Magyar Sajtó, 1970 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1970-05-01 / 5. szám
Vita Bálint György művészete ürügyén A Magyar Sajtó januári számában tartalmas írás olvasható Mesterségünk rangja és az irodalom címmel. Hadd szólóik hozzá úgy is, mint aki hosszú ideig maga is tagja volt az újságíró céhnek, s úgy is, mint aki név szerint is szerepel az idézett cikkben. Mindenekelőtt az ingerült, vagy legalábbis rosszkedvű hangvétel okán kellett elgondolkodnom. Úgy hiszem, a cikknek ez a sajátos „dallama” az újságíró céh bosszúságát fejezi ki azon, hogy az író megjelölés — tekintet nélkül a produktum minőségére — nagyobb társadalmi presztízst ad, mint az újságírói cím. Engedje meg a szerző, hogy vele együtt háborogjak ezen. Én magam a hivatásom kényszere folytán elég sok irodalmi igénnyel készült gyenge regényt és novellát vágok át ahhoz, hogy szívesen olvassak friss és eleven riportokat és jó publicisztikát. Földes Anna jó ügyért szállt síkra, de — megbocsásson — nem jól. És a vitapartnerét sem jól választotta meg személyemben. Valóban azt gondolja, hogy például a magyar szociográfiai irodalmat velem szemben kell megvédenie? Kötetnyi írásom foglalkozik az irodalmi szociográfia történeti és esztétikai problémáival; beszámoltam erről a sajátos alakzatról a Voproszi Literaturiban és a Social Science Informationben; jelenleg is minden tőlem telhetőt megteszek az írószövetség Magyarország felfedezése vállalkozásának sikeréért. Mégis mit kellene még tennem, hogy Földes Anna elhiggye: rokonszenvezek a dokumentum-műfajokkal ? Persze a vita személyes vonatkozásai miatt nem kértem volna szót. Az újságírók és írók presztízs-különbségének kérdése is „örökzöld” téma. Már a század elején is vitatkoztak fölötte. Fontosabb is, de érdekesebb is a kérdés elvi magva. Ez pedig esztétikai területre viszi a polémiát. Mi a különbség az írásosság két olyan rokonterülete, mint az újságírás és a szorosabban vett irodalom között? Hogy a két terület közvetlenül nem azonosítható, azon nem szokás vitatkozni. Földes Anna maga is tételezi ezt a különbséget, amikor elválasztja az egyedi esetet feldolgozó riport konkrét hitelét a művészi hiteltől. Sőt, a kettő között rangkülönbséget fejez ki, amikor cikkében két helyen is arról ír, hogy bizonyos írások nem képesek „a művészi hitel szintjére eljutni”. Illetve egy más írással kapcsolatban: .......regénnyé, irodalommá emelkedni mégis képtelen”. Az alapvető különbség az újságírás és az irodalom között társadalmi funkciójukból ered. A legfontosabb újságíró erények a tájékoztatás hivatásából nőnek ki, s lényegükhöz tartozik az időszerűség, a pontosság adatokban és a fogalmak kezelésében: a jó újságcikk egyértelműségre törekszik. A művészi írást nem ezek a tulajdonságok jellemzik. Az irodalmi alkotástól nem kérjük számon az aktualitást, az egyedi értelemben felfogott konkrétságot. Az irodalmi mű — mint ismeretes — külön univerzum; adatai, tényei csak ezen belül érvényesek. Bizonyos túlzással azt mondhatjuk: a jó újságíró az igazat írja, s a jó író „hazudik”. A riport, amelybe „költött” elemek keverednek a konkrétan meghatározott viszonyok közé — rossz írás. De valószínűleg rossz lesz az a novella is, amelyet a közvetlen, konkrét tények szolgaságában hoznak létre. Amint látható, a két területen különböző, sőt, bizonyos értelemben ellentétes követelmények érvényesülnek. És itt bukkanunk rá az igazi problémára: Mzárja-e az újságírói konkrétság az esztétikai minőséget? A sajtótörténet és az élő sajtó tapasztalatai egyaránt azt mutatják, hogy általában igen. Okos, tartalmas, feladatukat kitűnően fel