Magyar Rendőr, 1936 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-01 / 1. szám

4 Maszlaczkyban («Kárpáti Zoltán»-ban) az önző, ravasz, sőt gonosz ügyvéd alakját rajzolta meg. Az igazságszolgáltatás rendőri szolgáiról — legalább is ily terjedelemben és hangsúlyozottsággal — sem Jókai, sem más nem emlékezett meg. A szépirodalomnál komolyabb, szinte tudományos jellegű essayban Staud Lajos a bíró, Kornis Gyula az államférfi, Szekfű Gyula a magyar bortermelő lelki alkatát kiváló elhivatottsággal boncolgatták. Azt pedig, hogy a három ősi hivatás, a katonai, a papi és a földmívesi (birtokosi) problémáit hány könyv tárgyalja, nem is lehet felsorolni. A magyar rendőrről még egy essaye sem jelent meg. A külföldi irodalmak közt a legmelegebb hangot a rendőr személye és szolgálatának megbecsülése tekintetében az angol üti meg. Már a XVIII. század neves regényírója, H. Fielding — aki rendőrkapitány volt mielőtt London egyik legjobb ügyvédje lett — szerettet írt a constablerekről. A világhírű Dickensnek tolla pedig Peel Róbert intézményének népszerűsítője lett. 1836-ban Boz álnév alatt megjelent „Életképeidben már néhány bensőséges vonással tette rokonszenvessé rendőralakjait és felfogása akkor sem változott, amikor Anglia ünnepelt nagyságává vált. Öregkori munkáiban is elismeréssel van a hobbyk iránt. Az újabb angol írók, csak N. G. Wells-et említjük meg, aki a „William Clissord világa“ című regényében oly szép szavakkal adózik a modern rendőrség munkájának, mint még senki más. (Mint kuriózumot érintjük csak azt a helyet, ahol a budapesti rendőrséget is megdicséri a segítség miatt, amit a frankhamisítás ügyében a francia rendőrség kiküldöttjének nyújtott. Ebben azonban van bizonyos politikai háttér is.) Jellemábrázolást azonban ezek a nagy, nyugati írók sem adnak. Az olasz és német irodalmak a mi szempontunkból érdekességet nem nyújtanak. A szomszédos osztrákoknál a rendőrtisztviselő Anzengruberből a parasztság életének nagy írója lett, de hivatalnokéletének problémáit nem vetette papírra. Kitűnő jellemrajzokat adott Tartaruga a bécsi rendőrőrszobák alakjairól. Ezekben a páratlan emberismerettel, bécsi dialektusban megírt karcolatokban azonban inkább az alsó bécsi polgárság és a bécsi alvilág képe tűnik elénk, mint a bécsi rendőr és rendőrtiszt alakja, bár az is eléggé kidomborodik fölényes humorával, kizökkenthetetlen flegmájával. Az orosz irodalom nehéz vizű. Idegen világ, furcsa emberek, európai külső, sokszor ázsiai mentalitás. Számos vonatkozás van rendőri dolgokra, nagyobb lélegzésű azonban csak Tolsztoj: Feltámadásában. Nyechludov (Tolsztoj magát írja le benne) találkozása a rendőrfőnök-kormányzóval és néhány más jelenet is az emberi lélek és a sors mélyébe vet mérővesszőt. Éles támadása e nagy zseninek a hivatalnoki szellem és a rendőri, börtönőri érzéketlen szigorúság ellen nem teljesen indokolt, de mégsem látszik igazságtalannak. Az ő országa — mint Krisztusé, akit a zseni erejével imádott — nem ebből a világból való és az ő mentalitásával e földön kormányozni nem lehetne. Túlságosan vázlatszerű, röpke ismertetésünk során végül látogassuk meg a leghatalmasabb irodalom hazáját, Franciaországot. Itt érlelődött a rendőrség intézménnyé a már említett időkben (mások szerint 1667-ben.) Ez az ország az, amely büszkén vallja még ma is Guizot mondását, amely a múlt században ellentmondás nélkül volt érvényes: „Franciaország menetel a civilizáció élén“. Ez az irodalom az, amelyben 500 év élő anyag Villontól Valéryig. Itt sem találunk oly művet, amely a rendőr alakját főhelyre helyezné. Balzac regényeinek egy részét azzal a szándékkal írta, hogy társadalma keresztmetszetét látassa meg az olvasóival. Ennek a regényciklusnak „Comédie Humaine“ (Emberi színjárék) nevet adta és körülbelül 2000 ember szerepel benne. Rendőr emlékezésünk szerint nem. Ugyanez áll a Zola nagy sorozatára, a Rougon-Macquart család történetére is. Ha más írónál találunk is bizonyos harmadrangú fontosságú rendőralakot a francia irodalomban, észre kell vennünk, hogy bizonyos hűvösség, ellenszenv, vagy túlságos bizalmaskodás, a gúny, fölényeskedés vezette az író tollát. Talán nem is a rendőrt, hanem rajta át valakit vagy valamit akartak támadni. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a francia nép a királyi hatalom embereinek tekintette a rendőröket, akikkel szemben bizalmatlan volt sok önkényeskedésük miatt. Ezt még szélsőjobboldali történészek, mint Taine, Thiers, újabban Bainville is elismerik. Angliában a helyzet más volt. Ott a rendőrjeit, rendőrfőnökeit maga a nép választotta és így a viszony ott általában barátságosnak volt mondható. Az angol nép, elsősorban London népe csak azért tiltakozott Peel rendőrreformja ellen (s ezért kellett Dickens már említett népszerűsítése) elég huzamos ideig, mert attól féltek, hogy a kormány francia módra akarja a rendőrséget átszervezni. Labiche, Bisson, de különösen Courteline vígjátékai közül néhány maró paródiája a francia rendőr és hivatalnok nehézkességének, csökönyösségének és néha valóban fontoskodó nagyképűségének. Ezek a vígjátékok már a burleszk határán mozognak és magasabb értelemben véve, komoly értékük nem sok van. Az elsőrangú irodalmi művek között azonban van kettő, amelyben a rendőr nagy szerepet visz és ahol két nagy író nyilatkozik meg a rendőrségről. Az egyik Anatole France: „Crainquebille“ (ejtsd Krenkbij) című novellája és színműve, a második Victor Hugo világhírű regénye:: „A nyomorultak“. — A. France a darabját először novellának írta meg és csak azután dolgozta fel színművé, Lucien Guitry híres színész ösztökélésére, aki azután a „Renaissance“ színházban több százszor játszotta C. alakját. Ez a C. egy született párisi zöldségárus, akit a korzikai származású Bastien Matra 64. sz. rendőr feljelent utcai közlekedési kihágásért és rendőrsértésért. A bírósági tárgyaláson hiába próbálja az egyedüli tanú, dr. Mathieu orvos C.-t menteni, a rendőri tekintélyt védő Bourriche elnök leinti és C.-t a bíróság megbünteti. A beállítás olyan, hogy a bíróságnak igaza van, de a darabból az a szellem árad ki, csap ki, hogy itt nagy igazságtalanság történt, a rendőr ingadozóan vallott és a bíróság mégis megvédte. A darab megírása brilliáns, de ahogy egy kritikus megírta: A. F. tolláról nem tinta, hanem vitriol csepeg alá. Nagy közönségsikerét nem a burkolt rendőrség és bíróság elleni támadásának köszönhette az író, hanem a párisi kisemberek torzsalkodása mesteri leírásának. Különben Anatole France a francia akadémia zöldfrakkos halhatatlanja lett. Tehát kellemetlenség a hatóságok éles támadása miatt nem érte. Hosszú írói pályája alatt e műnek pendantját nem írta meg. A franciák nemzeti hőse: Victor Hugo, az illetékes esztéták szerint, távolról sincs oly művészi író, mint A. France vagy még inkább Flaubert és Stendhal, téma feldolgozási, cselek- MAGYAR RENDŐR Tetőtől talpig felruház legolcsóbban Üz Rt 1 3 1 fllfflp Pl w mi flpiikn:r R TSZ üt VII. Thököly út 9. A Magy. Kir. Államrendőr-1 ÉVES Г1БГ1 HIUlldi[ K. 1. cég alkalmazottainak a kirakati készpénzárakból 6 havi folyószámlahitel mellett 10% engedmény.