek, a­ki a privát óra idejét a parkban töltötte volt. — Egy kisasszony várja — tolja tovább — hiába mondtam, hogy a 18-ban lakik, nem akart feljönni. Azt mondta, hogy lehívjam, hát lehívtam. Valamennyi ablak, a­mi a park felé nyí­lott, tele volt kiváncsi szemekkel. Az ablakok be voltak ugyan téve, de az üvegeken át min­denki láthatta a szokatlan dolgot, a módfelett regényes esetet, hogy a parkban egy kisasz­­szony várja Lakatos urat és hogy egy kisasz­­szonnyal beszél Lakatos úr. Mindenki nézte és találgatta, hogy mi történik, hogyan történik, melyek azok a sza­vak, a­miket egymással váltanak és mik a ma­i fontos megbeszélleni valók, a­miért annak a kisasszonynak ide kellett jönnie a kolleg­ámba, a­hol az öreg bejáró mosóasszonyon kívül más nőt egyedül jönni sohasem látnak. Azt hitték, mit is hihettek volna most, hogy szerelmesek találkozása ez, gyönyörűsé­ge, és csodálatra méltó, mint ama színdara­bokban, melyekben szívről és szenvedélyről sza vallanak. — Mari, kegyed ? — Én Lakatos úr. El kellett jönni, siet­ni kellett, nem volt mit tenni most. No, lássátok, ti gyanúsításokkal, ros gondolatokkal tele való kollégisták, a­kik utá­na lestek két fiatalnak, lássátok, hogy nem történik semmi rész. Lakatos úr még csal meg sem fogja a leány kezét, magához sem öleli annál kevésbé és nem csókolódznak. Pe­dig tehetnék mindezeket, mert egyedül vannak a parkban és Istenem, milyen bizalmasan bó­lingatnak le rájuk a gesztenyefák friss gatya és hogyan milyen bátorítóan biztatja őket ké­pecske, a­ki a levegőben csókolódzik, fölöttül röpdösvén, és bátorítja ezenképen a nap is, fű is. Domine Lakatos azonban nem is gondo rá. Szól a leánynak, hogy hagyják el a kuk­a és kifelé haladnak a kapun az utczára. Még leskelődhetnek a kollégisták egy kissé és hipotéziseket alkothatnak. De csinos milyen szelíd és minő szépségesen szép leányki ez a Mari. Különben domine Lakatos méltó hozzája. Az utczán újra Lakatos úr kezdi. Kissi nyersen is hangzik talán a hangja. — Miért jött ? Küldték ? Nem ? — Nem küldtek, magam jöttem, hogy késő ne legyen aztán. Valamit meg kell mon­danom Lakatos úrnak, mert nem szeretné, hogy aztán veszedelem legyen. Napernyő volt a kezében,, a gránit járdái szinte szikráztak a hőségtől, a leány azonban reszketett. Félve nézett Lakatosra és nem lemn szólani többet, így haladtak darabig néhány kisebb utczár át, egymás mellett szótlanul. — De kérem — türelmetlenkedett La­katos — mondja Mari, miért jött, kevés az időm. Az utczán csak néhányan jártak és úgy gon­dolom senki sem ismerte őket, mert ügyet ne vetettek rájuk. Különben sem szoktak valami nagyon ügyelni arra, hogy egy leányka kivel megy hazafelé délután hat óra tájban, a­mikor tavasz van. Egy orgonavirágot tartott a kezé­ben Mari. Most egyszerre eldobta. És elszántan tekintett a fiatal­ember szemébe. — Azt akarom mondani . . . kell mon­dani . . . hogy mihozzánk maga többet ne jöjjön Apa veszekedett a délután, imént csak, az anyámmal. Csúnya dolgokat mondott neki maga miatt. Igen, Lakatos úr miatt. Én nem tudnám elmondani, hogy mit ... A mama azt mondta, hogy Lakatos úr . .. én érettem . . . pedig nem igaz, nem érettem jön . . Legalább a mama nem engedte .. . soha sem engedte, hogy ve­­lem egy szót is váltson . . . Csak vele volt mindig... Ezután másképen volna... Laka­tos úr, ezután nekem kellene hogy nagyon­,­­udvaroljon . . . csak színből. Én azonban nem akarom . . . félek, hogy nagy szerencsétlenség lesz belőle . .. Meg is álmodtam én . . . Utá­lom ... és meggyűlölném őt is ... Ne jöjjön többet, érti ?. .. És nem is reszketett már, nem is sirt. Hátrafordult és egyedül hagyta az utczán La­katos urat. A járókelők lépései már eltiporták az orgonavirágot és ő még egy azon helyben állott. .... Éjszaka a kollégiumban, a­mig min­denki csendesen aludott, domine Lakatos­za városán beszélt, össze-vissza szónokolt min­denféléket a jogi könyvekből és beszélgetett és veszekedett, nem lehetett érteni, hogy kivel. Végül oda jött hozzám és suttogva, de nagyon halkan kérdezte: — Domine, mit gondol, élni jobb-e, vagy meghalni ? Nem mertem válaszolni, hisz bolondság lehetett az egész. A kérdés azonban mind hangosabb és hangosabb vön. Már úgy hallatszott, mintha előbb az udvarról kiabálnák, aztán feljebb és feljebb jönnének vele a lépcsőkön és széltében­­hosszában zúgtak a folyosók, a szobák : — Domine! élni jobb-e, vagy meghalni? Reiger, a­mikor a kollégiumi juratus jött vizsgálni, hogy rendben vannak-e a szobák, La­katos még nem kelt fel. Nagyon sápadt volt és álmában is egy hervadt szépségű asszonynak az arczképét szo­rította az ajakéhoz szenvedélybe­, görcsösen.. . íme, mondák, megint ez a Janó és Nanus! S Nanus elgondolkozva nézett utánuk, miközben ujjaival az útszéli fűszálakat sza­­­gatta, s megfeledkezett az elkezdett elbeszé­lésről — Aztán? aztán? — susogá Janó. — Már nem tudom, mit mondtam . .. — Janó, ha nagy leszel, te is a föld alatt dolgozol, távol a napsugártól és e vén jegenyétől ? — Teringettél, hát csak úgy teszek, mint az apám. És te miért nem szereted a leányát, Nanus? — Mert a­ki oda jár, egészen fekete lesz. Aztán, mert atyám ott halt meg . . Ha minthogy anyám akkor már nem élt, nagyné­­ném vett magához, s azóta sok verést kap­tam ... Erre elhallgattak mind a ketten, s fejü­ket lecsüggesztették önmegadóan, mint a­kik­nek nehéz sorsuk van e világon. Egy este aztán Nanus csak azt veszi észre, hogy Janó nem szalad eléje libegő hajjal, kipi­rult, örömteli arczc­al. Sokáig várta a vén je­genye alatt, s szomorúan nézte kosara fenekén a süteményt, mit számára tartogatott. Végre haza indult szomorúan,­­ szórako­zottan nézte a bánya fölszálló füstjét, s a le­menő nap végső sugarait. Már későre járt az idő. Most bizonyára ismét verést kap. De leg­alább most meg is érdemli. Alig várta a más napot. Akkor már meg­jött Janó, de szemei vörösre voltak sírva. * — Te nem is tudod, mondá, hogy atyám tegnap meghalt a bányában. — Ah, hát ezért nem jelentél meg a vén jegenye alatt? — Hát persze, hogy ezért. Még iskolába se mehettem, mert atyámhoz siettem, kit össze­zúzva szállítottak a bánya kórházába. Anyám magán kívül volt! A felügyelő alig tudta né­mileg megvigasztalni. Végre az ápolónőkre hall­gatott s engem haza vitt. Egész úton csak azt mondotta: „Húsz sou nekem, öt Janónak, öt Julinak, öt Claudiának, ez harminczöt sou na­ponként. Férjem négy frankot keresett . . . igaz, hogy legalább felét meg is itta . . .“ — Aztán nem sirt többé az anyád? -- Nem. **— Különös .. . mikor anyám meghalt, az én apám sokkal tovább sirt. — Hát megfizették neki az anyád ha­lálát ? — Ej, dehogy! .. . * Janó tizenkét éves lett. Anyja úgy találta, hogy megelégelte az iskolát, de az ételre an­nál jobb étvágya volt. Úgy illett tehát, hogy dolgozzék. Elhatározták, hogy leszáll a bányába, s lesz belőle egyelőre taligás. A gyermek egész nap a föld alatt ma­radt. Reá nézve nem létezett többé napsugár, virágfakadás, zöld mező. Hanem esténként Na­nus mindig várta az utók, meleg leveses bög­réjét térdén tartva számára. — Igaz, mondá, egyél velem. Te dolgo­zol, tehát éhes lehetsz. Még néhány szem cse­resznyém is van. Először, a­mint feketén és piszkosan meg­látta, sírásra fakadt. Később megszokta, s úgy­­ is szerette. S ha olykor a régi Janót kívánta látni, kendőjét a szomszéd csermelybe már­tatta, s minden tartózkodás nélkül megmosta. Az arcz fehérsége elő is tünt, de rózsái, melyek csak a napon nyíltak volna, nem voltak többé láthatók. — Vérszegénység a bányász ve­szedelme. A vadrózsák bokrain vörös bogyók tü­­nedeztek elő. A levelek pedig egyre hulladoz­­tak. Majd a hideg zúzos szél is megjött, havat hozva magával. Ezt ismét május váltotta fel az ibolyákkal, a madarakkal, a vidámsággal, az új élettel, mik dobogásba hozták a szíveket, énekre ösztönözték a madarakat. S Janó és Nanus az év minden szakában hívek maradtak az öreg jegenyéhez. — Janó, szól­tá meg egy reggel, imád­koztál ma ? — Nem ... elfelejtettem . . . nagyon bágyadt voltam, mikor fölkeltem ! Aztán a bá­nyában kigúnyolják azokat, a­kik imádkoznak. .. — Ne hallgass reájuk, s ígérd meg, hogy mindennap imádkozol. — Igen, ígérem. Egy kis madaillont vett elő kebeléről, s a Janó nyakára akaszik. — Ígérd meg azt is, hogy emlékül ezt mindig magaddal hordod. » — ígérem neked. — De mindig, mindig . . . még ha majd férfiú leszel is. Látod, nekem úgy jó, hogy ez szerencsét hoz reád. Az it egészen elhagyott volt. A madarak elhallgattak. Csak a kis csermely csilingelt a csöndességben. Az utón, a réten, a fákon kékes párák pihentek, a szemhatáron is mindenütt kékség. S fenn a magasban isten, ki e két sze­gény gyermek fölött őrködött. Nanusra nézett. Ez lesütő szemeit. — Nanus? — Janó? — Tudod, mire gondolok? Semmi válasz. — Azt gondolom, hogy nagyon boldog­talan lennék, ha egy napon nem vehetnélek el. Mert érzem, hogy melletted jó ember lennék... Otthon azt mondják, hogy haragos, rosz vagyok. De hát otthon kicsi koromban vertek, most meg elveszik minden pénzemet. Anyám pedig egyre csak azon van, hogy ne nősüljek soha, mert én vagyok a családfenntartó. Látod, így csak te vagy, a­ki engem szeretsz, tehát csakis melletted lehetnék jó. Nanus, Nanus, te nem szólsz semmit ... Te sírsz . . . talán bántottalak? meg­__ Oh nem, Janó ... — Hány éves vagy? — Tizenöt. __ És én tizennyolcz. A bányában is már előbb léptettek, naponként négy frankot kere­sek. Néhány év múlva, ha anyám akarná... — Janó, nem kell őt haragítani... Az idő telt, s Nanus mind szebb lett, Janó pedig nagyobb. A bányászok, a­mint a fejlődő leányt látták, gyakran megszólították a Janó anyját . — A fia már huszonegy éves: hozzá kell adni Nanust. Okos leány és oly szép, hogy öröm reá nézni. . . • — Megházasítani Janót . . . ugyan hova gondolnak ! Egy családfenntartónak sohase le­het megnősülni.­­ Egy alkalommal Nanus ismét sokáig várt reá, de a fiú nem jött. Még csak az apja ha­lálakor maradt volt el a rendes esti légyottról. Annak már kilencz éve. Most felhős, komor, hideg idő volt. A téli takaróval k­ivont itt hosszan, egyhangúan nyúlt el a ködös messzeségben. Úgy nézett ki, mint a reménytelen élet, melyet semmi rokonszenv se kisér. S a­mint Nadus e szomorú utat nézte, egyszerre csak sírni kezdett. Tegnap Jane is sírt, mert az anyja nem akarta, hogy meg­nősüljön. Oh soha, soha se volt oly kietlen ez az út ! És Nanus mégse tudta levenni róla sze­meit. Mert végre látott is valamit. Letörölte köny­­nyeit. A poit növekedett... végre, fájdalom, igen nagyra is nőtt . . . nem lehetett az ő barátja. A bányaigazgató szekere haladt el, a­hol Janó dolgozott. Nyomában mások is jöttek . . . mérnökök, bányafelügyelők rohantak ész nél­kül. Nanus megijedt, kérdezősködött. — Bányatűz! kiálták neki. A 2-ik számú kútnál. Nanus fölkiáltott, a föld sebesen forogni kezdett vele, szólni akart, hogy a hit valósá­gáról kérdezősködjék, de ez itt ismét elhagyot­tá vált. Végig rohant az utón, meg se állt a ve­szedelem helyéig, hol már nagy közönség ve­rődött össze. — Janó, Janó! — kiálta, de senki se felelt. Közelebb ment, de a csendőrök eltávo­lították. Végre a zavarban egy barakkéhoz jutott, hol bányászruhák voltak. Gyorsan átöltözött, s a tűzhöz sietett. — Le akarok menni . . . — Igen kicsi vagy. — Atyám lenn van, le akarok menni... — Jó, hát menj. A siklóra állt, s­érült sebességgel rohant alá. Mikor le­értek, ki akart szállani, de in­gott, fulladt, nem volt levegője. Találkozott valakivel. — Ne menj balra, ott a halál­ban! De ő mégis épen oda megy, mert Janó ott dolgozott. Sok bukdácsolás, és keresés után a me­­daillerói Janóra akadt. Másnak bizonyára nem volt itt olyan emléke, ölébe fogta barátját,­­ nagy nehezen a kijáratig ment vele. A ko­sárba tették, s mindkettőjüket kiemelték. Nanus elájult a Janó oldala mellett, s le­bomlott haja eltakarta a fiatalember arczát. ♦ Nanus sokáig feküdt. Végre fölkelt leso­ványodva, halványan. Épen csütörtök nap volt, mikor a bánya kórházában látogatást lehetett tenni. Látni akarta Janót, hogy vigasztalja. A tűz épen szép kék szemeit támadta meg. Vi­lágtalan lett. Janót épen anyjával találta. Ez is meg­sajnálta Nanust, a­mint meglátta, s kissé tá­vozott, hogy a gyerekek fesztelenebbül beszél­hessenek. Nanus a szegény vakhoz hajolt és suttogva mondá: — Én vagyok, Janó ... A te nőd jött, hogy meglátogasson. Oh, most már semmi aka­dály se áll közöttünk, s elmondhatom, meny­nyire szeretlek. Szólj hát anyádnak, hogy ad­jon nekem. A beteg halvány arcza elpirult. Könnyek­­ fakadtak ki köteléke alól, mely örökre lezárt szemeit eltakarta. S midőn Nanus látta, hogy habozik el­fogadni az áldozatot, letérdelt az anyja előtt, í­gy szólt: — Asszonyom, adja nekem a fiát... ígé­rem, hogy boldoggá teszem. — Teringettél, leányom, a­mint tetszik! Ha nem félsz a nyomorúságtól, vedd el. Most már szabadon nősülhet, mert nem lehet többé családfenntartó. B á n y a t­ű­z. — Franczidból. — A fiú a barátok iskolájába járt, a leány a nővérekhez. Esténként, hazamenőben, félúton mindig találkoztak és beszélgettek. Könyveiket földre rakták, maguk meg a vén jegenye tö­vére ültek, melynek tetejét egy vihar elsodorta. Mögöttük vadrózsabokor, előttük a széles út. Egészen üde volt a moha, a­hol letele­pedtek. Csak az út közepén végig vonuló fe­kete esik árulta el, hogy a közelben kőszén­bánya van. Olykor bányamunkások haladtak el előt­tük bőrsapkával, mezítláb, szerecsen arczokkal, piszkos, fekete lámpákkal. KOLOZSVÁR örömest­ e­r- Apróságok. Szerelemből. Tudja már, hogy X. ban­kárnak nagy vesztegetései voltak tegnap a tőzs­­dén ! — Micsoda ? X.-nek kinek leánya nem rég­i grófhoz ment férjhez ? 8 — Igenis, ő. w Tn N°V a gróf Dagyot 10* C80d*K ka ' nőst hallja, hogy — szerelemből házasodott. ♦ Midőn Rignont kinevezték a párisi királyi könyvtár_ felügyelőjének, a szellemes R ágenson Sign­on ürességét ismerve, azt mondta neki halkan • - ohittjr’’mMt p“,pá*aiki,to* -i I« &£ “rLí,v*í!:‘l'ip,k­­­özölni valója? á° meg va,ami Haldokló hetrymászó- p t, Ernest halok meg mert 500 mét' , Vu el estem le mint valamennyi elődöm I * i April* Optimista. A: Fia tehát bukott a vizsgán ?­­— B: Igen de \\ Vakátióban. — Hová szándékozik utazni. _ Egy hideg­ viz gyógyfnté­­­lyet melegen ajánlottak. J * Gróf egyik inasához, ki nyakként jelen meg előtte: ^ — Micsoda? maga már megint jól ! jön be ? Megérem, hogy ma­ holnap már S gomlyukkal díszítve jelen meg!... ^kl N­REK.^ " ‘«■«mm,, A millenium és Debreozen reczeni Csokonai-kör irodalmi szakos­ tal­l­­hatóan foglalkozott a honfoglalás e ^ ■ fordulójának Debreczen által leendő mg­e­lésével. A szakosztály egyhangúlag nyilatkozott, hogy Debreczen a k­onfort , a debreczeni kollégiumnak egye­te­mart­­esztése által ünnepelheti meg |­­k­­óbban. Azt javasolta tehát, hogy a gJP* kör választmánya keresse meg úgy a túli ev ref. egyházkerületet, mint Dsb sz. kir. város törvényhatóságát az iránt a honfoglalás emlékére a debreczeni kor­ " [ meglevő tanszakait egyetemi rangra emeli"' bölcsészeti fakultással egészítsék ki. Magyarfalu főpap. Fehértempó jelentik, hogy egy Vlaics nevű gimnázista metésénél Stojadinov gör. keleti esperes bor- t­ayos jelenetet idézett elő. A temetésen " jelent a gimnázium tanári kara, ifjúsága a beszentelés után Niamessny Mihály, a I. templomi királyi közjegyző fia előlépett , társai nevében elbucsuztassa az elhunyt p,' ’ fást. De alig szólt néhány szót, Szojadinov a pap feléje rohant és a kezében levő feszítiet­ magasra emelve igy kiáltott: „Nem törökt hogy itt magyarul beszéljen!'A fiatal ember egy perezre meghökkent, de az is igazgatója bátorítására folytatni akarta be i­dét. A főpap azonban oly sértő szavakat kiá­­tött felé és oly botrányosan viselkedett, hog a fiatal szónok megdöbbenve elhallgatott­as egybegyűltek hangosan kifejezést adtak mt­ botránkozásuknak és gondoskodtak arról,hogy ez eset, mely Fehértemplomban rendkívüli iz­gatottságot keltett, mérvadó helyen is tudomá­­­­sul vétessék. Az ellopott haditerv. Klapka tábor­nokról a következő érdekes dolgot írják: Né­hány évtized előtt a törököknek sok bajuk , volt Kis-Ázsiában az oroszokkal. Hadi­tervit , volt szükségük , nagyon kerestek embert,­­ ki nekik azt megcsinálja. Valaki Klapka tábor­­nokra hívta fel figyelmüket és a törökök csak­ugyan felszólították Klapkát, hogy csinálja m­ a kis-ázsiai haditervet. Klapka meg is csinálta de minden áron tökéletes és feltétlenül bevált tervet akart kieszelni, hogy az oroszok semmi­­kép se győzhessenek. Ezért első tervét folytos újra és újra átdolgozta. Ámde a török vezérek hamar észrevették a magyar tábornok tulságba vitt erényét — mely már hiba — és furfan­gosan segítettek a bajon. Egy a magyar sza-­­­badságharczban is szerepelt, de aztán Török­országba menekült szász embert, Iszkander beyt rendelték Klapka sátrába és meghagyták neki, hogy a­mint Klapka egy tervet papim vetett,­­ lopja el és vigye megbizóihoz. Ilyen­formán Klapka nem változtathatott konczí­czióján s a törökök zseniális haditerv birtokába jutottak. Király ét bibornok. Kinos találko­­­­zása volt az olasz királyi párnak az pénteken Rampolla bibornokkal, a pápa álla®­ titkárával. A találkozás színhelye az Alberg® del Quirinale szálloda volt, hol a királyi pár Fife herczegnőt, a walesi herczeg legidősebb leányát akarta meglátogatni, mikor egyszerre bibornok hintója is megállt a szálloda előtt- Rampolla bibornok fölment a lépcsőn s beje­­lentette magát a herczegnőnél. Azonnal bes­zették az elfogadó terembe. De mikor itt bornok megpillantotta Umberto királyt, uj vendég láttára udvariasan fölemelkedett he­lyéről és elejébe akart menni, hirtelen elhat­á­rozással megfordult és így szólt: „Királyi kele­ség, majd máskor újra jövök, ma felesleges ü­gyök itt!“ Az eset Rómában nagy fetünett keltett. Orvosság a fáradság ellen A Patrie czimű bukaresti lap egy Zorileano nevű román katonaorvos találmányáról .*fsn dolgokat mond el, melyek, ha valók, akkori111 nek az orvosnak a találmánya korszakot *­kotó lesz a modern hadviselésben. E széria a lap szerint Zorileano dr. kitalálta a fára orvosságát. Ez az orvosság — igy voD J* román orvos — embereket, úgy mint állat, kát képesekké tesz a legnagyobb fárada ®* elviselésére. A szerrel tettek már kísérlete­t is. Egy század, mely ezt a szert bevette, p­rovi8teból elment Bukarestig; a batal®as®fj_ not (95 km.) 25 óra alatt tették meg, uf ® ben mindössze 2 és fél órát pihenve "1 ^ Bukarestbe értek, nem is voltak D»gy°n ara­­tak. Megpróbálták azt is, hogy a csapat e részének beadták a szert, a többieknek nP'­­ az előbbiek minden nagyobb nehézség Dp , mentek 75 km.-t, a többiek kidőltek az ^ km. nél. Hogy ennek a csudaszernek, " kétségkívül valami exczitáló szer­v van?'s ok utóhatásai, s hogy ezek az esetleges ha a' milyenek, arról nem szól a román újság­ . Anarchista tervek Mint a lon'' „Central News“ értesül, az ottani rendőr egy anarchista összeesküvésnek jött oyo®, melynek czélja kloroform segélyével kiváló k­litikusokat és államférfiakat, vagy Angliáb­­­a látogató magasrangú külföldié kel el rabét, hogy azután értük, az anarchista propaga­d számára, magasváltság dijakat kizsarolhatóan Letartóztatás eddig nem történt.

Next