Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)

1894-01-19 / 15. szám

Kolozsvár, 1894. A törvényjavaslat lényege ez : 1 §■ A felekezetek, törvényhatóságok községek és társulatok által, vagy örök alapít­­ványokból (ide nem értve a szerzetes­rendek kezén levő alapítványokat) fentartott középis­kolák, felsőbb leányiskolák, kereskedelmi kö­zépiskolák (akadémiák), valamint az ily jellegű jogakadémiák, tanító-, tanítónő- és kisdedóvó­képző intézetek számára országos nyugdíj- és gyámintézet állíttatik, melyből az ezen tan­intézeteknél alkalmazott igazgatóknak, tanárok­nak, tanítóknak, igazgatónőknek, tanítónőknek, nyugdíj vagy végkielégítés, özvegyeik és árvák részére temetkezési járulék és özvegyi ellátás, illetőleg nevelési járulék biztosittatik. E­ nyugdíj- és gyámintézet kötelékébe csak oly nyilvános tanintézetek vehetők fel me­lyeknek állandó fenmaradásuk biztosítva van. 2. §. E nyugdíj- és gyámintézetekre néz­ve mindenben, a­miről külön említés nincs, nevezetesen : a szolgálati idő beszámításának s a nyugdíjazási és gyámolítási igény beálltának feltételei, valamint a beszámítható javadalma­zásnak s az igényelhető nyugdíjnak, ellátási vagy nevelési járandóságoknak meghatározása stb. tekintetében az 1885. évi XI-dik Törvény­­czikknek a tanárokra vonatkozó rendelkezései szolgálnak zsinórmértékül. 3. §. A nyugdíj és gyámintézet jöve­delmei: a) A fentebb felsorolt tanintézetek min­den rendes igazgatója, tanára, tanítója, igazga­tónője avagy tanítónője köteles évi törzsfizeté­sének 300 forinton felül levő összege, vala­mint fizetésének minden szaporodása után (ide nem számítva a lakpénzt) egyszer s minden­korra is részt a nyugdíj- és gyámintézet javá­ra lefizetni. b) A tanintézetek fentartói iskolájuk min­den igazgatói, tanári, tanítói, igazgatói vagy tanítónői rendes állásának törzsfizetése s e törzsfizetés szaporulata után évenként. 5°/0-nyi összeget fizetünk. c) Az elősorolt intézetek tanulóitól (ki­vétel nélkül) fejenként és évenként a jogaka­démiáknál 6 forintnyi, a többi tanintézeteknél három forintnyi dij szedetik. d) E nyugdij- és gyámintézet kötelékébe tartozó mindazon tanintézetek fenntartói, kik iskolai épületre vagy leinházásra állami se­gélyt kapnak, e segély után 15 éven át 3°/h­­oz tartoznak a nyugdíj- és gyámintézet javára fizetni.­­ e) Az államkincstár a nyugdíj- és gyám­­intézet szükségleteihez évenként 60.000 forint­tal járul hozzá. Az a) b) és c) alatt kijelölt jövedelmi forrásoknak egymáshoz való arányát az isko­láts­mertok a helyi viszonyok szerint esetleg módosíthatják, de a jövedelemnek végösszegé­nek változatlannak kell maradnia. A b) alatt kitüntetett 5 százalékból az illető tanerők ter­hére áthárítható részlet maximuma 2 százalék­ban állapíttatik meg. 4. § A már fennálló tanintézeteknek e nyugdíj- és gyámintézetbe­­való belépése az il­lető iskolafentartónak jelentkezése alapján, mely jelentkezésnek e törvény életbeléptetése után féléven belül kell végbemennie, önkéntesen történik.­­ Ha valamely már fennálló iskola fentartója tanintézetével később lép be, köteles a járandóságokat visszamenőleg is és pedig 4 százalékos késedelmi kamatokkal együtt leróni. A jövőben keletkező iskolák fentartói azonban kötelesek tanintézetükkel belépni, vagy alkalmazottjaik számára legalább oly nyugdíjas és hozzátartozóik számára oly ellátásról gon­doskodni, mint a­minőt a jelen törvény bizto­sít, ellen esetben iskolájuk nem számíthat a nyilvánossági jogra. A nyugdíj- és gyámintézetből kilépésnek nincs helye. 5. §. Az országos nyugdíj- és gyáminté­zet javára befolyó jövedelmek az állam pénz­tárában a néptanítói országos nyugdíj és gyám­intézet szabályai szerint a kormány kezelése alatt álló közalapként kezeltetnek. A fenntar­tókat terhelő e fizetések behajtása az állami közadók módjára történik. 6. §: A törvény életbeléptetését követő minden 10 év után a nyugdíj és gyámintézet jövedelmeiről és kiadásairól részletes matema­tikai mérleg készitendő s ha e mérleg a jöve­de­lmek apasztását megengedi, a befizetések mértéke lejebb szállittatik. 7. §. E nyugdíj- és gyámintézet a köte­lékében álló tanintézeteknek nemcsak azon igaz­gatóira, tanáraira, tanítóira, igazgatóira, tanító­nőire terjed ki, kik ez országos nyugdíj- és gyámintézet életbelépte után törvény- vagy sza­bályszerűen megállapított ily rendes állásokra megfelelő képesítéssel, megfelelő minőségben, törvény- vagy szabályszerű módon állandóan alkalmaztatnak, hanem kiterjed azokra is, kik e törvény életbelépte után léptek jelen szolgá­latukba és pe­dig már eddig teljesített szolgá­latuk beszámításával. Oly igazgatók, tanárok, tanítók, igazgat­­ tónők, tanítónők, kik ezen nyugdíj- és gyám­intézet kötelékébe tartozó s ugyanazon iskola­­fentartó gondozásában álló más tanintézetnél is vannak közös iskolai szolgálatra alkalmazva, az ezen közös iskolai szolgálat után egységesen rendszeresített fizetések szerint jönnek e nyug­díj- és gyámintézetnél tekintetbe. Ha azonban ez egységesen rendszeresített fizetésük maga­sabb, mint a nagyobb fizetésű tanintézet meg­felelő állásának fizetése, a nyugdíj megállapítá­sa csakis ez utóbbi fizetés mértéke szerint tör­ténhetik meg. Az oly igazgatók, tanárok, tanítók, igaz­gatónők, kik más, e nyugdíj- és gyámintézet kötelékébe nem tartozó tanintézetnél, vagy más hivatalban is vannak alkalmazva, ha a másik intézetnél vagy hivatalnál nyugdíjra van jogo­sultságuk, ez országos nyugdíj- és gyáminté­zetbe föl nem vehetők;­­ ha pedig máshol nincs nyugdíjra jogosultságuk, csak ez esetben vehetők fel ez országos nyugdíj- és gyáminté­­zetbe, ha ennek kötelékében álló tanintézetnél nagyobb mértékben vannak alkalmazva, mint a másik tanintézetben, vagy hivatalban,­­ ha al­kalmazásuk rendszeres, állandó. 8. §. Oly esetben, amidőn a föntebb elő­­sorült alkalmazottaknak nincs természetben való lakásuk vagy lakpénzük, állandó járandóságuk egyötödrésze lakpénznek vétetik A már meg­állapított fizetést az iskolafentartó semmi kö­rülmények közt sem szállíthatja fel. 9. §. A vallás- és közoktatásügyi minisz­ter hiteles okmányok alapján , az iskolafenn­tartók meghallgatása után minden egyénre nézve külön állapítatja meg azt, hogy a múlt­­ban teljesített szolgálati idejük és élvezeti já­randóságuk a nyugdíjazásnál mennyiben szá­mítható be. Ez alkalommal az illetőknek a 24-ik körévet megelőző szolgálat ideje a nyug­díjba nem számítható be. A jövőben alkalma­­zandóknál azonban e megszórí­tásnak nincs helye. 10 §. E törvény életbeléptekor már al­kalmazásban levő egyének fizetésüknek és fize­­tésük szaporulatainak beszolgáltatandó egyhar­­mad részén k­­ívül, javadalmazásuk elnyerésének időpontjától az említett egyharmad rész teljes lefizetéséig számítva, 4 százalékos kamatot is­­ kötelesek fizetni. Megengedtetik azonban, hogy tartozásukat 35—48 havi egyenlő részletben törleszthessék. 11. §. Az ezen országos nyugdíj- és gyámintézet életbeléptét követő első hat évben csupán azon czímen, hogy valamely alkalma­zott a 30-ik szolgálati évet betöltötte, nyugdí­jazásnak nincs helye. Azontúl azonban e meg­szorítás megszűnik. 12. §. A felsorolt alkalmazottak önmaguk kérte nyugdíjaztatásuk ügyében az illető felet­tes hatóság véleményes előterjesztésére a val­lás- és közoktatásügyi miniszter határoz. 13 §. Egyrészről a jelen országos nyug­díj- és gyámintézet kötelékébe tartozó taninté­zeteknek itt elősorolt alkalmazottjai, másrész­ről az 1885. évi XI-dik törvénycikk alit eső tisztviselők, tanárok és tanitók közt a nyug­­dij és ellátás szempontjából viszonosság bizto­­sittatik, igy a már megtörtént, vagy megtör­ténendő átlépés esetén előbbi szolgálatok köl­csönösen számításba vétetik. Kiterjesztetik továbbá e viszonosság a nyilvános népoktatási, kisdedóvó s egyéb idetar­tozó intézeteknek az 1875. évi XXXI. és 1891-ik évi XL111 tv. cz. rendelkezése alá eső alkalma­zottjaira is akként, hogy a népoktatási, kisded­óvó s egyéb ide tartozó intézeteknél eltöltött 4 szolgálati év mind a jelen törvényezikkben, mind az 1885 évi XI. törvényczikkben értett tanintézetekhez történt átlépésnél 3 szolgálati évnek és viszont az ezeknél eltöltött 3 szolgá­lati év a népoktatási s a többi intézetekhez történt átlépésnél 4 évnek számíttatik 14. §. A vallás- és közoktatásügyi mi­niszter e nyugdíj- és gyámintézet ügy­ében éven­ként kimutatást tett ezt a törvényhozás elé. E kimutatás egy-egy példánya m­ál.ki delik­atan­­intézetek mindazon témár­un­­ak, kik ez orszá­gos nyugdij- és gyámintézet költségeihez hoz­zájárulnak. Még egyszer az arany lako­dalomról. (Folytatás.) Volt, aztán, már az elemi oskolában is egy kedves tanítóm, Székely János, a­ki leczke után sokszor ott tartott az oskolában s mesélt nekem régi szép adomákat s Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bohóczairól , mondott ta­lálós meséket is, a melyek közül erre az egyre emlékezem ma is : „Az elseje mindig fut, a vége láz előtt csipked, szúr , ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is furcsa.“ Ezek mind arra buzdítottak, hogy én is csináljak találós meséket, még pedig versben. Az első siker, pedig arra ösztönzött, hogy még merészebb kísérletet tegyek, írtam is egy-két hoszabb verset. Történt, hogy odafönt járt akkor Komá­romban Tóth Lőrincz, a tud.­akadémiától pá­­­lyakoronázott író, s meglátta az én két verse­met ; elhozta Pestre és kiadatta az egyiket a „Regélő“, a másikat meg a „Társalgó“ czimű újságban s alányomatta az egész nevemet, élet­korommal együtt. Kilencz­ éves voltam. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szol­­gabiró, se vicze-fiskális Tíz éves koromban a szüleim cserébe ad­tak. Régi szokás volt ez ; két család összebe­szélt, az egyik lakott Pozsonyban, a másik Ko­máromban, az egyiknek a gyermekei nem tud­tak Agyarul, a másikéi németül : kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt. A Pozsonyban lakó Zsigmondy ta­nár fiai és lányai voltak az én testvéreimnek, és nekem helyetteseim voltak, így volt egy édes anyjuk Komáromban és egy „liebe Mutter“-juk Pozsonyban, nekünk, azoknak is, mindeni­­künknek, úgy tekintettük egymást, mintha test­vérek volnánk. Az akkori tanítási rendszer mellett már a 11 éves gyereknek kellett tanulnia költészet-­­ tant, mértant, természetesen latinul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasznát ve­hettük emezeknek ! Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett is­mernem azt a megmérhetlen nagy fájdalmat, a­mi az árvaságra jutás. Ez annyira összetörte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána, s csak áldott Eszter néném ápolásának köszöne­­tem, hogy megmaradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfit, a­kinek befolyása egész életemre kikö­tött. Vályi Ferenczet. Előbb tanárom volt egy sógorom lett. Egyszerű, szigorú, s mint Jókai mondja tudományos, s a kötelezett tantárgya­kon kívül mindenféle hasznos és műveltségre szükséges tantárgyakat is, rendkívüli tanórák­ban. Mivelte lelkét, reggeltől esteiig, gyönyö­rűség volt tőle tanulni. Egy évben előszedette Jókaival a gymnasium könyvtárából a nagy régi könyveket s azokból készíttetett vele ta­nulmányokat, s 3 év alatt megtanított fran­­cziául, angolul, olaszul. Mindennap, télen-nyá­­ron, öt órakor reggel Vályinál volt Jókai, úgy hogy most is mindig éjfél feléig dol­gozik ; mikor más két, ő már elvégezt­e s jár mindennapi dolga után. Azalatt mindennapi gya­korlatai voltak a szónoklattan és a költészettan föladványai. Tizenhét éves korában, mint maga foly­tatja, a pápai főiskolába küldte szeretett jó anyja, hol, mint a bizonyítványát aláírók ne­veiből láttuk, kitűnő tanerők működtek, mind tudományos tekintélyek, a­kiknek előadásait öröm volt hallgatni. Tanulótársai is voltak, kiknek szelleme nemes versenyre buzdítá őt, így Kerkápoly, Petőfi, Petrich, Gondol Gábor, Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter mind oly nevek, a melyeknek betűi máig is fényesek. „Képzőtársaságot“ alakítottak, irodalmi műve­ket olvastak föl s kiadták azokat bírálatra, róluk a bírálatokat is felolvasták, s ez évben „Tavasz“ czímü zsebkönyvet szerkesztettek, ebben jelent meg Jókai első elbeszélése. Pápán gyakran fájt a melle, elhitette ma­gával, hogy tüdővészben van. Jó anyja azt hitte, hogy a pápai éles levegő és meszes viz a baja s elküldte az áldott levegőjű alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte ! Mert itt lett belőle, mint maga mondja, ember, e derék, tősgyökeres magyar városban, és különösen itt lett belőle magyar író. Itt is­merte meg az gazi magyar népéletet a maga kifogyhatatlan változatosságában, a néphumort, a puszták világát. Egész írói működésének az alaphangulatát ott sajátította el s a mellett testileg is megerősödött. Tizennyolcz éves volt, folytatja Jókai, a midőn az első színdarabot irta (1843.) a mi­nek a czime „Zsidó fiú“ a melynek sorsát már előbb ismertettük. A munkának természetesen nagy hibái voltak, mondja Jókai. Vörösmarty, Bajz nagynevű íróink, szeretettel hívták ma­gukhoz s nem mestettek naphosszat fáradozni vele, hogy ezeket a hibákat kiigazítani segít­sék. Utoljára pedig mégis csak azt mondta: „Írok én ennnél jobbat, menjen ez a semmi­ségbe.“ S a „Zsidó fiú“ czimű színdara­b soha sem jelent meg nyomtatásban. A tárgyat ké­sőbb feldolgozta „Fontinátus“ czim alatt no­vellának. Tizenkilencz éves koromban írtam, végzi Jókai, ez egy szépen jellemző és oly sok igaz­sággal bővelkedő, lélek- és élet­rajz részletét , az első regényemet, a „Hétköznapok“ czimű könyvet Ezentúl nem kellett nekem a próká­toréig Tavaly múlt egy éve annak, hogy a leg­első elbeszélésem az olvasó közönség elé ke­rült. A czime „Isten Ítélet“. Pályamű volt: egy aranyas jutalmat nyert s megjelent a „Tavasz“ czímü Almanachban. Azóta nagyon sokat ír­tam, hogy menyit? magam sem tudom bizto­san megmondani. A prókátorsággal azért hagyott föl, mi­vel első ügyvédi functiója is kegyetlen fölpe­res megnyert perében hozott ítéletnek a vég­rehajtása volt. „Hites személyek kíséretében hajtattam, beszéli el maga Jókai, egy falusi rozzant nemesi curia elé, hogy kilakoltassuk abból a pervesztes alperest, ki csak az erőszak előtt akart meghajolni. Odabent iszonyú kép tárult elénk. A pervesztes alperes nem várta be az erőszakot, ott feküdt a nagy szobában felállí­tott ravatalon s ott siratta őt hangos, szivet facsaró zokogással megtört özvegye és hét sí­ró árvája. „Mikor magunkhoz tértünk, mindnyájunk könybe lábbadt szeme, a velünk érkezett föl­peresre szegződött. Azt akartuk tudni, hogy mihez kezdjünk ? Odaléptem hozzá kérdeztem: „Bevárjuk-e a temetést, vagy nyomban induljunk hazafelé?“ „Csak nem folytatjuk az executiót?“ „Azért jöttünk. Végezzünk!“ „Én reám ne számítson, én megyek visz­­sza, de izibe.“ „Teheti, de az úr sem lesz ám jövőre az én prókátorom.“ „Nem ám, de a másé sem.“ Eddig tart a Jókai fölöttébb tanuságos, mert nyilván egészen őszinte, szép nyilatko­zata, most haladjunk tovább életrajza folyta­tásában. Jókai és Petőfi Pápán ismerkedett meg, 1841-ben. Petőfi katonáskodása után­ szintén odament diáknak. Jókai jómódú fiú volt, Petőfi nyomorgott, de azért a két ge­nre, szeretetben fogott kezet egymással nem is sejtve, hogy egykor babérkoszorú fogja mind­­kettejük homlokát köritni. Az önképző­ körben szintén működtek s a Petőfi versei voltak, ter­mészetesen, s legjobbak, Jókai még akkor festő­művésznek készült. Egy év múltán Jókai Kecskeméten belekezdett a „Hétköznapokéba, Petőfi pedig a kecskeméti szintársulat tagja volt. Barátságuk természetesen fölújult, ha le­het, még hőbb lett, mint Pápán volt. Azután évekig nem találkoztak. Petőfi Pestre került s verseivel országos hírre tett szert. Jókai csak 1846-ban, ment utána s tagjává lett a „tízek Társaságáénak, s együtt lakott Petőfi­vel, mindig együtt élve, hatva lelkesítő módon egymásra.­­ A szabadság fölvirradása fölrázta a fő­város és az ország népességét, a fővárosi lakosság élén Petőfit és Jókait. Akkor már szerkesztő társak valának, de itt a két genie meghasonlik egy költemény fölött, mely­­lyel Petőfi sújtotta, méltalanul, Vörösmarty Mihályt, csupán ama kicsinyes politikai oknál fogva, mivel a lánglelkű költő egy politikai kér­désben a kormány előterjesztésére szavazott, míg Petőfi az ellenzékkel tartott. A Petőfi jelzett költeményének refrainje így hangzott: „Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért.* Csoda e, ha a jó szelíd lelkű Jókai biztos* merte megkísérteni, hogy Petőfit józan észt­re térítse sőt, talán, bár ez alig lehet vala hi­hető, legfelebb csak Jókai áldott jószive ke­csegtethette magát aval, hogy békítő kísérlet­tének sikere lesz. Nem lett s azért a jóhiszemű Jókai illettel szólt tárczájában úgy, a­miként idéztük.­­ És Petőfi egy oly érdemes és valóban világi hírre érdemes költőtársát sértette meg, szokott túl kevés vérmérsékleténél fogva, a­ki őt, bár Petőfi föllépte alkalmával sokkal na­gyobb és hírnevesebb költő volt a fiatal kez­dőnél, sőt egyenesen úttörőnek, hatalmas kez­deményezőnek lehetet­t lehet ma is nevezni azt, a­ki a magyar eposzt — Arany János előtt — tetőpontra emelte, a ki valóságos előd­jeként tekintendő Petőfinek, Aranynak mind a nemzeti szellem, mind a népies elemnek a ma­gyar költészetbe, még Csokonainál is hatalma­sabb módon való, — bizonynyal fordította oly tökéletesen Shakespeare egyik darabját mint Petőfi Coriolanust és ezt a Vörösmarttyt, a ki Petőfit egész jóakarattal fogadtatva, magát tanácsával éretette mert ő, hevétől el­ragadtatva oly kíméletlenül sújtani s deklami­­zálni költői magaslatáról, az a Petőfi, ki, akkor még, sokkal alább állt a dicsőség tető­pontján magasló Vörösmartynál Ezt a bűnét soha meg nem lehet Petőfinek bocsátani. KOLOZSVÁR József főherczeg Jókairól. Az „Élet“ mai száma a következő levél töredékét közli József főherczeg egy leveléből, mely Alcsuthon kelt jan. 11-én: „Mikor al­­csuthi szőlőm még javában virult és a filloxe­­rának híre sem járt ezen a vidéken, a szüre­tet régi magyar szokás szerint tartottunk. Egy budapesti estély alkalmával találkozván Jókai barátommal, említem mily szép volna, ha egy­szer meglátogatná ezt az egyszerű falusi ünne­pélyünket. Meg is jelent a szüretre kitűzött napon, le is irta ottani élményeit ékes tollával a szabadban főzést, a czigány zenét, az esti tánczot, a­hol ő is járta a palotást stb. Mulat­ás közben tudományos dolgok is szóba jöttek, többek közt czigány nyelvészeti tanulmányaim is és írásaim, melyi­két csak úgy a magam használatára gyűjtögettem Jókai megkért, mutassam meg neki irataimat. Este odaadtam, hogy nézze át, reggelre már elolvas­ta és azzal az indítvány­nyal adta vissza. bo­­csátanám napvilágra, mert kár volna, ha a sö­tétben lappangva elveszt­­­k Eleinte ugyan vo­nakodtam, de Jókai annyira kiemelte annak hasznos voltát, ha a magyar irodalom ilyen művei gyarapodnék, hogy elszántam magam, az egész csomagot bírálatra átengedni a magyar tudományos Akadémiának. Így aztán csakugy­an nyilvánosság elé került a munkám. Ez alkalommal láttam, hogy Jókai min­dig kis nyolczadrét papírokra irogat, melyek az oldalzsebéből kerültek elő. Kérdeztem, mi lesz abból és megtudtam, hogy im ez a „Kis királyok“ nagyszabású regénynek a keletkezése, így itt Ő otthon, a sétán, a szüreten, szóval mindenütt és mindenkor egyes lapokat, azokat sajtó alá bocsátotta, és lett belőle egy nagy egész összefüggő munka. Bámultam emlékező tehetségét. Más iró megírja az egész művét, aztán átnézi, igazit rajta és úgy nyomtat,a­ki. így aztán könnyű fentartani az összefüggést, de a­hogy Jókai mivelt, fejében kell az egé­szet kezdetétől végig, hogy hézag ne tá­madjon. Mikor megjelent a regény, a „Kis kirá­lyoké, fokozott érdekkel olvastam, megvallom, a kritikus szemével kerestem benne, hátha nyo­mára találnék valahol az egyes kis paprikák­nak, de bizony hiában kerestem, összeillett az mind egészen, mintha csak úgy nőtt volna. Azóta nálunk is befészkelte magát a fil­­lokszóra, nem is volt több szüretünk! De ta­lán lesz ismét, ha az amerikai vesszők és ha majd megterem az új homoki szőlő. Akkor az­tán újra bekopogtatok Jókai barátomnál,­­ tottak szét. Maga a tánctrend is elmés ötlet. Ugyanis felülete egy rámába foglalt diplomát mutat a következő felírással: „Diploma a jo­gász bálról.“ Lassankint zsúfolásig megtelt bá­jos tánczosnőkkel és urakkal a terem. A né­gyeseket 60 pár tánczolta Egy óra tájban kezdődött a szünóra s an­nak befejeztével a fokozott kedvvel megújított tánct. Fölösleges tán mondanunk, hogy Pongrácz Lajos zenéje kitűnő volt, s hogy Vikol Simon „Orient“-négyesét még egyszer oly jókedvvel lejtették. Említettük már, hogy a közönség szerfö­lött díszes volt. A notabilitások közül ott lát­­tuk : Szász Domokos püspököt, Zeyk Dánielt, Bethlen Géza grófot, Brandt egyetemi rectort, Heppes Miklós kir. táblai tanácselnököt, Sig­­mond Dezső képviselőt, dr. Óváry Kelemen, dr. Haller Károly, dr. Kiss Mór, dr. Szádeczky La­jos, dr. Fabinyi Rudolf, dr. Lőte József, dr. Márki Sándor, dr. Apátdy István egyetemi ta­nárokat, dr. Szentkereszty Zsigmond törv. el­nököt, s még többeket. A jelenvolt hölgyek névsorát is összeál­lítottuk. Előre is bocsánatot kérünk, kiknek ne­veit tévedésből esetleg kifelejtettük. Hölgyek: Albach Gézáné, Akontz Ká­­rolyné, Apáthy Istvánné, Bánffy Albertné, Ba­­róthy Jenőné, dr. Bethlen Béláné, Brandt Jó­­zsefné, Dalmai Gézáné, Diák Sándorné, Dit­­rói Mórné, Donogány Gergelné, Dorgó Albertné, dr. Farkas Gézáné, dr. Farkas Lajosné, dr. Fi­scher Lajosné, dr. Finály Henr­iné, Forneth Elemérné, Gegenbauer Józsefné, Gyárfás Be­ne­­dekné, dr. Györffy Gézáné, dr. Haller Károlyné, dr. Horváth Ödönné, Horovicz Sámuelné, dr. Inczédy Ádámné, Kis Lajosné, dr Kolozsváry Sándorné, Ko­dály Józsefné, Kőváryné, László Lászlóné, Meiener Józsefné, Mesza Lajosné, Miskolcziné, dr. Óváry Kelemenné, dr. Pu­josz Zsigmondné, Papp Jenőné, Puhala Adolfné, Ró­zsa Gézsné, Sign­ol­d Dezső­né, Soncdi Ist­vánné, Schandl Mihályné, Szivér Elemérné, Szappanosné, Szász Domokosn­é, Szatmáry Elekné, Széky Miklósné, dr. Szentkereszty Zsóg­­mondné, Dr. Szí­nikirá­li Ákosné Szabó Józsefné, Szigeti Józsefné, Szombathelyi Gusz­távné, Tau­­ferné, ij. Tompa Károlyné, dr. Weselényi Bé­láné, Zeyk Józsefné stb. Leányok: Apát­hy Vilma, Balla Ilona, gr. Bethlen Tima, Baróthy Margit, Bauer Janka, Csernyánszky Hana, Far­kas Erzsike, Fieber nő­vérek, Fülöp Julia, Gaál nővérek, Gyárfás Róza, Haller Gizella, br. Horváth Jenke, Horovitz Jetti, br. Józsika nővérek, Katz Jolán, Kemény Jolán, Kolozsvári Hana, Kunmár Karolin (Bécs), László Mariska, Nagy Ilona, K. Papp Erzsi, Pa­­taky Anna, Rózsa nővérek, Schandl nővérek, Szappanyos Vilma, Szász Móriczi és Anna, Szathmári nővérek, Szigethy Ilona, Szombat­­h­ely­i nővérek, Tauffer nővérek, Weisel nővé­rek, Zeyk nővérek, Zsigmond Alice stb . A jogász-bál. Kolozsvár, jan. 18. Várva várt este volt a tegnapi. Sok ál­matlan éjjel okozott az. Nemcsak a leányok várták szívszorongás között, édes reményekkel eltelve, nemcsak a mamák s garde des dame­­sek, de várták azt türelmetlenül a rendezők: a jogász ifjúság És azok, kik magukra vállal­ták a rendezés nehéz tisztét, hetek óta voltak a legszorgosabb munkában, hévvel s lelkese­déssel törekedvén arra, hogy a bál régi jó hír­nevéhez méltó maradjon. A munka oroszlán­­része, s igy a sikeré is mindenesetre a mu­latság elnökkéé­nt. B­e­t­h­­­e­n Józsefé volt, ki mellett fáradhatatlanul buzgólkodtak az al­­elnökök is: Zeyk Géza s Donogány Já­nos. Nem feledkezhetünk meg e mellett a leg­fáradságosabb tisztet teljesítő pénztárnokról, D­a­­­m­a­i Gézáról sem. Nem csoda tehát, hogy az est anyagi (több száz forint tiszta jövede­lem) mint erkölcsi tekintetben fényesen si­került. Már fél kilencz órakor fényes közönség törte meg a páholyokat s a földszinten feke­­téllő frakkok seregét is tarkitni kezdő egy-egy színes női öltöny. Nemsokára megérkezett a két lady pat­ronesse: Zeyk Dánielné és dr. Kiss Mórnéi kik zugó éljenzés s a Rákóczy-induló hangjai között haladtak föl a számukra ízléssel készí­tett emelvényre. A rendezőség a bálanyáknak impozáns csokrokat nyújtott át. A gyorsan le­folyt bemutatás után megkezdődött a csárdás, melyet már kitörő jókedvvel jártak, valamint a többi utánán következő tánczokat is. A höl­gyek között elegáns, kedves tánczrendeket osz­ Január 19. HÍREK, K­olozsvár, jan. 19. Bedő Albert min. tanácsos, országos főerdőmester, tegnap egész nap el volt foglalva a naszódi erdőüzlet érdekében folyt tanácsko­zásokkal. Ma reggel b. Feilitzsch Arthur erdőigazgató kíséretében Beszterczére ment on­nét Deésre megy holnap, s vasárnap visszatér Kolozsvárra. Megérdemelt kitüntetés. A király ő felsége Weisel Antal posta- és távirda fel­ügyelőnek a posta és távirda tanácsosi czímet és jelleget díjmentesen adományozta. A leg­őszintébb örömmel gratulálunk Weisel úrnak, a kolozsvári postahivatal derék főnökének e valóban megérdemelt és érdemes férfiút ért ki­tüntetéshez. A kolozsvári távirdahivatal for­galma 1893-ban. Helyben feladatott 48069 db. távirat, helybe érkezett 53213 dr. távirat, a hivatal átmenőleg kezelt 377.100 táviratot és a helyben feladott táviratokért befolyt 23,777 frt 71 kr. E forgalom az 1892 évivel szemben 71,712 db. távirat és 4176 frt 48 kr bevétel többletet tüntet fel- A központi tele­fonnál átlag havonként 36,000, az év folyamán 432.000 összeköttetés eszközöltetett. Tekintve, hogy a távirda személyzete korlátolt, valóban dicséret illeti e személyzetet nagy szorgalmáért és munkásságáért. A Dorottya-egylet január 27-iki táncz­­vigalmának meghívóját vettük, s örömmel látjuk belőle, hogy az elaggott tanítónők ügyét a ko­lozsvári társadalom színe java vette kezébe. Egy olyan mulatság, melyet Szacsvay Sándorné sz.­b. Wesselényi Jozéfa, Gyarmat­hy Mikl­­­ósné, Albach Gézáné úrasszonyok, H­i­­­d Gyula altábornagy, Hegedűs Sándor képvi­selő, b. Feilitsch Arthur erdőigazgató vé­delmeznek és százötvenen a társada­lom virága, nemes lelkű úrhölgyek és tevékeny férfiak rendeznek, előre hirdeti a fényes si­kert. Ez a névsor is egyik bizonysága annak, hogy milyen intelligencia és mennyi jó szív la­kik e városban. Adjuk meg mindezekhez, hogy ünnepelt művésznőnk, Komáromy Mariska

Next