Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)
1894-04-04 / 77. szám
!?! f. f fi 'jií .iö‘ * k adnak, vagy mi az övé. És azon mai munkát, melyet hazámtól elveszek, éjjeli munkámmal fogom visszapótolni. Ma a fiú és testvér teljesítette feladatát; önök az ő munkáját nagylelkűig megjutalmazták ; a fiú és testvér köszöni ezt önöknek, és a honfi szíves Isten hozzádot mond önöknek, hogy ismét munkájához fogjon.“ Kossuth Lajos 1852. július 14-én ült fel az „Afrika“ nevű gőzhajóra, s indult vissza Európába. Azok közül a társai közül, kik Kutahiában vele voltak, csak Ihász Dániel ezredest vitte vissza magával. És itt az ideje, hogy egy dolgot tisztába hozzunk. Sokan voltak olyanok kik Kossuthot azzal rágalmazták, hogy a magyar ügyre begyült pénzeket zsebre rakta. Ez aljas rágalom ! Kossuth ép oly szegényen tért vissza Angliába, mint onnan Amerikába indult. Ő előre tudván, hogy ki leend téve a rágalmaknak, Hajnik Pállal pontos számlát vezetett a magyar ügyre befolyt összegekről. És mielőtt Amerikából távozott, Hajnikot és Pulszkyt elküldte Washingtonba, hogy a kormány a számadásokat megvizsgálván, azokat az ő igazolása czéljából tegye közzé. A miniszterelnök, Webster Dániel a számadásokat átnézvén, e szavakkal adta vissza a küldötteknek: — Vigyék ezt vissza Kossuth úrnak, mondják meg, neki, mikép abban, miként ő a magyar ügyre kapott pénzt híven kezeli, egy perczig nem kételkedtünk, e nyugtassa meg őt esen nyilatkozatom s az ő öntudata. De ezen a számadást, melynek közzététele ártana az ő ügyének s kompromittálhatná a mi kormányunkat is, közzétenni nem lehet.“ * Kossuth Amerikából visszatérve, öt éven át állandóan Londonban tartózkodott. Állítólag amerikai fáradalmait akarta kipihenni. Pedig dehogy pihent! Eltekintve attól, hogy évenkint kétszer felolvasó körutat tett, mely hetekig, néha hónapokig tartott, azonkívül szabad idejében lázas idegességgel tanulta a hadi tudományokat. Hadvezérré képezte magát, s az volt a terve, hogy még egyszer fegyverre szólítja a magyar nemzetet, akkor maga áll a sereg élére. (Folyt, következik.) Kolozsvár, 1894. A fájdalomnak némileg lecsillapodott vihara után válaszolt Kossuth Ferenci. „Jól mondta — úgy mond — a szónok, hogy a magyar nők nevében beszél. „Magyarul.ír hölgynek születni, szép és nagy gondolat“ — mondta Garay, magyar hölgynek születni magasztos gondolat, azt mondom én, mert az egész világon nincs oly lelkes nő, mint a ma-s is gyár nő. Addig, míg a magyar nők megtartják azt a szívet, amelylyel most bírnak, addig a haza jövője felett kétkedni nem lehet. A magyar nők állanak a magyar gyermekek bölcsőjénél, a magyar nők adnak kezet a magyar honfinak most az oltárnál, majdan a jegyzőnél, a magyar nők kísérik sirjokba a magyar honfiakat és a magyar nők imádkoznak a halottakért, a magyar nők ápolják a betegeket, ápolják azokat, akik a honért megsebesültek és temetik azokat, akik a honért meghaltak. A magyar nők imádkoznak, tudom, a mi kedves halottunkért és a mi minket, mint fiait legjobban meghatott, olyannyira, hogy most is alig bírom könnyeimet visszafojtani az a magyar nők könye. Ezen könyek áztassák unokáról-unokára a haza édes atyjának sírját és azért hoztuk mi haza, fiai kincsünket, hogy az ő sírjára a magyar nők térdeljenek. (Köszönjük ! Isten hozott benneteket! Maradjatok nálunk !) A hölgyek beszédére Kossuth Lajos is reflektált a következőleg : „Engedjék meg, hogy megindulásomnak én is egy pár szóval kifejezést adjak. Önök kísérték tegnap a nemzet szívével, az egész országgal sírjáig a haza atyját, emlékezzenek meg a szombati temetésről, a szegény anyánk és szegény nővérünk temetéséről. Emlékezzenek arra, hogy édes atyánknak utolsó kívánsága volt, hogy felesége mellé temettessék. Anyámnak is az volt a hivatása és egész élete, a mely minden magyar hölgy előtt kell, hogy jeligeként ragyogjon és a mely e két szóban foglalható össze: „Család és haza.“ Ekkor kezdték meg a hölgyek közt a koszorúk virágainak, leveleinek szétosztását. Mindegyik csak a Kossuth testvérek kezéből szeretett volna elfogadni egy-egy szirmot, levelet. Mikor ma a függetlenségi polgárnők a vigadóból, ahol a Kossuth-családnál kondoláltak, zárt sorokban visszatértek, a Kossuth Lajos utczában találkoztak néhány század gyalogos katonával. A gyászos asszonycsapat egy pillanatra meghökkent s ki akart térni az útból. De akkor az első század főhadnagya magasra emelte kardját s elkiáltotta: „Halt!“ Egymásután megáltak a századok, a katonák visszahúzódtak a gránátos utczába s csak az oszlop feje maradt a Kossuth Lajos utczában. Amíg a sok száz főnyi asszonynép el nem vonult, a katonaság nem folytatta útját, amelyről itt szó van, látni fogjuk, hogy bizony mind a két részről hibáztak és hibáznak még folyton anélkül, hogy csak legtávolabbról is arányban állana a felgerjedés és felbőszülés a tárgy lényegével. A mindinkább szaporodó és valljuk be nem egészen az igényekből, hanem hamis üzleti vállalatokból támadt napilapok mód felett növelték a hírlapírók számát s különösen a képviselőházi tárgyalásokat tudósítás és megbeszélés alakjában feldolgozó újoncz-tudósítókat, akik, különösen az utolsó hetek izgalmas napjaiban sokkal több időt töltöttek a képviselőház folyosóin, mint annak írói karzatán, némelyek tán csakugyan azért, hogy ott hívatlanul hallgatózzanak és settenkedve megjegyzéseket s titkokat elkapjanak. Ebből azután tényleg teljesen tarthatatlan állapot származott. Bátran mondhatni, hogy a képviselők és a miniszterek már nem is érezhették magukat biztonságban a ház folyosóján. A képviselőház éttermében pedig az asztalok több mint felét rendesen senki által sem ismert, különböző, úgynevezett hírlapírók, akikről azt sem tudta az ember, hogy valóban hírlapíró-e, vagy csak arrogálják maguknak e nevet, foglalták el úgy, hogy nem csak a képviselők, hanem azon előkelőbb hírlapírók is, akik bizonyos társadalmi állást is foglaltak el, már be sem mertek menni a képviselőház éttermébe. Megesett még az a furcsa dolog is, hogy egyszer másszor Csávossy háznagy egy ilyen „irodalmi férfiúknak kijelentette, hogy nincsen jussa az étteremben helyet foglalni, amire a megszólított éktelen önteltséggel vágott viszsza, hogy mutasson fel a háznagy ily szabályzati intézkedést, ő bizony ki nem megy az étteremből, mert neki van jegye az írói karzatra. A jó háznagy pedig erre odább állott és tűrte ezt a hallatlan „önérzetet“ szó nélkül. Ezek a hihetetlen állapotok, melyek tarthatatlanságát különben az a körülmény fokozta, hogy a képviselőház helyiségei nagyon is szűkek, alkalmatlanok, és czéljuknak semmikép sem megfelelők, óriási felháborodást idéztek elő s az utolsó hetekben nap-nap után kérték a ház elnökét a képviselők, az igaz, majdnem kivétel nélkül, ellenzékiek, hogy segítsen a hajón, hogy vessen már egyszer véget ennek a ferde helyzetnek. A ház elnöke erre csakugyan keresett is módot, hogy segítsen a visszás állapotokon. Rósz néven veszik azonban, hogy előzőleg egykat előkelő, képviselő-hírlapíróval pl. Jókaival, Fálkkal, Csávolszkyval, Bolgárral, Holló Lajossal, Mikszáthtal meg nem beszélte e kérdést. Cak~Aor*őLe£3Ía wmmel •■apadták volna meg . . 0A S9AP93l -lozsy a a mit mindenki azonnal proponált volna, hogy fogadja el az angol képviselőház rendszerét. Ott ugyanis minden lap számára kiállít a képviselőház elnöke a szükség szerint egy-két, a lap nevére szóló oly jegyet, amely a tudósítót csakis az írói karzat használatára jogosítja fel. A képviselőház folyosóin való tartózkodásra az ily jegyek semmi szín alatt sem jogosítanak. S ez a helyes. Az a reporter, a két egynémely szerkesztőség — nem tudjuk, mi okból, — nem nagyon tud megválogatni, teljesen megfelelhet kötelességének az írói karzaton is. Azonkívül az angol képviselőház elnöke előbbkelő hírlapírók részére kiállít névre szóló külön jegyeket, amelyekkel az illetők az ülésterem kivételével a ház minden részében, tehát a folyosókon is megjelenhetnek. Hogy kinek juttasson az elnök ily jegyeket, azt saját belátására lehetett volna bízni; az előbb kelő, mondhatni, jogosult hírlapírók bizonyára kaptak volna ily jegyeket. Azonban az elnök a képviselőház legutóbbi rendes ülése után egyszerűen szabályrendeletileg kimondotta, hogy a hírlapírók kivétel nélkül teljesen kizáratnak a képviselőház folyosóiról és összes mellékhelyiségeiből ; ők csakis az írói karzaton maradhatnak, de oda is nem úgy, mint eddig a ház folyosóin át, hanem a pinczehelyiségekből az írói karzathoz vezető csigalépcsőn juthatnak. Azonnal be is falazták mindkét ivókarzatnak azt az ajtaját, amely a folyosóra vezetett. Az új intézkedésről pedig egy körlevélben értesítette az elnök az összes lapokat. Igaz, van annak a szabályzásnak egy intézkedése, hogy a házelnöknek joga van egyes előkelőségnek és az alatt az elnök egyes hírlapokat is ért, adni oly jegyet, melylyel mindenütt megfordulhatnak a házban. Csak az a baj hogy ezzel a jegygyel nem lehet élni, mert aki a folyosóra megy, az sohasem tud bejutni az írói karzatra mióta befalazták az ajtót és aki a karzaton van, nem juthat a folyosóra. Volt is az újítás miatt óriási felháborodás az összes hírlapírói testületben. Összeállottak és bár mindegyikök bevallotta, hogy az eddigi állapot tarthatatlan és valósággal viszszataszító, mégis elragadtatták magukat egy oly lépésre, melyet szintén nem lehet helyeselni és amelyből immár egy nagyon kényes és nehezen gyógyítható helyzet állt elő. A hírlapírók t. i. ahelyett, hogy előbb megkísértették volna azt, hogy Bánffy báróhoz, aki végre mégis csak valamelyes ur, és a mellett a képviselőháznak még elnöke is, forduljanak körülírt kívánságokkal és megoldási módozatokkal, szómba elhatározták egyhangúlag, hogy addig, míg a képviselőház elnökének ezen szabályzata fennáll, ők el nem mennek többé a képviselőház írói karzatára és a képviselőház tárgyalásairól semmiféle tudósítást nem közölnek. Ezt az összes lapok szerkesztői és kiadói írásbeli szerződéssel állapították meg, amely tényleg kötelező és ki nem játszható és minden bevezetési teketória nélkül értesítették ezen határozatról a ház elnökét levélben. A hírlapírók ezen eljárása tényleg az ellenkező hatást idézte elő. Alig van oly képviselő aki most kritikával nem illetné a hirpillowanautát tínuáig Vigyantan kell megítélni, és ha az egyik fél túl is lő a czélon, nem jó avval válaszolni, hogy a másik még tovább lő. Hogy mit fog a közönség a lapok ezen eljárásához mondani, az egészen más kérdés, azt intézzék el a lapok olvasóikkal. Még az ellen se lehet valakinek kifogása, hogy a lapok összeállanak és ha sérelem esett rajtuk, együttes eljárásban állapodnak meg, de ballépés, hogy mintegy ultimátumokat küldenek a ház elnökéhez. („Budapester Correspondenz.“) I*rv I. r.1 , Budapest, április S. Az ékes skandalumok számos híveinek nagy gyönyörűségére támadt megint egy új közérdekű ügy, mely minden látszat szerint csakugyan hihetetlen és ép azért, azt lehet mondani, nevetséges, kínos ügygyé akar fejlődni. Igaz, egyedül a modor, vagy, mondjuk ki bátran, a modor hiánya fújta fel ezt az önmagában oly csekély jelentőségű ügyet nagygyá és most már-már fenyegetővé is, de ha nyugodt lélekkel és józanul vizsgáljuk a kérdést, A válóper vége. Beszély. írta VÉCSEINÉ JANKOVICH LUIZA. (Vége.) E találkozás után néhány hétre elérkezett Leó névnapjának előestéje. Egy csomó víg czimbora, jó pajtás — köztük magam is — rendes szokás szerint a nagyvendéglő külön éttermében gyűltünk össze ezt megünnepelni. Együtt voltunk most is valamennyien, és vidám poharazás közben repülni látszott az idő. Egyik áldomás a másikat érte, mindegyik után kiürítettük poharainkat a körömpróbáig Kicsapongóbb lett a kedv, önfeledtebb a beszéd árja. Már a pezsgős üvegeket durrogtatták a pinczérek, mikor egyszerre, mintegy ötlettől megkapatva feláll Wallner Ottó, egyszeles mo-doru, barna fürtű gyerek és poharát az „ünnepelt jó barát közelgő házasságának boldogságára“ emeli fel. — Hisz jól tudjátok fiuk — folytatá Ottó mindinkább neki tüzesedve — hogy kedvező véletlen folytán a szép Harsányi Irén válóperében ép ma volt a végtárgyalás, az asszonyka szabad. És azt kizárólag Leónak köszönheti. Mert hej! ha ő nem . . . De csak nagy kópé is vagy te pajtás ! .. . Különben jól tetted, okosan cselekedtél. Más is csak igy tett volna a te helyedben. Mert hát... szép leánynyal, szép asszonynyal ugyan ki tartana haragot ? Ma elfordul tőled?. . . Holnap annál édesebb a csókja, epedőbb a tekintete! Ugye, így gondolkoztál te is, öreg?... Végre is, talán azért védted oly lelkesen az ügyét, látottál-futottál, appelláltál, kapacitáltál, hogy a jutalmát elnyerd a fáradságodnak, vagy mi ? . . . Éljen tehát a szép özvegy, és éljen a mi kedves jó barátunk, aki magának az Ő régi szeretőjét olyan ügyesen „visszapörölte.“ „Éljen, éljen!“ hangzott minden torokból a lelkes felkiáltás. A czigányok tust húztak, A poharak öszszecsendültek. Az én ereimben meg fagyott a vér e különös felköszöntő hallatára. Soha kínosabban nem éreztem magam. Lesütött szemmel, lehajtott fejjel, némán ültem helyemen és pillanatok múltak el, míg annyira erőt tudtam magamon venni, hogy Leóra tekinthessek. És ekkor láttam, mily irtóztatóan elváltozott az arcza. Mintha minden csepp vér eltűnt volna belőle, kísértetiesen sápadt, majdnem földszinti volt. Szemöldökét komoran összevonta és szemeiben újra fellobbant az a vészes baljóslatú láng ... A koccintásnál oly hevesen üte oda poharát, hogy az darabokra törve hullott vissza az asztalra. — Rossz ómen — suttogák néhányan megdöbbenve, de Leó, mit sem látszott a babonára adni. Dús fürtöit sziláján hátravetve, más poharat kért és azt az inültig töltve, egy hajtásra kiitta. És ivott e percztől kezdve szakadatlanul és — nem ártott meg neki. — Teringettél, ez a fiú túl tesz valamenynyiünkön ! Az ördögökkel czimborálsz te pajtás, vagy a boldogság van reád ilyen hatással? — kérdé kötekedve Wallner, kinek ugyancsak keresztben állottak már a szemei a sok bevett jótól. — Igen, a boldogság . . . gondoltam én — vagy . . . Eh, de ki fog ez órában ilyesmire gondolni ? Igyunk fiuk ! . . . Hogy is van csak az a gyönyörű bordal: Ha megcsalódott a szived, Ha nincs, a kit szeress, Ha bánatot feledni vágysz. Vigaszt borban keress ! Ragadd meg pajtás a pohárt. Siess, as óra fut . . . Csak addig boldog a szived Amig feledni tud! Én felhangzott a dal összecsendültek a poharak. Sohasem halunk meg! . . . * * * Másnap reggel csúnya ködös, homályos időre ébredtem fel. Köd homály kívül, köd az én mámoros agyamon . . . Bizony egy csepp kedvet sem éreztem a felkeléshez. Már épen újra befelé akartam fordulni, midőn heves csengetyű rángatás űzte el szemeimről a visszacsalogatott álmot. Nyomban reá Leó inasa állt az ágyam előtt . . . Egy tekintet reá elég volt, hogy teljesen kijózanodjam. Sápadt, önmagából kikelt arcz volt ez, melyre kiáltó betűkkel volt felírva, hogy mihozta e kora reggeli órában hozzám. Egy pillanat alatt felöltöztem, de barátom lakásán voltam. Oh milyen borzalmas, elfelejthetlen kép tárult itt elém ! A kedves, bizalmas gargon szobában, melyben annyi élvezetes órát töltöttem el, öszsze-vissza hányva, fenekestül felforgatva minden Eltépett arczképek, levelek foszlányai hevertek a szőnyegen szanaszét. A szekrény ajtaja nyitva feledve, az íróasztal fiókjai sorba kihuzogatva . . . A pamlag előtt pedig ott terült el az én szegény, szegény Leóm alig kihűlt teteme. Jobb kezében még mindig görcsösen tartotta a kis hatlövetű revolvert. Két szeme szorosan lehunyva, hanem a helyett ott tátongott a halántékán egy perzselt szélű kicsiny luk, mely mégis elég nagy volt arra, hogy rajta egy ifjú élet minden szép reménye örökre elröpüljön. A fejénél ott térdelt az anya. Összekulcsolt két kezét a feje fölé emelte, tébolyodott, üres tekintettel nézte a fiát . . . — Én édes gyermekem, én egyetlen mindenem — suttog, majd édesdeden gyügyögve hozzá, mintha álomba akarná ringatni, majd meg hangosan felsikoltva, hogy borzalom volt hallgatni. Melléje térdeltem én is. Aztán néztem hosszan azt az átlőtt büszke, daczos homlokot ée e perczben nem tudom mi gátolt meg abban, hogy kezéből a pisztolyt kicsavarva el ne rohanjak és annak az asszonynak a szivére ne irányozzam ugyanazt a fegyvert, mely egyetlen legkedvesebb barátom ifjú életét kioltá . . KOLOZSVÁR A vidék gyásza. — A temetés napján. — Brassóban már kora reggel látszott az utczán mozgolódó nép sötét öltözetén, a nők gyászán, hogy a magyarság a helyzet magaslatára emelkedett és együtt érez a nemzettel. 9 óra körül testületek és magánosok az ág. ev. hitv. templomba indultak, mely kívül és főleg belül nagy gyászt öltött. 9 órakor zsúfolva volt a templom minden zugában és a rendező ifjúság gondoskodott arról, hogy mindenki elhelyeztessék. Egy egyházi közös énekkel kezdődött az ünnepély, melynek végeztével Moór Gyula főesperes lépett a szószékbe, hogy a tőle már megszokott valódi szónoki ihlettel megemlékezzék a nap nagy jelentőségéről. Áhítattal hallgatták a szónoklatot. A beszéd után megható imát mondott a főesperes, mire egy egyházi közös énekkel bezáratott a magasztos ünnepély. Innen az egész közönség az ev. ref. templomba ment, hol Péchy Árpád ev. ref. lelkész tartott nagyhatású gyászbeszédet és megható imát. 11 órakor a zsidó ortodox imaházban szintén gyászünnepély volt, hol ismézer Albert rabbi tartott Kossuth Lajost, mint a jogegyenlőség és valásszabad-ság előharczosát kitüntető kitűnő szónok-latot, megemlékezvén a zsidók szempont-jából a nagy veszteségről, mely Kossuth halála által a magyar zsidóságot érta. Heima fejezte be az ünnepélyt. Délután 3 órakor a zsidó cultustemplomban az Új utczában tartatott gyászistentisztelet és zsúfolva volt a templom minden zugában férfiakkal és nőkkel, zsidókkal és keresztényekkel. Egy héber ima után dr. Rosenbaum Lajos rabbi tartalomban gazdag ihlettel telt, gyászbeszédet tartott Kossuth fölött. Megkapóan hasonlította össze a jeles rabbi Kossuthot a naphoz, mely nappal nekünk, éjjel másoknak világit és a gyöngyhöz, melyet ha elvesztünk is, mindig gyöngy marad. — Némelyeket annyira meghatott a beszéd, hogy csak nehezen tudták a zokogást vissza tartani. Végül megható fohászt mondott a kitűnő szónok és a kántor egy egyházi héber imát Kossuth lelkéért és üdvösségéért. Az Emke Kossuth temetésén. Kolosvár, ápr. 4. Az Emke küldöttségének Kossuth temetésén való részvételéről Sándor József főtitkár az igazgató-választmány részére jelentést készített. Ebből közöljük a következőket: Horváth Gyula alelnök úr a direktórium fölkérése következtében az Emke temetési küldöttségének vezetését elfogadván, a meghatározott tagokat előzetesen levélbelileg értesítettük, és tekintettel, hogy a kolozsvári márczius 15-iki állandó bizottság egyesületünk legelső örökös tagja is lobogóink alatt kívánt lőni, ezt Horváth Gyula alelnök úrral örömmel elfogadtuk. Küldöttségünköz más tagjaink is, sőt nők is csatlakoztak. Az Emke óriás gyopár koszorúja, mely aa -----i.. ------~ i. ia ulái bizottságával együtt, a temetés előtti nap Kossuth Lajos hamvainak megérkezése után helyeztetett el a kijelölt helyek egyik kiváló pontjára. A küldöttség tagjai a temetést előző nap márcz. 31-én este 7 órakor a „Magyar Hírlap“ szerkesztőségében jöttek össze, ahol mindenik számára kiosztatván a gyászjelvény, Horváth Gyula alelnök intézkedésére, abban történt megállapodás, hogy a gyülekezés reggel tí19 órakor az országházban történjék, ahova az Emke lobogója Csávossy Bél háznagy szíves engedélye folytán már előző nap elszállíttatott. Tekintettel, hogy az Emke tagjai közt számosan országos képviselők, a vezető alelnök úr akként intézkedett, hogy az egyesület ne a különböző testületek, hanem közvetlenül a koporsót kísérő orsz. képviselők menetében vegyen részt. Az elzárt Sándor-utczából a képviselőkkel együtt a Múzeum halottas nagy lépcsőcsarnokához vonulva, az egyesület volt az egyedüli, mely az összes küldöttségek, testületek stb. (Monok küldöttségét kivéve) lobogójával itt megjelenhetett. A gyászmenet megindulása után nem a koporsót megelőző egyesületek, testületek stb közt ment az Emke, hanem a család gyászkocsija után közvetlenül az egyesület nyitotta meg lobogója alatt a kíséretet, ezután következett Monok községe, mint Kossuth Lajos születési helyének küldöttsége, a székes főváros, Pest vármegye, az „Otthon“ írói kör, akadémia, törvényhatóságok küldöttsége. A temetőbe is az Emke lobogója volt az egyedüli, mely az agghonvédeken kívül a sírhoz bejuthatott, úgy, hogy elmondható, mikép az Emkénél kedvezőbb helyzetben a végső gyásztisztesség megadásánál egy testület sem volt Igen előzékenyen viselte magát a rendező ifjúság is, mely az egyesület tagjainak mindenütt szabad bemenetelt engedett a kordonon belül. Az egyesület zászlóját Petrán Pál és Kollár András rákosi, továbbá Dudás András fóti jómódú földmives gazdák vitték magyar ruhában. Az Emke küldöttsége tagjai közül följegyeztük a következőket: Horváth Gyula alelnök, mint vezető, Sándor József főtitkár, Szekula Ákos ellenőr, Hegedűs Sándor, gr. Bethlen Bálint, Papp Samu, Molnár Antal, orsz. képviselő, K. Sándor József, Farkas Béla, Szabó Samu, Kovács János tanár, gr. Teleki László, Szakáts Péter, Horváth Mihály és Károly, Kis Gedeon Szathmár főkapitánya, Radnóti Dezső, Beregszászy László, Makfalvy Ferencz Emke tanító, dr. Reichlin Győző, Szentkirályi Kálmán, Kolbenheuer Bertalan és még egy pár tag. Nő tagok közül Fellegi Ottóné az útközben csatlakozott és mindvégig a küldöttséggel ment a temetésen. Midőn e jelentést — végzi Sándor József — tudomásul venni és emlékképen a levéltáron megőrizni kérném, egyben kérem azt is, hogy Horváth Gyula alelnök úrnak az egyesület küldöttsége vezetése körül tanúsított odaadását, fáradozását és buzgalmát jegyzőkönyvi köszönetben részesíteni és ezt az alelnök úrral tudatni kegyeskedjék. Április 4. Felhívás előfizetésre. A második évnegyed alkalmából bizalommal kérjük az előfizetések megújítását s lapunk terjesztését. Nap nap után van alkalmunk bebizonyítani, hogy lapunk az események érdekességével lépést tart. Távirataink bősége és megbízhatósága a közönség részéről is elismeréssel találkozik. A képviselőház nagyfontosságú tárgyalásait saját tudósítónk fővárosi levelei Illusz-Tárcza-rovatunkat elsősorban Kolozsvár és az erdélyi részek tudósai és írói látják el közleményekkel. Hír-rovatunk hű tükre társadalmi életünknek, s a napi eseményeknek nemcsak Kolozsvárról, de a vidékről is, mert levelezőink számát folyton szaporítjuk. A „Kolozsvár“ előfizetési árai: Egész évre......................................16 frt. Félévre............................................8 frt. Negyedévre.......................................4 frt. Egy bóra .......................................1 frt 60 kr