Kolozsvár, 1897. július-december (11. évfolyam, 146-298. szám)

1897-07-01 / 146. szám

► XI-ik évfolyam. 1897. 146 szám. Szerkesztő-iroda: BELKÖZÉP-UTCZA 4 SZÁM. 1 ljp szellem­i részét illető minden * közlemény ide intézendő. llé*ir*tok nem adatnak vlaaaa jj^elenii a lap minden nap, az ün­nep, és vasárnapok kivételével. Vértelenöl beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Telefon­szám: 364. KOLOZSVÁR Kolozsvár, csütörtök július 1. BELKÖZÉP UTCZA 4. SZÁM ELŐFIZETÉSI DIJAK fft“ ‘n*.................. 10 Irt. Kétévr. NI.fjod évr. 6 írt. » Irt . kr Km hót»............................1 trt. Közvetítőknek százalékot nem adunk. Egy szám ára 4 kr HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr.­ ­ A görög-katholikusok. Kolo*»var, jul. 1. Kimutatták, hogy akkor, a mikor _ ezelőtt épen kétszáz esztendővel — a görög katholikus románok a gyulafe­­jérvári nagygyűlésen egyesültek a római katholikus egyházzal és ez az unió két királyi diplomával szentesittetett: a bel­­szervezetét és egyházi fegyelmét érintet­lenül fentartó gör. kath. román egyház az esztergomi érsek felügyelete és jog­hatósága alá helyeztetett. Kimutattuk, hogy a­mikor az ötve­nes években a gyulafejérvári gör. kath. érsekség felállításával ez az egyház a herczegprimás joghatósága alól elvo­natott, ezt a változást olyan politi­kai irányzat hozta létre és olyan ro­mán érdemek jutalmazására volt szánva, a­melyeknek minden egyébhez lehetett közük, csak a hitfelekezeti szükségletekhez, csak a vallási tételek­hez nem. Kimutattuk, hogy a mikor a het­venes évek kezdetén tartott szervező kongresszuson a nagyváradi gör. kath. egyházmegye képviselői külön román egy­háztartományi kongresszust követeltek: a kongresszus erre a nyilatkozatra kijelen­tette 1) azt, hogy szertartás, egyházfe­gyelem, belszervezet és saját alapítványaik tekintetében a görög katholikusok ön­állása fentartatik; 2) azt, hogy szerzett jogaik sértetlenül hagyása mel­lett működhetnek közre az egyetemes autonómia létesítésében; 3) azt, hogy külön kongresszus tartásának semmiféle szüksége nem forog fenn; 4) pedig azt, hogy az elvi megállapodások keretén be­lül a szükséghez képest kész szaba­dabb kezet engedni a gör. kath. testvé­geknek. Kimutatták, hogy az akkori lugosi gör. kath. püspök a leghatározottabb formában nyilatkozott az egyházi pasz­­szivitás ellen, meleg szavakban méltatva a herczegprimásoknak a görög katholi­kus egyház iránt tanúsított atyai gon­doskodását és kiemelve, hogy a külön m­etropolia felállítása által sem a prí­más nem szűnt meg az apostoli szent­szék követje lenni, sem pedig nem nyer­tek ezzel a gör. kathllikusok jogot ahoz, hogy perhorreszkálják az apostoli király által tett intézkedéseket és kivonják ma­gukat az összes magyarországi kato­likusoknak az összes és közös ér­dekek rendezését czélzó akcziója alól. És annyival kevésbbé van ehez joguk, mert a gör. kath. román egyház rá van utalva m­TiTSBiBeB—•■ a magyar katholikus összesség oltalmára és gyámolitására. Kimutattuk, hogy erre a gyámoli­­tásra több tekintetben rászorul a gör. kath. egyház, igy például a kongrua ren­dezésénél. Kimutattuk továbbá, hogy a primá­­czia a gör. kath. érsekség és a szentszék közt épen úgy küzben eső forum, mint a magyarországi többi érsekségekre nézve és hogy a gör. kath. püspököknek soha sem jutott eszükbe a prímás felsőségét forma szerint eltagadni. Kimutatták, hogy az általános auto­nomia a legtávolabbról sem érinti a gör. kath. érsekség fennálló jogait, mely az uj szervezetben is a legteljesebb mér­tékű lesz. Mindazonáltal a gör. katholikus püs­pökök balázsfalvi értekezletükön most már a merev negáczió terére léptek és kijelentették, hogy nem vesznek részt a katholikus kongresszusban, hanem külön gör. katholikus román kongressszus ösz­­szehívását kérik. Tiltakozott a „beleolvasztás“ ellen a görög katolikusoknak Kolozsvárit megtartott nagygyűlése is, megtagadva a kongresszusban való részvételt és a ki­rályhoz intézett táviratban kérve ő fel­ségétől az egyház veszélyeztetett autonomikus függetlenségének megvé­dését. A fennebbiekből mindenki meggyő­ződhetik, hogy veszedelemről szó sincsen, és hogy a katholikus egyete­mes autonómia nem kárt, korlátozást, hanem (az igazi hitfelekezeti érdekek­ben), segítséget jelent a gör. katoliku­sokra nézve. De hát nem is ott fáj ám a gör. katholikus vezetőknek a feje, a­hol azt most panaszosan borogatják. Hanem attól a vágytól fáj, hogy a jelen alkalommal egy nevezetes lépéssel tovább haladjanak a teljes függ­et­le­ní­tésnek azon az útján, a­melyen az ötvenes években (egy bűnös politikai irányzat d­i­s­s­z­o­l­á­l­ó törekvései szol­gálatában) megindíttattak. A görög keleti román egyház függetlensége lebeg czélként szemeik előtt és ilyen „autonómia“ elérésére vá­gyakoznak. És ez bizonyára nem hitfelekezeti, hanem egyszerűen politikai, egysze­rűen nemzetiségi czél. És ámbár a kolozsvári gyűlés elnöke igyekezett tá­vol tartani a politikai színezetet és meg­tagadta az agita­tori­us üdvözletek felol­vasását, már magában az a tény, hogy ezek az üdvözletek elküldöttek és hogy a bennük nyilvánított hangulatok létez­nek — bizonyítja, hogy sok helytt­ a görög katholikusok föllépését nemzeti­ségi politikai mozgalomnak tekintik és mint ilyent üdvözlik. Elismeréssel vagyunk a kolozsvári gyűlés higgadt vezetéséért és nyugodt lefolyásáért. Elismeréssel vagyunk az el­nök és az előadó kijelentései iránt is, a­melyek szerint ők egyházukat nem akar­ják szeparálni és nemzetibbé tenni. De a higgadtság és az objektív nyi­latkozatok értékét rendkívül leszállítja az a körülmény, hogy végezetül mégis csak a passzivitásnak abszolúte nem objektív és teljességgel nem alkotmányos fegyveréhez folyamodtak. Hogy ha nem akarnak „szeparálást“ és hogyha csupán „jogaik védelme“ és nem agresszív ellen-akc­ió a czéljuk: hát miért maradnak a merev negáczió terén és miért nem mennek a katholikus kon­gresszusra, hogy ott­­érvényesítsék ve­szélyeztetve vélt jogaikat? Hiszen az 187°/ińiki kongresszusi határozat biztosíthatja őket legalább is annyiról, hogy esetleges sérelmeik, kívá­nalmaik méltányos tanácskozás tárgyává fognak tétetni! És ha csakugyan sérel­mük esnék a kongresszuson, módjukban állhatna, hogy ott alkalmazzák utolsó eszközként a visszavonulást a közös tár­gyalástól. De ez az előzetes passzivitás mindenképen helytelen és megerősíti a gyanút, hogy a mozgalom vezetőit nem tisztán hitfelekezeti érdekek sar­kalják az akczióra. ■ A­­KOLOZSVÁR“ TÁRCZÁJA. Brassai Sámuel. — Ima dr. Brassai Sámuel felett. — Elmondotta : Ferenci József unitárius püspök. Örök Szellem! Kezdet és vég nélkül! Való­di!­ Nagy Isten! szent tisztelettel, lelkünk mély aljzatával borulunk le előtted, hogy könyör­gésünkben veled érintkezve, téged imádva, meg­öleljük a gyásznak és keservnek e pillana­­t a siralom völgyében is égi fényt keresve, a halálban is életet találjunk. Ama koporsóban, melyre a kegyelet leg­­®sebb érzelmeivel tekintenek a mi szemeink, egész évezázat átélt embertársunk haló porai­mgaszosznak. Oly nagy idő ez az emberi élet­­re*1:*Di a melyet csak kivételképpen érhet meg egyegy kiválasztottad e földön; mert a mint java is van, „a mi életünknek napjai vagy mennél fennebbb 80 esz- t ends, mely mikor hirtelen elmúlik,­­ elrepül­ünk.“ Szent álmélkodás fogja el azért mindenek­­l el"­! lelkünket, oh Isten, a te dolgaidon, melye­­ket cselekedtél, hogy az elhunytat, kinek utolsó­­ tiszteletét e helyen megadni egybegyültünk, oly nagy, oly hosszú időn át megtartottad. Oh, hiszen azok közül, a kiknek bölcsője az övével 1 e^82erre ringott, vagy a kikkel ártatlan gyer­­m­­ekjátékait eljátszotta, ma aligha egy is a föl- Fi , n ^»«ágának barátai a férfi­ korának oSZtályosai közül bizonyára többen vannak ma ö 'Ü küen a Momoru fűzek alatt, mint közöt­­tü ' ^0Q szedékeket látott lőni és elmenni, újra nőni és ismét elenyészni maga előtt­­század viharait és küzdelmeit,­­élte e dicsőségét és aggodalmait, a­melyeket mi, hozzá képest többnyire mindnyájan csak gyermekek, részben csak könyvekből ha tudunk és is­merünk. És ezt az álmélkodást lelkünkben még fokozza az, ha végig tekintünk dicsőült pátriár­kánk életén, mely rakva van ragyogó tettekkel, nagy emlékekkel, mint az eget átivező tejűt örök fényben tündöklő csillagokkal. Mert szép és ékes korona ugyan a vénség, s magában is tiszteletet parancsol, de ennek a koronának is csak az adja meg a valódi becsét és jelentő­ségét, ha abból az életnek nagy és szép csele­kedetei sugároznak ki, a­melyeket az idő sem fog, nem tud megemészteni. Ki tudná, Uram, e pillanatban számon venni mind­azt a munkát, a­mit idvezült ha­lottunk egy évszázra terjedt életében a szellem birodalmában elvégzett. Hiszen alig van az em­beri ismeretnek oly mezeje a a tudományoknak oly ága, a­melyekben ő otthonosnak ne érezte­­ volna magát. Fa, fa, virág ; illat és ember a földön; nap, hold, csillagok és ezeknek járása a kiterjesztett égboltozatlan; népek és nemze­tek története, soknak nyelve is; a természet tüneményei és ezeknek törvényei ; az erkölcsi világrend ; a társadalom czélja és rendeltetése ; a szépnek nyilvánulása a művészetben, az ösz­­hang a dalban és zenében ; minden, de minden a mi az emberi ész kutatásainak és vizsgáló­dásainak tárgya lehet, az ő nagy szellemét egy­aránt foglalkozta­ták, sokban azok közül vilá­gitó fáklyaként szolgált és fog szolgálni még késő századokig nagy számú műveivel, melyek­kel az irodalmat gyarapította, nemzeti közmi­­velődésünket előmozdította s magának a hal­hatatlanságot biztosította. Légy áldva azért, mi Urunk, Istenünk, hogy azt a szellemi fényt, melyet idvezültünk elméjében meggy­ujtot­tál, ily soká lobogásban tartottad közöttünk. És légy áldva, hogy a szel­lemi fényt a szívnek h­asonló mérvű jóságával és nemességével kötötted össze, a­mely nélkül az értelem világa csak olyan mint a téli nap:­világít, de nem melegít. — Óh mert hányszor találkozunk tudósokkal és bölcsekkel, a­kiknek társaságában úgy érezzük magunkat, mintha havasok lábainál ülnénk vagy jégtorlaszok kö­zött járnánk. Megbámuljuk őket, de nem von­zódunk hozzájok, sőt alig várjuk, hogy meg­szabaduljunk társaságuktól. Nem igy, ők nem igy éreztük magunkat öreg tudósunk, bölcs ba­rátunk társaságában — mert barátja volt ő a legifjabbnak is közöttünk, ki lábaihoz ü­lt, hogy őt hallgassa. Az ő közetében mintha nem is éreztük volna azt a nagy távolságot, a­mely őt tőlünk tudásban, ismeretben, szívjóságban és nemességben elválasztotta ; mintha mi is vele tudósabbak, bölcsebbek és nemesebbek lettünk volna. Az ő nyakán még a tudományos kérdé­sek is elvesztették merevségüket s azokat oly formában tudta közölni, hogy mindenki gyö­nyörrel hallgathatta és épülhetett is beszédei­ből. Nem egy élő tudósunk van, a ki előtt ő tette vonzóvá a tudományt s ő vezette annak csarnokaiba. Társalgásában pe­dig a gyermekig le tudott ereszkedni. S nem is tartotta magára nézve lealázónak bárkivel is szóba állani, a­kik őt felkeresték vagy hozzá folyamodtak. Pedig hányan keresték fel és hányán fo­lyamodtak hozzá, gyakran igé­zen ismeretlenül is. És ő híven az Írás ama szavaihoz, n­e tudja a te jobb kezed, hogy a bal mit cselekszik, tanácsát, segélyét nem ta­gadta meg senkitől. Százan, ezeren lesznek az országban szer­­te-széjjel, a kik az ő szivének jóságát áldják. Lesznek a kik pályájokat is neki köszönhetik. Mert a­mely ifjúban tehetséget ismert fel, azt nemcsak buzdítani és bátorítani, hanem czélja elérésében támogatni is kész volt A ke­vésből is tltott. bnov m-5­.nLI.ne­vet magának könyvein kívül nem sokra volt szüksége. Egyszerűen és takarékosan élve, a közczélokra is mindig tudott áldozni úgy, hogy nevét nemcsak mint tudós, hanem mint jóltevő emberbarát is megörökítette. Ezekre, a világos értelemre és a nemesen érző szívre gondolhatott el­ uram, szent dalno­kod is a mikor igy szólt : „M­i­c­s­o­d­a az em­ber, hogy megemlékezel róla?vagy az embernek fia, hogy meglátoga­tod őtet? Noha valamennyire kie­sebbé teremtetted az angyaloknál mindazonáltal dicsőséggel és tisz­tességgel megékesítetted őtet.“ De bár minden embert e dicsőségre és tisztességre hívtál el, aránylag mégis csak kevesen juthat­nak azokhoz, mert hiányzik keblükből az aka­raterő, a mi egyedül biztosítja minden mun­kánkban, minden törekvésünkben a sikert ; — hiányzik az a kitartás, mely nem ismer lanka­­dást s nem engedi időnap előtt elhomályosodni az elme fényét, nem engedi megkeményedni, megkérgesedni a szív nemesebb érzelmeit. Szerető Szent Atyánk, Istenünk! Az elme fénye és a szív jósága mellett Te az akarat­erőnek is oly mértékével áldottad meg az idve­­zültet, a minővel Csak ritkán találkozunk. Rész­ben talán annak tulajdoníthatjuk azt is, hogy élete oly bosszúra terjedett, mert akarta, hogy éljen és élt. De az bizonyos, hogy lelkét ez a nagy és törhetetlen akaratereje segítette meg és tette le­he­tővé, hogy oly sok irányú és nagy mérvű ismeretre szert tegyen, annyi tudományt összegyűjtsön és beraktározzon elm­éjének tár­házába, s azokat ismét két kézzel szórja szét újabb termésre. A­mit ő feltett magában, hogy megtanul, az­t megtanulta. A­mire reá­vetette m­agát, hogy megértse, addig nem nyugodott, m­íg meg nem ér­ette. A­mit elvégzed, hogy megcselekst­­, megcselekedte. Tevékenységében jóra bumaust ti le r­sott, dolgozott. Különben nem is volt ő oly öreg, mint évei után tarthattuk. Mert emlékező, gondolkozó és ítélő tehetsége a száz év küszö­bén sem fogyatkozott meg. Szemeiből fejének ezüst fürtjei alól is élet, elevenség, mondhatni ifjúi tűz sugárzott ki. Alig 3—4 hónapja, hogy leroskadott. De kórágyában sem hagyta el lel­kiereje. Az utolsó napokig örömmel fogadta ba­rátait, jó embereit, rokonait és tisztelőit. S pa­nasz nem jött ajkára akkor sem, a­mikor már lehetetlen volt nem hallania neki is az intő szózatot: eddig és ne tovább. Mi Urunk Istenünk ! íme ily kiváló lelki és szellemi tulajdonokkal megáldott, ismeretek­ben gazdag, munkásságáért szintúgy, mint jel­leméért egyaránt köztiszteletben részesült, or­szágos hírnevű embert siratunk az elhunytban. S bár nem panaszkodhatunk a­miatt, hogy időnap előtt szólítottad el körünkből, mégis lelkünk legmélyebb fájdalmával tekintünk ko­porsójára. Oh, mert az ilyen nagy sze­lem­eknek kialvása mindig korai és súlyos veszteség. Ha a vihar egy ifjú csemetét, a mely még gyü­mölcsöt nem termett s talán nem is fogna teremni kedvünk szerint, sodor ki tövéből, alig vesszük számításba. De ha egy százados cseh­­fát, a melynek árnyékában nemzedékek hosszú sora talált üdülést és dús koronájával erre még mindig alkalmat szolgáltathatott volna, tör össze és semmisít meg, ki állhatna meg megilletődés nélkül roncsai mellett. Az idve­­zültben nem egy gyenge mécs világit, hanem­­ egy óriási szellem-lángot oltott ki a halál szele. Megszűnvén szive dobogni, nemcsak egy kisdid­­­csermely szakadt meg, mely egy ceolnakot sem­­ bir meg, hanem egy nagy folyam tűnt el, mely­­ hullámain gazdag kincsekkel megrakott hajókat­­ hordozott. Halála megmérhetetlen veszteség nem­­­ esik nekünk, a kik őt itt siratják: szerető ro­konainak, barátainak, tisztviselőinek a e nem­es ,. ........ U­­­ur­ *' A nemzetiségek „akczió“-ja. ' ^ Budapest, jun. 26. Bukaresti lapok közlései után az a hir járta be a magyar sajtót, hogy a román nem­zetiségi korifeusok inicziativájára a román, tót és szerb nemzetiségek végrehajtó bizottsága az elmúlt napokban Budapesten egy titkos értekez­letet tartott, melyen egy nagyobb szabású nem­zetiségi akczió program­ját állapították meg. Lesz tehát új memorandum, bécsi zarándokolás, nagyszabású sajtó-akczió Romániában és kü­l­­földön. Egy szóval minden úgy lesz, a­mint ré­gen volt. A bukaresti konzervatív lapok tényleg kö­zölték is a konferenczia határozatait és kitörő lelkesedéssel jelezték a Kárpátokon túl meg­induló nagy nemzetiségi mozgalmat. A dologhoz értő előtt azonban nagyon megfoghatatlannak tűnt fel, hogy bár az egyetértés a tanácskozó urak között olyan teljes, a lelkesedés olyan nagy és a munkába veendő tervek olyan fonto­sak és imponálók voltak, mégis a hazai nem­zetiségi, román, szerb és tót lapok mélységesen agyonhallgatják mindazt, a­mi ezen a nevezetes kongresszuson történt. A „Tribuná“-ban most C o r­­­a n u Gyula, az értekezlet egyik vezéregyénisége, fellebbenti a titokzatosság fogyásának egyik szárnyát, a­mennyiben nyíltan és határozottan megírja, hogy ők Maogra és Lucaciu urakkal se ki nem bé­kéltek, se meg nem állapodtak sem vailó akczió tervében, mert hiszen olyanfajta politikai szél­hámosokkal, mint Mangra és társai, komoly ember semmiféle politikai akc­ióra sem vállal­­kozhatik. Egyszóval, a nagyszebeni tribunisták nem akarnak semmit tudni Mangráékról. C a r o i a n u azonban nem tagadja, hogy a sokat emlegetett nemzetiségi konferenczia megtörtént, csak annyit állít, hogy annak ha­tározatai teljesen diszkrétek voltak, úgy hogy azokról senki semmiféle tudomással sem bír­hat. E nyilatkozat szerint tehát a románok nem békültek ki, de a három nemzetiség kö­zött a követendő akc­ióra nézve teljes egyetér­tés jött létre. Nem vizsgálva azt az ellenmondást, írja a Nemzet, mely ez állítás két része között logi­kailag fennáll, csak annyit mondunk egyelőre, hogy ha a titokzatosság fátyolának másik sar­kát is felemeljük, egészen világossá lesz, hogy nemcsak a román korifeusok nem békültek ki egymással, de még a tervezett nemze­tiségi konferencziát sem tartották meg , hogy a kudarcz és a felsülés minden vonalon a legteljesebb. A dolog hisztorikuma a következő: A romániai konzervativ párt ifjabb árnyalata Fili­­pescu vezérlete alatt mindenképen szeretné a magyarországi román nemzetiségi pártot a kon­zervativ párt olyan hűséges és szolgálatkész eszközévé tenni, a­minő volt az a liberális párt kezében, mikor ez a párt az ellenzéken volt. Ezt nem tehette a miatt, mert Mangra és Lucaciu Sturdza feltétlen hivei voltak. Mikor Sturdza megbukott s helyét Aurelián foglalta el, a kon­­zervatívok az aurelianistákkal Sturdza rovására kiegyeztek e kérdésben. Hosszas tárgyalások után abban állapodtak meg, hogy akczióba lépnek és pedig tekintettel az Ausztriában uralkodó föde­­ralisztikus áramlatokra, az 1895-ben tartott nemzetiségi konferenczia megállapodásai alapján, hogy így a mozgalom föderalisztikus színe el­vegye az akc­ió irredentisztikus élét. A tárgyalásokat a magyarországiak részé­ről Coroianu vezette , ez magyarázza meg hogy üzleti s ügyvédi kötelességei annyiszor Romániába vitték, romániai részről pedig a liga elnöke Vladescu tanár, ki a kora tavaszszal in­kognitóban kétszer járt Nagy-Szebenben. A nagy­szebeniek az egész mozgalmat nagy lelkesedés­sel és örömmel fogadták, mert meg voltak győ­ződve, hogy egy csapással két legyet ütnek , azaz újra felszínre kerülnek és a Luciciu— Mangra-féle árnyalatot teljesen legyűrik. Azonban ember tervez és Isten végez. Időközben Romániában változás állott be, a mennyiben Sturdza újra a kormány élére ke­rült s igy ide­haza is erősödött Lucaciuék ál­láspontja, azonkívül a legutóbb napokban a kon­­zervativok és junimisták is meghasonlottak egymással, a­mi általában gyengítette a moz­galom hátterét, a­mennyiben egy gyel több ok volt, hogy a junimisták­kal rokonszenvező Mo­­csonyi megvonja támogatását minden ilyen moz­galomtól. A konferencziát azonban Szebenből mégis összehívták. Meghívták a szerbeket és tótokat is. A szerbek vezére Polyt azonban nagyon so­kat ad arra, már a mozgalom dekórumáért is, hogy román részről Mocsonyi is támogassa. Mi­kor Ratiu és társai már Budapesten várták szerb és tót bajtársaikat, egyszerre csak levél jött Polyt­tól, melyben a szerbek részvételének feltételéül egyenesen kikötötte Mocsonyi támo­gatását. Miután pedig Mocsonyi semmi ezin alatt sem volt megnyerhető, tehát a szerbek is egytől-egyig távol maradtak. A tótok közül csak az egy Mudrony jött el. Stefanovics, Daxner és Da­la távol marad­tak. Ennek oka ugyanis az a meghasonlás, mely az utóbbi időben a tótok között beállott. Stefanovics és barátai azt mondják :a tót nem­zetiségi politikusoknak most nem szabad ak­c­ióba lépniök. Összes feladatuk nem lehet más, mint a néppárt jóakaró, csendes támogatása. Majd ha a néppárt kellően előkészítette szá­mukra a talajt, az ő idejök is megjön. Most egyelőre elég az óvatos és csendes megfigyelő szerepét játszani és nem szabad a helyzetet semmi megfontolatlan nemzetiségi akc­ióval el­rontani. Miután a szerbek a és tótok részéről az egy Mudrony jelent meg, az összehívott nem­zetiségi konferencziát nem lehetett megtartani. Ekkor a románok igyekeztek maguk között egyezségre jutni, a­mi azonban azért nem sike­rült, mert Mangra és Lucaciu belátták, hogy az egyetértés csak az ő bőrük rovására van ter­vezve, így aztán Ratiu és társai egy csinos fe­sü­lés és kellemetlen kudarcz után kénytele­nek voltak hazamenni, hogy a veszekedést újult kedvvel és erővel élőbről kezdjék. Egy király a sajtóról. Stockholm, jun. 29 Soká feledhetetlen marad az az ünnep, a­melyet Oszkár király szombaton adott a sajtó­kongresszus tiszteletére. Magánál, saját otthoná­ban látta vendégül a különféle nemzetek újság­íróit­­ lebilincselő, szívélyes modora, egyenes, férfias jelleme és felkölt, liberális gondolkodása, — mely kiváltképpen a sajtó jelentőségét mél­tató beszédében jutott kifejezésre,­­ egy csa­pásra meghódított mindnyájunkat Az ünnep, a­mely a kongresszusnak nem­csak berekesztője, de igazán fénypontja volt, a drottningholmi királyi nyaralóban folyt le. Az Oszkár király által szétküldött meg­hívásra a kongresszus tagjai négy gőzösön men­tek a gyönyörű, történelmi emlékek díszítette palotába. A kongresszus tagjaival együtt az egész kormány, a diplomácziai kar, Wodzicki gr. osztálk magyar követ, Fraenkel osztrák­magyar konzul és a főváros összes előkelősége megjelent. A királyi palota összes fogadótermei megnyíltak és a kongresszus tagjait a legnagyobb kitüntetéssel fogadták. A palota bejáratánál minden egyes vendéget a főudvarmester és a szertartásmester fogadtak a király nevében. A lépcsők fokain testőrök áll­t­ak, a XII. Ká­roly korabeli dragonyosok viseletében, kivont karddal. Az egyik fogadóteremben cerclét tartott a király és anyanyelvükön szívélyesen társal­gott a neki bemutatottakkal. Majd két óráig tartott a cercle, a­mely igen élénk hangulat.

Next