Magyar Polgár, 1900. július-szeptember (23. évfolyam, 149-223. szám)
1900-07-02 / 149. szám
1900 XXIII. évfolyam. Kolozsvár, hétfő, julius 2. 149. szám. Előfizetéti árak: Egész évre 28 kor., fél évre 14 kor., negyed évre 7 kor., '•*•**■ “«*•«** *■ kiadótulajdono.: egy hónapra 2 kor. 40 fillér— Egyes szám ára 10 fillér. AJTAI K. ALBERT, Szerkesztőség: belkirály utcza 6. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. Kiadóhivatal: belközép-utcza 4. sz. Megjelenik minden nap, 12 Cantpak ét eitiringik kivételével. Hirdetések □ cinként 10 fillér, nyilttér egy petit sor területenként 40 fillér. A hirdetés szabadsága: Kolozsvár, jul. !?. Tegnaptól szabad lett a hirdetés. A lapok legnagyobb része ma jelenik meg először az új rendszer alatt. És elsősorban a sajtó kötelessége, hogy ezt a nagy változást kiemelje és üdvözölje. E kötelesség indokolásánál pedig nem önzésből indulunk ki , nem a magán, hanem a közérdekekre gondolunk. És gondolunk arra, hogy ez a változás elsősorban a sajtó vivmán Mi agitáltunk ez irányban évek óta, met tudtuk, hogy itt egy nagy nyűg lerázásáról van szó, mely különben is aránytalan versenynyel küzdő üzleti forgalmunkra nehezedik s iparunkat, kereskedelmünket még inkább megbénítja. Ha tehát ma ezt a czélt is elértük, ebben a magyar sajtó erkölcsi győzelmének egy újabb bizonyítékát is látjuk és üdvözöljük azzal a korruményal együtt, mely ez ügy fölkarolása is klvánt irányban való megoldása által is arról tett bizonyságot hogy a közérdek politikáját fölébe helyezi az állami fináncz politikának. Ami pedig magát a tényt, vagyis: a hírlapi és naptári hirdetések bélyegének eltörlését, s ennek érderejét illeti, ez méltán vehető olykor-lakalkotó eseménynek, mint annak idején a cenzúra eltörlése volt. A közönség csak majd idő múlva érzi át teljesen ez intézkedés jelentőségét, amikor hatása már gyakorlatilag kezd érvényesülni és érezhetővé válni. A czenzúra eltörlése a szellemnek, a gondolatnak adott szabad röptöt; a hirdetési bélyeg megszüntetése üzleti forgalmunkat szabadítja föl. A szabad sajtó aránylag rövid idő alatt, majdnem hihetetlen mérvben kifejtette hatását. Aki mai szellemi viszonyainkat össze tudja mérni a félszáz előtti állapotokkal, az nem vonhatja kétségbe az óriási haladást. Nos, hát a szabad hirdetés épp ily nagy változást fog előidézni közgazdasági életünkben. A béke eltávolítása itt is oly eredményekkel jár, mint amott. Iparosaink, kereskedőink, még ha föl is fogták a hirdetések horderejét, csak kimérten, bizonyos korlátok közt vették azokat igénybe, mert a bélyegdíj a legtöbbször túlment magának a hirdetésnek költségén s különösen, amióta Ausztriában a bélyegdíj el van törölve, nálunk ez is az osztrák ipar védvámja volt, mert ez is csökkentette a versenyképességet. De nemcsak a hivatásos üzletember, hanem maga a közönség is így volt a hirdetésekkel. Hiszen minden emberre nézve beállhat s legtöbbször be is áll a hirdetés igénybevételének szüksége. Mindnyájunknak lehet keresni, vagy kínálni valónk. De eddig mindnyájan korlátozva voltunk a hirdetés fölhasználásában, mert nehéz anyagi viszonyaink között számítanunk kellett a bélyegköltségeket. Igaz, hogy egy-két hirdetés még nem zavarta volna meg egyikünk budgetjét se. De egy-két hirdetés nem is ér semmit. Odáig pedig már kevesen mehettünk, hogy úgyszólván : állandóan az már bizony csak nyoma látszik a régi jó időknek Ha kérded az okát, sokféle választ kapsz, melyekből aztán azt az igazságot lehet kihámozni hogy elfogyott a jó kő s legfeljebb ránk akad a karingó meg a korpás vaskő közt, de legnagyobbrészt békaszemes és suhogó az, amit manapság találni, no meg sok helyt egész veres a környék a sok veres vaskőtől, melyet ha összezúznak csak piros marad jórészt utána s csak a taraczk az a mi szaporodik, ha a kohóba önti a toroczkói magyar. Aztán nemcsak a vaskő, de az olvasztásához szükséges szén is elfogyott s megdrágult, a miért aztán nem tudtak versenyezni a kohók a mai kor nagy olvasztóival, végül pedig az az átkos körforgás mely megölte a magyar közélet más tényezőit is, hogy mig a pénz, a jövedelem folyton fogyott, addig az előállítás költsége s a munkabér folyton drágult s igy az iparos épúgy, mint a mezőgazda, az uzsora karmai közzé került. A mai lázas munka korában nem lehetett nyereséges többé az a régi módi szokás, hogy a vaskövet a bánya előtt hagyták a kőkertekben s lóháton szállították be a kohóba, hogy ott olvasztás előtt még megpörköljék az ugyanily módon szállított szén felhasználásával. Pedig régen víg munka volt ez nagyon, de ma, ha a régi módi szerint gyártanák a vasat, ilyen féle számítás ütne ki belőle: olvasó közönség szeme előtt legyünk. Pedig csak ennek van eredménye, különösen üzletembernél. A közönség a gyakori látás és olvasás után annyira megszokik egy-egy cleget, hogy szükség esetén nem is gondolkozik, hanem egyenesen ahoz fordul. Jövőre tehát közönség és üzletember közelebbi érintkezésbe jöhetnek egymással. A közelebbi érintkezésből sűrűbb érintkezés fejült ki, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy iparunk és kereskedelmünk térfoglalása örvendetes méretekben halad előre. A hirdetési szabadság jelentőségét még fokozza az a körülmény, hogy éppen most állunk a vándoripar megszorításának küszöbén. A megrendelések korlátozásának a fővárosi kereskedelem által látott hátrányai a hirdetés fölszabadításával nagyban elenyésznek, s a vidéki kereskedők szintén föltalálhatják ebben versenyképességük fokozásának egyik hathatós tényezőjét. De legfontosabbnak tartjuk hatásában azt, hogy kifejleszti a magyar ember életrevalóságát, üzleti szellemét, gyakorlatias gondolkozását. Ezekben még iparosaink és kereskedőink is meglehetős hátra vannak, hogy ne is említsük gazdáinkat, akiknek konzervatív természete és a modern szellemtől való elmaradottsága szinte közmondásossá vált. Ezek nagyobb része a termelésben is, de aztán főként az értékesítésben ma is ott tart, a hol az ükapja. Meg vagyunk győződve, hogy a Egy hámor évi termelése mintegy 2000 drb ekevasra rúgott s egy drb ekevasat rendes piaczi ára alatt 10—15%-kal adott el a gyáros a vasváltónak, a mi a 60as években is 200—300 ftra rúgott évenként, azóta pedig a munka 50% kal emelkedett, tehát képtelenséggé vált haszonnal dolgozni. Így történt aztán, hogy 1767-ben 18 kohó és 23 nál több verő dolgozott, sőt ha vizük lett volna hozzá, még több kohónak és verőnek akad munkája. Mivel azonban nem fogadták meg egy akkori tudósunk, Fridodvalszky tanácsát, hogy a vasérezhez keverjenek márgás földanyagot, mert akkor kevesebba kell: lassanként jórészt letarolták az erdőségeket s elfogyott a szénnek való fájuk, úgy hogy 1821-ben már csak 9 kohó és 15 verő, 1837-ben ugyan még szintén annyi dolgozott, mely szám a 60 as évekig megmaradt, de 1864 ben már csak 11 verő volt, u. m. a Tóbis, Bosták, Botár, Kriza, Vernes, Koronkai Simon, Krakkói Bálok és a Vajdák verője, 1869-re pedig a kohók száma 7-re olvadt le, ezek közt a város északi részéhez legközelebb esett az első hármas kohót, melynek két kohója volt, ehhez közel az egykohós alsó hármas kohó állott. Jóval alábbi két kohóval dolgozott a ‹kettős kohó«, valamint a szintén két kohós *kiskohók, melyekhez 20 pörkölő kemencze tartozott, vagyis egy-egy kohót, mintegy 3 pörkölő látott el . TARCZA. te-- , r- =rj-^g==7.-a —- e — — Toroczkó. — A „Magyar * eredeti tárezdja. — A Székely kő alatt fü« ‹ s»k a kohó, cseng az aczélpöröly a hotárok ‹‹n›je alatt, s a Vernesés a Simoné irigyen nézi népével együtt a szorgos munkát, mely az eseben oly lázasan folyik. Az egyik csapat mesz künn a völgyi patakon túl szőke követ bányász, nem vetvén meg az üveges követ és a moniziós piros követ sem, h akis az éretlen vaskő az, melyet mindenért eldob, mert elszálkásitja a vasat. A Botárok verője valahogy nagyon szerencsés helyen vágta be csákányát a Nagy-Bérczen, nem hiába tartja azt a monda, hogy ők még a dákok idején letelepedett zsidó bányászok utódai volnának, de csak ugyan valódi választott fiai az Urnak. Így okoskodnak azok, akiknek kohójában mind kevesebb jobbot vet a tűz, mert sok minden baj, melyet maguk és mások is a fejükre zúdítottak, elvette a kenyerüket tőlük. Mert hiába, olyan régi a toroczkói vasipar, mint maga a honfoglalás s hiába igazolta Pál Simon és Tóbiás Ferenc*, hogy már 1200-ban az aranybulla előtt kiváltságlevelet kapott Toroczkó népe II. András jeruzsálemi királytól, ma