Magyar Sajtó, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
nagy és gyors morális árfolyam-ingadozások következhetnek be, amelyek objektíven gátolják a szubjektív biztonságérzet kialakítását. Talán nem érdektelen ilyen szempontból összehasonlítani az újságíró és a színész körülményeit. Ugyanis a sok látszati hasonlóság ellenére lényegi különbségekre bukkanhatunk. A színész közönségkapcsolata sokkal közvetlenebb, a siker vagy a kudarc élménye sokkal kevésbé alapulhat elhitetéseken. Az újságíró „egekbe emelése és letaszítása” egy szerkesztőségi mikroklímában könnyebben rendezhető, mint egy színházi produkció tapsa, ahol a nézők nem a színigazgató beosztottjai. Egy színdarabhoz nem lehet úgy bemenni, hogy csak azt nézem meg belőle, ami érdekel. Egy újságot ezzel szemben manapság alig vásárolnak ilyen szándékkal: betűről betűre kiolvasom. Ha elviselhetetlenül rossz egy főszereplő — a darabnak rendszerint meg kell buknia. Ha elviselhetetlenül gyenge az újság vezető publicisztikája — a szóbanforgó lapszámnak még nem kell megbuknia. Mindezért az újságíró pszichózisának még a színészénél is általánosabb ismertetőjele a biztonságérzet utáni vágyakozás, s ez a biztonság itt legkevésbé ölt egzisztenciális formát. Sőt, éppen az egzisztenciális biztonság az, ami olyanokban is felkelti a morális kielégítetlenség érzetét, akik más társadalmi körülmények között örülnének, ha a puszta létükhöz szükséges anyagiakat újratermelhetnék. Mindebből persze távolról sem szabad olyan következtetést levonni, hogy az újságírók anyagi helyzetén már nincs mit javítani, de tudomásul kell venni: az anyagi helyzet fokozatos javítása nem vezetheti le az újságíró viszonyaiban más oldalról jelentkező nyugtalanságokat. A hivatás ellentmondásai ugyanis nem szűkíthetők a fentebb említett konkurrenciára sem. Ezzel kapcsolatban talán elegendő utalni a „mélységigényre” és a teljesítménybérezésre, vagy az újságírói tevékenység elbírálásánál dominens értékítéletekre, amelyek gyakran nehezen oldható konfliktusokat válthatnak ki. Ha az újságíró-etikának ma távolról sincsen meg az a folytonossága, mint például az orvosi etikának, abban nem csupán az játszik szerepet, hogy az előbbinek közvetlenebb politikai töltése volt minden időben, a társadalmi struktúrában betöltött szerepénél fogva. Még az sem kielégítő magyarázat, hogy az újságíró intenzívebb kapcsolatot tartott a különböző kultúrkörökkel, s így többféle hatás érte. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a múltban — minden ellenkező előjelű nosztalgia ellenére — az újságírás sokkal kevésbé volt homogén hivatás, mint napjainkban. A tanár-újságíró, a költőújságíró, a politikus-újságíró mind-mind olyan nyelvi képződmény, amely sokat elárul ennek a hivatásnak a múltjából. S egyszersmind árulkodik arról is, hogy az egységesebb etikai normák milyen nehezen válhattak uralkodóvá egy olyan hivatásban, ahol nemcsak primér ideológiai megosztottság létezett, ahol nemcsak kenyérharc dúlt, hanem sokan a legjelesebbek közül kényszerültek újságot írni. Illúziórombolás most ilyesmiről írni? Lehet, hogy az, de enélkül nem lehet kimondani: a magyar újságírás etikateremtő korszakát éli. S az újságíró-etikett ravatalánál áll. FODOR GÁBOR BERUHÁZÁS — Én egy jó tollat szeretnék! (Ifj. Kertész László rajza)