Kolozsvár, 1892. január-június (6. évfolyam, 1-147. szám)
1892-04-16 / 88. szám
Kolozsvár, 1892. Irgalom nincs : Cseng a három ! Isten hozzád Kolozsvárom ! Az emberrel a sors játszik. — Már a „Hegyes domb“ se látszik. Repit a gőz hallani — sodra, Elmerül a „Felek“ orma. Ez a vas szörny mind mélyebben Vész el az erődségekben. Én magam is azon módon Mind mélyebben bonyolódom Az önök bús kérdésekbe: Pályám ennyit érdemelt e ? E csavargó vándor élet, Ér-e, s ha ér — mikor — véget ?, E. KOVÁCS GYULA Miserete. Irta: BEDE JOB. Délután öt óra volt. Tavasz is volt, virág is volt. Kinek a mi kelletett napfényragyogásból, papnak a prédikáczióba, novellistának a tárczaczikkbe, költőnek a versbe, gazdának a vetésbe, — mindenkinek jutott hála Istennek és maradott is. Ha visszaemlékezem reá úgy gondolom, hogy szebb tavasz volt, ezerszerte szebb a mostaninál; képzeletünket nem kellett szétosztani ; nem kellett vigyázni, hogy túlcsapongván fantáziánkkal az illendőséget sértjük és nem kellett gondolkozni főképen az életről és az emberekről. Aminthogy azonban öt óra volt, több és kevesebb gondunk volt annál, hogy a tavasznak örvendjünk, vagy egyátalában eszünkbe jusson, hogy tavasz van. A kollégiumban a privát óra kezdődött és csendnek kellett lenni a bennlakók között. A belső falnak az árnyéka átnyúlott a földszintes auditórium fedelére, melyen a tornyos óra szakasztott olyan figurát rajzolt, mint egy operetteprimadonnának az uj divata kalapja. És fecskék járván minduntalan a fedelen, az ember szinte ábrándozhatott volna, ha nem lett volna nagyon sok dolog vizsgák előtt és ha formába tudtam volna önteni ábrándjaimnak gyorsan szétfoszló könnyű képeit. — Domine — szólt a primarius — mit gondol, élni jobb-e, vagy meghalni? Nem szokatlan kérdés volt, de hogy épen a szobafőnök kérdezte, és én tőlem kérdezte, hát megmondtam őszintén a véleményemet: — Meghalni jobb, domine Lakatos, úgy gondolom, de csak akkor jobb, ha az ember nem tud élni. Egy szó sem volt ezután, ő az ágyon feküdt és a bölcseleti jogtudomány tételeit olvasta valami fakó ócska jegyzetből. Csodálatos képen azonban a míg olvasott nem a jegyzetet nézte, hanem a szobának a menyezetét, a mely közönséges volt, fehér, unalmas és bizonyosan hideg. Én az asztal mellett ültem s a sinus alfa, meg cosinus alfának a változatait róttam egy darab papiroson, miközben távol járt a gondolatom valahol az érmelléki rónákon, talán a málnás berek miatt, vagy az unokahúgomért, aki már tizenhatéves volt és férjhez akart menni. Az ablak párkányán már legyek zümmögtek , egy-egy pók lassacskán szövegetni kezdette a hálóját, hosszú vékony fonalai hol itt, hol amott himbálóztak. Senki sem bántotta egyiket is, de különben sem mentünk volna az ablakhoz, annyira megszoktuk évek óta, hogy öt órától hat óráig ne zavarjuk a csendet. Egyszer azonban hallga csak hallgat a külső kúria felől, a park ajtóból éles szoprán hang hallatszott: — Domine Lakatosi És egyre el sem is hallgat, hanem megismételi még hangosabban szólitván: — Domine Lakatosi Domine Lakatos! Azt a gyermeket, aki így megszegte a törvényt és belekiabál a privát órába, megjegyzi a castor és megkapja érette a példás büntetést, hanem Lakatos úr még inkább félettől, mint amaz, mert ijedten ugrik fel és szalad le a lépcsőkön, hogy mi a baj ? — A dominót várják odakünn a külső kúrián — szól a gyermek, aki a privát óra idejét a parkban töltötte volt. — Egy kisasszony várja — tolja tovább — hiába mondtam, hogy a 18-ban lakik, nem akart feljönni. Azt mondta, hogy lehívjam, hát lehívtam. Valamennyi ablak, ami a park felé nyílott, tele volt kiváncsi szemekkel. Az ablakok be voltak ugyan téve, de az üvegeken át mindenki láthatta a szokatlan dolgot, a módfelett regényes esetet, hogy a parkban egy kisaszszony várja Lakatos urat és hogy egy kisaszszonnyal beszél Lakatos úr. Mindenki nézte és találgatta, hogy mi történik, hogyan történik, melyek azok a szavak, amiket egymással váltanak és mik a mai fontos megbeszélleni valók, amiért annak a kisasszonynak ide kellett jönnie a kollegámba, ahol az öreg bejáró mosóasszonyon kívül más nőt egyedül jönni sohasem látnak. Azt hitték, mit is hihettek volna most, hogy szerelmesek találkozása ez, gyönyörűsége, és csodálatra méltó, mint ama színdarabokban, melyekben szívről és szenvedélyről sza vallanak. — Mari, kegyed ? — Én Lakatos úr. El kellett jönni, sietni kellett, nem volt mit tenni most. No, lássátok, ti gyanúsításokkal, ros gondolatokkal tele való kollégisták, akik utána lestek két fiatalnak, lássátok, hogy nem történik semmi rész. Lakatos úr még csal meg sem fogja a leány kezét, magához sem öleli annál kevésbé és nem csókolódznak. Pedig tehetnék mindezeket, mert egyedül vannak a parkban és Istenem, milyen bizalmasan bólingatnak le rájuk a gesztenyefák friss gatya és hogyan milyen bátorítóan biztatja őket képecske, aki a levegőben csókolódzik, fölöttül röpdösvén, és bátorítja ezenképen a nap is, fű is. Domine Lakatos azonban nem is gondo rá. Szól a leánynak, hogy hagyják el a kuka és kifelé haladnak a kapun az utczára. Még leskelődhetnek a kollégisták egy kissé és hipotéziseket alkothatnak. De csinos milyen szelíd és minő szépségesen szép leányki ez a Mari. Különben domine Lakatos méltó hozzája. Az utczán újra Lakatos úr kezdi. Kissi nyersen is hangzik talán a hangja. — Miért jött ? Küldték ? Nem ? — Nem küldtek, magam jöttem, hogy késő ne legyen aztán. Valamit meg kell mondanom Lakatos úrnak, mert nem szeretné, hogy aztán veszedelem legyen. Napernyő volt a kezében,, a gránit járdái szinte szikráztak a hőségtől, a leány azonban reszketett. Félve nézett Lakatosra és nem lemn szólani többet, így haladtak darabig néhány kisebb utczár át, egymás mellett szótlanul. — De kérem — türelmetlenkedett Lakatos — mondja Mari, miért jött, kevés az időm. Az utczán csak néhányan jártak és úgy gondolom senki sem ismerte őket, mert ügyet ne vetettek rájuk. Különben sem szoktak valami nagyon ügyelni arra, hogy egy leányka kivel megy hazafelé délután hat óra tájban, amikor tavasz van. Egy orgonavirágot tartott a kezében Mari. Most egyszerre eldobta. És elszántan tekintett a fiatalember szemébe. — Azt akarom mondani . . . kell mondani . . . hogy mihozzánk maga többet ne jöjjön Apa veszekedett a délután, imént csak, az anyámmal. Csúnya dolgokat mondott neki maga miatt. Igen, Lakatos úr miatt. Én nem tudnám elmondani, hogy mit ... A mama azt mondta, hogy Lakatos úr . .. én érettem . . . pedig nem igaz, nem érettem jön . . Legalább a mama nem engedte .. . soha sem engedte, hogy velem egy szót is váltson . . . Csak vele volt mindig... Ezután másképen volna... Lakatos úr, ezután nekem kellene hogy nagyon,udvaroljon . . . csak színből. Én azonban nem akarom . . . félek, hogy nagy szerencsétlenség lesz belőle . .. Meg is álmodtam én . . . Utálom ... és meggyűlölném őt is ... Ne jöjjön többet, érti ?. .. És nem is reszketett már, nem is sirt. Hátrafordult és egyedül hagyta az utczán Lakatos urat. A járókelők lépései már eltiporták az orgonavirágot és ő még egy azon helyben állott. .... Éjszaka a kollégiumban, amig mindenki csendesen aludott, domine Lakatosza városán beszélt, össze-vissza szónokolt mindenféléket a jogi könyvekből és beszélgetett és veszekedett, nem lehetett érteni, hogy kivel. Végül oda jött hozzám és suttogva, de nagyon halkan kérdezte: — Domine, mit gondol, élni jobb-e, vagy meghalni ? Nem mertem válaszolni, hisz bolondság lehetett az egész. A kérdés azonban mind hangosabb és hangosabb vön. Már úgy hallatszott, mintha előbb az udvarról kiabálnák, aztán feljebb és feljebb jönnének vele a lépcsőkön és széltébenhosszában zúgtak a folyosók, a szobák : — Domine! élni jobb-e, vagy meghalni? Reiger, amikor a kollégiumi juratus jött vizsgálni, hogy rendben vannak-e a szobák, Lakatos még nem kelt fel. Nagyon sápadt volt és álmában is egy hervadt szépségű asszonynak az arczképét szorította az ajakéhoz szenvedélybe, görcsösen.. . íme, mondák, megint ez a Janó és Nanus! S Nanus elgondolkozva nézett utánuk, miközben ujjaival az útszéli fűszálakat szagatta, s megfeledkezett az elkezdett elbeszélésről — Aztán? aztán? — susogá Janó. — Már nem tudom, mit mondtam . .. — Janó, ha nagy leszel, te is a föld alatt dolgozol, távol a napsugártól és e vén jegenyétől ? — Teringettél, hát csak úgy teszek, mint az apám. És te miért nem szereted a leányát, Nanus? — Mert aki oda jár, egészen fekete lesz. Aztán, mert atyám ott halt meg . . Ha minthogy anyám akkor már nem élt, nagynéném vett magához, s azóta sok verést kaptam ... Erre elhallgattak mind a ketten, s fejüket lecsüggesztették önmegadóan, mint akiknek nehéz sorsuk van e világon. Egy este aztán Nanus csak azt veszi észre, hogy Janó nem szalad eléje libegő hajjal, kipirult, örömteli arczcal. Sokáig várta a vén jegenye alatt, s szomorúan nézte kosara fenekén a süteményt, mit számára tartogatott. Végre haza indult szomorúan, szórakozottan nézte a bánya fölszálló füstjét, s a lemenő nap végső sugarait. Már későre járt az idő. Most bizonyára ismét verést kap. De legalább most meg is érdemli. Alig várta a más napot. Akkor már megjött Janó, de szemei vörösre voltak sírva. * — Te nem is tudod, mondá, hogy atyám tegnap meghalt a bányában. — Ah, hát ezért nem jelentél meg a vén jegenye alatt? — Hát persze, hogy ezért. Még iskolába se mehettem, mert atyámhoz siettem, kit összezúzva szállítottak a bánya kórházába. Anyám magán kívül volt! A felügyelő alig tudta némileg megvigasztalni. Végre az ápolónőkre hallgatott s engem haza vitt. Egész úton csak azt mondotta: „Húsz sou nekem, öt Janónak, öt Julinak, öt Claudiának, ez harminczöt sou naponként. Férjem négy frankot keresett . . . igaz, hogy legalább felét meg is itta . . .“ — Aztán nem sirt többé az anyád? -- Nem. **— Különös .. . mikor anyám meghalt, az én apám sokkal tovább sirt. — Hát megfizették neki az anyád halálát ? — Ej, dehogy! .. . * Janó tizenkét éves lett. Anyja úgy találta, hogy megelégelte az iskolát, de az ételre annál jobb étvágya volt. Úgy illett tehát, hogy dolgozzék. Elhatározták, hogy leszáll a bányába, s lesz belőle egyelőre taligás. A gyermek egész nap a föld alatt maradt. Reá nézve nem létezett többé napsugár, virágfakadás, zöld mező. Hanem esténként Nanus mindig várta az utók, meleg leveses bögréjét térdén tartva számára. — Igaz, mondá, egyél velem. Te dolgozol, tehát éhes lehetsz. Még néhány szem cseresznyém is van. Először, amint feketén és piszkosan meglátta, sírásra fakadt. Később megszokta, s úgy is szerette. S ha olykor a régi Janót kívánta látni, kendőjét a szomszéd csermelybe mártatta, s minden tartózkodás nélkül megmosta. Az arcz fehérsége elő is tünt, de rózsái, melyek csak a napon nyíltak volna, nem voltak többé láthatók. — Vérszegénység a bányász veszedelme. A vadrózsák bokrain vörös bogyók tünedeztek elő. A levelek pedig egyre hulladoztak. Majd a hideg zúzos szél is megjött, havat hozva magával. Ezt ismét május váltotta fel az ibolyákkal, a madarakkal, a vidámsággal, az új élettel, mik dobogásba hozták a szíveket, énekre ösztönözték a madarakat. S Janó és Nanus az év minden szakában hívek maradtak az öreg jegenyéhez. — Janó, szóltá meg egy reggel, imádkoztál ma ? — Nem ... elfelejtettem . . . nagyon bágyadt voltam, mikor fölkeltem ! Aztán a bányában kigúnyolják azokat, akik imádkoznak. .. — Ne hallgass reájuk, s ígérd meg, hogy mindennap imádkozol. — Igen, ígérem. Egy kis madaillont vett elő kebeléről, s a Janó nyakára akaszik. — Ígérd meg azt is, hogy emlékül ezt mindig magaddal hordod. » — ígérem neked. — De mindig, mindig . . . még ha majd férfiú leszel is. Látod, nekem úgy jó, hogy ez szerencsét hoz reád. Az it egészen elhagyott volt. A madarak elhallgattak. Csak a kis csermely csilingelt a csöndességben. Az utón, a réten, a fákon kékes párák pihentek, a szemhatáron is mindenütt kékség. S fenn a magasban isten, ki e két szegény gyermek fölött őrködött. Nanusra nézett. Ez lesütő szemeit. — Nanus? — Janó? — Tudod, mire gondolok? Semmi válasz. — Azt gondolom, hogy nagyon boldogtalan lennék, ha egy napon nem vehetnélek el. Mert érzem, hogy melletted jó ember lennék... Otthon azt mondják, hogy haragos, rosz vagyok. De hát otthon kicsi koromban vertek, most meg elveszik minden pénzemet. Anyám pedig egyre csak azon van, hogy ne nősüljek soha, mert én vagyok a családfenntartó. Látod, így csak te vagy, aki engem szeretsz, tehát csakis melletted lehetnék jó. Nanus, Nanus, te nem szólsz semmit ... Te sírsz . . . talán bántottalak? meg__ Oh nem, Janó ... — Hány éves vagy? — Tizenöt. __ És én tizennyolcz. A bányában is már előbb léptettek, naponként négy frankot keresek. Néhány év múlva, ha anyám akarná... — Janó, nem kell őt haragítani... Az idő telt, s Nanus mind szebb lett, Janó pedig nagyobb. A bányászok, amint a fejlődő leányt látták, gyakran megszólították a Janó anyját . — A fia már huszonegy éves: hozzá kell adni Nanust. Okos leány és oly szép, hogy öröm reá nézni. . . • — Megházasítani Janót . . . ugyan hova gondolnak ! Egy családfenntartónak sohase lehet megnősülni. Egy alkalommal Nanus ismét sokáig várt reá, de a fiú nem jött. Még csak az apja halálakor maradt volt el a rendes esti légyottról. Annak már kilencz éve. Most felhős, komor, hideg idő volt. A téli takaróval kivont itt hosszan, egyhangúan nyúlt el a ködös messzeségben. Úgy nézett ki, mint a reménytelen élet, melyet semmi rokonszenv se kisér. S amint Nadus e szomorú utat nézte, egyszerre csak sírni kezdett. Tegnap Jane is sírt, mert az anyja nem akarta, hogy megnősüljön. Oh soha, soha se volt oly kietlen ez az út ! És Nanus mégse tudta levenni róla szemeit. Mert végre látott is valamit. Letörölte könynyeit. A poit növekedett... végre, fájdalom, igen nagyra is nőtt . . . nem lehetett az ő barátja. A bányaigazgató szekere haladt el, ahol Janó dolgozott. Nyomában mások is jöttek . . . mérnökök, bányafelügyelők rohantak ész nélkül. Nanus megijedt, kérdezősködött. — Bányatűz! kiálták neki. A 2-ik számú kútnál. Nanus fölkiáltott, a föld sebesen forogni kezdett vele, szólni akart, hogy a hit valóságáról kérdezősködjék, de ez itt ismét elhagyottá vált. Végig rohant az utón, meg se állt a veszedelem helyéig, hol már nagy közönség verődött össze. — Janó, Janó! — kiálta, de senki se felelt. Közelebb ment, de a csendőrök eltávolították. Végre a zavarban egy barakkéhoz jutott, hol bányászruhák voltak. Gyorsan átöltözött, s a tűzhöz sietett. — Le akarok menni . . . — Igen kicsi vagy. — Atyám lenn van, le akarok menni... — Jó, hát menj. A siklóra állt, sérült sebességgel rohant alá. Mikor leértek, ki akart szállani, de ingott, fulladt, nem volt levegője. Találkozott valakivel. — Ne menj balra, ott a halálban! De ő mégis épen oda megy, mert Janó ott dolgozott. Sok bukdácsolás, és keresés után a medaillerói Janóra akadt. Másnak bizonyára nem volt itt olyan emléke, ölébe fogta barátját, nagy nehezen a kijáratig ment vele. A kosárba tették, s mindkettőjüket kiemelték. Nanus elájult a Janó oldala mellett, s lebomlott haja eltakarta a fiatalember arczát. ♦ Nanus sokáig feküdt. Végre fölkelt lesoványodva, halványan. Épen csütörtök nap volt, mikor a bánya kórházában látogatást lehetett tenni. Látni akarta Janót, hogy vigasztalja. A tűz épen szép kék szemeit támadta meg. Világtalan lett. Janót épen anyjával találta. Ez is megsajnálta Nanust, amint meglátta, s kissé távozott, hogy a gyerekek fesztelenebbül beszélhessenek. Nanus a szegény vakhoz hajolt és suttogva mondá: — Én vagyok, Janó ... A te nőd jött, hogy meglátogasson. Oh, most már semmi akadály se áll közöttünk, s elmondhatom, menynyire szeretlek. Szólj hát anyádnak, hogy adjon nekem. A beteg halvány arcza elpirult. Könnyek fakadtak ki köteléke alól, mely örökre lezárt szemeit eltakarta. S midőn Nanus látta, hogy habozik elfogadni az áldozatot, letérdelt az anyja előtt, így szólt: — Asszonyom, adja nekem a fiát... ígérem, hogy boldoggá teszem. — Teringettél, leányom, amint tetszik! Ha nem félsz a nyomorúságtól, vedd el. Most már szabadon nősülhet, mert nem lehet többé családfenntartó. B á n y a tűz. — Franczidból. — A fiú a barátok iskolájába járt, a leány a nővérekhez. Esténként, hazamenőben, félúton mindig találkoztak és beszélgettek. Könyveiket földre rakták, maguk meg a vén jegenye tövére ültek, melynek tetejét egy vihar elsodorta. Mögöttük vadrózsabokor, előttük a széles út. Egészen üde volt a moha, ahol letelepedtek. Csak az út közepén végig vonuló fekete esik árulta el, hogy a közelben kőszénbánya van. Olykor bányamunkások haladtak el előttük bőrsapkával, mezítláb, szerecsen arczokkal, piszkos, fekete lámpákkal. KOLOZSVÁR örömest er- Apróságok. Szerelemből. Tudja már, hogy X. bankárnak nagy vesztegetései voltak tegnap a tőzsdén ! — Micsoda ? X.-nek kinek leánya nem régi grófhoz ment férjhez ? 8 — Igenis, ő. w Tn N°V a gróf Dagyot 10* C80d*K ka ' nőst hallja, hogy — szerelemből házasodott. ♦ Midőn Rignont kinevezték a párisi királyi könyvtár_ felügyelőjének, a szellemes R ágenson Signon ürességét ismerve, azt mondta neki halkan • - ohittjr’’mMt p“,pá*aiki,to* -i I« &£ “rLí,v*í!:‘l'ip,közölni valója? á° meg va,ami Haldokló hetrymászó- p t, Ernest halok meg mert 500 mét' , Vu el estem le mint valamennyi elődöm I * i April* Optimista. A: Fia tehát bukott a vizsgán ?— B: Igen de \\ Vakátióban. — Hová szándékozik utazni. _ Egy hideg viz gyógyfntélyet melegen ajánlottak. J * Gróf egyik inasához, ki nyakként jelen meg előtte: ^ — Micsoda? maga már megint jól ! jön be ? Megérem, hogy ma holnap már S gomlyukkal díszítve jelen meg!... ^kl NREK.^ " ‘«■«mm,, A millenium és Debreozen reczeni Csokonai-kör irodalmi szakos tallhatóan foglalkozott a honfoglalás e ^ ■ fordulójának Debreczen által leendő mgelésével. A szakosztály egyhangúlag nyilatkozott, hogy Debreczen a konfort , a debreczeni kollégiumnak egyetemartesztése által ünnepelheti meg |kóbban. Azt javasolta tehát, hogy a gJP* kör választmánya keresse meg úgy a túli ev ref. egyházkerületet, mint Dsb sz. kir. város törvényhatóságát az iránt a honfoglalás emlékére a debreczeni kor " [ meglevő tanszakait egyetemi rangra emeli"' bölcsészeti fakultással egészítsék ki. Magyarfalu főpap. Fehértempó jelentik, hogy egy Vlaics nevű gimnázista metésénél Stojadinov gör. keleti esperes bor- tayos jelenetet idézett elő. A temetésen " jelent a gimnázium tanári kara, ifjúsága a beszentelés után Niamessny Mihály, a I. templomi királyi közjegyző fia előlépett , társai nevében elbucsuztassa az elhunyt p,' ’ fást. De alig szólt néhány szót, Szojadinov a pap feléje rohant és a kezében levő feszítiet magasra emelve igy kiáltott: „Nem törökt hogy itt magyarul beszéljen!'A fiatal ember egy perezre meghökkent, de az is igazgatója bátorítására folytatni akarta be idét. A főpap azonban oly sértő szavakat kiátött felé és oly botrányosan viselkedett, hog a fiatal szónok megdöbbenve elhallgatottas egybegyűltek hangosan kifejezést adtak mt botránkozásuknak és gondoskodtak arról,hogy ez eset, mely Fehértemplomban rendkívüli izgatottságot keltett, mérvadó helyen is tudomásul vétessék. Az ellopott haditerv. Klapka tábornokról a következő érdekes dolgot írják: Néhány évtized előtt a törököknek sok bajuk , volt Kis-Ázsiában az oroszokkal. Haditervit , volt szükségük , nagyon kerestek embert, ki nekik azt megcsinálja. Valaki Klapka tábornokra hívta fel figyelmüket és a törökök csakugyan felszólították Klapkát, hogy csinálja m a kis-ázsiai haditervet. Klapka meg is csinálta de minden áron tökéletes és feltétlenül bevált tervet akart kieszelni, hogy az oroszok semmikép se győzhessenek. Ezért első tervét folytos újra és újra átdolgozta. Ámde a török vezérek hamar észrevették a magyar tábornok tulságba vitt erényét — mely már hiba — és furfangosan segítettek a bajon. Egy a magyar sza-badságharczban is szerepelt, de aztán Törökországba menekült szász embert, Iszkander beyt rendelték Klapka sátrába és meghagyták neki, hogy amint Klapka egy tervet papim vetett, lopja el és vigye megbizóihoz. Ilyenformán Klapka nem változtathatott konczíczióján s a törökök zseniális haditerv birtokába jutottak. Király ét bibornok. Kinos találkozása volt az olasz királyi párnak az pénteken Rampolla bibornokkal, a pápa álla® titkárával. A találkozás színhelye az Alberg® del Quirinale szálloda volt, hol a királyi pár Fife herczegnőt, a walesi herczeg legidősebb leányát akarta meglátogatni, mikor egyszerre bibornok hintója is megállt a szálloda előtt- Rampolla bibornok fölment a lépcsőn s bejelentette magát a herczegnőnél. Azonnal beszették az elfogadó terembe. De mikor itt bornok megpillantotta Umberto királyt, uj vendég láttára udvariasan fölemelkedett helyéről és elejébe akart menni, hirtelen elhatározással megfordult és így szólt: „Királyi keleség, majd máskor újra jövök, ma felesleges ügyök itt!“ Az eset Rómában nagy fetünett keltett. Orvosság a fáradság ellen A Patrie czimű bukaresti lap egy Zorileano nevű román katonaorvos találmányáról .*fsn dolgokat mond el, melyek, ha valók, akkori111 nek az orvosnak a találmánya korszakot *kotó lesz a modern hadviselésben. E széria a lap szerint Zorileano dr. kitalálta a fára orvosságát. Ez az orvosság — igy voD J* román orvos — embereket, úgy mint állat, kát képesekké tesz a legnagyobb fárada ®* elviselésére. A szerrel tettek már kísérletet is. Egy század, mely ezt a szert bevette, provi8teból elment Bukarestig; a batal®as®fj_ not (95 km.) 25 óra alatt tették meg, uf ® ben mindössze 2 és fél órát pihenve "1 ^ Bukarestbe értek, nem is voltak D»gy°n aratak. Megpróbálták azt is, hogy a csapat e részének beadták a szert, a többieknek nP' az előbbiek minden nagyobb nehézség Dp , mentek 75 km.-t, a többiek kidőltek az ^ km. nél. Hogy ennek a csudaszernek, " kétségkívül valami exczitáló szerv van?'s ok utóhatásai, s hogy ezek az esetleges ha a' milyenek, arról nem szól a román újság . Anarchista tervek Mint a lon'' „Central News“ értesül, az ottani rendőr egy anarchista összeesküvésnek jött oyo®, melynek czélja kloroform segélyével kiváló klitikusokat és államférfiakat, vagy Angliába látogató magasrangú külföldié kel el rabét, hogy azután értük, az anarchista propagad számára, magasváltság dijakat kizsarolhatóan Letartóztatás eddig nem történt.