Mezei Márta (szerk.): Magyar költők 18. század - Magyar Remekírók (Budapest, 1983)
Csokonai Vitéz Mihály
Magyar költők - század Lelkünkből e víg hangokkal Minden unalom kivész, Mert megédesítjük csókkal Ott, hol tartós pauza lesz. Bágyadt nótánk végszózatja A szép tájt elszunnyadtatja; S addig andalgunk az esti hajnalon, Míg egymás ölébe hullunk a dalon. MAGYAR! HAJNAL HALAD! Vigadj, magyar haza!s meg ne tagadd tömött Javaidtól azt a valódi örömöt, Amellyért víg hanggal ekhózik a Mátra, Az egész országban harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak, Mellyeket a fényes világosság előtt A hajdani idők mostohás keze szőtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva. Setét völgyeinkre sugárit ereszti, Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti. Bíztatja hazánkat vidámító képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövid időn felhág egünk délpontjára, Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért, magyar álmodból serkenj fel, Már orcáidra süt e nyájas égi jel. Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszöntsed, Elbe háláló indulatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a sötét éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ezáltal egy kövér reménység táplálhat, Hogy még napod fényes delére felszállhat. Lesz még a magyarnak olyan dicső neve.