Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)

Justh Zsigmond: Fuimus

220 JUSTH ZSIGMOND 2 Idősb Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felső vidék rokon nemzetségei, de végrende­lete kihirdetése után napirendre tértek felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár év alatt a tébolydába kerül. Özvegye, született Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt, s így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy tisztelt, bá­mult, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arccal fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe múlt, hogy posztumusz nem lett, s mégis már huszonnegyedik élete évéig elő van írva élete programja. Aggodalmas arccal, könnyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még magzatja oldalán. Jóformán kilenc esztendeig se! A fiatal özvegy félelemből tán, tán szere­lemből (bár szerelme csak ébredezett még ez időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkét ízben összehá­zasodott gróf Niffor nemzetség fejéhez, gróf Niffor Miklóshoz. E házassága, amely szintén csak rövid tarta­mú volt, még boldogabbá tette, mint az első. Gróf Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő. Nem! Nem! Mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán. Arra nincs törvény, hogy Lőrincet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne reményei, őbenne minden öröme!­­ A Márfay, gróf Niffor és báró Czobor család volt a Vág mellett hosszan elnyúló megye három törzsökös nemzetsége. Márfán volt a Márfayak székhelye ,de ez a kastély romba dőlt, s a birtok már Gábor halála előtt idegen

Next