Magyar Polgár, 1903. október-december (26. évfolyam, 221-292. szám)
1903-10-01 / 221. szám
e lyébe sok munkást állíthasson. Ellenben annál inkább szakiskolává alacsonyul az egyetem, minél kevesebb módot nyújt tagjainak a tudomány előbbrevitelére, minél inkább kényszeríti a tanítást arra, hogy a tudomány eredményeiből egyrészt csak azoknak a közlésére szorítkozzék, amelyeknek mindennapi gyakorlatát követeli a mai nap emberének a megélhetése és hogy másrészt közölje, idejének teljes föláldozásával, újra meg újra mindazt, amire a mindennapi élet emberének csak szüksége lehet. A mi egyetemi rendszerünk nagyon boldogtalan házassága az olyan nőnek, aki lelkileg szívesen jár a csillagok között, egy olyan férfival, aki tőle minden idejét a konyhai zöldség tisztogatása és fehérneműek vasalása számára követeli. A gyöngébbik fél, a boldogtalan nő, az egyetemi szellem, az erősebb és mindig zsörtölődő férfi a szakiskolai irányzat. Legalább ágytól és asztaltól okvetetlenül el kell válniuk, hogy tűrhető legyen az életük. Mai egyetemeinkből ki kellene válni egy-egy orvostudományi, egy középfokú tanárképző, egy jog- és államtudományi, egy kereskedelmi, egy műszaki, egy mezőgazdasági és egy hittudományi felsőbb iskolának. De azért nem kellene és nem is volna jó egymással végkép szakítaniok, egymástól törvényesen elválniok.“ * ♦ * .,Ihlet dolga a tudományos munkálkodás is, és a fölött nem lehet vitázni, kinek-kinek milyen körülmények hozhatják meg az ihletet. Van poéta, aki csak akkor tud verset írni, ha síri csöndben, tiszta fehér lap miniszteri papiros fekszik előtte; a másik egy elolvasott újságnak szélére, a közúti vasút zsibongása közepett is tud költői gondolatoknak ragyogó gyöngyeit fűzni, így van a tudós is. Az egyiket a főváros zaja megtermékenyíti, a másikat a pénzkeresés rabjává teszi ; az egyikben a kisváros nyugodalma nagy igazságokat érlel, a másikat csak ásitni vagy kártyázni tanítja. Nem volna jó, ha mindenkit, aki tanári pályafutását Kolozsvárt kezdi, a testvéregyetem irigysége vagy más tényezők eleve és örökre hozzánk lánczolnának. Lehet olyan is, aki nálunk nem sokat lendít a tudományon, de a fővárosban nagy dolgokat művelne, és lehet, aki csak addig buzgólkodik a Kolozsvári Tudományegyetem dicsőségén, amíg reménye van, hogy minél előbb hátat fordíthat neki. Bármily okból gyarapítsa valaki a tudományt, mindenkinek a munkájára nagy szükségünk van. Legnagyobbá persze akkor lesz egyetemünk, ha csupa olyan tanár a leend, aki azért dolgozik, hogy büszkén maradhasson meg a Kolozsvári Tudományegyetem tagjának. Ezt azonban kierőszakolni semmivel sem lehet. Ez érzelemnek dolga s az élettapasztalásé. Annál inkább fogunk ehhez az állapothoz közeledni, minél többen lesznek hazánkban is, akik nemcsak mesterségükre, de világnézetükre is tudósok, akiknek nemcsak keresetforrásuk, hanem a hazán kívül minden egyebet háttérbe szorító szenvedélyük is a tudomány. Persze akkor közoktatásunk állami intézőinek sem lesz szabad erre a szenvedélyre túlságosan számítani és megtagadni valakitől a sikeres munka eszközeit csak azért, mert az illető úgyis tud dolgozni, ellenben bőven megadni az eszközöket másoknak azért, mert nem dolgoznak és azt mondják, hogy eszközök hiánya miatt nem dolgozhatnak. Kell a becsületes, az önzetlen törekvés, de kell a törekvésnek felsőbb méltatása, pártolása, jutalmazása is. Nem azért, hogy az igazi tudós dolgozzék, vagy tovább is dolgozzék, az nem szorul se biztatásra, se jutalomra. De kell azért, hogy tudóssá lenni törekedjék az olyan is, aki még nem az, de van benne tehetség, hogy azzá lehessen. Tudóssá senki sem születik, legföljebb kiváncsivá. A tudományos búvárkodás csak abban válik szenvedélylyé, aki már beletanult, és pedig csak keserves munka árán tanulhatott bele, a búvárkodásba. A kecsegtető példa a tehetségnek kell, mert különben csak a várakozni tudás fogja tanszékhez juttatni utódainkat. De az egyetem nagyságához nemcsak az szükséges, hogy tanárai tudósok legyenek; éppen olyan szükséges az is, hogy az egyetem polgárai meg tudományra vágyók legyenek. A míg egyetemünk padjain és dolgozó termeiben mindenki csak az oklevelet keresi, nem lesz nálunk sem igazi egyetemi élet, nem lesz igazán nagygyá egyetemünk. Fiatal barátaim a hallott előadásban ne csak a kötelező tárgyat hallgassák, az előadó tanárban ne csak a vizsgáló bizottság tagját nézzék !“ * * * „Általában egyetértek abban Schopenhauerrel, hogy a tudósnak, de különösen a philosophusnak, munkájában a tanulásnál, t. i. az olvasásnál, sokkalta többet ér a saját gondolkodás. A philosophusnak, aki, ha jó philosophus, hát akkor poéta, sokkalta többet ér 10 sornyi saját gondolat, mint 100 lapnyi olvasottság. A philosophusra mindenkép áll az, hogy a sok olvasás butít, és hogy némely philosophus addig olvas, amíg végkép el nem besül ; épen úgy áll ez a philosophusra, mint a költőre az, hogy idegen költői művek túlságos olvasása a saját költészetnek szegi szárnyát és megteremti az írónak azt az alakját, a ki, mint egy franczia vígjátéknak drámaszerkesztő abbéja, azon tűnődik, várjon kit utánozzon, hogy eredeti legyen. De már a philosophusnak az a 10 sornyi eredeti gondolata is a legtöbb esetben csak akkor fog bennünket érdekelni, ha elgondolójuk általában is, és a maga szakkörében különösen is, művelt ember. Hiszen ha nem az, valószínűleg ő is csak azt fogja gondolni, amit gondoltak már előtte és el is mondottak nekünk sokan mások. A műveltség pedig elődeink szellemi munkájának a magunkévá tevésében áll ; a műveltséget sem az anyejjel, sem az erdők zúgásával, sem a dolgozószoba puszta csöndjével nem szívta még magába senki. És még sokkal nagyobb mértékben feltétele a használható saját szellemi termelésnek a tanulás a természettudományok körében. A természettudós különben másképen tanul is, mint a philosophus, és a saját gondolkodásának viszonya a tanulmányaihoz is más. A természettudós a számbaveendő önálló alkotást csak ott kezdheti, ahol a munkát más félbehagyta. Nem jogczím a legeredetibb és legérdekesebb egyéniség sem arra, hogy újként álljon elő olyan igazságokkal, amelyeket mások már régebben megállapítottak. Ha valaki önállóan fedezett föl egy nagy, de másoktól már közzétett igazságot, annak méltán örvendhet magában, de öröme az irodalomra nem tartozik. Az elmondhatja, hogy, íme, ezt az igazságot megtanultam , mert aki önállóan saját megfigyeléssel és kísérletekkel jut el olyan eredményekhez, amelyekhez már mások eljutottak volt, az csak megtanulta, igaz, hogy a lehető legjobb módon tanulta meg azokat az eredményeket. Mi természetvizsgálók pusztán könyvből csak nagyon keveset tanulhatunk, mielőtt saját érzékeinkkel, saját műszereink segítségével, igen gyakran saját készítményeinkben, saját kísérleteinkben nem láttuk vagy hallottuk, szagoltuk, ízleltük vagy tapintottuk, nem mondhatjuk el semmiről, hogy igazán megtanultuk. Minket a tanulás nem tesz ki az elbutulás apja veszélyének, amelytől Schopenhauer féltette mindig csak könyveket bújó szaktársait. Ez a pár szó így meg is magyarázza a mutatva oktatásnak és a kutatva tanulásnak, vagyis a hallgatók laboratóriumi munkásságának jelentőségét a természttudományok körében.“ * * * Én magam eddig is mindent elkövettem az előbb vázolt egyetemi czélnak az érdekében és bizony elég sok keserűségét szenvedtem a szakoktatással akaratunk ellenére kötött boldogtalan házasságnak. Bár, mint rectornak, kötelességem, a fönnálló intézmények keretén belül, azoknak teljes tiszteletével, ügyelni a meglévő vagy legalább kívánatos rendre, bár a múlt iránt fs kegyelettel viseltetem és tőlem telhetőleg gondozom a jelent, nem mulaszthatom el, hogy rectori tisztemből is ne munkáljak egy talán még távoli jövendőt, azt, amelyet az ember szellemvilágának különleges törvényei szerint fejlődésnek tekintek, és nem állhatom meg, hogy ne gátoljak minden olyan jelenséget, ami nem fejlődés, hanem visszaesés volna. Uraim és Hölgyeim, tanártársak és hallgatók és minden rendű tagjai egyetemünknek ! Közös erővel egyengessük ama dicsőbb jövendőnek útját. Lelkünket a tudásnak szentelt falak között csak két eszme töltse be: haza és tudomány. Lebegjen állandóan előttünk az, a miben mindkettő egyesül: a magyar nemzet dicsősége ! Adja a Mindenható, hogy a magyar nemzet dicsőségére nyitottam legyen, ime, meg a Kolozsvári Tudományegyetemnek 1903/4. új tanévét ! (Hosszantartó lelkes éljenzés.) MAGYAR POLGÁR 1903. október 1. HÍREK. Kolozsvár, október 1. — A mik kiállítás bezárása. A sétatéri csarnokban rendezett műkiállitás a tegnapi nappal bezárult. Az egy hónapig nyitva volt tárlat, mely gazdag tartalmával, művészi színvonalon álló műtárgyaival méltán kiérdemelte volna a közönségnek buzgóbb pártfogolását, a nemtörődömségnek, közönynek és pártoláshiánynak kevéssel kisebb mértékében részesült, mint előzője. A másodszor rendezett műtárlat, melyhez nem csupán szellemi tőkéjével járult hozzá az Erdélyrészi Szépművészeti Társaságnak néhány lelkes tagja, hanem jelentékeny anyagi áldozattal is, tehát most sem végződött kellő sikerrel. A kiállítás áldozatkész rendezői, elsősorban Széchy Ákos dr. polgári fiúiskolai igazgató és a társaság nemes intenczióinak szolgálatában álló lelkes kolozsvári művészcsapat, azonban annyit alig tagadhat el, hogy az érdeklődés foka kevéssel mégis magasabbra hágott a műkiállítás iránt, mint az előző évben. Ha csak egy vonalnyi is a haladás, s erősbödés a művészet szeretetében, a fáradozásnak van jutalma. Hogy teljesen intenzív méreteket nem öltött a pártolás, érdeklődés, annak számos oka van, melyek nem is a közönségnek műérzék hiányában gyökeredznek, hanem sok jelentéktelen külső okon múlnak. A kezdet nehézsége volt legfőbb gát, amire — talán — az eszme foganásakor is gondoltak. Megfeszített erővel, csüggedés nélkül tovább lehetne folytatni a megkezdett munkát, főképen akkor, ha nem marad magára az anyagi eszközök nélkül szűkölködő társaság, hanem a város is juttat némi segítséget a buzgólkodó tagoknak. Így aztán elkedvetlenedést, csüggedést félretéve, lehetne tágasabb utat törni a kö-