Magyar Polgár, 1902. január-március (25. évfolyam, 1-73. szám)

1902-01-07 / 4. szám

1902. januárius 7. MAGIAR POLGÁR utasittatnak, egy oláh körjegyzőt /Cubing­i kép­viselő tetten ér, a mint korteskedik községbeli vá­lasztói között Muntean mellett. A vármegye új alispánja és Feilitzsch képviselő állandóan nyu­galomra, higgadtságra intenek Torok és Kubinyi képviselők Werner híveivel állandóan és fárad­­hatlanul teljesítik ellenőrző feladatukat A választási elnök páratlan tapintattal és fáradhatlanul teljesíti nehéz feladatát. Mindenki izgatottan várja az első havasi község leszava­zását. Végre sorra kerül Abrudfalva községe és leszavaz 51 választó Munteanra, 17 választó Wernerre. Ekkor Wernernek van 318, Munteanu­­nak 162 szavazata. Wernernek győzelme tehát biztosítva van mert már az abszolút többséget a még rendel­kezésére álló szavazókkal töltetlenül elér. Ekkor */*&- kor dr. Muntean Aurel a saját bizalmi férfiá­nak ajánlatára visszalép és Werner Gyula úr megválasztott országgyűlési képviselőnek kikiál­­tatott. A lelkesedés leírhatatlan az eredmény fölött annál is inkább , mert egyhangú a vélemény és osztatlan a meggyőződés, hogy ez a győze­lem egyúttal az újonnan megválasztott alispán­nak is első és fényes diadalát jelenti. Egy tanulságot is vontunk — és ez az, hogy a nemzetiségiek mozgalma kezd ismét veszedel­mes arányokat ölteni — és előre veti már is árnyékát a jövő választásokra. Résőn kell lenniük a magyaroknak és tömö­­rülnek, pár­­különbség nélkül, különben vereséget, szenvedünk az egész vonalon. A Petöfi-Társaság nagy­gyűlése. Budapest, jan. 6. Ma megtartott XXVI dik évi nagygyűlésen ün­nepelte a Petöfi-Társaság 25 dik évi tönállásá­­nak jubileumát. Az ünnepies nagygyűlésén rend­kívül nagyszámú és előkelő közönség jelent meg, köztük: Wlassics Gyula vallás- és közoktatás­ügyi miniszter nejével és leányával. A minisz­ter, Széll Kálmán miniszterelnök üdvözletét is tolmácsolta a Társaságnak, a­ki a megjelenés­ben akadályozva volt. Jelen volt továbbá: Apponyi Albert gróf, Berzeviczy Albert és Hegedűs István a Kisfaludy Társaság­, és Vargha Gyula dr. az Akadémia képviseletében. A Társaság tagjai közül meg­­elentek: Jókai Mór, Barnók Lajos, Szana Ta­más, Jakab Ödön, grof Zichy Géza, Somló Sán­dor, Erődy Béla, Bársony István, Tolnay Lajos, Torkos László, Sebők Zsigmond, Várady Antal, Ábrányi Emil, Ábrányi Kornél, Kiss József, Fe­­renczy Zoltán, Pekár Gyula, Vértesy Arnold, Papp Zoltán, Abafi Lajos, Rákosi Viktor, László Mihály, Prém József, Koroda Pál, Eötvös Ká­roly, Endrődi Sándor, György Aladár, Szabó Endre, Herczeg Ferencz, Szabóné Nogáll Janka, Neugebauer László. A közönség soraiban meg­jelent Jókai Mórné is. Az ülés megnyitása előtt, Jakab Ödön, Neugebauer László és Prém József­ből álló három tagú küldöttség ment el Jókai Mórért, a jubiláló társasággal jubiláló elnökért, a­kit megjelenése alkalmával dürgő eljenzés fo­gadott és Bartók Lajos lelkes szavakkal üdvö­zölt, úgy a társaság, mint a közönség nevtbeen. A nagy múltat, Petőfi kortársát és barátját kö­szönti benne és kér az Istent, hogy a magyar nemzet dicsőségére, az ősz költőt még számos évekig tartsa meg. Jókai az üdvözlő beszédre meghatottan vá­laszolt : Szeretett barátom, kedves elnöktársam ! A milyen meglepő és készületlenül talál buzdító szavad, legyen szabad a pillanat befolyása alatt néhány igénytelen szót válaszolnom reá. 53 éve annak, hogy Petőfi kikiáltotta a hármas jelszót: Szabadság ! Testvériség ! Egyenlőség ! E hármas jelszó alatt indult meg a szabadságharcz, ebből született újjá Magyarország és ez a magyar köl­tészet sikere. A költészet ez a hivatása meg maradt s ki e hármas jelszó jegyében mint Pe­tőfi örökösei folytatjátok a nemes harczot, mely­nek szolgálatában én örök letéteményese voltam és vagyok az akkor felállított nemzeti ideálnak és leszek szivem utolsó dobbanásáig. Lelkes éljenzés és hosszantartó taps kísérte az ősz költő szavait, melynek elhangoztával Bar­tók Lajos, a Társaság alelnöke a következő lel­kes hangú megnyitó beszédet mondotta: Mélyen tisztelt ünnepi közönség ! A kegyelet szövetneket gyújtjuk meg, midőn ma a mult éjjelébe pillantunk vissza, ülvén a Petőfi-Társaság negyedszázados emlékünnepét. Mert magát a Petőfi-Társaságot is minden erények közül főképp a legfönségesebb: a nemzeti kegyelet hatja át és élteti. A kegye­let a magyar költészet legdicsőbb alakja, Petőfi Sándor iránt s az ő irodalmi tradicziója: a tiszta nemzeti költészet iránt. Előbb katakombákban, lopva, titkon vall­hatták csak az ő kultuszát, majd kivittük az utczára, piaczra, közterekre, fórumra , és addig nem szűnhetünk vallást hirdetni, mig Panteoná­ban nem isteníthetjük! És a kegyelet fényénél, mely minket vezérel, még ragyogóbbat nem csaltak ki sem a vegyé­szek lombikjából, sem az ég csillagaiból. Pedig ez csak egy kis ütes, mely a martir oltára előtt lobog, de e mécs a nemzet millióinak szive, öröklámpa, mely olaját Isten kifogyhatatlan kezé­ből, lényét az ő szemének rajtunk feledt tekin­tetéből, egy sugarából nyeri. A nép, mely e hűn ápolt fénynél tekint vissza történetéből a nagy lapok gyászos vagy fényes eseményeire : a múlt ködében meg fogja látni jövendője napját is, így fordulunk mi Petőfi felé, kinek szintén megvolt Társasága, ők csak tizen voltak, mi hatvanan. Talán a két korszakra is állhat ez a megkülönböztetés. De a kérdés az: vajjon jó pénz-e ez, vagy hamis ? Verete igaz e ? Ércze, csengése tisztáé? Ilyen kötelességünk beföl­öt­­tük: az ő részeik vagyunk. A jelen­­telten feleltünk, de múltúnk adja meg jogosultságunkat jövőre. A nemzetek élete sem más (mint egyeseké), küzdelem a múlandósággal. Mindaz, a­mi egy nem­zet életében mara­dandó, költészetére tartozik. A történelem és mű­vészet ennek csak egy egy szárnya az emelke­désre. Ezért oly jelentős a magyarnak irodalma Mert irodalom nélkül képtelenség, hogy nemzet fenn­­állhasson. Klasszikus nemzetek, mint Róma, nem élhetik túl irodalmukat, de az irodalmak túlél­ték nemzetüket, mint lélek a testet, — az egész embe­ri szellem hallhatatlanságára. A nemzet irodalmát s művészetet, mint a legfontosabb erőt kell megbecsülnie a modern államkormányzat­nak V. Károly császár fölemelte Tizián leejtett ecsetét. Mily páratlanul fontos az irodalom, példázza Petőfi szerepe egész nemzeti reformunk, újjászü­letésünk alatt, mint 1848-ban Petőfi lantja elő­készítő a népfelszabadítást, a magyar népural­mat; márcziusban a szabadság leghatalmasabb fe­gyverét csillantja ki bűvös erővel. S a szabad­ságharcz alatt győzhetien fokra tudta csigázni a hazafias érzést. 48-nak a fele Petőfi Pedig az nagy kor volt, nagyot műveltünk, nagyok lehet­tek és voltak a politikusok, a hadvezérek. A költészet: isteni kinyilatkoztatás. S a nem­zetek vallása : költészetük. Ez minden felekezetet egyes­it. Van is hozzá három evangélistánk: Vö­rösmarty, Petőfi, Arany. A hit terjesztése teljes­ség­hez várjuk az égtől a hátralevő negyediket. S imádjátok az Istent, ne papjait, kik csak szol­gái vagyunk. De ha azt mondják: »Cnauvinis mus« — mi tiltakozunk. Mily halvány szócska. Csalódnak. Mi írók fanatikusak vagyunk. Mi írók bigottak vagyunk, de ez a fanatizmus a tiszta magyar szellem, ez a bigoftéria a szabad sajtó, a nemzet márcziusa, a magyar egyenlőség és testvériség, a jövő, az eszményiség! A szépiro­dalom azonos programmja a politikáéval. Az öntudatos magyarság. Irodalmunk, miként a művészet is, a nép­erkölcsök megjavítására van. S a költészet emeli legmagasabbra a nemzeti jellemet, ez rajta a legfénylőbb s ellentállóbb zománcz, minél fény­­lőbb, annál keményebb. A köznapiság, anyagiság ellen mi tiltakozunk. De jaj, ha már a költészet és művészet az idegenszerűség szolgálatába sü­­lyed. Az összes hanyatlás, romlás, bukás oka ez. Az irodalmi idegenhajhászat, a külföldieskedés, a kozmopolitizmus, a nemzet lelki koldusságának fitogtatása. Az irodalom, ha eredeti, ha az Eszme él benne, a hazaszeretet égő oltára. Ha a földön tel van, az égen éjszaka s a hazaszeretet költé­szete, mint a nak­loras, lángolva tör az égre, el­oszlatja a jeget s fölgyujtja az éjszakát. És ilyen volt Petőfi lelke, ki szellemének ma jubilálva áldozunk. Az ország, mint fájdalmában megrendült lelkű anya, rajongva kap minden jelen, mely fiára emlékezteti: az anyának ereklye az, s filléreit, mert a nép szegény, összerakosgatja, hogy Pan­­theonát megépítse neki. De majd nem tudva elhinni halálát félszázad után, nem nyugodva eltűntébe, lázas víziókban (eltűnni véli ht-ott, — legalább egy izet, egy porszemét a drága ifjunak, kiben a legmagasztosabb és legszeretőbb szív lángolt a szegény öreg édesanyáért s kit ezért megöltek. Üdv mindnyájatoknak, kik őt velünk együtt keresitek. De keressétek szellemét is! Bartók Lajos megnyitó beszéde folyamán üdvözölte Széll Kálmán miniszterelnököt, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert és Apponyi Albert grófot, a képviselőház elnökét, mint a kik a magyar kultúra terén óriási érde­meket szereztek. A rendkívül nagy lelkesedéssel és szűnni nem akaró tapssal fogadott megnyitó beszéd után Szana Tam­as főtitkár tette meg évi jelentését. Beszámol az elmúlt év eseményeivel, bemutatja az újonnan választott tagokat es a jövő pro­grammját a következőkben adja : A Társasag czélja a jövőben is, mint eddig: a nemzeti szellemek az irodalomban való czél­­tudatos ápolása s a Petőfi kultusz terjesztésében kifejlendő szeretetteljes buzgolkodás. Gondossá­guk kiváló tárgya lesz mindenkor a Petőfi-ház. Ez a ház fogadná magában a nagy költőről reánk maradt s az idők vihara által szét nem rombolt emléktárgyakat, nemkülönben a külön­böző nemzetek már is nagyon gazdagnak mond­ható irodalmát. A ház czéljaira adakozásokból máig olyan összeg (több mint 40 000 korona) gyűlt össze, mely m­ár megnyugtató biztosítéka annak, hogy a terv nemsokára valósítható lesz. Megemlíti Kéry Gyula buzgólkodását a Petőfi relikviák gyűjtése körül. Kéry elismerést érdemlő buzgalommal végzi — a társaság megbízásából — a relikviák gyűjtését. A nagy költő ereklyéi­nek fölkutatása, összegyűjtése és megőrzése jö­vőre is kedves kötelessége lesz a Társaságnak. Jelentését így végzi: Emeljünk hajlékot ezeknek a megbecsülhe­tetlen értékkel bíró szent emlékeknek, hogy ke­gyelettel zarándokolhassanak el azokhoz a késői utódok, kiknek szemében a mi Petőfi Sándorunk már nem is a költők költője, hanem a nemzeti mithosz fénynyel övezett alakja lesz. A nagy közönségtől függ, hogy ebben a ne­mes munkában oldalunk mellé álljon. A támo­gatást hálával és köszönettel fogadjuk. A pompásan megszerkesztett jelentést a kö­zönség lelkesen megtapsolta. Ezután Tolnay Lajos olvasta föl Petőfi kor­társai szemében czimű rendkívül érdekes érteke­zését, melyben kimutatja, hogy Petőfi­t, korá­nak esztétikusai nem ismerték el nagy költő­nek. Így Erdélyi János Petőfiről keveset tartott, közönséges népköltőnek nevezte egyik 1854-ben megjelent kritikájában és tőle a nagy vonásokat teljesen megtagadja Salamon Ferencz, Akadé­miai székfoglalójában ugyanezen nyomokon ha­lad, de már nem tagad meg egy s más elisme­rést tőle, de azt állítja, hogy Petőfi Aranynyal együtt nev­ is említhető. Gyulai Pál egyáltalában lerántja. Azt mondja róla, hogy durva, nyers, faragatlan és morálja nagyon is alant jár. E három kortárs Petőfit igen közepes poétának tartja. Tolnay rendkívül szomorú dolognak m­on­dja, hogy a kiváló költőről legnagyobb eszté­tikusaink igy nyilatkoznak. Zichy Gézának A gyermek és Petőfi czímű 3

Next