Magyar Sajtó, 1978 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4-5. szám
y az újságíróknak milyen nagy része nem gondol erre, milyen sokan nem is ismerték még fel igazán a kölcsönhatást az újságírói és a tipográfus tevékenység között. Bizonyítsák? Attól tartok, minden szerkesztő praxisából temérdek példát tud elmondani arra, hogy újságírók ellenzik saját cikkük illusztrálását, könyörögnek a szerkesztőnek, hogy hagyja el inkább a fotókat, mert akkor kevesebbet kell húzniuk a saját anyagukból. Vannak, akik úgy állnak, mint borjú az újkapu előtt, ha azt kérik tőlük, hogy rövidebb címet adjanak írásaiknak; nagyon sokan nem értik, miért kell máshová helyezni az alcímet vagy az iniciálét. Pedig ezek még csak elemi-formai követelmények: a tipográfiai-grafikai kultúra ennél jóval többet jelent. Vegyük a címeket, amelyek nemcsak az újság tipográfiai megformálásának alapvető elemei, hanem a tartalom közvetítésének is. Addig hiába készítünk el újságoldal modelleket két-három szavas címekkel, amíg a cikkek szerzői vagy szerkesztői nem adnak rövid címeket. Vagy így is mondhatnám: amíg nem szánnak rá negyed- vagy félórákat, hogy megtalálják azt a tömör fogalmazást, amely kifejezi vagy jelzi az írás legfőbb mondanivalóját, közvetett vagy közvetlen formában. Egy újságcikk vagy egy tudósítás címe persze lehet egyszerűen tárgyának megjelölése: ha ez a tárgy önmagában érdekes, a figyelmet felkelti, akkor az — és annyi — a címadó feladata, hogy a legszükségesebb szavakkal fejezze ki a dolog lényegét. Ha viszont az írás puszta tárgyában nincs elegendő figyelemébresztő energia, akkor a címnek azt a pluszt, azt az egyedit kell megfogalmaznia, ami a feldolgozás sajátossága. Nemcsak arról van itt szó, hogy a címek áttekinthetősége, vizuális ütőereje, az olvasót orientáló szerepe megkívánja a legalábbis viszonylagos rövidséget. A címadást egyféle fogalomalkotásnak lehetne nevezni: a cím a híradásnak, a szerző mondanivalójának vagy a kérdéshez való hozzáállásának fogalommá sűrítése. A tipográfus munkája — a cím megfelelő betűjének, grádusának, szélességének meghatározása — döntő mértékben attól függ, hogy a címszöveg mennyire teljesíti ezt a sűrítő, absztraháló funkcióját. A címtipográfia a címek megfogalmazásában szavakkal végbemenő elvonatkoztatás folytatása más eszközökkel — a betű és a tipográfiai elrendezés matériájával. Ha a cím szövegezése homályos, jellegtelen, semmitmondó, nem céltudatos, akkor a tipográfia is bizonytalan lesz. „Szépen” tipografizálni persze lehet a semmit is, mintegy függetlenül attól, hogy mi a szöveg, csak éppen az fog belőle hiányozni, ami a legfontosabb a sajtó vizuális kultúrájában is: a mondanivaló és a forma egymást erősítő hatása, a külső megjelenés és a tartalom elválik egymástól. Ha viszont sokatmondóak — vagy s okkal, sokat sejtetőek — a címszövegek, tömörek és tájékoztatóak, akkor a tipográfia kibontakoztathatja képességeit: a mozgósító címhez akkor illő mozgósító szedési és elrendezési formát találhat; a tárgyszerűhöz, az ünnepélyeshez, a döbbeneteshez vagy az ironikushoz, a játékoshoz úgyszintén. Az újságírók jó része persze megbecsüli és örömmel üdvözli, amikor a tipográfus-tervező megtalálja az íráshoz legjobban illő formát, és bosszankodik, amikor az anyaga esetlen, a szándéktól eltérő külsővel jelenik meg, de a legtöbbjük nem igen van tudatában annak, hogy mennyire van kulcsszerepe ebben a cím megszövegezésének. Pedig elsősorban ez orientálja a tördelőt és a címszedőt. Természetesen nem akarom azt állítani, hogy a markáns és kifejező címszöveg egymagában determinálja a tipográfiai megjelenítést: a szakmáját értő tipográfusnak számtalan variáció között lehet választania. Még azt se állítanám, hogy a fentebb rögtönzött tétel — a címtipográfia a címszövegezés folytatása más eszközökkel — mindig azt jelenti, hogy a szavakban megjelölt irányt egy az egyben folytatni kell a betűkben. Van rá eset, amikor a szövegezés, kényszerű tömörségénél fogva, a szükségesnél kicsit keményebbre sikerült, és a tipográfus az, aki ebből valamit visszavesz, valamit enyhít. S van, amikor valamit hozzáad. De ezek a szakma olyan finomságai, amelyekről addig nem érdemes sokat beszélni, amíg nem tudatosítjuk minden kollégánkban a címadás jelentőségét. A tipográfiai továbbértelmezés, variálás annál eredményesebb lesz — vagy legalábbis lehet —, mennél kifejezőbb a cím maga. A címekkel kapcsolatban itt más is megemlítendő: mindaddig, amíg a jelentős politikai, gazdasági és más közérdekű témákkal kapcsolatban elvárjuk, hogy az ilyen