Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)
Jókai Mór
JÓKAI MÓR SONKOLYI GERGELY, ISTEN NYUGOSZTALJA MEG SZEGÉNYT! Denique - mi tűrés-tagadás benne? liz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt. Máig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett. Isten nyugossza meg szegényt; amint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm az orromat. Mintha most is látnám azt a somfa nyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa csutorájú makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én elöl, hol ő hátul kergettük egymást. De minő elokvenciával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani a jégfergeteges égiháború azokhoz képest klarinéthang. Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatom, hogy majd le is üt, nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekintek, hogy hol hagyott a kőmíves rész a falon, s azzal, „itt a berek, nád a kert”, próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen insurgens lett volna, vitézül elvasaltam... De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonképp az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetűt kell kanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, ahol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik, az elején. Tehát mikor, mikor nem, bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit praecise és accurate mondhatok, hogy a francia háború után és a kolera előtt volt - midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak. Hja, rosszul viseltem (1825-1904)