Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)
1989-04-10 / 7. szám
Ki és mitől neurotikus? - Szerettem volna híres bokszoló lenni - vallotta be egyszer egy riportalanyom, aki meg akart verni. Hóbortos tanárként keserítette a srácok életét, én pedig „rosszat” írtam róla, ezért akart a maga módján revansot venni. Ám már a szerkesztőségi portással is olyan hangon beszélt, hogy a derék öreg nem akarta beengedni az épületbe. Huzakodtak, az ifjú tanár egy ökölcsapással betörte a nagypapa korú portás orrát, a hivatástudó öreg viszont a továbbrohanó delikvens elé csúsztatta a lábát, s az úgy esett el, hogy eltört a bokája. Jöttek a mentők, mindkét sérültet kórházba vitték, az ifjút benn is tartották. Járóképtelen volt, amikor néhány óra múlva meglátogattam. Akkor említette, hogy eredetileg bokszoló szeretett volna lenni, mert mint pedagógus, úgy érzi, pályát tévesztett. Ezzel egyetértve megkérdeztem, miért nem lett inkább ökölvívó. - Mert rájöttem - vallotta be -, hogy a szorítóban vissza is ütnek. EZ A TÖRTÉNET jutott eszembe, amikor kételkedve-morogva elolvastam dr. Várady Géza „Mitől neurotikus az újságíró?" című eszmefuttatását. (Magyar Sajtó 88/15.) Még ez is? Nem elég nekünk a gyomorfekély, a tüdőrák, a májzsugor, a szívritmuszavar, amelyek már-már szakmai betegségnek számítanak, s valóban a rendszertelen életmód, a legális izgató- és kábítószerek túlzott élvezete miatt tizedelik legjobbjainkat? Nem közli ugyan a doktor, hogy negyedszázados tevékenysége során az újságíró-szövetségnek hány tagját kezelte, de akárhányat, tartok tőle, szűk és homogén csoportból általánosít. Csak budapestiek jártak hozzá, mint említette, s ugyancsak nem közli, hogy vizsgálta-e pácienseinek egyéb körülményeit. Köztük azt, hogy valóban újságírók-e? „... ezek az emberek a magyar értelmiség legküzdelmesebb életmódját folytatják - írja, s hozzáteszi, hogy ... kevés olyan foglalkozás van, amely annyi konfliktus elé állítaná az embert, mint az újságírás". Ez részben igaz. VALÓBAN SOK konfliktussal szembesülünk, ezek azonban nem a mieink, hanem riportalanyaink konfliktusai. Igyekszünk felderíteni, átlátni, felmutatni mindezeket, de ugyanúgy nem dőlünk ágynak miattuk - még akkor sem, ha együttérzünk hőseinkkel, s ez többnyire elkerülhetetlen -, mint ahogyan az orvos sem jajgat betegei fájdalmától. „Saját”, szakmai eredetű konfliktusunk nincs több, mint a magyar értelmiség - lépjünk nagyobbat, mint a magyar lakosság átlagának. Tapasztalataim szerint a sajtónál jóval merevebb hierarchiában dolgozók - pedagógusok, orvosok, mérnökök stb. -helyzete hátrányosabb, küzdelmük nehezebb. S hadd tegyem hozzá, hogy általánosságban nem merném az újságírókat (és a pedagógusokat, orvosokat, mérnököket stb.) látatlanban az „értelmiségi” kategóriába sorolni. Statisztikai szempontból nyilván oda tartozunk, de a szó valóságos értelmében...? Hogy álláspontom világos legyen: az újságírók negyede-harmada (erről sincs tanulmány, felmérés, pedig jó volna, ha lenne) jószerivel írástudónak sem nevezhető. A mi szakmánk, ezt a doktor úr nem köteles tudni, ugyanúgy felhígult, mint a többi. Sok „kollégám” volt ugyancsak negyedszázados pályafutásom során, aki hadilábon áll a helyesírással, aki tájékozatlan, akinek se véleménye, se gondolata, se stílusa. (Szívesen olvasnék a Magyar Sajtóban egyszer egy olyan felmérésről, amely kimutatja, hányan olvasunk rendszeresen, járunk színházba, s mossuk a fogunkat...) S nem kevesen vannak, akik csupán azért lettek újságírók, mert a hónuk alá nyúltak, mert máshoz sem volt tehetségük, mert ez a pálya kétségkívül sokféle soronkívüliséget gyümölcsözhet annak, akinek sima a nyelve és hegyes a könyöke. A magam szelíd módján szendvicspusztítóknak, kékharisnyáknak, umbuldistáknak nevezem „kollégáimnak” az említett alfajokba tartozó példányait. AZ A GYANÚM, hogy az ideggyógyász leginkább velük találkozott. És félrevezették, különben nem képzelné, hogy az újságírók a hatalom áldozatai. Hogy olyan szerencsétlenek, akiktől a hatalom „a közelmúltig a legapróbb részletkérdésekben is teljes egyetértést kívánt", akiknek a véleményük ellenkezőjét kellett megírniok, „akiknek a lelki kényszer, mely a képmutatás sáncai mögé szorította ezeket az embereket, nem csekély idegrendszeri megpróbáltatásokat okozott.” Divatos szöveg ez mostanában az imént említett alfajok köreiben. Túl sokan mutogatnak hátrafelé, túl sokan mentegetik magukat a „parancsra tettem” ködösítő meséjével, túl sok farkas, nyuszi és szamár próbál báránybőrbe bújni. Az „áldozati bárány” bőrébe, hogy mielőbb szókimondó oroszlánt játszhassék. Huszonöt éve dolgozom a sajtóban. Nem emlékszem, hogy bárki elvárta volna tőlem vagy parancsba adta volna, hogy hazudjak. És sok ismerősöm-barátom van a szakmában, akikről ugyancsak tudom: soha nem írták le a véleményük ellenkezőjét. Előfordult, hogy hallgattunk, hogy nem akadt lap, amely „nem publikus” témáinkat vállalta volna, hogy megtiltották némely írásunk publikálását (nemegyszer éppen azok, akik ma a szólásszabadság élharcosai közé lopakodtak), de hogy tömegestül hazudtunk volna pénzért vagy félelemből - a doktor se gondolhatja komolyan. Vallom: az igazi újságírók sose hazudtak. Nem vitás, tévedtünk olykor, s utólag nem bizonyult igaznak, amiben hittünk vagy amivel becsapni hagytuk magunkat. Magam is sok elírást, naivitást találhatok sok tízezer oldalnyi riportjaimban mai ésszel, a teljesebb információk ismeretében, de szándékos és felvállalt hazugságot az úristen se találhat bennük! AZ SEM ÁLL, hogy a „mai munka- és teljesítményorientált környezetben nagy mennyiségi és minőségi követelmény nehezedik az egyénre". Ki nem tudom találni, hol van ez a környezet. Ami a tömegkommunikációt illeti, a munkahelyek egy részénél (üzemi és megyei lapoknál például) beszélhetünk ugyan mennyiségi terhelésről, ám ami az ezzel összefüggő minőséget illeti, mesebeszéd. „Legjobb” lapjainkban is sok a gyatra írás, egyszerűen azért, mert nincs jobb. Mert - többek között - a meglévő bérrendszerben a mennyiséget díjazzák, s mert nem kevés pályatévesztett is heverészik-bukdácsol a pályán. Sokan, akik idegeik ziláltságát az orvosi rendelőben a sajtószabadság hiányával vagy főnökeik zsarnokságával indokolták, alighanem önmagukon kívüli bűnbakot kerestek. Szó se róla, nem volt, ma sincs totális sajtószabadság. Ennek mértékét mindig a kor többi ismérvével együtt illik értékelni. S voltak, vannak alkalmatlan szerkesztők is, hiszen az eddigi mechanizmus kontraszelekciója nem feltétlenül a szakmai rátermettség szerint termelte ki a vezetőket. Ha ez utóbbiak az idegorvos páciensei, kevésbé kételkedem a diagnózisban. A szerkesztőknek sokszor választaniok kellett: végrehajtsák-e, s hogyan a sajtóirányítás utasításait. Többségük azonban köztudottan nem újságíró volt, hanem politikus vagy hivatalnok, s készséggel szolgálta a mindenkori lapgazdát. Az esetükben is felmerül a kérdés: ha a folyamatos képmutatás az idegeikre ment, miért ragaszkodtak a beosztásukhoz? AZ ÚJSÁGÍRÁS kétségtelenül „verekedős” hivatás, aki csak ütni akar, de nem állja az ütéseket, evezzen békésebb vizekre. Az idegorvos is erre a következtetésre jutott végül: „újságírónak lenni nem kötelező.... ha valaki ezt a hivatást választja, annak olyan személyiségvonásokkal, magatartásformákkal, helyzetmegoldó képességekkel kell rendelkeznie, amelyek alkalmassá teszik rá”. Azt gondolom, ez minden szakmára-hivatásra érvényes megállapítás, de nem tartozik a feltételek közé, hogy értenünk kell a hazudozás művészetéhez is. Mindig akadtak, akik hazudtak nekünk is, helyettünk is. Szántó Gábor