Kolozsvár, 1895. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1895-01-02 / 1. szám

I i­b­fi 0 1 £' rtf -Sé re t b k V I y egy csepp a Lethe vizéből. Irt»: Boy Tellet. Angolból fordított»: VAST­AGH JOZEFIN. I. Fejezet. ne­ke Méltóságod a halottas házat is meg tarja nézni? Egy perczig haboztam. — Borzasztó lát­ványok nem bírnak vonzerővel reám nézve, de r,­nár a következő perczben győzött az utazó­­, ingói amaz ösztöne, mely őt minden legcse-t­­élyebb dolog­­megtekintésére is készteti­degen országokban! Otthona a legérdekesebb, leg­­jobb látványok elhanyagoltatnak azon egyszerű ’­nál fogva, hogy azok mindég láthatók! „Igen, elém, mutassa meg a halottas házat. Az mber, a­kihez szólottam, a temető őr volt. Történetem színhelye egy délnétnftt°rszaf-i vá­ros volt. Valódi nevét e városnak bizonyos okok­nál fogva el kell hallgatnom. Nevezzük­­ „Grenzstadt“-nak. Megjegyzem itt, hogy az­­által használt „méltóságos“ czimezés engem jog szerint egyáltalán nem illetett , azt valószínűleg bálából, bőkezű borravalómért ruházta reám. — Én fiatal voltam és­­az­a ’ mit sem tartottam természetesebbnek, min­ogy egyszersmind bőkezű is legyek. Soha se felfogni, hogy lehet valaki fösvény, **n­ ez kis pénzzel az ember olyan kellemessé teheti életét. Én ugyan egy kissé könnyelmű vagyok (rokonaim nézete szerint vagyon is könnyelmű), de hisz e tulajdonság majdnem elválaszthatat­lan egy művész személyétől. Én pedig művész vagyok ; a festők közt meglehetősen jó hang­zású nevem van ; történetünk idejében azonban még csak kezdő voltam. Személyemről nincs sok mondani­valóm és a­mit mondhatnék, az úgy is kitűnik majd történetünk folyamán. Mellesleg megjegyzem, hogy jóllehet a „méltóságos czim, nem illet engem, én mégis az aristokratiához tartozom”, nem dicsekszem vele, nem tenném, ha családom még sokkal előkelőbb volna is, mint a­milyen. Atyám Riverton Lord, 40 ezer hold földje van, én legifjabb fia vagyok. Nevem (túlságosan díszes név nézetem szerint, de hát nem vagyok felelős érte) „Lindley Fitzalan.“ És most térjünk vissza a temető őrhöz , meggyőződvén, hogy én csakugyan látni akarom a halottas házat, elvezetett egy, a temető ki­járatához közel álló épülethez. Meglehetős nagy épület volt, semmi különös sem volt rajta, legfeljebb az, hogy ablakai nagyon magasan voltak elhelyezve. Ez épülethez egy kisebb volt csatolva, nyilván a temető őr lakása. — Egy pár lépcsőn fel, ez épület főbejáratához jutot­tunk, az őr kinyitotta az ajtót és intett, hogy lépjek be. Az ajtóban meg állottam egy per­czig és körülnéztem, egy nagy hosszúkás terem volt, csak egy felől egy sor nagyon magasan fekvő, (mint azt már előbb megjegyeztem) ab­lak által megvilágítva. A nap már lement volt, sötétedni kez­det, a vastag poros üvegeken át betörő nyári alkony, ha­vány kísérteties fénnyel árasztotta el a termet. Mindazonáltal még tisztán kivehet­tem a teremben két oldalt felállított, alacsony, hosszúkás, szűk állványokat, körülbelől két és­­ fél lábnyi magasságban a földtől téglából épit­­­­ve és palatáblával lefedve. Ez állványok a ko­porsóknak voltak odaállítva. Három jelenleg be is volt töltve. „Rendesen több koporsó szokott itt len­ni . — jegyzé meg a temetően mintegy mente­­getődzve a szegényes látvány felett, — e ke­rület halottjai mind ide hozatnak, még egy na­pig sem­ szabad őket a házakban tartani, mint önöknél Angliában.“ „De igy könnyen megeshetik, hogy élve te­metnek el valakit,“ jegyzem meg. „Ok nem temetjük el őket rögtön és amint láthatja méltóságod, a koporsók fedetlen hagyatnak." Igaza volt, mindenik koporsó mellett ott feküdt fedele. „Méltóságod talán a holttesteket is meg akarja nézni? — kérdé a temetőőr. Egy na­gyon szép halottunk van, egy fiatal leány, olyan mint egy kép“ ! „Jól van,“ mondom, „Miután már idejöt­tem, mindent meg akarok nézni.“ Elvezetett az első koporsóhoz. Visszata­szító látvány! egy pillantást vetettem reá s to­vább mentem. A második ugyancsak olyan volt. Végre a harmadikhoz jutottunk — de itt mintha oda szögeztek volna — megállottam. Egy fiatal bájos nőnek a holtteste volt, a leg­­bájosabb fiatal nőnek, kit valaha láttam. Fehér­be volt öltöztetve, karjai keresztbe téve, úgy nézett ki, mintha csak aludnék. Arcza azonban nagyon fehér volt, az azt körül övedző sűrű sötét hajzat még színtelenebbnek tüntette fel szobor­szerű vonásait. Vonásai gyönyörűek, or­ra egyenes, ajkai keskenyek, bájosak voltak, hosszú, selymes szempillái most lesütve gyön­géd kerekded arczán nyugodtak. Meddig állottam így nézésébe elmerülve, nem tudom, végre is a temető-őr károgó hang­ja rázott fel gondolataimból. „Csinos leány — mondá, — csinos, de csak ma még Holnap már nem így fog kinézni !“ Irtózat fogott el e gondolatra. „Mikor te­metik, illetőleg meddig maradnak itt a holttes­tek ?“ kérdem. „Az különböző, felelé, némelykor nagyon gyorsan. Van eset azonban, hogy csak két há­rom nap múlva. E forró időjárásban nem lehet őket sokáig tartani. Ma reggel is volt itt egy angol úriember. Azt hiszem, az csak­is e leány kedvéért jött ide.“ „Miből következteti ezt?“ kérdem. „Hát tetszik tudni, az első kérdés a­mit hozzám intézett (rossz németséggel beszélt, világért nem olyan jól mint méltóságod), az volt: „nem fekszik itt egy fiatal leány — egy angol nő? „Igen uram, felelém“. — „Úgy hát vezessen oda, meg szeretném nézni.“ Meglehetős gorombán beszélt velem, de én azt nem bán­tam, nem lehet mindenki barátságos , aztán tetszik tudni, valami ezüstöt láttam a kezei közt. Úgy hát bevezettem s ő ott állott, a­hol méltóságod áll mostan, sokáig, szótlanul.“ „Azt hiszem barátom, hogy ő is csak kí­váncsiságból jött ide“ mondám. „Nem tudom uram, de úgy állott a ko­porsó előtt, mint egy czölöp vagy 3—4 perczig, s nézte a leányt, mintha nem hinne szemeinek, aztán elfödte kezével az arczát és félre fordult. „Vezessen ki ez átkozott helyről“, mondá. Én kivezettem, ő egy ezüst tallért nyomott a ke­zembe és elment, gyorsan ment, egyszer sem fordult hátra. Azt hiszem, ez a látvány rossz hatással volt reá“. „Pedig gyönyörű egy látvány“, mondám Mentől tovább néztem, annál szebbnek tűnt fel nekem. Nem tudtam elhinni, hogy ő csakugyan meg van halva. Ez inkább mintegy az élet apotheosisának tűnt fel nekem; gyö­nyörű teste eszményi dicsfénnyel látszott kö­rülvéve. „Mikor hozták ide őt?“ kérdem végre. „Ma reggel uram“. „úgy hát tegnap halt meg“. „Kétségkívül uram.“ „Körülményesebbet, nem tud róla?“ „Nevét beirtam a könyvbe, de már elfe­lejtettem, ha uraságod szives volna engem a házba követni, megmutathatnám a lajstromot.“ Kíváncsiságom fel volt ébresztve és igy kész voltam őt követni, előbb azonban magya­rázatát kértem valaminek, mi a holttestekkel összeköttetésben látszott lenni t. i. mindenik koporsó felett a boltozatról egy kötél csüngött alá , egy-egy ilyen kötél egy-egy halott jobb kezére volt tekerve. „Mi értelme van ennek ?“ kérdem. „Ez a harang“, felesé. „Ezt nem értem.“ „•Látja uram, a holtak nagyon gyorsan szállíttatnak ide. Megeshetik, hogy még nin­csenek meghalva; természetesen, mikor ájulá­sukból magukhoz jönnek, nagyon gyöngék, nem tudnak megmozdulni, szólni se tudnak, de még ha kiabálnának se hallanám lakásomban. Nos és akkor a kötél kezükben lévén, csak egy gyönge mozdulat, egy mély lélekzetvétel szük­ségeltetik és minden renden van; a harang megkondul s én okvetlenül meghallom azt. A harang az én szobámban van, azonnal meg is mutatom.“ (Folyt. köv.) -ovijául. 1. szám. Szerkesztő-iroda: B­­­LKIRALY­ UTCZA 6. SZÁM M \ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. 1 ^ 1 -—1 KÉZIRATOK Kín ADATNAK VISSZA S í'ik a lap, minden nap. a. in nép­­es vasárnapok kivéte­lével. Névtelenüil beküldött közlemények U­ nem vétetnek.­­-~ \ S !­1 C5 1 »' lui « £ r • T 1?/ en 3 I"­* / • OIÍOZ Kolozsvár, szerda január 2. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK : Égé a íné .....................16 frt. Két éne ...........................»Irt. Negyed éne ..... 4 frt. Egj hóra .....................1 Irt 50 kr így szám ára 6 kr. KIRD­ETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ . „ ben részesülnek. Bélyegilleték minden -t r ~, * S hirdetés után 30 kr. JL D­íj Nyílttér sora 20 kr. A döntő hét. Kolozsvár, jan. 2. A hosszú válság biztosan véget ér tiéten. Minden számbavehető jövendö­lés egyetért abban, hogy a január 9-én összeülő képviselőház már az új kor­mány beköszöntőjét fogja meghallgatni. Némelyek már 3-ra, mások 5-re teszik korona döntését. A legvégső határidő se terjed 9-én túl. Az év első hete tehát a múlt év kellemetlen öröksége gyanánt átjött válság végét jelenti. Vájjon csakugyan megnyerjük-e az anyira óhajtott állandóságot, vagy pe­­dig e megoldás se lesz egyéb a bizony­ban helyzet egy új változatánál? Oly sok kérdőjellel volt dolgunk az utóbbi hetek alatt, annyi kombinácziót vetet­tek felszínre az izgalmasságot kereső körökben, hogy az ember már szinte vágyik egy kis pozitívum után, bármi­ből álljon is az. Mert, ha még sokáig így tart, a fantáziának érdekesebb szü­leményeivel találkozunk a vonal fö­­ött. S a vonal alatt levő kollegáink megirigylik a mi regényírói képessé­günket. Hála istennek, hogy még csak pár napig röpködünk a képzelődés szár­­nyain aztán megint visszatérhetünk rendes légkörünkbe, a­hol tényekkel le­het számolni. Addig pedig elégedjék meg a­z olvasó, ha folytatjuk a politikai plomöntést s kombináljuk az esé­­l­yeket. Az új év e téren is hozott valami újat, pedig azt hittük, hogy már min­­d ki van merítve. S mikor az ó évet f .Eugodtan lezártuk Bánffy­val, az uj esz­tendő egyszerre csak Héderváryval vir­radt ránk. Két nap óta a horvát bán az iralkodó planéta. Vájjon az is marad-e: »♦•tól függ, hogy mit tud kivinni a szabad­­párttal, mert ellenfeleink szíves enge­­méből még mindig a szabadelvű párt gazda, s most már a bán is itt igyekszik j­obb biztosítani a talajt.­­ A pártban pedig két irány dombo­rodik ki: az egyik az intransigens sza­­b­adelvü irány, mely a Bánffy-kabinethez j­ut; a másik a fúziós irány, mely a­­. Ederváry-kormányban is megnyugodnék,­­ s csak úgy, ha az eddigi elvi álláspont­­n­uk nem kell sok áldozatot hozni.­­ Az első rész szilárdan ragaszkodik­­ Wekerle kormány teljes programmjá- 1 az s azt tartja, hogy a dán kormányf­­­nöksége már magában véve is gyanúba keverné a pártot a közvélemény előtt. A második a júniusi események után nagy elégtételnek veszi a bán jelenlegi ön­megadó eljárását s a koronának a 67-es alap biztosítására vonatkozó óha­ját tekinti irányadónak, de csak addig a határig, a­hol a fő elvek képezik az áthághatlan határköveket. A dilemma mindenesetre nehéz. Mert a párt sem a szabadelvű pro­­grammot nem szeretné koc­káztatni sem a válság tovább húzódásáért nem akarná a felelősséget magára venni. Ha azonban a nemzeti párt nem en­ged a fúzióból s következőleg a Hé­­derváry-kormányból se lesz semmi, ha­nem igenis meglesz a Bánffy-kabinet, mely az összetartó szabadelvű párttal is kilábolhat az összekuszált hínárból. Hangsúlyozzuk, hogy az összetartó párttal. Ezt pedig jogosan megvárhatjuk, először azért, mert a koronának a volt kormány iránt való bizalmatlansága nem elvi, hanem személyi természetű volt s ez a differentia az uj kormánnyal meg­oldásra jutna; másodszor azért, mert a párt egyhangúan tüntetett a távozó kor­mány búcsújában foglalt programm mel­lett, a­mi azt jelenti, hogy a párt kész­nek és képesnek tartja magát arra, hogy ez elveket egy ily alapon konstruált kor­mány által keresztül vigye. Az alkotmá­nyos koronának pedig nem kell több, hogy a személyi kérdést megoldó új kor­mánynyal ott vegye föl a fonalat, a­hol az megszakadt. Ez volna a dolgok legtermészete­sebb, legalkotmányosabb, legmegnyugta­tóbb rendje. Legtermészetesebb azért, mert csak így volna igazolva az, hogy a válságnak csak személyi okai voltak. Legalkotmá­nyosabb azért, mert a parlamenti többség eredeti álláspontja csak így maradna meg csorbítatlan tisztaságában. Leg­megnyugtatóbb azért, mert a rend­szerváltozás iránt fölmerült kételyek csak így foszlanának szét teljesen. Mihelyest a parlamenti életen kívül álló faktorok­hoz kerülne a gyeplő, főleg, ha azok eddigi álláspontjához bármi kevés kétely fér, a közvélemény a legvilágosabb bi­zonyítékok és tények mellett se szaba­dulna fel azon nyugtalanító gyanú alól, hogy kijátszták. És ekkor a szabadelvű párt se szabadulhatna a gyanúsítások ódiuma alól. Ezt a helyzetet pedig első­sorban a szélső ellenzék aknázná ki legtöbb si­kerrel. úgy tüntetné fel a nemzet előtt az egész pártot, mint a­mely elveit el­árulta, föladta, vagy legalább is szegre akasztotta. A lejártatásnak ez az álta­lunk nyújtott jó alkalma egyenlő volna az öngyilkossággal. A­mire pedig épen ma lehet legkevesebb kedvünk, midőn a társadalmi szabadelvű reformok mégoly körökben is felénk terelték a hangula­tot, a­hol eddig kizárólag a szélső el­lenzék „szent elveire“ esküdtek. Ez volna aztán igazi veszélyeztetése a 67-ei alapnak. Mert ha egy kormány elveszti a személyi bizalmat fölfelé, ez lehet sajnálatos, de nem lényeges. Ha­nem, ha a szabadelvű párt elveszti az elvi bizalmat lefelé: ez oly rést üt a 67-es bástyákon, melyen az ellenfél győ­zelmesen előre nyomulhat. A válság helyes megoldása csak olyan lehet, mely e bizalmat megkíméli. . .KOLOZSVÁR“ TÁRCZAJA. jövő elé, minél teljesebb igazolást nyer a je­lenben a múltért. (Igaz! ügy van !) Önbizalmunk azonban nem hiú tetszelgés önmagunkkal, hanem egyszersmind bizalom a nemzetnek szebb jövőjében, mert az az erő, a­mit magunkban érzünk, a nemzetnek egyik erő­tényezője, a nemzet megmentésének, léte biz­tosításának, megerősödésének, haladásának egyik­­ eszköze. (Élénk helyeslés.)“ A szabadelvűpárt üdvözlete. Budapát, január 2. Az orsz. szabadelvűpárt tagjai ma délelőtt fél tíz órakor nagy számmal gyülekeztek össze a pártkör helyiségében. Jelen volt mindenik miniszter és állam­titkár, a kormányelnök kivételével, a­ki laká­sán várta be a szabadelvű párt tagjainak üd­vözlését. A párttagok kocsikra ültek és kihajtat­tak B­á­n­f­f­y Dezső báró csömöri úti la­kására. Wlassics Gyula a következő üdvözlő be­szédet mondotta: Nagyméltóságú elnök úr! Mélyen tisztelt barátunk! Ámbár mi, mint a hagyományos magyar szabadelvűség elveiért és irányáért lel­kesen és erélyesen küzdő politikai párt tagjai állunk előtted, mégis az évforduló alkalmából benned mindenekelőtt a pártok fölött kimagasló parlamenti állás díszét és ehhez méltó ki­váló egyéni tulajdonságaidat tiszteljük meg. (Éljenzés.) • De örömmel ragadjuk meg ezt az ünne­pélyes alkalmat arra is, hogy lelkünk egész melegével, érzelemvilágunk teljes közvetlensé­gével üdvözöljünk téged, mint a szabadelvű politikai irány alapvető elveinek egyik leghűbb letéteményesét, a magyar közélet egyik legtisz­teltebb és legszeretettebb vezéralakját. (Él­jenzés.) Valóban nem tudjuk, hogy a közpályán kifejtett tevékenységed melyikében szereztél fé­nyesebb érdemeket a haza körül. Csak azt tudjuk, hogy mindenkor és min­denütt példás önzetlenséggel,­­államférfiúi te­hetséged egész erejével és a „vir integer“ tel­jes kötelességtudásával munkálkodtál imádott hazánk közjaván. (Éljenzés ) Vezettél a lefolyt évben oly parlamenti tanácskozásokat, melyek minden idők én min­den népek történetében a parlamentek arany­korának lapjait töltik be. (úgy van ! Úgy van!) Egy emberöltőn alig, de mindig ritkán fordul elő oly kormányzati és törvényhozási időszak, melyet a történelem a nagy politikai korszakok közé soroz. Ámbár a mi szemeink előtt le is tünt körök­­re a politikai legendák és mytkosok kora, ha a modern tudás és analysis a politikai hőstet­teket és legendába való hősöket a történelmi kritika színvonaláról mutatja is be , mégis eb­ben az önzőnek, ridegnek, turreálisnak jelleg­­zett évszázban legközelebb lezajlott politikai har­ciunkról az igazságos történetíró fel fogja je­gyezni, hogy az állami és nemzeti egységért va­ló küzdelem a legfenségesebb, a legeszményibb formában: a szabadságért, a jogegyenlőségért, a felv­ilágosodottságért való küzdelem alakjában nyilatkozott meg. (Élénk éljenzés.) Fel fogja je­gyezni, hogy ezt a nemes küzdelmet vezette oly kormány,mely megérdemelve viselheti a „nagy tehetségek és a nagy munka minisztériumának“ (Igaz! Úgy van! Éljenzés megtisztelő mel­léknevét, mert még politikai ellenfelei sem tagadhatják meg, hogy ez a kormány rö­vid két év alatt évtizedek munkásságának is dicséretére szolgálható eredményt mutat­hat föl, sok év politikai munkásságának elő­készítésével dicsekedhetik. (Élénk éljenzés). De egyúttal klasszikus példáját nyújtja e kormány minden jövő nemzedéknek: miként kell a nagy politika küzdelmes munkájának ve­rejtéke között megőrizni a politikai alapelvek integritását, miként kell gyakorolni a magasabb közéleti erkölcstan kultuszát. (Élénk éljenzés.) Ezen nagy erkölcsi kincs egyik legszebb hagyo­mánya a lelépett kormány után maradt dús örökségnek. (Élénk éljenzés.) De ez az időszak többről is tett tanú­ságot. Tanúságot tett arról is, hogy ez a rokon­talan, sokszor félreértett, még többször félre­magyarázott nép újra bebizonyította — és ez­zel az egész műveit világ előtt tekintélyben, súlyban és közbecsülésben csak emelkedett, hogy a magyar hazában a szabadelvűség nem elvont elv, nem doctrinai tétel, de az állami és nem­zeti létnek a közvéleményben, a magyar poli­tikai karakterben és közérzületben mélyen gyö­kerező fentartó eleme. (Éljenzés.) Ez az az örök eszme, melytől a magyar nemzet politikai élete tartósan el nem fordul soha. Ez az örök eszme melyet a nemzet véréből, lelkéből kiölni nem lehet soha. (Élénk éljenzés.) Ily korszakhoz van fűzve, mélyen tisztelt barátunk, a te elnöki tiszted bölcs és tapinta­tos betöltése. Ha pedig leszálltál az elnöki állás pártat­lanságot igénylő piedesztáljáról, akkor hosszú közpályán érlelt politikai meggyőződésed egész hevével csüngtél a szabadelvüség harczba vitt zászlaján. Lelked szabad tekintete a vezér zászlaja felé fordult: „In hoc signo vinces.“ Megtörhetlen bizalmad a sokszor erős s próbára tett szabadelvüség diadala iránt uj erőt­­ öntött a csüggedőkbe, bátrabbá tette a bátrat­­ és lelkesebbé a lelkesülőt. (Éljenzés.) Apponyi gróf újévi beszéde. A nem­zeti párt tagjai tegnap az újév alkalmából ová­­cziót rendeztek vezéröknek: Apponyi Albert grófnak. Az üdvözlő beszédet Horánszky Nán­dor mondotta. Apponyi gróf kiemelte válaszában, hogy őt és elvtársait egyéni érdek sohase­­ vezette; az ő működésükben mindig csak az önzetlen kötelességérzet dominált. „A mai súlyos helyzetben is —úgymond továbbá Apponyi gróf — csupán a kötelesség­­érzet fog elhatározásainknak irányt adni. Meg­győződésem az, hogy a kibontakozásnál fontos szerep jut ennek a pártnak éppen azért, mert sehol nagyobb önzetlenség és elfogulatlanság nem létezik a közügyek felfogásában, mint ná­lunk. Sehol sincsenek annyira száműzve a sze­mélyi és a hatalmi mozzanatok (igaz ! úgy van!) és éppen ezért egy táborban sincs oly belső egyetértés és a szolidaritásnak oly megbontha­tatlan kapcsolata, mint ebben a körben. (Élénk helyeslés.) Itt az intrika sohasem ütötte fel fejét. (Igaz ! ügy van !) Mert a­ki ide belépett, azzal a tudattal tette, hogy vagy és állandó termé­szetű nemzeti érdekeknek szolgálatába lép, me­lyeket — a ki átérzett — igen e rrendelt fon­tosságot tulajdonít egyéni aspiráczióknak és pillanatnyi sikereknek. (Hosszantartó zajos he­lyeslés.) És ha élvezem részetekről ezt a bi­zalmat, mely büszkeségemet képezi, ezt csak annak köszönhetem, hogy közpályámon a párt­nak ezen szellemét juttatom kifejezésre. (Zajos éljenzés.) S valóban önérzettel látom magam körül ezt a tábort, tiszta jellemű, nagytehetségű fér­fiaknak e hazafias szövetségét, mely a helyzet bizonytalanságaiban az egyetlen szilárd pontot képezi és mely nyugodtan áll a meggyőződései által számára kijelölt helyen, midőn körülötte lázasan sürög-forog minden. Önérzettel nézem ezt a falankszot, melybe rést ütni ne lehet és mely annál jogosultabb önbizalommal nézhet a

Next