Magyar Polgár, 1898. október-december (21. évfolyam, 155-230. szám)
1898-10-01 / 155. szám
XXL évfolyam. 1898. Kolozsvár, szombat, október 1. 155. szám. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, fél évre 7 frt, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1 frt 20 kr. — Egyes szára ára 5 kr. Szerkesztőség : Kelkirály utcza 0. sz. Felelős szerkesztők« kiadótulaszfona«. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. AJTA I K. ALBERT Kiadóhivatal: belközép-utcza 1 sz. Megjelenik 7 lap minden nap, az ünnep- és vatárnapok kivételével. Hirdetések □ Miként 5 kr., nyilt tér egy petit sor területenként 20 kr. Az uj taktika. Kolozsvár, okt. 1. A magyar ellenzék sötét foltjai között talán ez a mostani új taktikája a legsötétebb. Áll pedig ez abból, hogy az osztrák németeknek oly eljárást akar szuggerálni, amelylyel — hite szerint — nemcsak a kiegyezést, hanem, ami még ennél is főbb, a Bánffy-kormányt is meg lehessen buktatni. Más szóval: azok, akik Magyarország teljes függetlenségével verik a mellüket, készek egy gyékényen kotyvasztani azokkal, akik alkotmányunk és anyagi fejlődésünk minden nyílt és alattomos ellenségét egyesítik táborukban. Röviden: a magyar ellenzék azt a dísztelen feladatot tűzte maga elé, hogy hazánknak különben is fogvicsorgató ellenségeit még jobban reánk uszítsa. Kell-e ehhez a hazafiatlan cselekedethez bővebb kommentár? Ellenzéki pártjaink ez eléggé meg nem bélyegezhető új taktikájának a következő föltevés az alapja: az ideiglenes kiegyezés december 31 -én lejár; ha Ausztriával addig nem egyezkedhetünk, illetőleg ha bebizonyul, hogy Ausztriával addig alkotmányosan új szerződést nem köthetünk, akkor a magyar kormány a közös vámterületet önálló rendelkezés s a viszonosság alapján hosszabbítja meg a szükségtörvényt alkalmazó osztrák kormánynyal. Tehát ez esetben a magyar kormány, biztos és nagy többsége segélyével, kiszabadul a csapdából. Ám, ha a közbeeső időt úgy húzhatjuk ki, hogy az alkotmányos egyezkedés lehetetlensége nem bizonyul be, de perfektté se válik : ez esetben a magyar kormány egy oly előre nem látott helyzetbe kerül, amelyből csak helye elhagyásának árán szabadul. Ez a helyzet csak úgy állhat elő, ha az osztrák ellenzék nyíltan nem obstruál, ezáltal a parlament ismételt föloszlatására s a szükségtörvény alkalmazására nem ad okot, az egyezkedés lehetetlenségét idő előtt nem pattintja ki, de annál következetesebben kitart a sima tárgyalásoknak minden megengedett úton-módon való elhúzára, vagyis: a lappangó obstrukció új találmányának alkalmazása mellett, amelylyel szépen január 1re virradnánk a nélkül, hogy akár az alkotmányos lehetetlenség dokumentálva, akár a kiegyezés effektuálva volna. Íme a sok körmönfont ravaszsággal, de kevés észszel és meggondolással kifőzött terv. Ha mégszinték volnának hozzá s elismernék, hogy mindez az ők találmányuk s úgy akarják tanács gyanánt az osztrák ellenzéknek követendő eljárásul beadni , legalább meg volna lépésükben a nyíltság és egyenesség. De nem; ők az egészet úgy tüntetik föl, mint az osztrák németek egyenes elhatározását, így akarván egyfelől czéljukat elérni, másfelől az ódiumot magukról a szomszéd ellenzékre áthárítani. Csakhogy ebben nem igen találnak olyan taplóra, amely az ők szellemi szikrájuktól tüzet fogjon. Az eddigi jelek azt bizonyítják, hogy az ódium is rajtuk szárad, czéljukat se érik el, más szóval: a Bánffynak ásott verembe maguk esnek bele. Mert az osztrák ellenzék egész jószándékkal megy a javaslatok tárgyalásába s a nyilt és alattomos obstrukcziót egyaránt el akarja kerülni. Jól tudja, hogy ha bármelyiket követné, gr. Thun a Reichsrathot megint föloszlatná s akkor igazán csak a szükségtörvény alkalmazása maradna hátra, amit az alkotmányfés nagybirtokosság, s az ellenzék más, józanabb részei, éppen az alkotmányosság megmentése érdekében, kerülni óhajtanak. De, ha szinte követnék a mi ellenzékünk szándékait, vájjon akkor is azt érnék-e el vele, amit itt óhajtanak ? Éppen nem. Már mondottuk, hogy ez esetben Thun gróf lerázná a parlament nyűgét s a szükségtörvényt alkalmazná. És ettől eltekintve is, mi állana a magyar kormány előtt? Az, hogy Ausztriával a törvényes határidőn belül nem sikerülne a kiegyezés. Hogy ennek mi az oka ? ez itt mellékes volna magával a ténynyel szemben. Tehát egyszerűen számolna a tényleg beállott esettel s ehhez szabná további teendőit. Ezek pedig abból állanának, hogy a már beterjesztett javaslato Erzsébet királynéról. (Vége.) Még egy kis epizódot akarok elbeszélni és azután befejezem ezen csevegésemet. Széchenyi munkáiról lévén szó, azoknak legfőbbjeit elősoroltam. Mikor előadásomat befejeztem, azt mondá ő Felsége: »De hiszen, hallottam én még más munkáról is, valami Blick-ről. Miféle könyv ez« ? Olvasóink kétségen kívül emlékeznek még arra a »Blick auf den anonymen Rückblick« czimű sárga könyvre, mely az ötvenes évek vége felé oly nagy szenzácziót keltett és melyet a nyomtatás helyéről, Londonból, egyes évekre szétbontva, sok ezer példányban csempésztünk be az országba. Erről a könyvről mindent a világon el lehet mondani, csak azt az egyet nem, hogy az egy osztrák császárné kezébe való. Át akartam tehát sikamlani ezen a kérdésen egy pár általános frázissal. »Meg van-e önnek ezen könyv?« — kérdé a felséges asszony. » Az egész monarchia területén az szigorúan el van tiltva«, volt az én válaszom. »Nem ezt kérdeztem«, — mondám — »hanem, hogy megvan-e önnek« ? Nem mertem felelni. »Látom már, hogy megvan. Hozza el nekem«. — »De felséges asszonyom ...« — »Hát ön bizonyosan azt gondolja, hogy nekem nem szabad ilyen könyveket olvasni«. Ezzel kivett zsebéből egy kis kulcsot, kinyitotta a mi kis asztalunktól balra álló íróasztalnak egyik fiókját és abból egy kis könyvet vett ki, melyet nekem oda nyújtott. Ismeri-e ezt a könyvet« ? kérdé. Megnéztem a czimlapot: »Der Zerfall Oesterreichs«. Ez egy akkoriban nagy föltünést keltett, rendkívül vad röpirat volt, mely közvetetlenül az osztrák-porosz háború után megjelenvén, példátlanul durva hangon azt fejtegette, hogy a habsburgi monarchiának további fennállása merőben lehetetlen s annak a legrövidebb idő alatt szét kell hullnia. Hogyan jutott e könyv, melyet én természetesen rég elolvastam volt, ő Felsége kezébe, mai napig sem tudom. Piá bámultam a czimlapra és nem tudtam mit mondjak. Zavarom még fokozódott, mikor ő Felsége folytatta a vallatást : »Ismeri ön e könyvnek szerzőjét« ? Hát én csakugyan tudtam, hogy ki írta ezt a rettenetes könyvet. Az valami Lang nevű fiatal ember volt, akinek atyja évtizedek óta a császárnak szolgálatában állott — ha jól emlékezem, a laxenburgi várnak Schlosshauptmannja volt, — és ez a körülmény, mely nyilvános titkot képezett, talán még fokozta a könyvnek hatását a nagy közönségnél. Nem tudtam, mit feleljek és tettem azt, ami ilyen körülmények közt a legokosabb: hallgattam. »No látom már“, — mondá ő Felsége — »hogy nem ismeri a szerzőt, de ha ismeri talán annak atyját, hát megnyugtathatom önt, hogy az atyjának e miatt semmi kellemetlensége nem lesz«. Ehhez hasonló vereséget az én diplomácziám még soha életemben nem szenvedett, nem is tudtam mást válaszolni, mint azt: »Felséges aszszonyom, holnap elhozom a Blick-et«. * 1889-ben írja Falk: Gasteinba mentem, hogy a havasok balzsamos levegőjében üdülést keressek azon valóban nem közönséges kellemetlenségek után, melyeket Bécsben a rekkenő hőség következtében ki kellett állatnunk. Néhány nappal később a királyné is Gasteinba érkezett . Ő Felsége azonban nem lakott lenn a helységben, hanem lenn a hegynek egyik legmagasabb pontján levő házban, a hires »Schwarze Liesl« vendéglő közelében, míg a király, a ki nemsokára szintén Gasteinba jött, a helység kellő közepén, a Straubinger-téren fekvő Badeschlossban (mely két év óta ő Felsége tulajdona) vett szállást. Egyik délután családommal a Kaiserpromenade egyik padján ültem. Ezen gyönyörű sétány délután meglehetősen üres szokott lenni; a beau monde akkor rendesen a Johann-promenádán található. Egyszerre a távolban két alak tűnik fel; egy férfi és egy nő. »Ez a király«, mondá nőm, és csakugyan ő volt, ki Mária Valéria kir. herczegnő kíséretében felénk jött, ezredesi blúzban, kard nélkül, rengeteg esernyővel kezében. Köszöntésünket nyájasan viszonozva, egy fiatal hadnagyocska ruganyos lépteivel haladt el mellettünk a »Zöldfa« vendéglő felé, ahonnan az itt jobbra meglehetős meredek hegyen fölfelé vezetett azon házhoz, melyben a királyné lakott Lapunk mai szán 10 oldal.