Magyar Rendőr, 1937 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1937-07-15 / 14. szám

322 MAGYAR RENDŐR 1 A detektív személy-és helyzetismerete Írta: Bödő Károly detektív A detektívhivatás legfáradságosabb fel­adata az ismeretlen tettesek által elköve­tett bűncselekmények tettesének, esetleg tetteseinek személyét megállapítani. E mellett éppen olyan súlyos kötelesség az is, hogy az érdekelt felek, közöttük a pa­naszosok, tanuk, nem ritkán teljesen ér­dektelenek által meggyanúsított, esetleg a nyomozás során gyanú alá került sze­mélyek közül az ártatlanokat kiválasz­­szuk s a gyanú alól felszabadítani töre­kedjünk. A kivételesen kiemelkedő képes­ségekkel rendelkező detektív gyakran a végzett nyomozásnak már a kezdeti ré­szén ki tudja választani az eléje kerülő személyek osztályozása révén, hogy ki az, aki gyanún felül áll, ki az, aki gyanúba kerülhet és végül az utóbbi csoportból azt, esetleg azokat, akik a bűnügy gya­núsítottjaivá válnak. Ehhez azonban óriási gyakorlati emberismeret, állandóan folytatott lélekbúvárlás szükséges. Ezek­nek a nem mindennapi ismereteknek birtokában a nyomozással foglalkoztatott detektív önmagát is és másokat is igen sok fölösleges munkától, hiábavaló fárad­ságtól mentesíti. Nem csak emiatt, ha­nem azért is, mert ily képességekkel meg­áldott, esetleg az önképzés során ily ké­pességeket elsajátító detektív a működése közben eléje került és mások által alap nélkül meggyanúsított személyekhez in­tézett kérdéseivel, azok érzékenységét nem sérti, őket önérzetükben nem bántja és szabadságukat nem korlátozza A detektív eljárására vonatkoztatható és a bűnügyek nyomozását szabályozó rendelkezésekben sehol sem találunk pontos útmutatást arra vonatkozóan, hogy a nyomozással megbízott detektív mily módon és mily úton sajátíthatja el a reá háramló súlyos feladat tökéletes ellátásához elengedhetetlenül szükséges személyismeretet. Erre írásbeli rendelke­zés nincs is, ezt elméleti úton elsajátítani lehetetlen, ezt csak egyféleképpen, a gya­korlati úton folytatott nyomozás útján lehet megtanulni. Találunk ugyan a detektív szolgálati szabályzat 6. §-ában körülírt rendelke­zést, amely szerint a detektív köteles arra törekedni, hogy magának minél ala­posabb és kiterjedtebb helyi és személyi ismereteket szerezzen, ez azonban, mint a következő bekezdés szövegének magya­­rázatából kitűnik, a rovottmúltú és gya­nús egyének megismerésére vonatkozik Nem kívánok most foglalkozni ezzel a detektívkötelességgel, amely ugyancsak széleskörű és nagy tudást feltételező is­meret, csupán érintem a kérdést, amidőn megállapítom, hogy az egyes szakügyek­ben nyomozó detektíveknek mily renge­teg személyt kell ismerniük arcról, névről, személyi adatairól, sőt környezetéről, ro­konságáról, baráti köréről, az általa lá­togatni szokott, lakó- és szórakozó­he­lyekről. A hivatkozott szabályzat is ezt a személyi és helyi ismeretet tette a detektív kötelességévé. Mostani tanulmányomban azonban a személyismeretnek azzal a ré­szével kívánok foglalkozni, amely már a lélekbúvárlással határos és mint ilyen ismeretes. Köznyelven ugyan emberisme­retnek mondják ezt a szakismeretet, azonban a jelenleg tapasztalható újszerű bűnözés és a bűnözők sokoldalú védeke­zése szükségessé teszi, hogy mi is apró­lékosan foglalkozzunk ezzel a különleges ismerettel. A szolgálati szabályzat rendelkezésének megfelelően csupán a bűnözők személyé­nek megismerését és az általuk látogatni szokott helyiségek ismeretét teszik köte­lességünkké. Ezzel szemben, legalább ugyanolyan fontosságot, sőt még talán nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak a detektívfeladatnak, amely szerint az elénk kerülő személyek, közöttük a pa­naszosok, tanúk, gyanúsítottak, nem rit­kán vádlottak, sőt elítéltek személyét, azok természete, megbízhatósága, őszinte vagy hazudozó tulajdonsága, lelki alkata, egyénisége szerint tudjuk osztályozni. A detektívnek az eléje kerülő személy lel­kébe kell látni, mint a röntgen­sugár­nak. A panaszost is éppen úgy, mint a tanút, esetleg a gyanúsítottakat ilyen vizsgálat alá vesszük. A panaszosnál ku­tathatjuk, hogy nem túloz-e az előadásá­ban, nincsenek-e hátsó céljai a feljelen­tése megtételével. A tanúnál kutathatjuk, nem részrehajló-e. Nem hallgat-e el lé­nyeges dolgokat valamilyen érdekből, nem akarja-e menteni a gyanúba került személyt. A gyanúsítottnál természete­sen még nagyobb körültekintéssel kell boncolgatni az általa­­előadottakat. A helyszíni szemlék alkalmával, a helyszí­nen folytatott nyomozásunk közben kü­lönösen nagy jelentősége van annak a kötelességünknek, hogy az általunk meg­hallgatott, kikérdezett személyek egyéni­ségét bíráljuk, boncoljuk. Csak egy töké­letesen kialakult helyzetismeret után dönthetünk abban a tekintetben, hogy a gyanúba került személyek közül kit, vagy kiket hagyunk a helyszínen, kit kell elő­állítanunk, bekísérnünk, esetleg elővezet­nünk. Rengeteg egyéni sérelmet elkerül­hetünk, nagy magán-, nem ritkán köz­érdeket megóvunk azzal, hogy a tökéletes személy- és megfelelő helyzetfelismerés­sel csupán a törvényekben szabályozott esetekben korlátozunk valakit személyes szabadságában. Az elénk kerülő szemé­lyekről, az általuk előadottakról már az első percekben megfelelő véleményünk­nek kell kiformálódni, hogy az esemé­nyeket megfelelően mérlegelhessük, bí­rálhassuk. Kialakult véleményünk ered­ményeképpen dönthetünk, hogy nyomo­zásunk folytatása közben melyik útra lépjünk, ki ellen járjunk el. Személyi is­mereteink segítségével gyorsan tudunk tökéletes biztonsággal dönteni, hogy kit korlátozzunk személyes szabadságában, kit hagyhatunk a helyszínen, kit kell elő­állítanunk. Téves intézkedésünk helyre­hozhatatlan kárt okozhat. A helyzet fel nem ismerése esetében ártatlan embere­ket szabadságukban korlátozva, sok egyéni sérelem okozói lehetünk. Ezen kí­vül pedig, ha az igazi tettest a helyszínen visszahagyjuk, akaratlanul is módot adunk arra, hogy az esetleges bűnjeleket időközben eltüntetik, megsemmisítik. Általában minden fajta nyomozásnál történhetnek tévedések. Tévedés emberi gyarlóság, azonban minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a tévedéseket a legkisebb mérvre korlátozzuk. Még a legbölcsebb emberi intézkedéseknél is előfordulhatnak és elő is fordulnak téve­dések. Ilyen esetek még inkább előadód­hatnak a sokfelé szerteágazó detektív­­munkánál. Aki nem látta egészen közel­ről a detektív munkáját és abban részt nem vett, az esetleg felbukkanó tévedé­seket, hibákat megértéssel elbírálni soha­sem tudja. A detektív nyomozásának mi­kéntje nincs megfelelő aprólékossággal szabályba foglalva Ennek következtében azt, hogy hol és mikor milyen eljárás lett volna tökéletes, utólagosan elbírálni roppant nehéz feladat. Miután az emberi természet, felfogás, ítélőképesség teljesen különböző, esetenként változóan egyéni, a bírálatok igen szerteágazóak. A detek­tív által végzett munka jelentés formájá­ban igen sokféle hatóság, bíróság, ügyész­ség elé kerül, ahol az szigorú ellenőrzést, bírálatot kell, hogy kiálljon. A szakértők által eszközölt bírálat azonban sohasem oly veszélyes, mint amidőn hozzá nem értő személyek, különösképpen a nagy­­közönség bírálata alá kerül a detektív munkája. Előfordulnak olyan esetek is, amidőn a sértett fél által tett panasz alapján a detektív lehető leglelkiismeretesebben és fáradhatatlansággal folytatott nyomozása sem hoz olyan eredményt, mint azt a fel­jelentő kívánná és amint annak érdekét szolgálná. Gyakran előfordul azután, hogy ily alkalmakkor a sértett fél, nagy dühvel, sokszor gyűlölettel a detektív el­len fordul és törvénytelen eljárást, sza­bálytalanságot követelve erőszakoskodik, nem ritkán az eljáró detektív ellen tett feljelentéssel fegyelmi eljárást kíván. Egyik, bűnügyi nyomozásom közben történtekkel megkísérlem szemléltetővé tenni az utóbb leírtakat. * Évekkel ezelőtt történt, hogy a buda­pesti főkapitányság panaszirodájában megjelent egy albérlők tartásából ten­gődő nő és följelentést tett ismeretlen tettesek ellen, akik lakásából, nyitott szekrényéből 1600 pengő készpénzt ellop­tak. Mint központi ügyeletes, a nyomo­zás lefolytatása céljából megkaptam a feljelentést. Az általam meghallgatott pa­naszos elmondotta, hogy a város külső részén, a szegényebb névréteg által la­kott kerületben főbérleti lakása van. Munkaképtelen és emiatt albérlőket tart s az általuk fizetett lakbérből tartja fenn magát. Miután az albérlői sűrűn változ­nak, a tiszta ágy kiadását hirdető tábla a kanun állandóan ki van függesztve A feljelentés megtétele előtti napon megje­lent lakásán két, előtte ismeretlen, fekete ruházatú, fejkendős, 40 év körüli nő és magukat vidéki gazdálkodók özvegyeinek adva ki, néhány nanra ágyat béreltek. Elmondották, hogy mindkettőjüknek rö­­videbb orvosi-kórházi ápolásra van szük­ségük, ebből a célból jöttek a fővárosba. Tiszta, rendes ruházatuk, vidéki tájszólá­­suk, barátságos beszédmodoruk bizalmat ébresztő volt. Egy éjszakát aludtak nála. Másnap a többi albérlői munkába távoz­tak és ekkor hármasban maradva, igen bőbeszédűen elmondották, hogy mind­kettőjüknek az egyik Balatonmenti nagy­községben középbirtokuk van, férjeik el­haltak és mind a ketten maguk gazdál­kodnak. Meg is hívták nyárra nyaralni a főbérlőt, sőt kilátásba helyezték, hogy amennyiben megszeretnék egymást, vég­leg náluk is maradhatna, mert látják, hogy milyen rendes, tisztességes és dol­gos asszonnyal hozta össze őket a vélet-

Next