Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)

1989-04-10 / 7. szám

Ki és mitől neurotikus? - Szerettem volna híres bokszoló lenni - vallotta be egyszer egy riportalanyom, aki meg akart verni. Hóbortos tanárként keserítette a srácok életét, én pedig „rosszat” írtam róla, ezért akart a maga módján revansot venni. Ám már a szerkesztőségi portással is olyan hangon beszélt, hogy a derék öreg nem akarta beengedni az épületbe. Huzakod­­tak, az ifjú tanár egy ökölcsapással betör­te a nagypapa korú portás orrát, a hiva­tástudó öreg viszont a továbbrohanó delikvens elé csúsztatta a lábát, s az úgy esett el, hogy eltört a bokája. Jöttek a mentők, mindkét sérültet kórházba vit­ték, az ifjút benn is tartották. Járóképte­len volt, amikor néhány óra múlva meg­látogattam. Akkor említette, hogy erede­tileg bokszoló szeretett volna lenni, mert mint pedagógus, úgy érzi, pályát tévesz­tett. Ezzel egyetértve megkérdeztem, mi­ért nem lett inkább ökölvívó. - Mert rájöttem - vallotta be -, hogy a szorítóban vissza is ütnek. EZ A TÖRTÉNET jutott eszembe, ami­kor kételkedve-morogva elolvastam dr. Várady Géza „Mitől neurotikus az újság­író?" című eszmefuttatását. (Magyar Sajtó 88/15.) Még ez is? Nem elég nekünk a gyomorfe­kély, a tüdőrák, a májzsugor, a szívritmus­­zavar, amelyek már-már szakmai beteg­ségnek számítanak, s valóban a rendszer­telen életmód, a legális izgató- és kábító­szerek túlzott élvezete miatt tizedelik leg­jobbjainkat? Nem közli ugyan a doktor, hogy negyed­­százados tevékenysége során az újság­író-szövetségnek hány tagját kezelte, de akárhányat, tartok tőle, szűk és homo­gén csoportból általánosít. Csak buda­pestiek jártak hozzá, mint említette, s ugyancsak nem közli, hogy vizsgálta-e pácienseinek egyéb körülményeit. Köz­tük azt, hogy valóban újságírók-e? „... ezek az emberek a magyar értelmiség legküzdelmesebb életmódját folytatják - írja, s hozzáteszi, hogy ... kevés olyan foglalkozás van, amely annyi konfliktus elé állítaná az embert, mint az újságírás". Ez részben igaz. VALÓBAN SOK konfliktussal szembe­sülünk, ezek azonban nem a mieink, ha­nem riportalanyaink konfliktusai. Igyek­szünk felderíteni, átlátni, felmutatni min­dezeket, de ugyanúgy nem dőlünk ágynak miattuk - még akkor sem, ha együttér­­zünk hőseinkkel, s ez többnyire elkerülhe­tetlen -, mint ahogyan az orvos sem jajgat betegei fájdalmától. „Saját”, szakmai ere­detű konfliktusunk nincs több, mint a magyar értelmiség - lépjünk nagyobbat, mint a magyar lakosság­­ átlagának. Tapasztalataim szerint a sajtónál jóval merevebb hierarchiában dolgozók - peda­gógusok, orvosok, mérnökök stb. -helyzete hátrányosabb, küzdelmük ne­hezebb. S hadd tegyem hozzá, hogy általánosság­ban nem merném az újságírókat (és a pedagógusokat, orvosokat, mérnököket stb.) látatlanban az „értelmiségi” kategó­riába sorolni. Statisztikai szempontból nyilván oda tartozunk, de a szó valóságos értelmében...? Hogy álláspontom vilá­gos legyen: az újságírók negyede-harma­­da (erről sincs tanulmány, felmérés, pedig jó volna, ha lenne) jószerivel írástudónak sem nevezhető. A mi szakmánk, ezt a doktor úr nem köteles tudni, ugyanúgy felhígult, mint a többi. Sok „kollégám” volt ugyancsak negyedszázados pályafu­tásom során, aki hadilábon áll a helyes­írással, aki tájékozatlan, akinek se véle­ménye, se gondolata, se stílusa. (Szívesen olvasnék a Magyar Sajtóban egyszer egy olyan felmérésről, amely kimutatja, há­nyan olvasunk rendszeresen, járunk szín­házba, s mossuk a fogunkat...) S nem kevesen vannak, akik csupán azért lettek újságírók, mert a hónuk alá nyúltak, mert máshoz sem volt tehetségük, mert ez a pálya kétségkívül sokféle soronkívüli­séget gyümölcsözhet annak, akinek sima a nyelve és hegyes a könyöke. A magam szelíd módján szendvicspusztítóknak, kékharisnyáknak, umbuldistáknak neve­zem „kollégáimnak” az említett alfajok­ba tartozó példányait. AZ A GYANÚM, hogy az ideggyógyász leginkább velük találkozott. És félrevezet­ték, különben nem képzelné, hogy az újságírók a hatalom áldozatai. Hogy olyan szerencsétlenek, akiktől a hatalom „a közelmúltig a legapróbb részletkérdé­sekben is teljes egyetértést kívánt", akiknek a véleményük ellenkezőjét kellett megírni­­ok, „akiknek a lelki kényszer, mely a képmutatás sáncai mögé szorította ezeket az embereket, nem csekély idegrendszeri megpróbáltatásokat okozott.” Divatos szöveg ez mostanában­­ az imént említett alfajok köreiben. Túl sokan mu­togatnak hátrafelé, túl sokan mentegetik magukat a „parancsra tettem” ködösítő meséjével, túl sok farkas, nyuszi és sza­már próbál báránybőrbe bújni. Az „áldo­zati bárány” bőrébe, hogy mielőbb szóki­mondó oroszlánt játszhassék. Huszonöt éve dolgozom a sajtóban. Nem emlékszem, hogy bárki elvárta volna tő­lem vagy parancsba adta volna, hogy hazudjak. És sok ismerősöm-barátom van a szakmában, akikről ugyancsak tudom: soha nem írták le a véleményük ellenkezőjét. Előfordult, hogy hallgat­tunk, hogy nem akadt lap, amely „nem publikus” témáinkat vállalta volna, hogy megtiltották némely írásunk publikálását (nemegyszer éppen azok, akik ma a szó­lásszabadság élharcosai közé lopakod­tak), de hogy tömegestül hazudtunk volna pénzért vagy félelemből - a doktor se gondolhatja komolyan. Vallom: az igazi újságírók sose hazudtak. Nem vitás, tévedtünk olykor, s utólag nem bizonyult igaznak, amiben hittünk vagy amivel becsapni hagytuk magunkat. Magam is sok elírást, naivitást találhatok sok tízezer oldalnyi riportjaimban mai ésszel, a teljesebb információk ismereté­ben, de szándékos és felvállalt hazugsá­got az úristen se találhat bennük! AZ SEM ÁLL, hogy a „mai munka- és teljesítményorientált környezetben nagy mennyiségi és minőségi követelmény nehe­zedik az egyénre". Ki nem tudom találni, hol van ez a környezet. Ami a tömegkom­munikációt illeti, a munkahelyek egy részénél (üzemi és megyei lapoknál pél­dául) beszélhetünk ugyan mennyiségi ter­helésről, ám ami az ezzel összefüggő minőséget illeti, mesebeszéd. „Legjobb” lapjainkban is sok a gyatra írás, egyszerű­en azért, mert nincs jobb. Mert - többek között - a meglévő bérrendszerben a mennyiséget díjazzák, s mert nem kevés pályatévesztett is heverészik-bukdácsol a pályán. Sokan, akik idegeik ziláltságát az orvosi rendelőben a sajtószabadság hiányával vagy főnökeik zsarnokságával indokol­ták, alighanem önmagukon kívüli bűn­bakot kerestek. Szó se róla, nem volt, ma sincs totális sajtószabadság. Ennek mér­tékét mindig a kor többi ismérvével együtt illik értékelni. S voltak, vannak alkalmatlan szerkesztők is, hiszen az ed­digi mechanizmus kontraszelekciója nem feltétlenül a szakmai rátermettség szerint termelte ki a vezetőket. Ha ez utóbbiak az idegorvos páciensei, kevésbé kételke­dem a diagnózisban. A szerkesztőknek sokszor választaniok kellett: végrehajt­sák-e, s hogyan a sajtóirányítás utasítása­it. Többségük azonban köztudottan nem újságíró volt, hanem politikus vagy hiva­talnok, s készséggel szolgálta a minden­kori lapgazdát. Az esetükben is felmerül a kérdés: ha a folyamatos képmutatás az idegeikre ment, miért ragaszkodtak a beosztásukhoz? AZ ÚJSÁGÍRÁS kétségtelenül „vere­­kedős” hivatás, aki csak ütni akar, de nem állja az ütéseket, evezzen békésebb vizekre. Az idegorvos is erre a következ­tetésre jutott végül: „újságírónak lenni nem kötelező.... ha valaki ezt a hivatást választja, annak olyan személyiségvoná­sokkal, magatartásformákkal, helyzetmeg­oldó képességekkel kell rendelkeznie, ame­lyek alkalmassá teszik rá”. Azt gondolom, ez minden szakmára-hi­­vatásra érvényes megállapítás, de nem tartozik a feltételek közé, hogy értenünk kell a hazudozás művészetéhez is. Min­dig akadtak, akik hazudtak nekünk is, helyettünk is. Szántó Gábor

Next