Magyar Rendőr, 1936 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-01 / 1. szám
2 * 1RÓNIA Az újév megünneplése ősrégi római eredetű. Már az ókori, köztársasági Rómában szokássá vált, hogy a felszabadított rabszolgák újesztendő reggelén üdvözölték és ajándékokkal lepték meg patrónusaikat, később pedig a szabad polgárok is hasonlóképpen elöljáróikat. A császárok idejében ez az újévi ajándékozás-divat már valóságos adózássá fejlődött, Róma minden lakója igyekezett ,,megadni a császárnak azt, ami a császáré“. A hírhedt Caligula, ugyanaz, aki hátaslovát konzullá nevezte ki, ezt a rendszert annyira tökéletesítette, hogy újév napján személyesen állt ki a császári palota kapuja elé, hogy ő maga gyűjtögethesse össze a rómaiak által odahordott temérdek ajándékot. Az újévi üdvözlések és ajándékozások szokását azután a keresztény világ is átvette. A frankok bajorok és a németek maradtak meg legtovább az eredeti szokás mellett, míg másutt annyi változás történt, hogy az újévi üdvözlések fenntartásával az ajándékosztogatást karácsonyra tették át. A nyomtatott újévi üdvözletek divatja az 1800-as évek elején kapott lábra. Mint minden divat, hamarosan ez is lejárta magát. De csak egy időre. Egy 1846-ban Lipcsében megjelent német könyvben olvasom, hogy akkor újabb mozgalom indult e szokás kiküszöbölésére, de — miként az 1846-os évfolyamú író keserűen jegyzi meg — ,,a társadalom még mindig nem tudta magát elhatározni arra, hogy ezt a terhes szokást teljesen kiküszöbölje . Ma 1936-ot írunk, a társadalom még mindig hű ehhez a kedves, ,,terhes“ szokáshoz. (Ijesztendő reggelén mi is szeretettel gondolunk barátainkra, bajtársainkra, sorsunk, hivatásunk osztályostársaira, és igaz szívvel kívánunk mindnyájuknak, a Magyar Rendőr nagy családjának — boldog újévet! * Személyes megtámadtatás címen kérek szót, mivelhogy egy kedves bajtársam levele ezúttal — krónikási minőségemben — szemrehányással illetett. Azt mondja ez a szemrehányó és számonkérő levél, hogy semmi kifogása nincs az ellen, hogy a Magyar Rendőr krónikása a külföldi lapokat olvassa és ismerteti, sőt egyenesen örült annak, amikor a Krónika nemrég beszámolt a 692 párisi rendőrtiszt és rendőr kitüntetéséről és megjegyzéseket is fűzött ehhez az eseményhez. De szomorúan látja a levélíró, hogy a magyar lapokat elhanyagolom és nem vettem észre, hogy például legutóbb, novemberben a belügyi kormányzat alá tartozó egyéb szolgálati ágazatbeli tisztviselők közül egyszerre négyen kaptak miniszteri elismerést, köztük egyik 25 éves szolgálati évfordulója alkalmából. Ugyanakkor minálunk, rendőröknél 25— 30—35 szolgálatai évet betöltött, érdemes rendőrtisztviselők jubileuma, — egészen a legutóbbi időkig, — a legteljesebb titokban maradt; csak 1935. eleje óta emlékeznek meg rendszeresen a hosszú, érdemes szolgálatukat ünneplő bajtársakról a főkapitányi parancsok. A hadsereg tisztjei — írja végül bajtársunk — 20 és 30 éves szolgálat után a számukra régóta rendszeresített szolgálati jelet kapják, mint szemmellátható, kitüntető elismerését a hosszú szolgálatnak. Sőt, hogy tovább menjek, a tűzoltók részére még I. Ferenc József királyunk, Gödöllőn kell legfelsőbb elhatározásával alapított egy 25 éves szolgálati emlékérmet. Csak mi rendőrök. . . Nem olvas a krónikás magyar lapokat? . . . Válaszom a következő: ezzel a kérdéssel már, mint teljesen érdektelen foglalkozhatom, mert hiszen a szolgálati évek három X-én már túl vagyok, a negyediket pedig — emberi számítás szerint — nem fogom megérni, s így elárulom, hogy igenis olvasom a magyar lapokat és nekem is fáj, valahányszor azt látom, hogy a rendőrség, egyéb, tiszteletreméltó szolgálati ágazatok mellett itt is, ott is lemarad. Ennek nyilvánvaló oka azonban csupán az, hogy a m. kir. rendőrségnél, mint alig másfél évtizedes, új intézménynél, még nincs kiépítve az az út, amely más testületeknél és intézményeknél már hosszú idők óta az érdemek méltó elismeréséhez vezet. A vidéki kerületi főkapitányságok idején sok esetben ennek az útnak a hiánya és az ezzel járó bizonytalanság okozta, hogy ilyen irányú kezdeményezések leküzdhetetlen akadályokra találtak. Most a krónikás a szerkesztőséghez fordult, a szerkesztőség pedig beavatott helyen érdeklődött és örömmel állapította meg, hogy az igazi érdemek méltó elismerésének a rendőri testület tagjaival szemben egyáltalán semmi akadálya nincs, sőt felsőbb helyen is megértésre és méltánylásra találnak feletteseink kezdeményezései, ha azokat a bajtársakat, akik erre minden tekintetben érdemesek, a hűséges, odaadó és eredményes szolgálatotért magasabb elismerésben kívánják részesíttetni. Talán a bűnügyi lélektannal kapcsolatos az a két eset, amiről legutóbb olvastunk. Az elsőnek színhelye: a nagyváros külső negyedében egy alvilági egyszerűséggel berendezett odú, ahol a híres betörősztár a déli órákban éppen öltözködéshez fog, — egész éjjel kenyér után járt, — amikor bekopogtat hozzá a síma modorú, biztos fellépésű ügynök. — «Vasat vassal» betörőszerszámgyár utazója vagyok, kedves Lopicsek mester, ajánlom legújabb, tökéletes, modern gyártmányainkat. — Szép, szép— feleli az álmos betörő —, de, mint tudni méltóztatik, ma a mi szakmánkban is dekonjunktúra van. Rosszak a viszonyok. Három bank pénzszekrényét is ki kell nyitnom addig, amíg ennek a komplett készletnek az árát megfizethetem. És akkor még miből élek? — Annyi baj legyen, — nyugtatja meg az ügynök, — a pénz nem fontos. Legújabban mi is bevezettük a részletüzleteket s ma már biztosíthatom hogy nem okoz különösebb gondot a tökéletes betörőszerszámok jutányos beszerzése. Lopicsek áruul, maga is meglepődik ekkora nagy bizalmon, de az ügynök hamarosan megköti az üzletet és kijelenti, hogy a «Vasat vassal» betörőszerszámgyár még eddig egyik üzletfelében se csalódott. Biztos pénz volt valamennyi, a részletek a legpontosabban folytak be. Ezt állapította meg egyébként a prágai rendőrség is, amely a különleges gyárat a minapában leleplezte és üzletmenetét is átvizsgálta. Zsiványbecsület, — mondja a laikus és gondolkodik a lelki rugókon, amelyek a vagyonbiztonság esküdt ellenségét arra késztetik, hogy az így vállalt anyagi kötelezettségének a legkényesebb pontossággal feleljen meg. De másnap megint újságot vesz a kezébe a nyájas olvasó és még érdekesebb esetnél állapodik meg. Bécsben egy törvényszéki főtanácsos igen nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett az alvilági körökben is. Bírói szigora mellett mindenkor megnyilatkozott emberséges érzülete, akár a bűntettesekkel volt dolga, akár pedig azok hozzátartozói járultak eléje valami kéréssel. Nos hát, ezt a kitűnő bírót a minapában meglopták, egy tolvaj, tegyük hozzá, egy tájékozatlan tolvaj a főtanácsos úr télikabátját emelte el. Amint híre terjedt az alvilágban ennek a lopási esetnek, Bécs bűnözői roppantul felháborodtak és minden zsiványbecsületet megcsúfoló aljasságnak bélyegezték a jó bíró ilyetén megkárosítását. Egyben becsületbeli kötelességnek jelentették ki az ellopott téli kabát visszaszerzését. Alvilági körökben az ilyesmi elég gyorsan megy, másnapra már meg is volt a főtanácsos úr télikabátja, sőt a felháborodott alvilág rendőrkézre juttatta az orgazdát is. Dupla zsiványbecsület: a népszerű bíróval szemben is, aki így mentesült a kártól, a saját szakmabelivel szemben is, aki helyett feláldozták az orgazdát. Amerikában is akadnak a megbízható bűnözők. Tudjuk, hogy az alvilág ott LÁNG TIBOR rádiószaküzlete és laboratóriuma, Budapest, VIII., Népszínház utca 21. Telefon: 43-5-48. Képes árjegyzék ingyen MAGYAR RENDŐR