Magyar Polgár, 1898. július-szeptember (21. évfolyam, 78-154. szám)

1898-07-01 / 78. szám

XXL évfolyam. 1898. Kolozsvár, péntek, julius 1­78. szám. •­n Előfizetési árakt Egész évre 14 frt, fél évre 7 frt, negyed évre 3 frt 50 kr.­ egy hónapra 1 frt 20 kr. — Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Telelős szerkesztő és kx&d­&tulajdonos. AJTAI K. ALBERT. Szerkesztőség : belkirály-utcza 6. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide Intézendő. Kiadóhivatal: belközép-utcza 4. sz. Hirdetések □ ámként 5 kr., nyilt tér egy petit sor területenként 20 kr. Okulás. Kolozsvár, julius 1 A legutóbbi jégvihar alkalmul szolgál az ellenzéki politikusoknak, hogy a kor­mányt hibáztassák. íme, az országra éppen az aratás kez­detén nagy csapás nehezedett. A jég szá­mos vidéken tönkretette vagy legalább is erősen megdézsmálta a vetéseket. íme, az ország gazdagsága egy jégesőtől, egy ter­mészetbeli véletlenségtől függ — igy kiált fel az ellenzéki logika! — Mily jó volna, ha gyáraink, fejlett iparunk és gazdag kereskedelmünk volna; hogy ne legyünk az időjárás szeszélyeinek kitéve s ne alle­­ráljon egy hitvány jégeső. Bizony magunk is elismerjük, hogy jó volna a fejlett ipar és a fejlett kereskede­lem. S ha Magyarország 1867. óta vala­mit haladt az ipar és kereskedelmi téren, azt bizonyára nem az ellenzék jóvoltából, hanem a kormány áldozatkészségéből érte el. De volt is mit szenvednie a kormány­nak érette. Mert évek óta egyéb vád sem hang­zott a kormány ipari és kereskedelmi po­litikája ellen, minthogy az átkozni való merkantilis politika, hogy a kormány az őstermelés rovására pártolja az ipart és a kereskedelmet, hogy a kereskedőknek refakc­iókat, a nagymalmoknak őrlési ked­vezményeket ad. Pedig azt talán csak józan embernek nem kell megmagyarázni, hogy egy még csak most fejlődő ipart kedvezmények nélkül föllendíteni nem le­het s hogy azon iparüzleteknek, a­melyek világhírre vergődtek, ha a világforgalma erős versenye megkivár..­., valamelyes alak­ban kell abban az irányban támogatni, hogy a versenyt kibírja. Az ellenzék tehát nem jogosult arra, hogy a kormánynak szemére vesse a ma­gyar ipar és kereskedelem fejletlen vol­tát, mert ezen ipari és kereskedelmi ér­dekek iránt legkevesebb jóindulattal ép­pen az ellenzék viseltetett s a kormány még oly csekély támogatását is irigyelte tőle. De azt is tudni kell, hogy ipart és kereskedelmet egyszerre teremteni nem lehet, annak fokozatosan kell fejlődnie és előbb a nélkülözhetetlen előföltételeket kell megteremteni. Ez előföltételek elseje az állam pénz­ügyeinek rendezése, az államhitel szaná­lása, azután a kamatláb lehető mérsék­lése, továbbá az ipari és kereskedelmi oktatás előmozdítása és forgalmi eszközök szaporítása. Hogy mindezen a téren mit tett a magyar kormány, azt ismételni nem kell. Tudja azt mindenki, a­ki letagadni nem akarja. S pedig tette mindezt az ellenzék legádázabb támadásai, folytonos gyanúsít­­gatásai között, s a­nélkül, hogy csak egy szemernyi jóindulatot vagy méltánylást talált volna az ellenzék padjairól. Azt mondhatjuk, hogy párja nincs az államok történetében annak a haladás­nak, a­mit az ország éppen a kereske­delem és az ipar előfeltételeinek meg­teremtése körül elért. Ezen előfeltételek birtokában aztán mostan csak szorgalmasan és kitartással kell tovább haladni s a jó eredmény nem fog elmaradni. De azt hiába reméli bárki is, hogy egy esztendő alatt olyan ipart lehessen teremteni, a­mely a versenyt ki­állja azon államok iparával, a­hol már hosszú gyakorlat, kellő tapasztalat, jól betanult munkás­sereg és olcsóbb tőke áll rendelkezésre. E czélból nemcsak a tőkék nagyobb mérvű felhalmozódására, de a társadalom bizonyos mérvű m­egkomolyodására is szükség van. Szükség van arra, hogy a munkásság kellő közbecsülésben részesül­jön s a magyar közvélemény tegyen már le egyszer arról, a felfogásról, hogy a leg­első foglalkozása minden embernek a reg­geltől estig való politizálás kell, hogy legyen. Azt mondhatjuk, hogy a magyar kö­zéposztálynak, a birtokos nemességnek tönk­retételéhez semmi sem járult annyira hozzá, mint a folyton politizálás, s ha ez a pénz meg­volna, a­mi a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején válasz­tásokra kidobatott, sok-sok millióval töb­bel rendelkeznék a magyar középosztály. Persze ezeket az ellenzéki milliókat em­legetni nem illik. Pedig nehéz időkben az állam nyugalma, tekintélye és hitelének biztosítása függött tőle, hogy azon mil­liók ellenére a magyar parlamentben oly többség hozassák össze, a­mely a józan A kishirdetés. Irta : Marriot Emil. Egy szép, fiatal leányról, a­ki egyszerű, de elegáns toiletteben, kissé­­élénken, izgatott arcz­czal megy végig a Karnthnerstrassén . . . ugyan ki gondolná, hogy néhány percz múlva az első találka helyére érkezik. Valami úton módon si­került a kisasszonynak hazulról elszabadulnia, a gyanútlan néninek a legközönyösebb hangon mondott búcsút s csendesen, mosolyogva haladt le a lépcsőn. — Oh, ha a néni tudná! — Ta­lán jobb is lenne, ha ő tudná ... De hát bi­zony szegény mit sem tudott s a szegény kis Nina akadálytalanul követhette el a lehető leg­nagyobb ostobaságot. Néhány héttel azelőtt Nina különös felfede­zésre ébredt: arra t. i., hogy kedélyes élete da­czára is ő tulajdonképpen szerencsétlen kis te­remtés. Miért? Mindene megvolt, a­mi egy fiatal leány életét kellemessé teheti; atyja rendkívül gyöngéd volt irányában, nagynénje, a ki anyja halála óta mellette volt, bálványozta, gyönyö­rűen bútorozott bondorrral, épp olyan háló- és nappali szobával rendelkezett, zsebpénze is volt bőven s minden ember csak a kedvében igyeke­zett járni. Élete ment volt minden gondtól, szen­vedéstől — de épp ez bántotta, s így jött vég­tére arra a meggyőződésre, hogy neki tulajdon­képp igen rossz dolga van, mert — nagyon is jó sorsban él. Ha a néni valami társaság vagy tánczmulat­­ság után azt kérdezte tőle: »Nos, hogy mulat­tál, Nina?« ő vállat vonva válaszolt: »Oh, egész tűrhetően, csakúgy, mint rendesen. Toujours la mém­e chose« Francziául beszélni -- ez képezte legnagyobb örömét. A jó, egyszerű néninek, a­ki már rég elfelejtette azt a keveset is, a­mit valaha értett francziául, fogalma sem volt arról, hogy Ninácska nap-nap után milyen könyveket hozat magának a kölcsönkönyvtárból, hogy »a francziában gyakorolja magát«. Ezekből a regé­nyekből — a­melyek mihelyt a papa léptei kö­zeledtek, valami biztos rejtekhelyre vándoroltak — alkotta Nina a saját világnéz­etét. Ezek a regényhősök és hősnők annyi kalandon esnek át, olyan érdekesek voltak, a férfiak rendesen olyan raffináltak és blaziriak, a nők oly csábítók és kaczérak . . . s milyen pikáns helyzetekbe ke­rültek a boldogok, azok az intrikák és grandes passions, azok a csókok á la dérobée,­­ má­sok jelenlétében pedig milyen hidegek voltak egymással szemben . . . milyen édes lehet az ilyen élet! S milyen unalmas, egyhangú volt ahhoz képest az övé! Jól nevelt, őrzött, babus­gatott leányok mindig voltak és lesznek. Szere­tett volna, legalább egyszer, kiugrani a hámból, valami kalandra szert tenni . . . S egy eszméje támadt, a­mit tapasztalatlanságában rendkívül érdekesnek talált, a­mi pedig alapjában nagyon közönséges valami volt: egy igen elterjedt napi­lapban kishirdetést tett közzé, hogy egy kellemes fiatal leány, a­ki rajong Francziaországért s min­denért, a­mi franczia, egy franczia úrral sze­retne levelezni. A kishirdetést természetesen fran­cziául fogalmazta. A hirdetésre számos levél érkezett — na­gyobbrészt rövid levelek, aláírás nélkül. A leg­többen úgy szólították a kis Ninát, a­hogyan Fran­­cziaországban mindazon hölgyeket szólítani szok­ták, a kiknek társadalmi állásával nincsenek egészen tisztában. Nina a levelektől nem volt valami nagyon elragadtatva. Legjobban megtet­szett neki egy levél, melynek végén az Oktave név állott s melyben meglehetős esprit nyilvá­nult. Lehet az is, hogy a név tetszett meg Ni­­nának; olyan szépen s olyan igazi franczián hangzott. Eleinte csak levelezésre gondolt , Ok­tave úrnak azonban ehhez nem volt valami nagy kedve. Már a második levelében felszólította Ni­nát, hogy találkozzanak, a harmadikban pedig már azzal fenyegetőzött, hogy megszakítja a le­velezést. »Mit mondhatunk egymásnak«, — írta nem is oly alaptalanul — »mikor nem ismerjük egy­mást? Egy ismeretlenbe nem helyezhetjük bizal­munkat. Ha nem akar megismerkedni, úgy kény­telen vagyok föltenni, hogy vak egy kis iskolás lánynyal van dolgom, a­ki a franczia nyelvben akarja magát gyakorolni. S erre, aranyos Ninon, nem vagyok kapható. Valahol találkoznunk kell

Next