Magyar Rendőr, 1936 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-01 / 1. szám

2 * 1R­­­Ó­N­I­­A Az újév megünneplése ősrégi római eredetű. Már az ókori, köztársasági Rómában szokássá vált, hogy a fel­szabadított rabszolgák újesztendő reg­gelén üdvözölték és ajándékokkal lep­ték meg patrónusaikat, későb­b pedig a szabad polgárok is hasonl­óképpen elöljáróikat. A császárok idejében ez az újévi ajándékozás-divat már valóságos adó­zássá fejlődött, Róma minden lakója igyekezett ,,megadni a császárnak azt, ami a császáré“. A hírhedt Caligula, ugyanaz, aki hátaslovát konzullá ne­vezte ki, ezt a rendszert annyira töké­letesítette, hogy újév napján szemé­lyesen állt ki a császári palota kapuja elé, hogy ő maga gyűjtögethesse össze a rómaiak által odahordott temérdek ajándékot. Az újévi üdvözlések és ajándékozások szokását azután a ke­resztény világ is átvette. A frankok bajorok és a németek maradtak meg legtovább az eredeti szokás mellett, míg másutt annyi változás történt, hogy az újévi üdvözlések fenntartásá­val az ajándékosztogatást karácsonyra tették át. A nyomtatott újévi üdvözletek di­vatja az 1800-as évek elején kapott lábra. Mint minden divat, hamarosan ez is lejárta magát. De csak egy időre. Egy 1846-ban Lipcsében megjelent német könyvben olvasom, hogy akkor újabb mozgalom indult e szokás ki­küszöbölésére, de — miként az 1846-os évfolyamú író keserűen jegyzi meg — ,,a társadalom még mindig nem tudta magát elhatározni arra, hogy ezt a terhes szokást teljesen kiküszöbölje­ . Ma 1936-ot írunk, a társadalom még mindig hű ehhez a kedves, ,,ter­hes“ szokáshoz. (Ijesztendő reggelén mi is szeretettel gondolunk bará­tainkra, bajtársainkra, sorsunk, hiva­tásunk osztályostársaira, és iga­z szív­vel kívánunk mindnyájuknak, a Ma­gyar Rendőr nagy családjának — bol­dog újévet! * Személyes megtámadtatás címen ké­rek szót, mivelhogy egy kedves baj­társam levele ezúttal — krónikási mi­nőségemben — szemrehányással ille­tett. Azt mondja ez a szemrehányó és számonkérő levél, hogy semmi kifo­gása nincs az ellen, hogy a Magyar Rendőr krónikása a külföldi lapokat olvassa és ismerteti, sőt egyenesen örült annak, amikor a Krónika nem­rég beszámolt a 692 párisi rendőrtiszt és rendőr kitüntetéséről és megjegyzé­seket is fűzött ehhez az eseményhez. De szomorúan látja a levélíró, hogy a magyar lapokat elhanyagolom és nem vettem észre, hogy például leg­utóbb, novemberben a belügyi kor­mányzat alá tartozó egyéb szolgálati ágazatbeli tisztviselők közül egyszerre négyen kaptak miniszteri elismerést, köztük egyik 25 éves szolgálati évfor­dulója alkalmából. Ugyanakkor miná­­lunk, rendőröknél 25— 30—35 szolgál­atai évet betöltött, érdemes rendőrtiszt­­viselők jubileuma, — egészen a leg­utóbbi időkig, — a legteljesebb titok­ban maradt; csak 1935. eleje óta em­lékeznek meg rendszeresen a hosszú, érdemes szolgálatukat ünneplő bajtár­­sakról a főkapitányi parancsok. A hadsereg tisztjei — írja végül bajtársunk — 20 és 30 éves szolgálat után a számukra régóta rendszeresített szolgálati jelet kapják, mint szemmel­­látható, kitüntető elismerését a hosszú szolgálatnak. Sőt, hogy tovább men­jek, a tűzoltók részére még I. Ferenc József királyunk, Gödöllőn kell legfel­sőbb elhatározásával alapított egy 25 éves szolgálati emlékérmet. Csak mi rendőrök. . . Nem olvas a krónikás magyar lapokat? . . . Válaszom a következő: ezzel a kér­déssel már, mint teljesen érdektelen foglalkozhatom, mert hiszen a szolgá­lati évek három X-én már túl vagyok, a negyediket pedig — emberi számítás szerint — nem fogom megérni, s így elárulom, hogy igenis olvasom a ma­gyar lapokat és nekem is fáj, vala­hányszor azt látom, hogy a rendőrség, egyéb, tiszteletreméltó szolgálati ága­zatok mellett itt is, ott is lemarad. Ennek nyilvánvaló oka azonban csupán az, hogy a m. kir. rendőrség­nél, mint alig másfél évtizedes, új in­tézménynél, még nincs kiépítve az az út, amely más testületeknél és intéz­ményeknél már hosszú idők óta az érdemek méltó elismeréséhez vezet. A vidéki kerületi főkapitányságok idején sok esetben ennek az útnak a hiánya és az ezzel járó bizonytalanság okozta, hogy ilyen irányú kezdeményezések leküzdhetetlen akadályokra találtak. Most a krónikás a szerkesztőséghez fordult, a szerkesztőség pedig beava­tott helyen érdeklődött és örömmel állapította meg, hogy az igazi érdemek méltó elismerésének a rendőri testület tagjaival szemben egyáltalán semmi akadálya nincs, sőt felsőbb helyen is megértésre és méltánylásra találnak feletteseink kezdeményezései, ha azo­kat a bajtársakat, akik erre minden tekintetben érdemesek, a hűséges, odaadó és eredményes szolgálatot­ért magasabb elismerésben kívánják ré­­szesíttetni. Talán a bűnügyi lélektannal kapcso­latos az a két eset, amiről legutóbb olvastunk. Az elsőnek színhelye: a nagyváros külső negyedében egy al­világi egyszerűséggel berendezett odú, ahol a híres betörő­sztár a déli órák­ban éppen öltözködéshez fog, — egész éjjel kenyér után járt, — amikor be­kopogtat hozzá a sím­a modorú, biztos fellépésű ügynök. — «Vasat vassal» betörőszerszám­gyár utazója vagyok, kedves Lopicsek mester, ajánlom legújabb, tökéletes, modern gyártmányainkat. — Szép, szép­­— feleli az álmos be­törő —, de, mint tudni méltóztatik, ma a mi szakmánkban is dekonjunktúra van. Rosszak a viszonyok. Három bank pénzszekrényét is ki kell nyitnom ad­dig, amíg ennek a komplett készletnek az árát megfizethetem. És akkor még miből élek? — Annyi baj legyen, — nyugtatja meg az ügynök, — a pénz nem fontos. Legújabban mi is bevezettük a részlet­üzleteket s ma már biztosíthatom hogy nem okoz különösebb gondot a tökéletes betörőszerszámok jutányos beszerzése. Lopicsek áruul, maga is meglepődik ekkora nagy bizalmon, de az ügynök hamarosan megköti az üzletet és ki­jelenti, hogy a «Vasat vassal» betörő­­szerszámgyár még eddig egyik üzlet­felében se csalódott. Biztos pénz volt valamennyi, a részletek a legponto­sabban folytak be. Ezt állapította meg egyébként a prágai rendőrség is, amely a különle­ges gyárat a minapában leleplezte és üzletmenetét is átvizsgálta. Zsiványbecsület, — mondja a laikus és gondolkodik a lelki rugókon, ame­lyek a vagyonbiztonság esküdt ellen­ségét arra késztetik, hogy az így vál­lalt anyagi kötelezettségének a legké­nyesebb pontossággal feleljen meg. De másnap megint újságot vesz a kezébe a nyájas olvasó és még érdekesebb esetnél állapodik meg. Bécsben egy törvényszéki főtaná­csos igen nagy tiszteletnek és megbe­csülésnek örvendett az alvilági körök­ben is. Bírói szigora mellett minden­kor megnyilatkozott emberséges érzü­lete, akár a bűntettesekkel volt dolga, akár pedig azok hozzátartozói járul­tak eléje valami kéréssel. Nos hát, ezt a kitűnő bírót a minapában meglop­ták, egy tolvaj, tegyük hozzá, egy tá­jékozatlan tolvaj a főtanácsos úr téli­kabátját emelte el. Amint híre terjedt az alvilágban en­nek a lopási esetnek, Bécs bűnözői roppantul felháborodtak és minden zsiványbecsületet megcsúfoló aljasság­nak bélyegezték a jó bíró ilyetén meg­károsítását. Egyben becsületbeli köte­lességnek jelentették ki az ellopott téli kabát visszaszerzését. Alvilági körökben az ilyesmi elég gyorsan megy, másnapra már meg is volt a főtanácsos úr télikabátja, sőt a felháborodott alvilág rendőrkézre jut­tatta az­­ orgazdát is. Dupla zsiványbecsület: a népszerű bíróval szemben is, aki így mentesült a kártól, a saját szakmabelivel szem­ben is, aki helyett feláldozták az or­gazdát. Amerikában is akadnak a megbízható bűnözők. Tudjuk, hogy az alvilág ott LÁNG TIBOR rádiószaküzlete és laboratóriuma, Bu­dapest, VIII., Népszínház­ utca 21. Te­lefon: 43-5-48. Képes árjegyzék ingyen MAGYAR RENDŐR

Next