Magyar Sajtó, 1969 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1969-04-01 / 4. szám

nagy és gyors morális árfolyam-ingadozások következhetnek be, amelyek objektíven gátol­ják a szubjektív biztonságérzet kialakítását. Talán nem érdektelen ilyen szempontból összehasonlítani az újságíró és a színész kö­rülményeit. Ugyanis a sok látszati hasonlóság ellenére lényegi különbségekre bukkanhatunk. A színész közönségkapcsolata sokkal közvet­lenebb, a siker vagy a kudarc élménye sokkal kevésbé alapulhat elhitetéseken. Az újságíró „egekbe emelése és letaszítása” egy szerkesz­tőségi mikroklímában könnyebben rendez­hető, mint egy színházi produkció tapsa, ahol a nézők nem a színigazgató beosztottjai. Egy színdarabhoz nem lehet úgy bemenni, hogy csak azt nézem meg belőle, ami érdekel. Egy újságot ezzel szemben manapság alig vásá­rolnak ilyen szándékkal: betűről betűre ki­olvasom. Ha elviselhetetlenül rossz egy fő­szereplő — a darabnak rendszerint meg kell buknia. Ha elviselhetetlenül gyenge az újság vezető publicisztikája — a szóbanforgó lap­számnak még nem kell megbuknia. Mind­ezért az újságíró pszichózisának még a színé­szénél is általánosabb ismertetőjele a biz­tonságérzet utáni vágyakozás, s ez a bizton­ság itt legkevésbé ölt egzisztenciális formát. Sőt, éppen az egzisztenciális biztonság az, ami olyanokban is felkelti a morális kielé­­gítetlenség érzetét, akik más társadalmi kö­rülmények között örülnének, ha a puszta létükhöz szükséges anyagiakat újratermelhet­nék. Mindebből persze távolról sem szabad olyan következtetést levonni, hogy az újság­írók anyagi helyzetén már nincs mit javítani, de tudomásul kell venni: az anyagi helyzet fokozatos javítása nem vezetheti le az újság­író viszonyaiban más oldalról jelentkező nyugtalanságokat. A hivatás ellentmondásai ugyanis nem szűkíthetők a fentebb említett konkurrenciára sem. Ezzel kapcsolatban talán elegendő utalni a „mélységigényre” és a tel­jesítménybérezésre, vagy az újságírói tevé­kenység elbírálásánál dominens értékítéletek­re, amelyek gyakran nehezen oldható konf­liktusokat válthatnak ki. Ha az újságíró-etikának ma távolról sin­csen meg az a folytonossága, mint például az orvosi etikának, abban nem csupán az ját­szik szerepet, hogy az előbbinek közvetle­nebb politikai töltése volt minden időben, a társadalmi struktúrában betöltött szerepé­nél fogva. Még az sem kielégítő magyarázat, hogy az újságíró intenzívebb kapcsolatot tar­tott a különböző kultúrkörökkel, s így több­féle hatás érte. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a múltban — minden el­lenkező előjelű nosztalgia ellenére — az új­ságírás sokkal kevésbé volt homogén hivatás, mint napjainkban. A tanár-újságíró, a költő­újságíró, a politikus-újságíró mind-mind olyan nyelvi képződmény, amely sokat elárul ennek a hivatásnak a múltjából. S egyszer­smind árulkodik arról is, hogy az egysége­sebb etikai normák milyen nehezen válhattak uralkodóvá egy olyan hivatásban, ahol nem­csak primér ideológiai megosztottság létezett, ahol nemcsak kenyérharc dúlt, hanem sokan a legjelesebbek közül kényszerültek újságot írni. Illúziórombolás most ilyesmiről írni? Lehet, hogy az, de enélkül nem lehet kimondani: a magyar újságírás etikateremtő korszakát éli. S az újságíró-etikett ravatalánál áll. FODOR GÁBOR BERUHÁZÁS — Én egy jó tollat szeretnék! (Ifj. Kertész László rajza)

Next