Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)

1894-04-04 / 77. szám

!?! f. f fi 'jií .iö‘ * k adnak, vagy mi az övé. És azon mai munkát, melyet hazámtól elveszek, éjjeli munkámmal fogom visszapótolni. Ma a fiú és testvér telje­sítette feladatát; önök az ő munkáját nagylel­kűig megjutalmazták ; a fiú és testvér köszö­ni ezt önöknek, és a honfi szíve­s Isten hoz­­zádot mond önöknek, hogy ismét munkájához fogjon.“ Kossuth Lajos 1852. július 14-én ült fel az „Afrika“ nevű gőzhajóra, s indult vissza Európába. Azok közül a társai közül, kik Ku­­tahiában vele voltak, csak Ihász Dániel ezredest vitte vissza magával. És itt az ideje, hogy egy dolgot tisztába hozzunk. Sokan voltak olyanok kik Kossuthot azzal rágalmazták, hogy a magyar ügyre be­­gyült pénzeket zsebre rakta. Ez aljas rágalom ! Kossuth ép oly szegényen tért vissza Angliába, mint onnan Amerikába indult. Ő elő­re tudván, hogy ki leend téve a rágalmaknak, Hajnik Pállal pontos számlát vezetett a ma­gyar ügyre befolyt összegekről. És mielőtt Amerikából távozott, Hajnikot és Pulszkyt elküldte Washingtonba, hogy a kor­mány a számadásokat megvizsgálván, azokat az ő igazolása czéljából tegye közzé. A miniszterelnök, Webster Dániel a szá­madásokat átnézvén, e szavakkal adta vissza a küldötteknek: — Vigyék ezt vissza Kossuth úrnak, mondják meg, neki, mikép abban, miként ő a magyar ügyre kapott pénzt híven kezeli, egy perczig nem kételkedtünk, e nyugtassa meg őt esen nyilatkozatom s az ő öntudata. De ezen a számadást, melynek közzététele ártana az ő ügyének s kompromittálhatná a mi kormá­nyunkat is, közzétenni nem lehet.“ * Kossuth Amerikából visszatérve, öt éven át állandóan Londonban tartózkodott. Állítólag amerikai fáradalmait akarta kipihenni. Pedig dehogy pihent! Eltekintve attól, hogy éven­­kint kétszer felolvasó körutat tett, mely hete­kig, néha hónapokig tartott, azonkívül szabad idejében lázas idegességgel tanulta a hadi tu­dományokat. Hadvezérré képezte magát, s az volt a terve, hogy még egyszer fegyverre szó­lítja a magyar nemzetet, akkor maga áll a se­reg élére. (Folyt, következik.) Kolozsvár, 1894. A fájdalomnak némileg lecsillapodott vi­hara után válaszolt Kossuth Ferenci. „Jól mondta — úgy mond — a szónok, hogy a magyar nők nevében beszél. „Magyar­ul.ír hölgynek születni, szép és nagy gondolat“ — mondta Garay, magyar hölgynek születni ma­gasztos gondolat, azt mondom én, mert az­­ egész világon nincs oly lelkes nő, mint a ma-s is gyár nő. Addig, míg a magyar nők megtartják azt a szívet, a­melylyel most bírnak, addig a haza jövője felett kétkedni nem lehet. A magyar nők állanak a magyar gyerme­kek bölcsőjénél, a magyar nők adnak kezet a magyar honfinak most az oltárnál, majdan a jegyzőnél, a magyar nők kísérik sirjokba a magyar honfiakat és a magyar nők imádkoznak a halottakért, a magyar nők ápolják a betege­ket, ápolják azokat, a­kik a honért megse­besültek és temetik azokat, a­kik a honért meghaltak. A magyar nők imádkoznak, tudom, a mi kedves halottunkért és a mi minket, mint fiait legjobban meghatott, olyannyira, hogy most is alig bírom könnyeimet visszafojtani az a magyar nők könye. Ezen könyek áztassák unokáról-unokára a haza édes atyjának sír­ját és azért hoztuk mi haza, fiai kincsünket, hogy az ő sírjára a magyar nők térdeljenek. (Köszönjük ! Isten hozott benneteket! Maradja­tok nálunk !) A hölgyek beszédére Kossuth Lajos is reflektált a következőleg : „Engedjék meg, hogy megindulásomnak én is egy pár szóval kifejezést adjak. Önök kísérték tegnap a nemzet szívével, az egész országgal sírjáig a haza atyját, emlékezzenek meg a szombati temetésről, a szegény anyánk és szegény nővérünk temetéséről. Emlékezzenek arra, hogy édes atyánknak utolsó kívánsága volt, hogy felesége mellé temettessék. Anyámnak is az volt a hivatása és egész élete, a mely minden magyar hölgy előtt kell, hogy jeligeként ragyogjon és a mely e két szóban foglalható össze: „Család és haza.“ Ekkor kezdték meg a hölgyek közt a koszorúk virágainak, leveleinek szétosztását. Mindegyik csak a Kossuth testvérek kezéből szeretett volna elfogadni egy-egy szirmot, le­velet. Mikor ma a függetlenségi polgárnők a vigadóból, a­hol a Kossuth-családnál kondo­­láltak, zárt sorokban visszatértek, a Kossuth Lajos­ utczában találkoz­tak néhány század gya­logos katonával. A gyászos asszonycsapat egy pillanatra meghökkent s ki akart térni az út­ból. De akkor az első század főhadnagya ma­gasra emelte kardját s elkiáltotta: „Halt!“ Egymásután megáltak a századok, a ka­tonák visszahúzódtak a gránátos­ utczába s csak az oszlop feje maradt a Kossuth Lajos­ utczá­ban. A­míg a sok száz főnyi asszonynép el nem vonult, a katonaság nem folytatta útját, a­melyről itt szó van, látni fogjuk, hogy bi­zony mind a két részről hibáztak és hibáznak még folyton a­nélkül, hogy csak legtávolabbról is arányban állana a felgerjedés és felbőszülés a tárgy lényegével. A mindinkább szaporodó és valljuk be nem egészen az igényekből, hanem hamis üz­leti vállalatokból támadt napilapok mód felett növelték a hírlapírók számát s különösen a képviselőházi tárgyalásokat tudósítás és meg­beszélés alakjában feldolgozó újoncz-tudósítókat, a­kik, különösen az utolsó hetek izgalmas nap­jaiban sokkal több időt töltöttek a képviselő­ház folyosóin, mint annak írói karzatán, néme­lyek tán csakugyan azért, hogy ott hívatlanul hallgatózzanak és settenkedve megjegyzéseket s titkokat elkapjanak. Ebből azután tényleg teljesen tarthatat­lan állapot származott. Bátran mondhatni, hogy a képviselők és a miniszterek már nem is érez­hették magukat biztonságban a ház folyosóján. A képviselőház éttermében pedig az asztalok több mint felét rendesen senki által sem is­mert, különböző, úgynevezett hírlapírók, a­kik­ről azt sem tudta az ember, hogy valóban hír­­lapíró-e, vagy csak arrogálják maguknak e ne­vet, foglalták el úgy, hogy nem csak a képvi­selők, hanem azon előkelőbb hírlapírók is, a­kik bizonyos társadalmi állást is foglaltak el, már be sem mertek menni a képviselőház ét­termébe. Megesett még az a furcsa dolog is, hogy egyszer másszor Csávossy háznagy egy ilyen „irodalmi férfiúknak kijelentette, hogy nin­csen jussa az étteremben helyet foglalni, a­mire a megszólított éktelen önteltséggel vágott visz­­sza, hogy mutasson fel a háznagy ily szabály­zati intézkedést, ő bizony ki nem megy az ét­teremből, mert neki van jegye az írói karzatra. A jó háznagy pedig erre odább állott és tűrte ezt a hallatlan „önérzetet“ szó nélkül. Ezek a hihetetlen állapotok, melyek tart­hatatlanságát különben az a körülmény fokozta, hogy a képviselőház helyiségei nagyon is szű­kek, alkalmatlanok, és czéljuknak semmikép sem megfelelők, óriási felháborodást idéztek elő s az utolsó hetekben nap-nap után kérték a ház elnökét a képviselők, az igaz, majd­nem kivétel nélkül, ellenzékiek, hogy segítsen a ha­jón, hogy vessen már egyszer véget ennek a ferde helyzetnek. A ház elnöke erre csakugyan keresett is módot, hogy segítsen a visszás állapotokon. Rósz néven veszik azonban, hogy előzőleg egy­­kat előkelő, képviselő-hírlapíróval pl. Jókaival, Fálkkal, Csávolszkyval, Bolgárral, Holló Lajos­sal, Mikszáthtal meg nem beszélte e kérdést. Ca­k~Aor*őLe£3Ía wmmel •■apadták volna meg . . 0A S9AP93l -lozsy a a mit mindenki azonnal proponált volna, hogy fogadja el az angol képviselőház rendszerét. Ott ugyanis minden lap számára kiállít a kép­viselőház elnöke a szükség szerint egy-két, a lap nevére szóló oly jegyet, a­mely a tudósítót csak­is az írói karzat használatára jogosítja fel. A képviselőház folyosóin való tartózkodásra az ily jegyek semmi szín alatt sem jogosítanak. S ez a helyes. Az a reporter, a két egy­némely szer­kesztőség — nem tudjuk, mi okból, — nem nagyon tud megválogatni, teljesen megfelelhet kötelességének az írói karzaton is. Azonkívül az angol képviselőház elnöke előbbkelő hírlapírók részére kiállít névre szó­ló külön jegyeket, a­melyekkel az illetők az ülésterem kivételével a ház minden részében, tehát a folyosókon is megjelenhetnek. Hogy ki­nek juttasson az elnök ily jegyeket, azt saját belátására lehetett volna bízni; az előbb kelő, mondhatni, jogosult hírlapírók bizonyára kap­tak volna ily jegyeket. Azonban az elnök a képviselőház legutób­bi rendes ülése után egyszerűen szabályrende­­letileg kimondotta, hogy a hírlapírók kivétel nélkül teljesen kizáratnak a képviselőház fo­lyosóiról és összes mellékhelyiségeiből ; ők csak­is az írói karzaton maradhatnak, de oda is nem úgy, mint eddig a ház folyosóin át, hanem a pinczehelyiségekből az írói karzathoz vezető csigalépcsőn juthatnak. Azonnal be is falazták mindkét ivó­­karzatnak azt az ajtaját, amely a folyosóra ve­zetett. Az új intézkedésről pedig egy körlevél­ben értesítette az elnök az összes lapokat. Igaz, van annak a szabályzásnak egy in­tézkedése, hogy a házelnöknek joga van egyes előkelőségnek és az alatt az elnök egyes hírla­pokat is ért, adni oly jegyet, melylyel minde­nütt megfordulhatnak a házban. Csak az a baj hogy ezzel a jegygyel nem lehet élni, mert aki a folyosóra megy, az sohasem tud bejutni az írói karzatra mióta befalazták az ajtót és aki a karzaton van, nem juthat a folyosóra. Volt is az újítás miatt óriási felháborodás az összes hírlapírói testületben. Összeállottak és bár mindegyikök bevallotta, hogy az eddigi állapot tarthatatlan és valósággal viszszataszító, mégis elragadtatták magukat egy oly lépésre, melyet szintén nem lehet helyeselni és amely­ből immár egy nagyon kényes és nehezen gyó­gyítható helyzet állt elő. A hírlapírók t. i. a­helyett, hogy előbb megkísértették volna azt, hogy Bánffy báróhoz, a­ki végre mégis csak valamelyes ur, és a mellett a képviselőháznak még elnöke is, for­duljanak körülírt kívánságokkal és megoldási módozatokkal, szóm­ba elhatározták egyhangú­lag, hogy addig, míg a képviselőház elnökének ezen szabályzata fennáll, ők el nem mennek többé a képviselőház írói karzatára és a kép­viselőház tárgyalásairól semmiféle tudósítást nem közölnek. Ezt az összes lapok szerkesztői és kiadói írásbeli szerződéssel állapították meg, a­mely tényleg kötelező és ki nem játszható és minden bevezetési teketória nélkül értesí­tették ezen határozatról a ház elnökét le­vélben. A hírlapírók ezen eljárása tényleg az el­lenkező hatást idézte elő. Alig van oly képvi­selő a­ki most kritikával nem illetné a hir­­pillowanautát tín­uáig Vigyan­tan kell megítélni, és ha az egyik fél túl is lő a czélon, nem jó avval válaszolni, hogy a másik még tovább lő. Hogy mit fog a közönség a lapok ezen eljárásához mondani, az egészen más kérdés, azt intézzék el a lapok olvasóikkal. Még az ellen se lehet valakinek kifogása, hogy a la­pok összeállanak és ha sérelem esett rajtuk, együttes eljárásban állapodnak meg, de ballé­pés, hogy mintegy ultimátumokat küldenek a ház elnökéhez. („Budapester Correspondenz.“) I*­rv I. r­­.1 , Budapest, április S. Az ékes skandalumok számos híveinek nagy gyönyörűségére támadt megint egy új közérdekű ügy, mely minden látszat szerint csakugyan hihetetlen és ép azért, azt lehet mondani, nevetséges, kínos ügygyé akar fej­lődni. Igaz, egyedül a modor, vagy, mondjuk ki bátran, a modor hiánya fújta fel ezt az ön­magában oly csekély jelentőségű ügyet nagygyá és most már-már fenyegetővé is, de ha nyu­godt lélekkel és józanul vizsgáljuk a kérdést, A válóper vége. Beszély. írta VÉCSEINÉ JANKOVICH LUIZA. (Vége.) E találkozás után néhány hétre elérke­zett Leó névnapjának előestéje. Egy csomó víg czimbora, jó pajtás — köztük magam is — rendes szokás szerint a nagyvendéglő külön éttermében gyűltünk össze ezt megünnepelni. Együtt voltunk most is valamennyien, és vi­dám poharazás közben repülni látszott az idő. Egyik áldomás a másikat érte, mind­egyik után kiürítettük poharainkat a köröm­­próbáig Kicsapongóbb lett a kedv, önfeledtebb a beszéd árja. Már a pezsgős üvegeket durrogtatták a pinczérek, mikor egyszerre, mintegy ötlettől megkapatva feláll Wallner Ottó, egyszeles mo-­­­doru, barna fürtű gyerek és poharát az „ünne­pelt jó barát közelgő házasságának boldogsá­gára“ emeli fel. — Hisz jól tudjátok fiuk — folytatá Ottó mindinkább neki tüzesedve — hogy ked­­v­ező véletlen folytán a szép Harsányi Irén váló­­perében ép ma volt a végtárgyalás, az asszonyka szabad. És azt kizárólag Leónak köszönheti. Mert hej! ha ő nem . . . De csak nagy kópé is vagy te pajtás ! .. . Különben jól tetted, oko­san cselekedtél. Más is csak igy tett volna a te helyedben. Mert hát... szép leánynyal, szép asszony­nyal ugyan ki tartana haragot ? Ma elfordul tő­led?. . . Holnap annál édesebb a csókja, epedőbb a tekintete! Ugy­e, így gondolkoztál te is, öreg?... Végre is, talán azért védted oly lelkesen az ügyét, látottál-futottál, appelláltál, kapac­itál­­tál, hogy a jutalmát elnyerd a fáradságodnak, vagy mi ? . . . Éljen tehát a szép özvegy, és éljen a mi kedves jó barátunk, a­ki magának az Ő régi szeretőjét olyan ügyesen „vissza­­pörölte.“ „Éljen, éljen!“ hangzott minden torokból a lelkes felkiáltás. A czigányok tust húztak, A poharak ösz­­szecsendültek. Az én ereimben meg fagyott a vér e különös felköszöntő hallatára. Soha kí­nosabban nem éreztem magam. Lesütött szem­mel, lehajtott fejjel, némán ültem helyemen és pillanatok múltak el, míg annyira erőt tudtam magamon venni, hogy Leóra tekinthessek. És ekkor láttam, mily irtóztatóan elváltozott az arcza. Mintha minden csepp vér eltűnt volna be­lőle, kísértetiesen sápadt, majdnem földszinti volt. Szemöldökét komoran összevonta és sze­meiben újra fellobbant az a vészes baljóslatú láng ... A koccintásnál oly hevesen üte oda po­harát, hogy az darabokra törve hullott vissza az asztalra. — Rossz ómen — suttogák néhányan megdöbbenve, de Leó, mit sem látszott a ba­bonára adni. Dús fürtöit sziláján hátravetve, más po­harat kért és azt az inültig töltve, egy haj­tásra kiitta. És ivott e percztől kezdve szakadatlanul és — nem ártott meg neki. — Teringettél, ez a fiú túl tesz valameny­­nyiünkön ! Az ördögökkel czimborálsz te pajtás, vagy a boldogság van reád ilyen hatással? — kérdé kötekedve Wallner, kinek ugyancsak ke­resztben állottak már a szemei a sok be­vett jótól. — Igen, a boldogság . . . gondoltam én — vagy . . . Eh, de ki fog ez órában ilyesmire gondolni ? Igyunk fiuk­­ ! . . . Hogy is van csak az a gyönyörű bordal: Ha megcsalódott a szived, Ha nincs, a kit szeress, Ha bánatot feledni vágysz. Vigaszt borban keress ! Ragadd meg pajtás a pohárt. Siess, as óra fut . . . Csak addig boldog a szived A­mig feledni tud! Én felhangzott a dal összecsendültek a poharak. Soha­sem halunk meg! . . . * * * Másnap reggel csúnya ködös, homályos időre ébredtem fel. Köd homály kívül, köd az én mámoros agyamon . . . Bizony egy csepp kedvet sem éreztem a felkeléshez. Már épen újra befelé akartam fordulni, midőn heves csengetyű rángatás űzte el sze­meimről a visszacsalogatott álmot. Nyomban reá Leó inasa állt az ágyam előtt . . . Egy tekintet reá elég volt, hogy teljesen kijózanodjam. Sápadt, önmagából kikelt arcz volt ez, melyre kiáltó betűkkel volt felírva, hogy mi­­hozta e kora reggeli órában hozzám. Egy pillanat alatt felöltöztem, de bará­tom lakásán voltam. Oh milyen borzalmas, elfelejthetlen kép tárult itt elém ! A kedves, bizalmas gargon szobában, melyben annyi élvezetes órát töltöttem el, ösz­­sze-vissza hányva, fenekestül felforgatva min­den Eltépett arczképek, levelek foszlányai he­vertek a szőnyegen szanaszét. A szekrény aj­taja nyitva feledve, az íróasztal fiókjai sorba kihuzogatva . . . A pamlag előtt pedig ott terült el az én szegény, szegény Leóm alig kihűlt teteme. Jobb kezében még mindig görcsösen tartotta a kis hatlövetű revolvert. Két szeme szorosan le­hunyva, hanem a helyett ott tátongott a ha­lántékán egy perzselt szélű kicsiny luk, mely még­is elég nagy volt arra, hogy rajta egy if­jú élet minden szép reménye örökre elrö­püljön. A fejénél ott térdelt az anya. Összekul­csolt két kezét a feje fölé emelte, tébolyodott, üres tekintettel nézte a fiát . . . — Én édes gyermekem, én egyetlen min­denem — suttog, majd édesdeden gyügyögve hozzá, mintha álomba akarná ringatni, majd meg hangosan felsikoltva, hogy borzalom volt hallgatni. Melléje térdeltem én is. Aztán néztem hosszan azt az átlőtt büszke, daczos homlokot ée e perczben nem tudom mi gátolt meg ab­ban, hogy kezéből a pisztolyt kicsavarva el ne rohanjak és annak az asszonynak a szivére ne irányozzam ugyanazt a fegyvert, mely egyetlen legkedvesebb barátom ifjú életét kioltá . . KOLOZSVÁR A vidék gyásza. — A temetés napján. — Brassóban már kora reggel látszott az utczán mozgolódó nép sötét öltözetén, a nők gyászán, hogy a magyarság a helyzet magasla­tára emelkedett és együtt érez a nemzettel. 9 óra körül testületek és magánosok az ág. ev. hitv. templomba indultak, mely kívül és főleg belül nagy gyászt öltött. 9 órakor zsúfolva volt a templom minden zugában és a rendező ifjúság gondoskodott arról, hogy mindenki el­helyeztessék.­­ Egy egyházi közös énekkel kezdődött az ünnepély, melynek végeztével M­o­ó­r Gyula főesperes lépett a szószékbe, hogy a tőle már megszokott valódi szónoki ihlettel megemlékezzék a nap nagy jelentősé­géről. Áhítattal hallgatták a szónoklatot. A beszéd után megható imát mondott a főespe­res, mire egy egyházi közös énekkel bezáratott a magasztos ünnepély. Innen az egész közön­ség az ev. ref. templomba ment, hol P­é­c­h­y Árpád ev. ref. lelkész tartott nagyhatású gyász­beszédet és megható imát. 11 órakor a zsidó ortodox imaházban szintén gyászünnepély volt, hol is­m­é­z­e­r Albert rabbi tartott Kossuth Lajost, mint a jogegyenlőség és valásszabad-­­­ság előharczosát kitüntető kitűnő szónok-­­­latot, megemlékezvén a zsidók szempont-­­­jából a nagy veszteségről, mely Kossuth halá­la által a magyar zsidóságot érta. He­ima fe­jezte be az ünnepélyt. Délután 3 órakor a zsidó cultustemplomban az Új utczában tarta­tott gyászistentisztelet és zsúfolva volt a temp­lom minden zugában férfiakkal és nőkkel, zsi­dókkal és keresztényekkel. Egy héber ima után dr. Rosenbaum Lajos rabbi tartalomban gazdag ihlettel telt, gyászbeszédet tartott Kossuth fö­lött. Megkapóan hasonlította össze a jeles rabbi Kossuthot a naphoz, mely nappal nekünk, éj­jel másoknak világit és a gyöngyhöz, melyet ha elvesztünk is, mindig gyöngy marad. — Némelyeket annyira meghatott a beszéd, hogy csak nehezen tudták a zokogást vissza tartani. Végül megható fohászt mondott a kitűnő szó­nok és a kántor egy egyházi héber imát Kos­suth lelkéért és üdvösségéért. Az Emke Kossuth temetésén. Kolos­vár, ápr. 4. Az Emke küldöttségének Kossuth teme­tésén való részvételéről Sándor József főtitkár az igazgató-választmány részére jelentést készí­tett. Ebből közöljük a következőket: Horváth Gyula alelnök úr a direktórium fölkérése következtében az Emke temetési kül­döttségének vezetését elfogadván, a meghatá­rozott tagokat előzetesen levélbelileg értesítet­tük, és tekintettel, hogy a kolozsvári márczius 15-iki állandó bizottság egyesületünk legelső örökös tagja is lobogóink alatt kívánt lőni, ezt Horváth Gyula alelnök úrral örömmel elfogad­tuk. Küldöttségünköz más tagjaink is, sőt nők is csatlakoztak. Az Emke óriás gyopár koszorúja, mely aa -----i.. ------~ i. ia­ ulái bizottságával együtt, a temetés előtti nap Kossuth Lajos hamvainak megérkezése után helyeztetett el a kijelölt helyek egyik kiváló pontjára. A küldöttség tagjai a temetést előző nap márcz. 31-én este 7 órakor a „Magyar Hírlap“ szerkesztőségében jöttek össze, a­hol mindenik számára kiosztatván a gyászjelvény, Horváth Gyula alelnök intézkedésére, abban történt meg­állapodás, hogy a gyülekezés reggel tí19 óra­kor az országházban történjék, a­hova az Emke lobogója Csávossy Bél háznagy szí­ves engedélye folytán már előző nap elszállít­­tatott. Tekintettel, hogy az Emke tagjai közt számosan országos képviselők, a vezető alelnök úr akként intézkedett, hogy az egyesület ne a különböző testületek, hanem közvetlenül a ko­porsót kísérő orsz. képviselők menetében ve­gyen részt. Az elzárt Sándor-utczából a képviselők­kel együtt a Múzeum halottas nagy lépcső­csarnokához vonulva, az egyesület volt az egye­düli, mely az összes küldöttségek, testületek stb. (Monok küldöttségét kivéve) lobogójával itt megjelenhetett. A gyászmenet megindulása után nem a koporsót megelőző egyesületek, testületek stb közt ment az Emke, hanem a család gyászko­csija­ után közvetlenül az egyesület nyitotta meg lobogója alatt a kíséretet, ezután követ­kezett Monok községe, mint Kossuth Lajos születési helyének küldöttsége, a székes fővá­ros, Pest vármegye, az „Otthon“ írói kör, aka­démia, törvényhatóságok küldöttsége. A te­metőbe is az Emke lobogója volt az egye­düli, mely az agghonvédeken kívül a sírhoz bejuthatott, úgy, hogy elmondható, mikép az Emkénél kedvezőbb helyzetben a végső gyász­­tisztesség megadásánál egy testület sem volt Igen előzékenyen viselte magát a rendező ifjú­ság is, mely az egyesület tagjainak mindenütt szabad bemenetelt engedett a kordonon belül. Az egyesület zászlóját Petrán Pál és Kollár András rákosi, továbbá Dudás And­rás fót­i jómódú földmives gazdák vitték ma­gyar ruhában. Az Emke küldöttsége tagjai közül följe­gyeztük a következőket: Horváth Gyula alel­­nök, mint vezető, Sándor József főtitkár, Sze­­kula Ákos ellenőr, Hegedűs Sándor, gr. Bethlen Bálint, Papp Samu, Molnár Antal, orsz. kép­viselő, K. Sándor József, Farkas Béla, Szabó Samu, Kovács János tanár, gr. Teleki László, Szakáts Péter, Horváth Mihály és Károly, Kis Gedeon Szathmár főkapitánya, Radnóti Dezső, Beregszászy László, Makfalvy Ferencz Emke tanító, dr. Reichlin Győző, Szentkirályi Kál­mán, Kolbenheuer Bertalan és még egy pár tag. Nő tagok közül Fellegi Ottóné az útköz­ben csatlakozott és mindvégig a küldöttséggel ment a temetésen. Midőn e jelentést — végzi Sándor József — tudomásul venni és emlékképen a levéltá­ron megőrizni kérném, egyben kérem azt is, hogy H­o­r­v­á­t­h Gyula alelnök úrnak az egye­sület küldöttsége vezetése körül tanúsított oda­adását, fáradozását és buzgalmát jegyzőkönyvi köszönetben részesíteni és ezt az alelnök úrral tudatni kegyeskedjék. Április 4. Felhívás előfizetésre. A második évnegyed alkalmából bizalommal kérjük az előfizetések meg­újítását s lapunk terjesztését. Nap nap után van alkalmunk be­bizonyítani, hogy lapunk az események érdekességével lépést tart. Távirataink bősége és megbízhatósága a közönség részéről is elismeréssel találkozik. A képviselőház nagyfontosságú tárgyalásait sajá­t tudósítónk fővárosi levelei Illusz-Tárcza-rovatunkat első­sorban Ko­lozsvár és az erdélyi részek tudósai és írói látják el közleményekkel. Hír-rovatunk hű tükre társadalmi életünknek, s a napi eseményeknek nem­csak Kolozsvárról, de a vidékről is, mert levelezőink számát folyton szaporítjuk. A „Kolozsvár“ előfizetési árai: Egész évre......................................16 frt. Félévre............................................8 frt. Negyedévre.......................................4 frt. Egy bóra .......................................1 frt 60 kr

Next